Ecce Homo

Ecce Homo

Halmos Antal

Halmos Antal

Ecce Homo

Rege és történelem közel egy évszázadról avagy

Sírás nélkül az emberi vergődésről végül

Egy elvarázsolt moszkovita komcsi rémtörténete, rettegjetek, átkozódók!

Budapest, 2020

Jelen könyvet, illetve annak részeit a szerző előzetes írásos engedélye nélkül tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában,

vagy eszközzel – elektronikus, vagy más módon közölni!

Szerkesztette és a borítót készítette:

Lónyai Péter

(A szép munka elismerése)

Tartalomjegyzék Előszó

I. A csecsemő

II. Az első emléktábla helye

III. Szőnyegbombáztak: örök rettenet IV. Menekülés hanyatt-homlok

V. Megállók menekülés közben VI. Táborozás osztrák farmon

VII. Amerikai fogságban, menekülttábor VIII. Hazafelé (az igazi – ? – haza felé) és Mór IX. Harmadik hazám, Pomáz

X. Belgium

XI. Újra itthon, kisdiák- és kollégiumi évek XII. Az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskola XIII. A moszkvai egyetemem: MATI

XIV. Az orosz kultúráról és vendégszeretetről XV. Orosz szokások

XVI. Moszkvai szösszenetek

XVII. 1956, történelmi és egyéni sorsforduló XVIII. Egyetemek, újra

XIX. A dolgozó népet szolgálom Finommechanikai Vállalat

Földművelésügyi Minisztérium Növényvédelmi Szolgálat Repülőgépes Növényvédelmi Állomás

Magyar Tudományos Akadémia, Műszaki Fizikai Kutató Intézet Technika Külkereskedelmi Vállalat

Metrimpex Külkereskedelmi Vállalat Elektromodul

Hungexpo

Külkereskedelmi Minisztérium, India – Bombay Intranszmas Magyar Bolgár Társaság

Külkereskedelmi Minisztérium (és Nikex KV), India – Kalkutta Intranszmas Magyar Bolgár Társaság

Vállalkozó voltam Magyarországon

XX. Írok, boldogan, veszett tempóban, a kaszás elől menekülve XXI. Jelenidők

XXII. Etyele-petyele, hat vak tyúk

XXIII. Nincs már más, csak vak varjú, a koronavírus XXIV. Cserdi és Bogdán Laci

Utóirat

A. Melléklet: A prosztata-műtétem B. Melléklet: Írások a vitorlázásról

I. Zene a szélről és vitorlákról és a vitorlázás nagy mestereiről II. „Csillagtúra ‘96” belülről: ördög és pokol!

C. Melléklet: A munkahelyeim D. Melléklet: A bizonyítványaim

E. Melléklet: Szexről kerekdeden (halálom után válhat majd nyilvánossá)

Előszó

Minden nagy író megírja az önéletrajzát – hallottam valahol. Nagy nem vagyok, író igen. Az önéletrajzom első változatának megírására két ismerős is ösztönzött, és első írásaim közé tartozott. Így írtam róla a weblapomon:

„Önigazolás

Két kérést teljesítek, ha megírom ezt a nehéz leckét.

Barátaim, filozófus-történész házaspár bíztatott, írjam meg az életem, hisz az egy csöpp történelem. Óriási a hiány hiteles történelem-morzsákból – mondják –, pedig hát azokból áll össze a kép.

A Petőfi gimnázium öregfiúk találkozóinak szervezője – becenevén Halaj kapitány – szinte aznap kérte fel a társaság tagjait, írjanak magukról pár sort.

A pár sorból füzetecske lesz, de a folyamat is hosszúnak ígérkezik: állandó időzavarral küsz- ködök.

Ha menetközben kérdése van az olvasónak, bátran tegye fel, minden bizonnyal segíteni fog abban, hogy kerek, hiteles történet kerekedjék a tollamból.

Önvizsgálat is, a javából!”

Az akkor írtak megtalálhatók az amrita-it.com weblapomon, „Önéletrajz helyett, Halaj kapitánynak” címen.

Most, hogy életem alkonyánál tartok, bennem született újjá az igény: valóban annyi mindenen estem át hosszú életem során, annyi élmény nyújthat szórakozást az olvasónak, történelmi morzsát valóban átélt események után vadászó történészeknek, hogy eldöntöttem: felfrissítem, kiegészítem, átrendezem Halaj kapitányt, és megírom az annak lezárása óta eltelt nem egészen egy évtizedet. Két lényeges történés-sorozat tölti meg ezeket az éveket: súlyos műtétek, és azoknál jóval súlyosabb írások. Azt hiszem humort akartam elsütni. Az nem nagyon sikerült, de az írásaim döntő része valóban súlyos politikai kérdéseket boncolgat.

Érdemes elgondolkodni rajtuk.

Kínlódtam sokáig, új önéletrajzot írjak-e, az „Önéletrajz helyett, Halaj kapitánynak” írást csak bázisként kezelve, vagy teljes egészét idézve kiegészítésekkel pontosítsam, tegyem szóra- koztatóbbá azt. Érdekes meglepetés döntötte el a kérdést: a Facebook-on ismerősnek jelöltem meg egy hölgyet, aki nemcsak örömmel fogadta a felkérést, hanem írt is hozzá megjegyzést:

„Olvastam az önéletrajzát. Zseniális, igazi írói alkotás.” Hát, ha az, nem szabad újat írnom helyette, bővített újratermelés mellett döntöttem. Úgy tessék tovább olvasni, hogy zseniális mű került a kezébe, előfordulhat, hogy valaki felterjeszti irodalmi díjra is. Én már nem, halkan kopogtatnak a semmibe vezető ajtón. Így születik a jelen írás.

Természetesen őszinteségre törekszem. Azonnal felmerül a kérdés, miért csak törekszem?

Mert van, amit normális aggyal megáldott ember, amíg él, nem ad közzé. Ilyenek például szexuális kalandjaim hölgyei, átélt élményei, nagy örömei és ritka kudarcai. Azt hiszem, titkos mellékletbe foglalom ezeket, amit halálom után kell közzétennie annak, akit erre meg-

kérek, és vállalja. Addig hadd furdalja a kíváncsiság a kedves olvasókat. Kivételt képez mindaz, ami már szerepel az eddig megírtakban, törölni semmit sem fogok.

Egészségügyi kérdésekben – miután laikus vagyok – a legegyszerűbb kérdésekben is kerülni fogom a szabatosnak vélt megfogalmazásokat. Nehéz lenne a prosztataműtétem humorát a további műtétekre is átültetni, ha cseppekben adagolva is sikerül a valós rettenetet puhítanom, talán élvezhetőbbek lesznek ezek a kín-események. Ezzel fogok kísérletezni.

Az őszinteségnek társadalmi gyűlölet is korlátokat szabhat. Törtem is a fejem, hogy a weblap zártabb köréből kibomló írásban is meghagyjam-e a „mozgalmi múltam” csöppjeit. Nem tartott sokáig a fejtörés, hamar eldöntöttem, hogy nekimegyek a gyűlölet-falnak, legfeljebb tovább fog nőni a komcsizók száma. Végül is tükörbe kell nézni, ami hazudozás mellett nehézzé válna.

Végül magyarázattal tartozom, miért kötöttem jelszóhoz a mai családomról írtakat. Meg kellett írnom egyrészt, mert szeretem őket és nagyon értelmes, okos, sikeres, egymást támo- gató emberek közössége, másrészt, mert csak így lehet csak teljes az életrajzom. Az embe- riség azonban féktelen aljasság-tömeget hordoz magában, és a lányomék félnek attól, hogy a nyilvánosságra kerülő adatok, fotók támadásra ösztönözhetnek arra képes emberállatokat. Bár túlzottnak érzem a félelmeiket, el kell fogadnom, további vita nélkül, hogy csak arra érdeme- sek előtt nyílhasson meg ez a fejezet. A jelszó birtokosa Amrita lányom, hozzá kell fordulnia annak, aki el szeretné olvasni ezt a fejezetet is.

*

I. A csecsemő

1935. március 10-én látott napvilágot az a csecsemő, akiből később én lettem. Beleszületett a fasizmus első nemzetközileg is jegyzett kürtszavai csokrába:

Másfél hónappal előttem, január 24-én Dimitrije Ljotić vezetésével Zbor (Združena borbena organizacija rada) elnevezéssel fasiszta párt alakul Szerbiában.

Egy hetet késett csak Hitler: március 16-án bevezette az általános hadkötelezettséget, és felmondta a Versailles-i békeszerződés katonai cikkelyeit.

Más oka is lehetett mérgelődni, azonkívül, hogy legalább petesejt cum spermium korában megkérdezhették volna mindkettőtől, szándékában áll-e megjelenni ebben a rohadék világban, lehet, hogy a spermium pár ügyes farokcsapással (hm, farok: farokból származó farok!) elkerülte volna még a petesejttel ütközést. Az ateizmus akkor olthatta belé az első csíráit: ha isten teremtette, miért átkozta meg 9 hónapos vakon úszkálgatással szűk térben, majd fél- napos kínorgiával, szűk, nagy erőfeszítéseivel tágított csatornán keresztüli szabadulással.

Ráadásul vak szemeit rá se vethette a Napra, mert éjjel háromnegyed háromkor landolt a bába széles, kapalátta kezében. Ha nem magyar, kedves olvasó, megsúgom, hogy az egyesszám a vitéz-duhaj magyarok nyelvében mind a két kezet jelenti: a páros szerveink egynek ismertet- nek el, ezért a háborúban „csak” egyik lábát veszített béna hadfi féllábú. akinek bombarepesz kiütötte az egyik látószervét (mint a nagyobbik bátyámmal történt Nagyvárad szőnyegbom- bázása alatt), az nem vak, „csak” félszemű, vagy félszemére vak. Fura nép vagyunk, mond- hatom.

