Indulás előtt felöltöztettek bennünket. Szürke, meleg öltöny, cipő (bélelt cipő?), kesztyű, kigombolható bundabéléses nagykabát. Nem sokat ért -35 alatt.
Két hét késéssel indultunk a SZU-ba, mert a Belügyminisztérium elizélte az útlevél-vízum beszerzését. Az út akkor még három napig tartott, igaz, meglepően jó hálókocsikban utaztunk, és jó étterem is volt a szerelvényen. Gyanítom ugyan, hogy akkor még nem nagyon vettük hasznát.
Igencsak furcsálltam az első szovjet állampolgárral esett találkozásom: Csapra érve meg-tudtuk, órákba fog kerülni a kerékzsámolyok átszerelése (vagononként történt, megemelték a kocsit, kigurították alóla a keskeny zsámolyokat és begurították a helyükre a szélesnyomtávú pályának megfelelőket), leszálltam sétálni egyet. Alig ért a lábam a peronra, odalépett hozzám egy nem is olyan rossz külsejű férfi és kenyeret kért: Dajtye hleba – mondta és ezt meg-értettem, a genitivus partitivus-t tanítgatták a suliban. Jézusom, ugrottam vissza a kocsiba és kinézni se nagyon volt kedvem (ismétlés, ugye nem baj?).
Emlékeim szerint az se okozott örömöt, hogy amint közeledtünk Moszkvához, úgy mind szegényebb képet mutattak a falvak. Az ember fordított jelenséget várt: szegény perifériák, gazdagabb központ. Nem, a SZU-ban ez is másként nézett ki.
A pályaudvarokon hosszasan állt a vonat, volt idő megfigyelni a népeket. A legszembetűnőbb az volt, hogy az utasok pizsamában jártak-keltek. Hosszúak az utak arrafelé.
Rossz emlék a megérkezés is. A Kijevi pályaudvar hatalmas csarnokának nemcsak a méretei voltak szokatlanok, hanem a szaga is. Valami átható, illatnak nem nevezhető szag üli meg a peronokat, pakura, húgy (?) és esetleg kenyér illatának a keveréke, nem kellemes. Sokáig csodálkoztam ezen a szagon, miért nem tisztábbak a szovjet pályaudvarok, amíg először az NDK-ban, majd az NSZK-ban (!) nem találkoztam a megdöbbentően azonos – nem akarom a bűz kifejezést használni, tekintettel a méltóságos Nyugatra – szagkeverékkel. Van ilyen. És kellemetlenül csípős, csöpögős idő volt.
Tömegen, rosszul öltözött, ápolatlan tömegen „vezettek” át bennünket, örökösen attól féltem, hogy ebben a kellemetlen világban elveszek. Pár legömbölyített sarkú, kis ablakokkal pislogó, csúf téglaszínű (jaj, mennyi etnikumi ellentétet szül az eltérő színvilág!) buszhoz verekedtük át magunkat, népszámlálás, majd út az ismeretlenbe. Elszállásoltak minket egy nagy épületbe és másnap elkezdődött az „elosztás”, sokan aznap megkapták a beutaló levélkéjüket valame-lyik moszkvai egyetemre, akik hátramaradtak, azokkal sejttették, hogy vidékre kerülnek.
Nekem mondtak olyat, hogy Tatárország fővárosába, Kazányba kerülök, de nem érkezett meg a fogadókészség. Másnap, illetve akkor már a második elosztási napon is hoppon maradtam, majd harmadnap váratlanul megkaptam a pecsétes írást: Moszkovszkij Aviacionno – Technologicseszkij Insztitut. Mégis Moszkva és végre biztos a repülés is!
Kazányról egyébként később kiderült, hogy a SZU talán legnagyobb és legjobb repülőmér-nöki egyetemét rejti, hatalmas kutatóbázissal. Ne tessék hitetlenkedni: egyidejűleg 20 000, azaz húszezer diák tanult ott.
Ki, hogy vezetett el az egyetemre, ki tudja? Lehetett vagy 10 óra, mire megérkeztem és eltelt egy óra, mire a felvétellel kapcsolatos formalitásokkal végeztem. Az első két-három óra utáni szünetben bevezettek egy kis előadóterembe, és szóltak a diáktársaknak, szorítsanak helyet, meg nyilván, hogy foglalkozzanak tovább velem. Rettenetes óra következett, mert semmit, de semmit nem értettem az előadásból, teljesen mindegy, mi volt az. A táblára felírtakat se tudtam követni. Jesszusom, mi lesz ebből? A szünet csak rátett a kegyetlen csalódásra:
körülvettek a diákok és egymás szavába vágtak. Egy büdös szót sem értettem, bár többször megismételtettem mondatokat. Ajaj!