Etyele-petyele, mindjárt induláskor fecsegek (éppen jólesik)! Szóval bába segített Anyunak a harmadik szülésénél (maradjunk a továbbiakban is Anyunál, Édesanya helyett, mert mind a hat gyermeke így szólította). Most a szocializmustól felszabadult, a kapitalizmus legsötétebb formájában haldokló országunkban képesek évekig vitatkozni azon, szabad-e orvos nélkül szülni, ahelyett, hogy azt kérdeznék meg a bábától, hány szülést vezetett le már, mi a legfon- tosabb segédeszköz az erős markán kívül, és ha nem a forróvizet mondaná, csak akkor jajdulna fel a környezet.

Na, ezen túl vagyunk, és még nem szakadt le az ég. Anyu szoptatott egy jó évig, míg teherbe nem esett az öcsémmel, akivel felnőtt korunkban elromlott a kapcsolatunk. Ha szuperőszinte akarnék lenni, itt taglalnom kellene az okokat, de hagyom az elmúlásra. Alapvetően világ- nézeti nézeteltérések fajultak el köztünk. Sajnos a nagyobbik bátyámon és kisebbik húgomon kívül nem alakultak zavartalanul a testvéri kapcsolataim. Hál’isten a konfliktusok fokozatosan elsimultak, egyrészt a politikai nézetkülönbségek enyhültek, másrészt a betegségek közelebb hoztak egymáshoz.

Legszorosabb kapcsolatba a nagyobbik bátyámmal kerültem, aminek nyilván több oka is van.

Most csak felsorolom őket, aztán a történeti sorrendben részletesen is foglalkozom velük.

Mert megérdemlik a részletezést. Az USA menekülttáborában (II. világháború!) kérés nélkül sietett állapotos asszony segítségére; amikor a háború után Apu Pomázon kapott állást és fedelet, az alvégi csibészek úgy érezték, fel kell szentelniük az új tanító úr fiait, és az első alkalommal, amikor belénk – a négy fiába – tudtak kötni, meg is tették: gúnyoltak és lökdöstek minket, ő kihívta a vezérüket kétszemélyes viadalra, laposra verette magát, hogy minket megvédjen az erőszaktól (lentebb – az eredeti írásból idézve – újra olvasható, nem törlöm egyiket se, megérdemli a bátyám emléke); ő beszélt rá, hogy vonuljunk kollégiumba,

így segítve kicsit a világrekord infláció, majd a rossz ellátás miatt az egész családot eltartani képtelen szüleinken; látva, hogy az oktatásunkat (az akkor már fillérekbe kerülőt) így se tudják fedezni, egyetemi ösztöndíjra is egyidejűleg adtunk be kérelmet. Az már természetes, hogy 1956-ban a keszthelyi – ahol éppen tanított és tolmácsolásra kérték fel – szovjet városparancsnoktól megkérdezte, mit keresnek itt, 1990 után pedig hamarosan a haját tépte, látva, hová kanyarodnak el új uraink.

Ha mindazt, ami napjainkban kis országunkban folyik, csecsemőként megéreztem volna, biztos visszakönyörögtem volna magam a szűk csatornába, valami jobb világot keresve.

Mondogatják, hogy túlságosan pesszimista vagyok, pedig csak jók az érzékelő csápjaim, körülszagolok a világban, és a hatalmasok tettei, meg a lakosság aljának az életvilága hamar világos képet fest számomra, mire számíthat az adott világ. Itthon most nagyon szomorú vagyok, nem egyszerűen pesszimista. Rövid ideig éltem monarchiában (Belgiumban), közép- gazdag család mogorva otthonában, tüntetések is előfordultak, mégsem nyomasztott az ország egy pillanatra sem. A kisvárosi művezető, ahová az ugyancsak feltáplálásra érkezett öcsém került, jobban élt, mint itthon (bármelyik rendszerben) a felső középosztály családjai.

Kicsit talán előre szaladtam, ballagjunk csak nyugodtabb tempóban, sietés, vagy pláne futás közben az ember mellett elszaladnak a fenyők, gyümölcsfák, virágoskertek, a székelykapuk, a tenger hullámai és a hófödte csúcsok. Márpedig szép mezei virágokból szeretnék csokrot fonni...

*

II. Az első emléktábla helye

Na, lássuk akkor, szép, lassú tempóban, hogy is növekedtem ezen a szerencsétlen világon, a kis faluban, Bakonysárkányon, ahol Apu volt az egyetlen tanító. Legalábbis vénségemig úgy tudtam, egyetlen. Kántortanító volt, gondolom, azért tudott egy még kisebb helyről átköltözni, mert a felekezeti iskolába olyan tanítót kerestek, aki orgonálni tudott, és el tudta látni a kántor sokrétű feladatait: zenélni a misék alatt, fontos feladatot ellátni az emberi élet sarokpontjai alkalmával abszolvált szertartások – keresztelő, házasságkötés, temetés – alkalmával.

Konok ember lehetett: épített a parasztok segítségével olyan uszodát, hogy a szomszéd nagyközségből, Mórról is sokan szekereztek át hétvégi fürdőzésre. Nehezen ment a dolog. A kisebb községeket három ember irányította akkoriban: a jegyző, a pap, meg a tanító.

Folydogált a faluvégen kis patak, Apunak feltűnt, hogy egy szakaszon lelassul, kiszélesedik, kis libaúsztató medencét varázsol a ligetes, bokros vidék közepébe. Hm, törte kicsit a fejét, számolgatott, mi kellhet ahhoz, hogy fürdőmedence épüljön a libaúsztató helyére. Elmagya- rázta a jegyzőnek, kérte, támogassa a tervét. Az rázta a fejét: a tanító úr álmokat kerget.

Valamelyik közösen abszolvált mise után bement a paphoz a sekrestyébe, alig mondta el a dédelgetett tervét, a pap leintette: ugyan, tanító úr, a parasztoknak? Gondolkodott, törte a fejét. Hívjon össze szülői értekezletet? Nem kap elég támogatást, legfeljebb morgást, mire használja a tanítónk az iskolát? Munkára akar fogni minket, nem dolgozunk eleget, hogy összehozzuk a járandóságát, illetőségét? Mi is volt ez? Annyira emlékszem, hogy 80 kilós zsákokban búzát kapott, talán 4-5 zsákot aratás-cséplés után. Ő maga 50 kilót nyomott – szólnak a családi regék róla –, és felhordta a zsákokat létrán a padlásra. Magam hordtam 50 kilós cementeszsákokat Sztálinvárost építve, egyetlen egyszer engedtem meg, próbaként, hogy két zsákot pakoljanak rám, 8-10 lépést tudtam tenni, megijedtem, hogy kifordul a térdem, ledobtam mindkettőt. Én is 53-54 kilós voltam. Nekem hihetetlennek tűnik a családban forgó mese.

Ő nálam keményebb legény volt: megunta a fejtörést, az álmát azonban nem. Fogott talicskát, ásót, lapátot, cövekeket, zsinórt, colstokot. Kiballagott velük a patakhoz, valahogy elterelte a patakot, amiről nem szólnak a regék, nyilván árkot kellett ásnia jó darabon. Kitűzte a medence méreteit, elkezdte ásni azt, és a teli taligákkal töltögette fel a közeli lapályost. Járt arra paraszt szekérrel. Megállt, nézte a tanító urat. Mi lesz ebből, tanító úr? Elmagyarázta: betonmedence vízzel, fürödni lehet majd benne. Na, jó, elviszem a földet... Pár nap múlva megállt a szomszédja, szekérrel. Nem kérdezett semmit. Köszönt, leemelte a talicskáját, szerszámait, nekiállt a medence ásásának, elvitt egy szekér földet. Lassan megszaporodott a segítség, ástak, talicskáztak, hordták a földet a parasztok. Közben persze kérdezősködtek, hogy állítja meg a tanító úr a patak elfolyását, meg a teli medence leeresztésére mi lesz a megoldás? És a betonozás? Mesevilág, mondhatná akárki, de fényképek vannak a strandról, amint számos népek fürdőznek benne.

Íme, a strand. Valahol a szemközti csoportban ott vagyok magam is.

Amikor a feleségemnek meg akartam mutatni a leromlott strandot (valahonnan tudtam, hogy nem üzemel) senki se tudott róla semmit, nagy nehezén rátaláltunk a náddal benőtt romjaira, az egyik sarkát lehetett látni, valahogy furcsán eldőlve-süppedve a nádasban. Később megtudtam, hogy a strand azért került a romlás-rontás mezejére, mert a közegészségügyi szolgálat (ANTSZ) fertőzésveszélyesnek nyilvánította, biztos, még az Átkos alatt. Igen, megtaláltam: 1964-ben. Csodálatraméltó nemtörődömség és ostobaság, hogy se az állam, se a község vezetése, se a lakosok nem érezték, mekkora kincset engednek elpusztítani. Lehetet- len, hogy ne lehetett volna megoldást találni (szűrés, fertőtlenítés, kicsempézés) az életben tartására.

Nem kisebb csodaként emlegették másik nagy tették, amikor utcanévre javasolták: addig furulyán kívül más hangszert nem látott parasztokból olyan fúvószenekart szervezett, hogy Székesfehérvárott is felléptek.