Mindjárt induláskor meghatározták (lehet, hogy kérdeztek a témában, de minek?), hogy sárká-nyos leszek, és melyik tanulócsoporthoz tartozom (C-II-42, a C mint cirill Sz = Szamoljo-tosztroitelj). Hm? Aztán kiderült, hogy ez sárkány-fakultást jelent, ami hajtóművektől, futó-művektől és műszerektől megfosztott repülőgépet jelent.
Csoportkép, talán teljes, és Lenin, meg egy letakart repgép a háttérben.
Délután elkísértek a diákszállóba. Kétemeletes barakk-jellegű épület, szűk szélfogó belépő, lépcsők, jobbra-balra folyosó, abból mindkét oldalon nyíló szobák. A folyosóvégeken zuha-nyozók, WC-k, télen teljesen bederesedő ablakokkal és a levegőben megálló leheletekkel.
Ugyancsak a folyosók végén, a homlokfalon nagy melegvíz-forralók, magyarul bojlerek, a helyiek azt is szamovárnak hívták. De jó dolog is volt mínusz harminc alatti hidegekben hazaérni és nekiesni egy pohárral ennek a szamovárnak, inni két-három pohár forróvizet. Mert sokszor nem ügyelt az ember arra – még ha az ellátás éppen jó is volt –, hogy tea, cukor legyen a fiókjában. A kétágyas szobám egy négyágyas, a folyosóra nyíló szobából rendel-kezett bejárattal, egy-egy ágy a belső fal, illetve az ablak mellett, középen íróasztal, székek. A lakók pontos összetételére nem emlékszem, de arra igen, hogy a vezéralak idősebb, a frontot megjárt legény volt, és kínai is lakott a nagyobbik szobában. A kínaiak egyébként orosz
szemmel (is?) koszosak voltak, a naponkénti mosdást is inkább mímelték, mint tették, a híres orosz bánja-kultuszt meg egyszerűen nem voltak hajlandók tudomásul venni, mígnem elkapták őket és elvitték magukkal egy hétvégi szeánszra, ami remek dolog, meg kell írnom.
Napokon belül tisztázódott az akkor elszomorító tény, hogy egyedül vagyok magyar mind az egyetemen, mind a diákszállóban. Nem volt kibe kapaszkodnom. Eltelt vagy két év, mire hálát adtam az istennek, hogy így történt, gyorsabban tanultam meg oroszul, meg jobban, könnyebben alkalmazkodtam a helyi viszonyokhoz.
Az egyetemen töméntelen mennyiségben voltak kínaiak, illetve, mint kiderült, nemcsak nálunk voltak sokan, hanem „megszállták” a Szovjetunió összes egyetemét is.
Kitérő, de most jutott eszembe: rendkívül érdekesek voltak a keleti barátaink. Szinte non-stop tanultak, a tanulószobában nem lehetett helyet kapni. Rendkívül fegyelmezetten hajtották vég-re pártjuk és kormányuk határozatait. Amikor meghirdették Kínában a légyirtási kampányt, Moszkvában minden kínai légycsapóval a kezében tanult, járt-kelt, talán aludt is. Amikor naponta önkritikát kellett gyakorolnia minden valamirevaló kínainak, a diákok minden este összegyűltek a tanulószobák vagy hálók valamelyikében és sokáig megközelíthetetlenek voltak. Hogy mit csináltak, ki tudja, de valószínű, hogy igaz volt a kiszivárgott hír, miszerint igenis vallottak. Mit csodálkozunk: a római katolikus gyónás nem rosszabb? A kínaiak egymásnak gyóntak, lehet, hogy nem sok került tovább az info-csatornákon, a gyóntató pap viszont – a szigorú elvi tilalmak mellett is – úrrá válik a gyónó hívő fölött.
Magyar, kínai, román és fölöttünk Nagy Tanítónk!
Egyszer diákszálló-étteremben álltam a szokásos sorban, amikor felfigyeltem a szokatlan jelenségre: előttem két kínai oroszul beszélgetett. Csak csodálkoztam, aztán megkérdeztem, miért jó ez nekik? Azt mondták, egyikőjük északi, a másik déli és nem értik egymást.
Pontosan ugyanúgy írnak, de a beszélt nyelv annyira különbözik, hogy összekötő nyelvre van szükségük. Meglepett az is, hogy egy hármas beszélgetés során, amin egy orosz, egy kínai és én vettünk részt, az orosz érdeklődött, hogyan számolják el a teljesítményt a vízerőmű-építkezéseken? Hát, amikor végez a melós egy fordulóval (tudják: rúd két végén tányér, abban a beton), a kezébe nyomnak egy pálcikát, és a nap végén annyi bért kap, amennyi pálcikát lead. Milyen pálcikát? – kérdi tovább az orosz. Hát... bokrokról vagdossák le a művezetők. Az orosz olyan hahotára fakadt, majd elgurult: és ha valaki lefekszik a bokor tövébe és csak vagdossa az ágacskákat? A kínai – pedig nem voltak már, a kiejtést leszámítva, nyelvi nehézségei – csak ámult, nem is értette, mi olyan vicces?
Velem egy tanulócsoportba járt Fan In, Mao-Ce Tung fogadott fia. Helyes kölök volt, de lusta dög. Na, erre még visszatérek.
Ha már így elszabadult az agyam, írok két sort a bánjáról is. Magyarra lefordíthatatlan, mert se a gőzfürdő, se a népfürdő nem azonos fogalmak, legközelebb talán a török-fürdő áll ahhoz az intézményhez, amelybe az orosz diákok, esett, nem esett, minden hétvégen ünnepélyesen eltalpaltak és cipeltek magukkal mindenkit, aki hajlandó volt a tortúráknak alávetni magát.
Nem túlságosan európai kivitelű létesítmények ezek, előcsarnok padokkal, pénztár, mindjárt itt meg lehet venni a venyigét, illetve az arra emlékeztető (azt hiszem) nyárfa-ágacskákat.
Valami öltözőn keresztül, ahol általában tök meztelenre vetkőznek az emberek, nem dereng igazibul, de talán kötényt kötnek maguk elé, aztán be a gőzbe, ahol felizzasztott köveket locsolnak, állnak vagy fapadra heverednek, de közben ezekkel a virgácsokkal kegyetlenül korbácsolják magukat, meg egymást, mint a megszállott dervisek. Vagy egy óra után aztán jéghideg zuhany alá állnak, majd jön a lecsengés: ücsörögnek, pihegnek és isznak. Itt soha erőset, többnyire kvaszt (hm, a magyarok többsége rá se tudott nézni, barna, sörhöz hasonló ital, de szinte semmi alkohol nincs benne, miből is erjesztik?), némelyikük sört is. Én elég sűrűn jártam, de a korbácsot, meg a jeges utókezelést nem nagyon kedveltem, a kvaszt igen.
Muszáj volt járni, főként a nagy hidegekben, mert olyankor a fagypont körüli zuhanyozókban az ember nem tudott rendesen megszabadulni a kosztól.
Rajtam kívül egyetlen európai volt az egész egyetemen, egy alacsony, vékony román, tele önbizalommal. Én nagyon sokáig nem mertem kinyitni a szám oroszul, csak, ha nagyon muszájt, míg ő az első pillanattól, szörnyűséges zagyvalékot előadva, de beszélt. Ez állítólag a jobbik módszer. Aztán, amikor a külön orosz óráknak köszönhetően megtanultam a nyelvtant (miért itt és miért nem otthon?), hamar lehagytam a legényt. Egyébként semmi magyar-román ellentét nem zavart minket.
A nagyon átkos Átkosnak voltak pozitív oldalai is, ezeket se fogom véka alá rejteni. Például:
minden orosz kapott ösztöndíjat, nem sokat és az is lehet, voltak kivételek, de úgy emlék-szem, mindenki kapott, aki nem hullott ki a vizsga-rostán. Az is igaz, hogy a szobatársaim rendre elkártyázták a kézhezvétel napján. Preferánszoztak, nagyon kulturált módon szaba-dultak meg a pénzüktől. Mivel hol az egyik nyert, hol a másik, nem estek kétségbe, ment a lánc-lánc-eszterlánc... Az egyetemre lökődésem másnapján kézenfogtak és elvittek a
könyv-tárba, ahol a kezembe nyomták a szépen összecsomagolt könyveimet: „Szamoljotosztroitelj I”, meg a rajzterembe, ahol kihúztak egy fiókot, megmutatták a rajzeszközeimet, a rajzlapokkal együtt, aztán átadták a kulcsát. Rajztábla (helyesebben rajzgép) annyi volt, hogy mindig talált az ember szabadot. Mindez ingyen, mindenkinek!