Felejthetetlen emlék a hangszerek kicsomagolása. Székesfehérvárról érkezett a fúvóshang- szer-küldemény. Ott tébláboltam, amikor valahol, tán az iskolában, de mintha inkább a tanító- lakásban, Apu és idős parasztok rácsodálkoztak a csillogó varázslatokra. Az hagyján, hogy én csak ámultam-bámultam, rá se nagyon mertem emelni a szemem a kürtökre, trombitákra, amik mellett a fafúvók eltörpültek, elszürkültek, de külön bámulatraméltó volt, amint a parasztok félve magukhoz emeltek egy-egy réz-remeket, és próbáltak hangot varázsolni beléjük. Apu bemutatta, hogyan kell, mint kell, és lassan le tudták követni, egyik-másik hang melldöngetőre sikerült. Felejthetetlen, varázslatos élmény. Sokszor emlegetem, amikor róla van szó, vagy nagy tettekről, hogy annyira jóvá nőtte ki magát a zenekar, hogy Székes- fehérvárott is többször szerepeltek: térzenét adtak, ünnepi alkalmakkor.

Apu több hangszeren játszott: a Nyíregyházi Tanítóképzőben tanult, a zenekar oszlopos tagjaként csellista volt, itt a kép róla:

Apu – amint a hangszer ékesen bizonyítja – balról a harmadik.

Ott láttam először traktort, cséplőgépet, drótostótot, biciklis csengettyűs fagylaltost, ott hallgattam először muzsikát kristálydetektoros rádión, amit Apu Fehérvárról hozott, és amit a fél falu csodált. El nem tudja képzelni a mai modern világ népe, mit jelent az olajlámpás, gyertyás, pocsolyás világban felvenni a fülhallgatót, ráhelyezni a tűt a kis kristályra, és csengő muzsikát hallgatni. Varázslatos csoda, a további technikai lépések eltörpülnek mellette.

1938-ban bevezették a villanyt. Vele együtt megjelent a csöves rádió is.

Aztán autót is láthattam, egy távoli rokon robogott be vele a faluba. Nagyon nagy ember volt, a Horthy-hadsereg tábornoka. Hál’isten a GK (ellátás) főnökeként nem szolgált fronton, magyarul: nem vezényelt közvetlen öldöklést.

Ha repülőgép húzott át a falu felett, kirohantunk az utcára, bámulni a csodát.

A legnagyobb élmény talán mégis a traktor-cséplőgép együttes volt. Szájtátva bámultam a két hatalmas gépet, az őket összekötő, hangosan csattogó gépszíjat, a mindent ellepő port. Sokáig nem tudtam elszakadni az etető ember látványától. Vellával adogatták neki az összekötözött kévéket, amiket egy mozdulattal bontott meg, majd a széteső kévét beadagolta a zakatoló etetőbe. Közvetlen életveszélyben dolgozott. Később hallottam súlyos balesetekről: a rosszul adagolt kéve képes volt magával rántani az adagolót, és szerencsés esetben is ledarált testrészt, főként a kart.

Mire emlékszem még Bakonysárkányról?

Anyu öt gyereket szült ott, az ötödiket 29 évesen. Jól nevelt bennünket, aki még bilin ülő volt, azt ültette is keményen minden reggel. Volt, hogy hárman ültünk sorban. Csak az eredmény bemutatása szabadította fel a trónolót. Március 15-én rövidnadrágot kaptunk, meg meztélábra vetkőztünk, ami azért is hasznos volt, mert ha zivatar jött, remek dolog volt a sarat dagasztani a főutcán. Mert akkor még burkolatlan volt.

Már kerti törpe méretben is agyabugyálhattuk egymást rendesen. Volt, hogy a szüleim este magunkra hagytak. Mikor megjöttek, meglepetve konstatálták, hogy nem ég a villany.

Felgyújtották és előparancsoltak bennünket az asztal alól, ahol valószínűleg nem szelíd birkózás folyhatott. A lábamból mindenesetre ömlött a vér. Volt is ejnye-bejnye!

Ha jók voltunk (nem verekedtünk), kaptunk két fillért, és a szemközti boltban vehettünk érte csokoládé cserebogarat.

Valamelyik testvéremet kupán vágtam egy kaviccsal. Gúnyolt vagy mifene.

Itt történt, csak itt snúrozunk éppen!

Két baleset ért ott. Az Apu építette uszodának mosóteknővel indultunk neki az öcsémmel és a teknő az uszoda közepén elsüllyedt. Apu kihúzott minket. Kiváló úszó volt.

Biciklizni a templom körül tanultam, és az a fránya templom mind közelebb jött, végül majdnem ellökött, a kezem durván lehorzsolta. Nna!

Apu nem vert minket, nebulói közül is csak egyet, aki állandó verekedő volt. Amikor odáig ment, hogy a községháza előtt verekedett, adott neki akkora pofont, hogy az osztály közepétől a kályháig tántorgott. Apunak talán jobban fájt (lelkileg), mint a kölyöknek. Amikor jó fél évszázad után beléptem újra abba a tanterembe, ahol az elcsattanó pofonnak szemtanúja voltam, a kísérő, régóta ott élő pedagógussal „rekonstruáltuk” a termet: itt állt a kályha, ott Apu asztala, az előtt a nebuló, onnan idáig tántorgott...

Három kirándulásra emlékszem.

Talán a budapesti volt az első. Három éves lehettem, amikor Apu felcipelt magával Pestre, és amíg ügyes-bajos dolgait intézte, anyai nagybátyámnál helyezett el. Viktor bácsi igen nagy ember volt, az OTBA-palota gondnoka (ma traumatológiai központ a Fiumei út elején), akinek naponta frissen mosták a fehérneműjét, hófehér köpenyben járta a csillogó-villogó tisztaságú kórházat, és nagyot köszöntek neki az alkalmazottak. Reggel fehér géz-kesztyűt húzott, és úgy tartott szemlét, hogy meg-megállt egy-egy ajtónál és az ajtókeret felső peremén végighúzta a kesztyűbe bújtatott mutatóujját, vagy végighúzta valamelyik szekrény tetején.

Ha csak elszürkült a kesztyű, volt hadd-el-hadd. Éjszakára is nála maradtam és keveset aludtam. Az épület tetején többszobás lakása volt, aminek hatalmas ablakain a város fényei villództak, furcsa, kísérteties képeket rajzolva a falakra, a villamosok csilingelése pedig, mint

manók zenéje tette még rémisztőbbé a fényözönt. Ha becsukom a szemem, ma is látom- hallom ezt a rémképet.

A Balaton össziskolai kirándulás célpontja volt. Felejthetetlen emlék a tihanyi visszhang.

Hihetetlennek tűnhet, hogy 9-szer verte vissza az apátsági templom a mára süketté vált Echó- dombról felé kiáltott szót. Ha nincs több program, ezzel az eggyel órákat töltöttünk volna.

Rettenetes kár, hogy sikerült ezt a csodát (is) tönkretenni az elmúlt évtizedek alatt.

Emlékezetes az is, hogy a tó partjának homokjában kotorászva percek alatt tízével tudtunk összeszedni a helyiek által „kecskeköröm”-ként ismert képződményeket: az évezredekkel ezelőtt itt hullámzott tenger kagylóinak megkövesedett maradványait. Nem őrződött meg belőlük egyetlen darab se, valószínűleg Nagyváradon maradtak. Később írok az onnan menekülésünkről.

Nagy élmény volt a sétahajókázás is. Kis hajó lehetett, amin átszeltük az akkor végelátha- tatlannak tűnő Balatont. Minden porcikája izgalomba hozott engem csakúgy, mint az iskola nebulóit: a hatalmas horgony a hajó orrában, a réz kémény, a mentőövek, a kapitány, amint fülkéjében tekergette a kormánykereket, a hangos dudaszó. Minden bizonnyal kapitány szerettem volna lenni, a vizek ura. Az egyik nagyobbacska suhanc azonban kellemetlen közjá- tékot okozott: felmászott a korlátra és azon egyensúlyozva tett néhány lépést. Apunak nagy lélekjelenlétre lehetett szüksége, hogy rá nem ijesztve leparancsolja onnan. Egy-két pofon bizony elcsattant az esemény után.

Az első külföldi utam is Sárkányhoz kötődik. Távoli osztrák rokonainkat látogattuk meg Wienerneustadt-ban. Két dologra sikerül visszaemlékeznem csupán. A lakás vagy talán teljes ház eleganciájára, gazdagságára és arra, milyen csodálatos szépségű tető-erdőre nyílt kilátás a lakás valamelyik ablakából. Kitárulkozott a világ a kis falusi gyerkőc előtt.

Azt csak évek múlva tudtam meg, hogy a nyugdíjas pedagógus jövedelme többszöröse volt Apu valaha-volt legmagasabb fizetésének is. Szomszéd országok, gyökeresen más gondolko- dás és gondoskodás a jövőről.

Nem tudom, miként lehetséges, hogy Apu személyében egyetlen sárkányi tanítót ismertem.

Amikor a község úgy döntött, hogy a Lenin utcát átkeresztelik, és Apuban találták meg a jó utódot, az ünnepélyes átkeresztelés alkalmával tudtam meg, hogy volt mellette tanítónő is.

Hogy alá- vagy mellérendelési viszonyban-e, arra most nem emlékszem, ha villámkérdésként tennék fel a viszonyt, apjára büszke fiúként természetesen alárendeltséget nyögnék ki.