A logarléc remek eszköz volt!
Este 5 körül értem a szobámba. Mivel aznap az utolsó óra kémia volt, előszedtem a kémia-tankönyvet és elkezdtem (volna) tanulni. A volna pedig azért, mert éjfélig olvastam, akkor kiszedte az egyik felsős legény a kezemből. Addigra 5 oldalon sikerült átrágnom magam és talán másfelet meg is értettem. Majdnem sírva fakadtam, teljesen reménytelennek tűnt minden. Pedig hát, ugye, a Kosevojban...
Hetekig nem értettem semmit, a két hetes lemaradás csak nőtt és nőtt. Akkor még nem tudtam, hogy egyetemen gyökeresen másként kell tanulni, mint a kisiskolákban.
A vizsgaidőszak való tanulásra, közben a hallgató élhet(né) vidám életét (ha volna kellő mennyiségű pénzmagja hozzá), csupáncsak arra kell vigyázni, hogy teljesítse, adja be a kötelező feladatokat és azoknál a tantárgyaknál (az én esetemben – repülőmérnöki tudomá-nyok), amelyekben a rettenetes logika vezérfonalát végig kell követni ahhoz, hogy a tárgy megemészthető legyen, minden előadáson jelen legyen az ember. Már csak a rettenetes nyelvi nehézségek miatt is, az első két-három szemeszterben nem mulasztottam előadást komoly indok nélkül, még a primitív előadóként vergődő kémia-akárkit is elviseltem. Pár héttel az első vizsgaidőszak előtt kezdtem érezni, hogy talán-talán összeszedtem magam. Borzasztóan féltem a vizsgáktól, de a félelem lényege már nem a tárgyi tudás hiányából eredt, hanem a nyelvi nehézségek riasztottak.
A szemüveges legény okos volt!
Ezen nagyon tudományos eszmefuttatás után és a vizsgaidőszak előtt tennék néhány megjegyzést az oktatókról (részben előrefutva is, hogy egy csokorba fogjam őket) és az oktatás néhány „szovjet” sajátosságáról (ami persze csak a Budapesti Műszaki Egyetemről visszatekintve vált világossá).
Oktatók:
Mint pár szóban említettem, a kémia tudományát nagyon gyengus valaki próbálta átültetni a hallgatók szürke agysejtjeibe: többnyire könyvből, néha jegyzetekből olvasgatott, halkan, öregesen, ügyetlenül. Az előbb azt mondtam, még őt is... De elég hamar kikoptam belőle, elviselhetetlen volt. Ugyanakkor az előadók többsége zseniális fickónak bizonyult. Maguk is élvezték a tudomány átadását és szomjasan itta magába az ember az emészthetően előadottakat. A csúcs Félix Edmuntovics Bokstein (aki picit is járatos a „szovjet” nevekben, rögtön tudhatja, zsidóról van szó), a matematika professzora, aki a Lomonoszov Egyetem (a mi ELTE-nk megfelelője, csak annak mit-tudom-én hányszorosa) diplomájával együtt kapta meg a matematikai tudományok doktora címet (és mindenki kussoljon, aki erre azt mondaná, hogy biztos piros könyvecskéje volt, mert ott ez a technika nem volt olyan általános, mint itthon). A címet a Bólyai-Lobacsevszkij, általam emészthetetlen geometria alappilléreinek továbbfejlesztésében elért eredményeiért kapta. Kis ember volt, szőrös, selypített, beszéd közben (állítólag színészeknek is segít), „nyálasan” beszélt. Két olyan tulajdonságát emelném ki, ami szinte hihetetlen volt: egyrészt utolérhetetlenül udvariasan viselkedett mindenkivel, a diákjaival szemben is, ha befordult a folyosó sarkán, azonnal köszönt a vele szemben megjelenőknek, nem lehetett megelőzni, másrészt oly mértékben merült el a tudományának ismertetésében, hogy előfordult vele a Karinthy tollába illő eset, a táblán vezetett le egy képletet, a táblát teleírta és non-stop folytatta az olajfestésű falon, elért a katedra szélére, lelépett és elvágódott. A diákok becsületére váljon, pisszenés nélkül fogadták a nevetséges esetet és a tanár nagyságára jellemző, hogy felkelve bocsánatot kért a hallgatóságtól.
Felejthetetlen óriás! Hírek szerint a moszkvai filharmonikusok hegedűse és jó sakkozó is volt.
Még két anekdotaként is írható esetet lehetett hallani róla... Télen odaér a villamoshoz, amint fut be a villamos, lehúzza a kalucsniját, azt hitte, hazaért. Másik: pótvizsgázót fogad otthon,
nem megy a dolog, figyeli egy darabig az édesanyja és rászól, Félix, engedd át. Na de mama, nem tud semmit! Félix! És megszületik az elégséges.
Joffe, a TMM (Teorija Mehanizmov i Masin = Gépek és mechanizmusok elmélete) professzo-ráról, akinek ugyancsak zsidós hangzású a neve, egyrészt az a rege szólt, hogy a II. világhábo-rú alatt elvesztette a párttagkönyvét és ebből szörnyű bajai támadtak, hazaárulóként kezelték, sokáig nem is oktathatott. Ennek ellentmondott a humora, minden előadáson tartott humor-szünetet és a vicceit is jól adta elő. Mondta egyszer, hogy olvasott egy friss matematika-könyvet, 400 oldal, nem nagyon értette. Elolvasta újra és rájött, hogy a végén, másfél oldal szól arról, ami a mondandó, a többi töltelék, mert oldalszámra fizették a szerzőt. Hány oldal is Einstein relativitás-elmélete?
Tudósként talán Szerenszen volt a legismertebb. Balti származéknak mondták. Talán, tették hozzá. Valamelyik alaptudomány professzora volt. Fémek szerkezettana, metallográfia, nem, nem, szilárdságtan! Onnan is lehetett tudni, nem akárki, hogy ha elmaradt az előadása, a diákok csak legyintettek: kimaradt a (mondjuk) leningrádi járat. Röpködött a nagyobb városok között. Aztán több szovjet, meg nyugati műszaki lexikonban is találkoztam vele.
Magas, szikár emberként már megjelenésével is tiszteletet vívott ki magának. Az előadásain áhítatos csend uralkodott.
Hihetetlenül érdekes figura volt az ábrázoló geometria profja is. Egyrészt úgy rajzolt a táblán, hogy a kört kinyújtott karral elkezdte a 2 óra körül és hibátlanul visszazárta. Ellenőrizték körzővel a szemem előtt: milliméteres eltéréseket lehetett csak kimutatni. Másrészt azt regélték róla, hogy fehértisztként harcolt a polgárháborúban, az egyik lába faláb volt, azzal kopogott végig az előadótermen, ha tisztességtelen viselkedést kifogásolt. Kemény emberként elég volt megfordulnia és végignéznie a hallgatóságon: néma csend támadt.
A három főtárgyat, a hidraulikát, aerodinamikát és gázdinamikát ugyanaz a prof adta elő.
Rendkívül bonyolult levezetéseket és képleteket kellett leadnia, nekünk meg tudnunk.
Tudatában volt, hogy a repülőmérnöki tudományok ezeken a tárgyakon alapszanak, hirdette is, hogy aki ezeket nem tudja, nem kaphat diplomát. Irtotta a diákokat kegyetlenül, nem kímélt senkit és semmit, kb. a hallgatóság 50%-a nem tudta folytatni a tanulmányait az ő három szemesztere után. Hihetetlen volt – és óriási bátorság kellhetett akkor hozzá, a nagy szovjet-kínai barátság csúcsévei alatt –, kibuktatta Mao-Ce Tung fogadott fiát is. Azt hiszem, a hidraulikán jutott csak túl, az aerodinamikának hétszer futott neki, akkor a prof leállt, semmiféle erőszaknak, tanácsnak nem adta be a derekát, közölte: alkalmatlan. Hörgött az egész egyetem! Engem – miután az első két akadályt simán vettem kitűnőre – a gázdinamikán már ismerősként fogadott és hamar végeztünk egymással. Az általános jóhíremet jelentősen megerősítette ez a mesterhármas, kevesen vették ezt az akadálysort pöccenés nélkül.
Számomra természetesen a legszebb emlék a „Repülőgépek szerkezettana” prof, aki egy központi kísérleti repülőgép-tervező intézetet is vezetett, és a szereplésem ezen a vizsgán.