Az akkori suli érdekes intézmény volt, minden bizonnyal felekezeti lehetett, meg kellene néznem, de lényeges? Apu mindenesetre kántortanító volt, az orgonán kívül több hangszeren játszott. A harmónium természetes az orgona mellett, de a Nyíregyházi Tanítóképzőben a zenekar csellósaként játszott, és elég jól hegedült is. Hoztam is neki kiváló hegedűt Moszkvából, amit aztán elvarázsolt tőle közeli rokon. Meg is írtam a hánytató történést a

„Tarkabarka mesevilág” című e-könyvecskémben, az „A hegedű” fejezetben. Apu még kisgyermek koromban elkövette azt a hibát, hogy megpróbált megtanítani a hegedülés csodás mesterségére, ami kudarccal végződött. Hál’isten nem vette el örökre a kedvem a zenétől, a gimiben kórusban énekeltem, Moszkva óta pedig a legnagyszerűbb élményeimet a jó hangversenyek jelentik. Vagy a hegedű volt nagy, vagy a szorgalmam, önbizalmam kicsi, kudarcélményként hordozom rossz fityegőimben.

Kettős otthon volt: a suli része Apu birodalma volt, a hozzá ragasztott tanítói lakás és a hatalmas udvar pedig gyorsan növekvő családunké. Az udvaron sűrűn játszottunk csatákat, kavicsdobálás is helyet kapott benne, volt, hogy sikerült valamelyik testvéremet úgy fejen találnom, hogy véres fejjel – mint csapataink annyiszor dicső történelmünk alatt – rohant be Anyuhoz elsősegélyt kérve. Ez már ismétlés volt, bocsánat. De folytatom, mert ami duplán jut eszembe, annak valami jelentősége van.

Ez Nagyvárad lehet? Talán mégis Sárkány! Mindegy is. Öt a hatosfogatból.

Vigyázzban ki állhat? Persze, hogy én!

*

III. Szőnyegbombáztak: örök rettenet

Második hazám születése Erdély jórészének visszakanyarítása okán történt. Apu amúgy is állami iskolába kérette magát, gyorsan áthelyezték Nagyváradra. Szép város volt és jó iskolába írattak a szüleim: a Tanítóképző Gyakorló Iskolájába. Szamárköhögés miatt késtem két hetet az első osztályból. Apu kísért el az iskolába. Mikor aztán a katedra elé állva jelentkeztem, illetve hát Apu odaállított, a tanító úr megkérdezte, hogy hívnak? Mondtam, nyilván nagyon halkan, Halmos Anti. Aszongya erre: Ne bántson senki.

Nem lettem tőle bátrabb. Jó pedagógus volt, mégis ilyen súlyos hibát vétett: remegő gyermeki lélekkel se viccelődi, se gúnyolódni nem szabad. Aranyszabály. Lám, milyen mély barázdát vágott kis lelkembe?!

Jobb emlék, hogy megesett: csodálatos hangversenyt hallhattam. A püspök celebrált misét a szé- kesegyházban. Szimfonikus zenekar játszott és nagy kórus énekelt. Pompázatos volt, örök emlék.

Két nagyszerű fürdőhely volt a város közelében, Félix-fürdő és Pünkösdfürdő. Mindkettőt sűrűn látogattuk. Valamelyik medence szélén békák ültek, és szép sugárban táplálták a medence vizét. Mindkettő virágzik a mai napig. Amikor évekig tartó vajúdás után, hogy elmenjek-e a nacionalista Romániába, hogy újra lássam Erdélyt, Nagyváradot, végre a túra mellett döntve mindössze nyolc nap alatt végigszáguldottunk a magyarlakta vidékeken. A többesszám a feleségemet és nővérét jelenti. Nagyváradon meg szerettem volna nézni vala- melyiket, de nem futotta rá az időből. Pedig ragyogó emlék nemcsak a medence szélén álló békákból sugárban ömlő víz, hanem ott láthattuk Sárkány után Aput ismét úszni, bravúr- bemutatókat tartva. Sorba állított minket, még kölyök gyermekeit, terpeszben, és átúszott a lábunk között. Nagyon élveztük!

Az Erdélyi utunk részletes leírása, beleértve Trianon okát keresgélő részletet, a „Világok, népek, emberek” című könyvemben olvasható.

Nagyváradon, még Gabi nélkül. Melyik lehetek?

Megvan a hatodik (1942). Tévedés ne essék: én vagyok a (szemből nézve) balszélső!

Két bérletem volt: a stadionba, mert akkoriban a NAC ronggyá vert mindenkit, még a világhírű Fradit is. Meg a korcsolyapályára. Jó telek voltak akkoriban, sokat kergettük egymást.

Kicsit bővebben: A Nagyváradi Atlétikai Clubot a kifli visszakanyarítása után „dobták össze”

erdélyi focistákból. Az NB I-ben mindjárt az első szezonban ötödik lett, majd a maradék két évben első. A korábban évekig első Fradit rendszeresen ronggyá verte. A szemem előtt fordult elő 3:0, meg 5:1. Nehéz megérteni a motiváló erőt, ami ezt a csapatot ilyen magas fokon fűtötte. A csecsemőkorom óta 0 névmemóriám ellenére, a csapat alapösszeállítását bármikor előadom: Vécsey, Mészáros, Ónodi, Perényi, Juhász, Deményi, Kovács II., Barna, Sárvári, Bodola, Tóth III. Megnéztünk minden meccset Apuval és három testvéremmel, ha ömlött a víz, akkor is. Emlékeim között őrzöm a talán az Aranycsapatnál is jobb focit játszó legénység és egyes tagjainak megmozdulásait. A csapatot úgy szoktam jellemezni, hogy végsőkig harcoltak, nem ismertek elveszett labdát, csodálatos volt az összjátékuk, a lapos passzaik, a gyors helycserék, és a tarkójukkal is láttak – szoktam mondani. A kapus Vécsey csak azért nem volt a válogatott állandó tagja, mert minden második-harmadik meccsen megsérült, rávetődött a rúgó lábra is, ha másként nem tudott menteni a védelem. Az hiszem, Barna volt híres felhőfejeseiről, Kovács pedig csukafejeseiről. Olyat azóta csak Csikartól láttam (Sándor beceneve).

A korcsolyapálya pedig – olyan telek voltak – novembertől márciusig nyitva tartott (úgy dereng most legalábbis). Biztos, hogy sokat jártunk oda, suli után is. Vittük magunkkal a cipőre csavarozható korikat, és hamar megtanultunk az eleminél jobban korcsolyázni. Két esemény jut most eszembe. Az egyik budapesti mester-korcsolyázók bemutatója volt, akik műkorcsolya páros mellett gyorskorcsolyázással, végül hordókon átugrálással bűvöltek el bennünket. De nem ám egy-egy hordón ugrottak át, hanem elképesztő számú hordók során.

Most, a levegőbe nézve 4-5 hordót látok, és a fölöttük szinte repülő bajnokot! A másik arról szól, hogy egyik este hazafelé menet versenyeztünk: melyikünk tudja vízszintesen kinyújtott karral tovább tartani a koriját. Furcsa, de így történt: a kéz melegétől a hó leolvadt a korikról,

de aztán ráfagyott a kesztyűre, az meg a kezemre. Hazaérve Anyu a korcsolyákat még ki tudta venni a kezemből, de az ujjaimat már nem tudta kiegyenesíteni, teljes pánikban próbálta a saját kezével melegíteni az enyémet. Pont átjött a szomszédasszony: tartsa a hidegvíz alá, tanácsolta. Úgy is történt, szépen leolvadt a jég, le sikerült húzni a kesztyűt, és nem érte károsodás a kezem, ami forróvíz használatával valószínűleg bekövetkezett volna.

Eddig szép és jó volt az élet.

Szép lakásunk volt, jól berendezve, gazdag könyvtárral, igen gazdag Karácsonyokkal. Anyu- nak nem kellett dolgoznia, sőt, a hatodik gyerek megszületésétől egy-másfél évig cseléd is volt a háznál. Pedig Apu a nemzet napszámosa volt. Tényleg az. Már felnőttként egyeztettük egy mozdonyvezető fiával: az ő édesapja jóval magasabb jövedelemmel rendelkezett, mint Apu. Pontosan duplaannyit keresett.

Apu szeretett mesélni. Esténként leült hozzánk és mesélt, mesélt, amíg az ellenőrzésként elhangzó csont szót nem fogadta néma csend. Ha valamelyikünk még szeretett volna mesét hallgatni, csonttal kellett válaszolni. Nem mese ez, gyermek, ilyen apánk volt.

Nagyváradi karácsony (1943). Csak a balszélső lehetek. A néni pedig a cseléd! Rossz kép, de van.

Aztán jött a háború. Nagyváradot érte az egyik legnagyobb szőnyegbombázás. 350 Liberátor- ról szóltak a hírek. A vasúti csomópontot verték szét. Mi fölötte, a domboldalon laktunk a Juhász Gyula utcában (pár lépésre attól a háztól, ahol a költő élt), a ház szuterénjébe mentünk le. A dübörgés elviselhetetlen volt, láttam, hogy mindannyian ordítunk a rémülettől, de a saját hangunkat nem lehetett hallani. A szuterén fala, amihez támaszkodtam, imbolygott, mint egy hajó a hullámokon. Amikor kimentünk, csak füstölgő romokat lehetett látni. Nagy szeren- csénk volt, a bombázók célt tévesztettek, az első bombák a pályaudvar fölött robbantak, ezért ívet húztak, így épphogy az ív szélére kerültünk, a legközelebbi bombatölcsér 20 m-re a háztól tátongott. Hánytunk. Amikor a bátyám, aki tejért volt, nagysokára megjelent bekötött fejjel az utcasarkon, Anyu kinyújtott karokkal megindult feléje és belecsúszott az árokba.

1944 június 2. ez a nevezetes dátum. A bátyám is szerencsés volt: csak az egyik szemére sérült meg, amit aztán egyetemista korában kioperáltak, mert begyulladt.

A dátumot ismét hibásnak érzem! Ezt tartják számon hadtörténeti források, onnan szedhettem Halaj kapitányhoz. Emlékeim között viszont határozottan villan, hogy Anyu állapotos volt, amikor belecsúszott az árokba. Nagy riadalom tört ki emiatt, külön is, féltek, hogy megindul a szülés. Gabi 1942 október 27-én született, a bombázásnak tehát valamivel a születése előtt kellett történnie. Megnéztem újra a hivatalos adatokat, Nagyváradot 1944 előtt nem érte bombatámadás. Összesen négy támadást tart számon a hivatalosnak tekinthető regiszter:

1944. VI. 2, VIII. 30 és 31., e kettő a repteret érte, és IX.6. Bele kell nyugodnom, hogy sokadszor hagy cserben a memóriám. Most tettem fel a Karácsony-fotót: az is 1944-et igazol, mert még a Juhász Gyula utcán kellett születnie, és a ház még ép.

A szőnyegbombázást talán két könyvemben is leírtam, a most megjelentetés alatt álló

„Képzőművészeti bifrang” kacifántos írásomban biztos megtalálják.

Másnap vagy harmadnap összeomlottak a cserépkályhák, mintegy varázsütésre.

A ház annyira megsérült, hogy rövidesen átköltöztünk a város kellős közepére, a Sas- palotába. Ott már csak távoli dübörgésnek hallatszottak az újabb és újabb bombázások. A rémület mindig összerántotta az ember szívét. Azt hiszem, a harmadik emeletről rohantunk le minden alkalommal a pincébe. Volt eset, hogy Apu számolta a gyerekeit, és Sanyi öcsémet nem találta. Visszarohant érte, mélyen aludt a süvítő szirénázás és a családi riasztás közepette.

A támadások hol a vasutat, hol a repülőteret érték. Egyik reptéri bombázás után a sebesült katonák egy részét a palota előtt fuvarozták át teherautón. Látni lehetett, hogy egyikőjük szorosan fogja kibuggyant beleit. Nem hiszem, hogy most találtam ki!

Soha nem felejtem el az osztályfőnököm bátorságát. Másodikas voltam, amikor kötelezték a zsidókat a sárga csillag viselésére. Szünetben az ablakon kihajolva gúnyoltuk őket. Az osztályfőnök bejött órára, szép csendben helyreküldött minket, és vagy negyedóra hosszat magyarázta, hogy azok is ugyanolyan emberek, mint mi. Bátor ember volt. És nagy ember.

Az életét kockáztatta ugyanis: aki a zsidókon segített, besorolták közéjük...

Azóta nem tudom elviselni a rasszizmust. Nemrégiben egy zsidó site-on láttam egy névsort, a Nagyváradról deportált és eltűnt zsidók listáját. Hosszú névsor volt, nagyon hosszú. Horthyt védelmezővel – sajnos, ilyen is van az ismeretségi körünkben – folytatott vita után meg akartam keresni a listát, de nem találtam, csak számadatot. Az akkor 60 000 + főt számláló városban húszezernél több zsidót gyűjtöttek össze, és indítottak el haláltáborokba. Az ember szörnyeteg!

Ja, láttam Horthyt fehér paripán lovagolni. Lehet, hogy a Szent Jobb ünnepén volt? Nem volt jó lovas se, a paripa minduntalan oldalt táncolt.

Apu egyszer elvitt a Városházára. Valami ügyet intézett. Ő – azt hiszem – nagyságos címet használhatott. Emlékszem azonban, mélyen hajlongott az őt fogadó kegyelmes úr előtt és távozóban farolt az ajtó felé. Miért nem megy ki a fejemből? Nemrég olvastam, hogy a királyi udvarokban ez kötelező tiszteletadásként íratott elő: az uralkodónak nem szabadott hátat fordítani. A nagymogul császárok tovább mentek: aki rájuk emelte a szemét, azon nyomban lecsapatták a fejét.

1943, a teljes család. Kivételesen jobbszélsőt játszottam.

Egyszer csak lázas levelezés indult. Apunak, aki iskolaigazgató volt, igazolnia kellett árja származását. Évekkel később került a kezembe a „családfa”. Érdekes olvasmány, olyan vegyes, mint ez a nagy magyar nemzet. Őseim közt van császári és királyi kamarás, akinek mindkét ágon tizenketted-íziglen kutyabőrrel kellett anno igazolnia nemes származását, meg vasutas, akitől nem szoktak sok papírt kérni. Volt erdélyi főúr vagy annak hitt valaki, sváb, meg északi szláv. Nagypapa még Hlukovszky volt, arról magyarosított erre a nemszeretem Halmosra, Anyu dalmát Dobrovics. Azóta tudom, hogy csiszta magyar vagyok! Meg hogy valami furcsa színű vér folyhat az ereimben. Milyen is lehet, ha a kéket alantas színnel keverik? Sokan mondták, hogy nagypapa teljes neve – Hlukovszky Sámuel Gergely – lengyel zsidó származásra utal. Voltak baráti szintű zsidó kapcsolataim, meg-megkérdeztem, így van-e, rámnéztek, megrázták a fejüket: goj vagy a javából. Hú, mit találtam: a zsidók és nem zsidók viszonyáról szóló értelmes írás: A zsidók útja (1917). Még a XX. századi zsidóüldözés, a Holokauszt előtt született. Elképesztő, hogy a tudós jogász Ágoston Péter tollából származik, aki a Kommün alatt külügyi népbiztos szerepet töltött be. A Horthy- rendszer azonnal halálra is ítélte, de megúszta. Hosszú lenne folytatni, tessék belelapozni, fantasztikus élet (és végül nagyon rövid).

Sokszor felmerül bennem, nem lennék-e sikeresebb Hlukovszky Anthony írói névvel?

A városi kórházban mind több lett a sebesült katona. Egyszer Apu oda is elvitt. A folyosókon is katonák feküdtek. Fejük vagy kezük, lábuk átvérzett kötésben. Ők voltak a szerencsé- sebbek. Nem kellett azonnal amputálni az elfagyott testrészeiket. Don-kanyari szerencsétlenek voltak.

Ez a Horthy-rendszer egyik legnagyobb bűne: úgy kergetett ki a vad teleiről híres Szovjet- unióba 200 000 magyar katonát, hogy még a ruházatuk se védte őket. Ungváry Krisztián szerint -46 C°is előfordult az egyik hajnalon.

Ballagok hazafelé a suliból, látom, hogy a szemközti járdán egy SS meg egy nyilas igazol- tatnak valakit. Heves szóváltás következett, majd az egyik egyenruhás pisztolyt rántott és lelőtte a civilt. Frontközelben voltunk. Hallatszott már a front moraja. És diktatúra volt, kurva kemény diktatúra. Csak hajlamosak vagyunk elfeledni.

1943, én.

Meg azt is el akarja feledtetni az újjászületett szélsőjobb, hogy Nagyváradon nem látott- hallott az ember románt. Ha valaki nem magyar volt, az csak oláh lehetett. Oláhul persze nem lehetett a hivatalokban eljárni, se oktatásban részesülni. Miért hisszük, hogy szeretniük kellene minket?

A székesegyházban többször jártam, ott mindig béke és nyugalom, meg pompa fogadta az embert.

*

IV. Menekülés hanyatt-homlok

Nem tudom, Apunak miként sikerült megszerveznie, úgy ”evakuáltak” minket, hogy katonai teherautóra dobáltak fel bennünket, 6 gyereket és 5 bőröndöt, miközben a Sas-palota melletti két, a főtérbe nyíló utca torkolatában magyar páncéltörő ágyuk lőttek a szovjet tankokra.

Röptömben, vagy hogy a csudába láttam, hogy a jobboldali ágyú vezénylő tisztje nem húzódott be az ágyú páncélzata mögé, hanem a tankok tüzének kitéve magát, szálegyenesen állva és cigarettázva adta ki a parancsokat: két fok jobbra, tölts, tűz!

A háborút megjárt magyar tiszt mondta pár év múlva, hogy lehet, a mi teherautónk volt az utolsó, amelyik még kicsúszott a várost körülzáró szovjet gyűrűből. Szerencsések voltunk megint: megúsztuk a frontot, a kisebbségi megaláztatást, meg Causescu-t (hogy is írják helyesen?). Két felnőtt, hat gyerek és 5 bőrönd, de a bőrünk ép maradt.

Mai napig nem értem, hogy lehet elviselni minden elvesztését, ami fél élet munkájának az eredménye? Bizonyára sehogy.

Mégis, mikor valahol átraktak minket egy tehervonatra, marhavagonokba, Apu összetalál- kozott Kolozsvár sakkbajnokával és kihívta 15 partiból álló mérkőzésre. 8:7-re megverte.

Légitámadások, le a vonatról, a töltés melletti árokba hasalni, gépágyú-sorozatok, meg ilyes- mi. Ők meg újra meg újra nekiültek és játszottak. 6 gyerek, 5 bőrönd, menekülés, sírdogáló feleség és sakk. Utólag is le a kalappal. Pedig csak másodosztályú elsőtáblás sakkozóig vitte az 50-es években. Igaz, teljes vasárnapokat végigjátszott önmagával. Meg vaksakkban a huszonvalahányadik lépésben bemattolt minket, a fiúgyermekei csapatát.

Akkor Mórig menekültünk, anyai nagynénénkhez. Pár hetet tölthettünk ott, utolért minket a front. Hogyan menekültünk tovább, nem emlékszem. A második szakasz Rajkáig tartott, apai nagybátyámhoz.