Szokásom szerint az első ötösfogat tagjaként mentem be, húztam kérdéseket, majd amikor sorra kerültem, a prof mindhárom kérdés taglalását félbeszakította. Elém tolt egy papiruszt és azt mondta: ő rajzol metszeteket és támadó erőket, én rajzoljam mellé, hogy szerintem milyen deformációt szenved a szerkezet. Hűha, ilyet nem játszottunk eddig, villant az ijedség! Jó félórát rajzolgattunk, néha – kevés kommenttel – javított a „válaszomon”, aztán hümmögve beírta a jelest (illetve az ottani rend szerint a kitűnőt, ott ugyanis, bár elvileg 5 osztályzat létezett, alulról ötösig, az egyest nem alkalmazták, felülről volt – a fordításom helyes! –
kitű-nő, jó, kielégítő vagy elégséges és elégtelen). Tehát beírta, én el, és kint vártam a többieket.
Az első mindjárt újságolta, hogy amint kiléptem, a prof megkérdezte, ki fia-borja vagyok, majd azt mondta, ezt az embert magam mellé fogom venni aspirantúrára. ‘56 aztán erre is nagy pontot tett.
A honvédelem tanszéket ordítozó (de mint a sakál!) tábornok vezette. Mire megtudtam, hogy a tárgy külföldieknek nem kötelező, megtanultam pisztolyt, meg kalasnyikovot vakon szétszedni, összerakni, meg végighallgattam pár ugyanolyan ostoba előadást, mint amilyet a Műegyetemen hallgathattam volna. Az öcsém mesélte, elhangzott (itthon), hogy „a magyar honvédségnél kétféle elektromosság van rendszeresítve: pozitív és negatív”.
Hazapenderülésem (mindjárt következik, hogy esett az eset) után derült ki, hogy odakint talán egy halovány fokkal kevesebb figyelmet fordítanak az elméleti oktatásra (nem rosszabbat az én területemen, csak kevesebbet: óraszám, tárgy), viszont jóval többet gyakorlatira. Az első két szemeszteren mindenféle műhelymunkára fogtak minket: asztalos, vászon-kezelés, hegesztés, fémmegmunkálás, mifene. A nyári gyakorlatokon pedig be kellett állni szerszám-gépek mögé és keményen dolgozni. A moszkvai II. sz. Csapágygyárban csapágygyűrűket esztergáltam például, igaz, én egy gépen, mellettem egy szerencsétlen asszony négyen. Szinte futólépésben járta körbe a gépeket és csak pillanatokra tudott megállni a gépek melletti oszlopnál, ahol levegő-befúvó nyílás alá tarthatta a fejét. Befejezés és próbaüzem alatt állt az első automata csapágygyártó sor, acélrudakat adagoltak elől és kartondobozokba csomagolt készáru jött le a sorról. Közben a golyókat úgy osztályozták, hogy egy csőből vagy vályúból acéllemezre pottyantották. A kifogástalanok egy meghatározott rekeszbe pattantak. Üzemláto-gatásra is vittek bennünket. Jártam például a Moszkvics autógyárban, nem világcsúcs, de két dolog is érdekes volt vagy talán három is: a motorblokkok öntvény-formáit előregyártott darabokból rakták össze; ugyanezek öntését futószalagon, mozgás közben végezték; a motorblokkot automata gépsoron munkálták meg, egyetlen puffer-szünettel. Emlékezetes az egyik moszkvai repülőgépgyárban tett látogatás. Ott készült az IL-18-as prototípusa, nemez-papucsban dolgoztak rajta. Láttam szegecselő automatát, ami több négyzetméteres szerkeze-teken végezte el egy művelettel a szegecselést, mutattak fél szárnyat, amit ragasztással hoztak létre. Az egyik műhelycsarnokon gyorsan kellett keresztbe átmennünk. Szárnyakat gyártottak.
Kérdezem a kísérőt, hány Mach-al repül ez a gép? Még nem repül, prototípus. – szólt a válasz, és egyébként se mondhatom meg. Mondom, a nyilazás 2M-re utal. Csak mosolygott és
Kérdezem a kísérőt, hány Mach-al repül ez a gép? Még nem repül, prototípus. – szólt a válasz, és egyébként se mondhatom meg. Mondom, a nyilazás 2M-re utal. Csak mosolygott és