Mondják, hogy mindkét helyen jártam iskolába, de morzsányi emlékem se maradt ezekről a sulikról. A pedagógusokról se. Szürkék lehettek nagyon.

Na, bővített újratermelés következik.

Megjegyzem, az öcsém memóriája jobb, már hozzászólt – anno – a meneküléshez, másként emlékezett egy-két részletre, de nem mindegy? Írom, ahogy az én szürke agysejtjeimben tapadtak meg.

Ceaușescu-t így írják helyesen. Nagy barom volt, igazi diktátor, képtelenség belelátni a hívei- nek a lelkivilágába, hogy tűrhették meg a fejük felett ezt az állatot. A lakosságot is lehetne szidni, de kalodából nehéz szabadulni. Meg mi is csak tűrünk, nyelünk, káromkodunk, illetve itt is hatott a folyamatos gyűlölködés, ellenségkép. Végül helyreállt a magyar gyakorlat: egy- személyes diktatúrába torkollott a sok gyalázat.

A menekülésünknek több pontja szolgált emlékezetes eseményekkel.

*

V. Megállók menekülés közben

Rajka:

Rajkán két emlékezetes esemény történt. Egy páncélököl oly szerencsétlenül sült el gyakorlat során, hogy a katonát, aki kezelte, a csőből kilövellő gázok a hasán találták el, rögtön szörnyethalt.

És átvonultak a falun az országot megszálló német csapatok. Az utakon tankok, teherautók és oldalkocsis motorok dübörögtek, a vasúton tankokat és éneklő katonákat szállító szerelvények kö- vették egymást. A katonák csecsebecséket, harci eszközök miniatűr alumínium modelljeit dobál- ták a bámészkodó gyerekeknek. Emlékszem a stuka-modell kecses formájára, szép kivitelezésére.

Ennyi szólt Rajkáról a Halaj kapitányban. Rövid és elég velőtlen.

Nem tudom, miért fogtam ilyen rövidre, lehet, éreztem már, hogy sok lesz belőle. Nem lehet oka, de foglalkoznom kell vele: Apu és Lajos bácsi haragban voltak. Az okáról pisszenésnyit se hallottunk, a legkevesebb, hogy nem tartozott ránk, bővebben: Apu jó pedagógusként nem az élet sötét oldalaival traktált bennünket.

Amíg ott laktunk a kertes házában, béke honolt a berkeinkben. Lajos bácsi érdekes ember volt. A falu (akkor még csak község lehetett) állomásfőnökeként jól keresett. Valahol megírtam: jóval később, egyetemista koromban értesültem arról, hogy a MÁV egyrészt jól fizetett (Orbán, hallod?), másrészt 18 év szolgálat után nyugdíjba engedte az alkalmazottait. A nagybátyám így 38 éves korában letette a melót, mégpedig jó nyugdíjjal, ami mellett bármi- némű más munkát vállalhatott (hallod, neokapitalista Magyarország?). Akkoriban oly széles körben gyártottak már elektroncsöves rádiókat (hogy milyen előkelő nevet használok, csöves volt a népszerű beceneve), hogy falvakban is elő-előfordultak. Lajos bácsi alapvetően kertész- kedett, de kíváncsi fajta lévén elkezdett a rádiók javításával foglalkozni. Amikor megjelent a TV is, ő lett a falu fő elektronika-szervízmestere.

A harmadik feleségével élt, Lujza nénivel, aki Anyu nővére volt. Ők szerették egymást, legalábbis nem lehetett mást érzékelni, bár szenvedő alanyai lehettek férjeik rossz viszonyá- nak. Mint ahogy az én rokonságom se örülhet a testvéri kapcsolataink zavarainak. Nem két válás vezetett a harmadik házassághoz, hanem az előző két feleség halála. Az egyik, azt hiszem, az első öngyilkos lett. Ki tudja miért? Sokszor az öngyilkos se tudja pontosan a szörnyű tett okát. A második füstmérgezést szenvedett, és mire foglalkozni kezdtek vele, már halott volt. Széntüzelésű kályhával fűtöttek, és a füstcső éjszaka szétesett, Lajos bácsi is erős mérgezést szenvedett. Lujza néni elég nagydarab, de nagyon kedves hölgy volt, talán örült is a sok gyereknek, mert nekik nem volt, talán nem lehetett.

Most, hogy írom ezt a zseniális művet, villan az agyamban, hogy mintha az ottlétünk alatt alakult volna ki a harag a két testvér között, és mi más miatt is, már akkor is: politikai nézetkülönbség miatt. Lehet, hogy csak kitalálom, de mintha Lajos bácsi nacionalista és németbarát lett volna, Apu pedig nem annyira. Mintha nem kedvelte volna a német meg- szállást. Akinek kedve van, járjon utána.

Mint mondtam, kertészkedett. Csak ködkép rajzolódik ki lelkem világában, ez is csoda: 75 évvel ezelőttre próbálok emlékezni, igaz, jártam ott a halála előtti években is... Hogy akkor is maga kertészkedett? Minden bizonnyal! Szépen karbantartott gyümölcsfák sorakoztak, és mintha éppen metszené valamelyiket. Nehéz mesterség, talán Csopakkal kapcsolatban eszembe jut, ott én metszettem, és nem kevés fát!

Lajos bácsi, Lujza néni, Manci néni és Gabi.

Erőteljesen rozsdásodó agyam nehezen kaparja össze az emlékeket. Igaz, Lajos bácsi jó példa arra, hogy vénségére az ember agyából a nagyon régi emlékek buknak elő, sokszor egész váratlanul. Meséli egyszer, mielőtt rémek kezdték volna ijesztgetni, hogy „amikor elbandu- koltam, lefelé a Balkánon, Törökországig, szekereztem, ahol csak tudtam...” Hát hogy tudott szekerezni, Lajos bácsi, szekere még lehetett, de lovat nem tartott. „Nem, hát leintettem szekereket, elvittek egy darabig jó irányba, aztán gyalogoltam, amíg másik nem vett fel.”

Mikor volt ez, Lajos bácsi? Hatban. Milyen hatban? 1906-ban... Szóval, én is kezdek rémekkel álmodni, lehet, hogy ősrégi emlékek is meg fognak elevenedni.

Biciklizett nagyon idős korában is. Oda volt támasztva a ház utcai falához, nem vitte el senki.

92 évesen még elbicajozott a nyolc kilométerre lévő Dunához és vissza. Ekkoriban elég sűrűn látogattuk meg, kisebb családi összejövetelek sikeredtek. Később kiderült, volt, akit örökösödési kíváncsiság vitte el hozzá. Vele élt és gondozta a jóval 80 feletti húga, Manci néni. Történt egyszer, hogy beszorult a kályhához sürgölődés közben. Nem kért senkit átcsoportosulásra, átugrott egy üres sámlit.

Sokáig emlegettük a sztrádáról a falu felé vivő út menti erdőt, ahol kora tavasszal hóvirág- erdő nőtt. Akkoriban jelent meg a szedésének tilalma, ami városokra nézve talán értelmes volt, de ennek az erdőalji fehér csodamezőnek se vége, se hossza nem volt, feleslegesen tiltották a dézsmálását, a fél országot ellátta volna akár tekintélyesebb csokorral is.

Ausztrián át:

Új emlék-rohamra várás helyett, illetve, amíg nem talál rám valamelyik, lépjünk egyet.

A front közeledtével ismét teherautóval menekültünk tovább. Hat gyerek, öt bőrönd.

Spot-emlékek maradtak meg a menekülésnek erről a szakaszáról. Valahol Bécs alatt, éjszaka, a hegyek között defektet kapott a teherautó. Ki tudja miért, a sofőr nem állt meg, ledarálta a gumit az abroncsig, majd azon zötykölődtünk tovább. Üvöltözés, káromkodás, mifene.

Valahol a síkon állt csak meg és foglalkoztak a kerékcserével.

Apu minden alkalommal, amikor a járgány megállt, elszaladt élelmiszerért. Nyilván koldult a parasztoktól. Volt, hogy csak néhány nyers tojást tudott keríteni. Nagy lelkesedéssel, vicce- lődve magyarázta, hogy milyen remek falat a nyers tojás, és példát mutatva maga hörpintette fel az elsőt. Bár testvéreim sorban éltek a lehetőséggel, én nem tudtam legyőzni az undoro- mat. A mai napig nem maradhat nyers fehérje a lágytojásban. Inkább 3 és fél perces legyen, de fehéredjen ki a fehérje.

Az egyik pihenőre igen kellemes ligetben került sor. Igaz, a hangulat háborús volt: katonák, harci eszközök és menekülő civilek kavalkádja. Itt láttunk először léglökéses vadászgépet. Nem lehetett más: nem túlságosan magasan húzott el, a fák között nyíló égen a sebessége jól érzékelhető volt, legalább duplája volt az addig látott harci gépekének. Német lehetett, nem keltett riadalmat. (Javítok: a legalább duplája enyhe gyermeki túlzás, de nagy volt a különbség.) Hol is írtam erről kicsit másként? A csoda tudja, de jól jön itt: Röpködtek gépek, már nem igen rezzentünk, mígnem süvöltő hangra nem kaptuk fel a fejünket. Először csak a jegenyényi fák közötti réseken láttuk a megszokott kétszeresének (itt van megint!) tűnő sebességgel villanó repülőt, majd felettünk húzott el, jól érzékelhető volt a rendkívüli sebesség. Akkor még sejtelmünk sem volt, másoknak se lehetett, hogy a németek sugárhajtású vadászgépeket gyártottak, elsőnek a világon: Messerschmitt Me-262-ket. Most, hogy a képét keresgéltem, kiderült, hogy radarral is ellátták. Valószínűleg ezért hívták éjszakai vadásznak.

Itt a képe. Megérdemli: technikai bravúr volt akkor.

Ez a rövid mese segít, felébredt a memóriám.

Az a kerék-ledarálás félelmetes volt. Éjszakai sötétség, aludni nem nagyon tudtunk, a katonai tragacs tempója nem lehetett kevés, csikorgás, csattogás, majd kemény zötykölődés.

Bizonyára nem tudott megállni a szerencsétlen sofőr, oszlopban haladtunk. Valószínű Anyu, majd Apu is nyugtalanná vált, ami tovább növelte a riadalmunkat. Az idő is pocsék volt, hideg, most hirtelen eső is az eszembe jut. Sűrűn jártam arra a közelmúltban, eleinte családi- lag, autóval, síelni, aztán egymagamban is. Most 2x2 pályás sztráda, A21-nek hívják, csodás erdőségeken, hegyen-völgyön rohan át. Wienerwald a becsületes magyar neve. Ma már nem érzékeli az ember, ha sziklafal mellett száguld, akkor bizony az is sápította a társaságunkat, hogy néha majdnem súroltunk ilyen meredeket, a másik oldalon pedig a sötét mély tátongott.

Túléltük, és ismét messze kerültünk a fronttól.

Talán csak abban a kellemes ligetben cseréltek kereket, ahol tartósabban vártuk a szerencsét, hogy futhassunk, amilyen messze csak futhatunk, újabb szállítóeszköz utáni keresgélés, könyörgés nélkül. Így kellett lennie, mert gumi helyett, ami elvileg lehetett a járgányon, kereket cseréltek. Most leesett: hát azért nem állt meg a sofőr, mert nem volt tartalék- gumiköpenye! Valami katonai ellátó telepnél állhattunk meg, ahol kapott kereket! És addig Apu se tudhatott koldulni, azt hiszem, itt se, majd csak a további úton. Ott kerítette a tojásokat, meg kisütött a nap, magára tudott erőltetni pár csöpp jókedvet!

*

VI. Táborozás osztrák farmon

Az ember memória-képessége rendkívül változatos. Egy-egy egyénen belül is, nálam például a névmemória, mióta csak tudatában vagyok, hogy jobb lenne, ha jobb lenne, csak halovány árnyéka az elfogadhatónak, a nyelveket elég gyorsan tanultam meg tisztességes fokig, aztán – ha nem használtam – gyorsan el is felejtettem. Belgiumban (sorra fog kerülni) flamand családnál éltem fél évig, megtanultam flamandul, majd franciául, a flamandnak nyoma veszett, a francia konyhanyelvet olvasva megértés szinten mentegetném, ha jutna rá időm.

Most is ilyen memória-zavarhoz értem, illetve most csak ismétlem, akkor is falnak ütköz- hettem, amikor a weblapomba írtam az életem, mert gőzöm sincs, hogy jutottunk végül oda, amiről ez a fejezet szól: Mittich-be. A „kötöttünk ki” talán azt jelenti, hogy ott lett a teherautósoknak más dolguk, mint menekülteket fuvarozni. Így emlékeztem a rohanva menekülés utolsóelőtti állomására:

Mittich mellett egy tanyánál – vagy nevezzük inkább farmnak – kötöttünk ki, valahol a mostani német-osztrák határvidéken.

Emlékszem, ott kaptam életem legnagyobb verését Aputól. Említettem már, hogy mint peda- gógus se volt híve a verésnek, minket is ritkán bántott. Az osztrák gazda azonban bepanaszolt, hogy engedélye nélkül szedtem gyümölcsöt az egyik almafájukról. Magyarul: hogy loptam.

Így volt, két almát is megettem. Nem dereng, hogy lett volna bűntudatom, lehet, azt hittem, ahol lakik az ember, ott minden fogyasztható. Apu előszedte meggyfa sétabotját (hogy és miért menekítette éppen azt az öt bőröndön kívül, a fél világon át, ki tudja?), és úgy elverte a fenekem, hogy két napig nem tudtam rendesen ülni. Bizony, megtanultam a fogalmat: a másé.

A többi emlék-morzsa már háborús. Az ott nyugatról közelgő front moraja napról napra erősödött. Ágyúzás volt inkább, mint bombázás. A templomtoronyból kilőtték az órát. Szóra- kozásból-e, vagy, mert megfigyelő-pont volt a toronyban, nem tudni. Többször húztak el a tanya fölött Spitfire-ek mélyrepülésben. Az egyik gépágyú-sorozatot „köpött” váratlanul a fejünk felett, ugrottunk is vissza a folyosóra a ház hátsó bejáratától, ahonnan lestük ezeket a szép, de félelmetes fenevadakat. A bátyám meg is örökítette, lerajzolta őket a naplójában.

A kieső tanulmányokat pótlandó valamennyiünknek naplót kellett vezetnie. A botladozó mondatokból érdekesen bontakoznak ki a harci események, ahogy mi, gyerekek láttuk- hallottuk azokat. A gyerek-rajzok meglepően jól adják vissza a repülőgépek, tankok, dzsipek, teherautók jellegzetes formáit is.

A rettegett „front” egy amcsi dzsip képében jelent meg, amelyik az elesett falutól a farmra vezető úton érkezett. Egyszerű, lezser egyenruhák, rohamsisak, meglepően kisméretű gép- pisztoly. Azt hiszem, négyen voltak, behajtottak az udvarba és az előjövő gazdától megkér- dezték – talán német szavakkal –, hogy van-e német katona a házban? A nemleges választ követően, nem óvatoskodva végigjárták a házat, aztán el is mentek. Nem pingáltak a házra semmit (mint a szovjetek tették itthon). El voltunk foglalva. Se könnyek, se örömködés, üdvrivalgás. Lehet, hogy a felnőttekben csökkent a félelem, bennünk, gyerekben nem zajlott le érzelmi változás, szerintem. A később érkező hírt se nagyon értettük: vége a háborúnak.

Egyszerűen szerencsésen megúsztuk a háborúnak ezt a rettenetes szakaszát, a frontharcokat.

Mi, gyerekek, kíváncsi jószágok lehettünk, többször tettünk baráti látogatást az elérhető távolságra, egy ligetben táborozó amerikaiaknál.

Sok mindenre rá kellett csodálkoznunk, annyira idegen világ nyílt meg előttünk.

Feltűnt a fegyelmezetlenségük: a vigyázznak tűnő parancsra terpeszbe álltak, kezüket hanyagul a hátuk mögé dugva, a rangjelzések szinte teljesen hiányoztak, nem nagyon értettük, ki ott a főnök és ki a baka. A dzsipjeikkel úgy bántak, mint valami játékszerrel: a bal lábukat kitették a sárvédőre, a kormányt fél kézzel tekergették és állandóan rágcsáltak valamit. Az orrunk előtt belefarolt egy dzsip a másikba, leugrottak, kézzel megemelték és elhúzták az egyiket, visszapattantak és mentek tovább.

Elképesztően el voltak látva mindennel. A cigarettát szinte szórták, az élelmiszereik többnyire konzerv formájában kerültek elő a zsákjaikból, még a szalonna-hasábokat is nagy, de kézzel nyitható konzervekből „csípték ki”. Ez annál is inkább meglepő volt, mert addig egyáltalán nem láttunk konzervet.

Csokoládét mindig kaptunk tőlük, talán konzerveket is hébe-hóba.

Életem egyetlen horgász-élménye ehhez a farmhoz kötődik. Apu kivitt minket a közeli patakhoz, vágott nekünk egy-egy fűzfa-ágat horgászbotnak, kötött rájuk egyszerű madzagot és a madzagvégekre kis szögekből kikalapált horgot. Valami cöveket vert a földbe és azt jobbról-balról ütögetve menekülésre késztette a gilisztákat, amiket csak össze kellett szedni egy amcsik által elhajított konzervdobozba. A gilisztákat aztán kegyetlenül rászúrta a horgokra. A madzagokon igazi parafa dugók szolgáltak úszóként. Pillanatok alatt fogtuk ki az arasznyi halacskákat. Óriási volt a lelkesedés!

Párszáz méterre tőlünk amerikai katonák „horgásztak”, jóval hatékonyabb módszerrel:

szappannyi plasztik-bombákat dobáltak a vízbe, amik a vizet érve robbantak. Vagy kétszáz méterrel lejjebb egy ladikban üldögélve szedték össze a hasukat villogtató, elszédített vagy megölt halakat. Termeteseket is, a sok apró hal között. Hiába, a modern technológia és harc- modor...

A főúthoz is kiszaladtunk egyszer-kétszer, nézegettük a száguldó teherautó-oszlopokat.

Biztos, hogy jóval gyorsabban közlekedtek, mint a németek. Megéreztük, hogy az áramvona- las motorháztető alatt robusztus erő lakozik.

Két kiegészítéssel rukkolok elő.

Az egyik a naplóvezetést és Lackó bátyám rajzait illeti. Előkaparom mindkét csokrot, mert a weblapomon meg kell lenniük, és ha sikerül, elérhetővé teszem itt is. Meglepően érdekes olvasmányok, többet érnek, mint az ilyen felnőtt-visszaemlékezések. Lackó rajzai pedig tökéletesen érzékeltetik a harci eszközök közötti különbségeket. Itt is van: És a teljes átirat . Csak rá kell kattintani a sárga lapra, illetve a rajzra, és megnyílik a teljes kincstár! Sajnos a repcsikről készült rajzait nem találom, pedig azok az igazán jó alkotások!

A másik pedig az amerikai tábor. Sűrűn vándoroltunk át bámulni őket, fantasztikus felszerelt- ségüket, gyors mozgásukat, és a színüket. Mert a többségük néger volt, és ilyen csodabogara- kat mi, gyerekek, de a szüleink is először láttunk. Hogy a szüleink miért hagyták nyugodtan, hogy barátkozzunk velük, már nem tudhatom meg, de hamar megbékéltek vele. „Ellenséges”

hadsereg, jól megtermett fekete legények... Eleinte Apu biztos odakísért minket, de aztán elengedte a kezünket. A kedvességük emlékezetes a mai napig, a jókedvük nem kevésbé, nem emlékszem, hogy komorkodott volna akármelyikük. És ahogy „terpeszbe vágták” magukat a magasabb rangúak előtt, az mosolyogni való volt. Mindenfélét ajándékoztak, csokitól kezdve

kaját, talán játékokat is. Ez már emléken kívülre futó gondolatmenet, elnézést. Valahogy arra is rájöttünk, hogy amit rágnak, az rágógumi... A XX. század egyik átka, mintha kezdene kimenni a divatból, hál’isten.

Eszembe jutott a harmadik is. A száguldó teherautókról kiderült, hogy éjszaka ugyanúgy száguldanak, mint nappal. Egyszer ugyanis Apunak be kellett mennie a közeli városba... Ó, hiszen itt van, most következik, az új fejezetben.

*

VII. Amerikai fogságban, menekülttábor

Apu úgy döntött, hazatelepülünk. Félt, hogy pedagógusként nem tud munkához jutni. Való- színűleg ezt előkészítendő átvonatozott velem a huszonegynéhány kilométerre lévő városba, Scharding-be. Délután lekéstük a vonatot, és kénytelenek voltunk hazagyalogolni, mert szálláshelyet hiába kerestünk volna, és pénzünk se lett volna elég, este tíztől pedig kijárási tilalom volt. Gyorsított menetben, szinte futólépésben haladtunk. Ránkesteledett és ekkor ért bennünket a meglepetés: egy hosszú menetoszlop száguldott el mellettünk, olyan sebességgel, mintha nappal lett volna, pedig az utat nem világították meg fényszórókkal. Évek múlva olvastam, hogy infravörös látcsöveikkel fekete és szürke színekben kiválóan látták az utat.

A hazatérés előtt táborba kellett vonulnunk. Azt hiszem, amerikai ellenőrzés alatt létesült menekülttábor volt. Derengő emlékeim szerint kellemes, tiszta létesítmény volt, igaz, a termekben 20-25 ember zsúfolódott össze. Jól lehetett tisztálkodni a közös zuhanyozó- mosdókban, a WC-k is nagyon rendesek voltak.

Egy-két emlék-morzsa innen: Lackó bátyám, aki 14 éves volt akkor, nagyon segítőkésznek bizonyult, idegenekkel szemben is. Állapotos asszonynak kellett segítség: azonnal ugrott és cipelte a bőröndjét.

Apu szinte állandóan a hazatelepülés előkészítésével foglalkozott, járt az irodákba, olvasta a hirdetőtáblán megjelenő friss híreket.

Azt hiszem, itt kezdtünk ismerkedni az angol nyelvvel. Valami tanfolyamra jártunk, ahol az első mondat így szólt: „I fasten the horse to the tree”. Milyen agyalágyult pedagógiai rendszer kezdhet ezzel, mai fejjel nehéz felfogni!

A gyors talpaláshoz: Apu nem tudhatta, mennyit bírhatok „erőltetett menetben” gyalogolni.

Félhetett, hogy nem fogom bírni, és ő se lehetett ereje teljében, hogy a nyakába vegyen, hiszen hónapok óta nélkülözött. Szinte hallom a félénk hangot, amivel megkérdezte: fiam, gyalog kell hazamennünk (milyen tág is tud lenni a haza), bírni fogod? Sejtelmem se volt mit jelent a 21 km gyaloglás, biztos rávágtam, hogy persze... Nekem könnyű volt, nem úgy, mint másnak, mint például irodalmunk csodás óriásának. Amint leírtam az erőltetett menetet, eszembe jutott Radnóti azonos című verse, amit hullája zsebében találtak meg, fantasztikus, égbe kiáltó csokorban. Ajánlom, tessék engem nyugodtan elhagyni, behajtani a fülemet, és barangolni egy-két órát pótolhatatlan költőnk versei közt.

Az angol tanár sillabuszból oktatta a népet, nem maga találta ki a baromságokat. Ilyen oktatás – ami „kikötöm a lovat a fához” mondattal kezd, ahelyett, hogy kenyérrel és vízzel foglal- kozna, a mindennapi élet teendőivel, tárgyaival, eszközeivel, ostobaság. Pedig jól tudhatott angolul, tolmácsként szolgált az amerikai hadseregnél. Azt hiszem, jobb orosz oktatásban volt részem, mert közel egy évtized múlva megértettem a csapi állomáson oroszul kolduló szerencsétlent: Дайте хлеба, кусок хлеба! (Adjon kenyeret, egy falat kenyeret!), amikor indultam a moszkvai egyetemre. Ez élet, éspedig a javából. Ha már nyelvtanulás, megem- lítem, hogy ez egyben a genitivus partitivus tipikus esete!

*

VIII. Hazafelé (az igazi – ? – haza felé) és Mór

A haza-utat ismét marhavagonokban tettük meg. Féltünk az orosz katonáktól, legalábbis a szüleinken érezni lehetett az idegességet, amint az (ausztriai?) „demarkációs vonalhoz”

közeledtünk. Nekem most úgy tűnik, hogy magas töltésről néztük a lentebb ácsorgó „patrolt”.

Szegényes egyenruhájukon kívül nem volt min elcsodálkozni, az ellenőrzés se lehetett valami hátborzongató, mert nem maradt róla emlékem. A hazatérés nagy öröme is váratott még magára. Nem tudom, szüleim és testvéreim mit éltek át, én változatlanul nagyon idegennek éreztem mindent.

Talán valahol itt mesélték azt a sztorit vagy tréfát, hogy egy magyar úgy ment át a zónán, keletről nyugatra, hogy fogott egy vödör meszet, meszelőt és szép fehérre lemeszelt minden km-oszlopot. Senki sem kérdezett tőle semmit, se az oroszok, se az amcsik. Még az is lehet, hogy megtörtént.

Miért, miért nem, móri nagynénénkhez vezetett az utunk.

Emlék-morzsák:

Valamikor régen kaptam egy elegáns zsebórát Aputól (hogy kapott helyet és őrződött meg az 5 bőröndben?). Ez az óra 10 kg kristálycukrot ért, hatalmas kincs volt az ínséges időkben.

Ennyiért cserélte ki a hátsó udvari épület élelmiszer-raktárát kezelő orosz GH-s. Ilyen csoda is volt: nem tőlünk lopott, hanem saját tönkrevert országától.

Ugyancsak az egyik hátsó helyiségben találtunk valami ócska sparhertot (fiatalabbak kedvéért: fatüzelésű konyhai tűzhely). Betüzeltünk és beledobtunk a tűzbe öt töltényt. Több másodpercig csend, majd süketítő durranással feldobódott a levegőbe a sparhert öntöttvas teteje és az egész helyiséget korom-pernye borította. Milyen lehet egy vadabb robbanás közelről? (A nagyváradiakat nem láttuk, „csak” hallottuk!)

Apu valahogy sakkpartnerévé vált a két házzal arrébb bekvártélyozott orosz őrnagynak, a városparancsnoknak. Ez mentett meg minket egy szörnyűségtől.

Egy szörnyűségtől, ami életem egyik legfélelmetesebb emléke. Bent voltunk épp a házban, amikor két orosz katona rontott be, és géppisztolyt szegezve ránk, gyerekekre, terelt be min- ket a hálószobába. Apunak valahogy sikerült átrohannia az őrnagyhoz, és óriási szerencsére otthon is találta. Az még időben megjelent és pisztolyt rántva, ordítozva parancsolta ki a betolakodókat a házból. Mi – micsoda szerencse! – megúsztuk.

Később tudtam meg, hogy a Magyarországot felszabadító/megszálló szovjet hadsereg nagy része, pl. a II. Ukrán Front egyrészt távolkeletiekből, másrészt feltételesen (ha jól harcolsz és megúszod, nem kell letöltened) amnesztiát kapott bűnözőkből állt. Nem mintha a hasonló viselkedés nem lett volna elég általános (és nem fordulna elő más harcoló hadseregeknél is).

A zónát nem véletlenül kérdőjeleztem meg az eredeti írásomban, hiszen akkor még nem létezett Ausztria. Ha nem tévedek, Németország által bekebelezett áldozatként kezelték a győztes hatalmak, és megszállva tartották egészen az 1955 évi államszerződés aláírásáig. A zóna tehát még nem országok, csak két eltérő módon megszállt terület között vont határvonal lehetett (Ausztriát négy részre darabolva szállták meg, Magyarország szovjet megszállást élvezhetett). Hogy miért hívták zónának és nem határnak, megmondják jó történészek (talán), én hiába kerestem, nem találtam erre utaló információt.

Az emlékek szaporodnak, ahogy újraéled bennem az életem. Mórott esett meg (ha jól emlékszem), hogy a lakosság a harcok befejezte utáni napokban feltört egy honvédségi raktárt. Hogy mi mindent hordtak szét belőle, sohasem tudja meg a világ. Nekünk jutott a hófehér futólécekből, talán két pár. Felnőtt méretűek voltak, meg nem volt a kötésekhez használható cipőnk, valahogy mégis alkalmassá tettük a sítalpakat, hogy csusszanjunk velük pár tíz métert, amíg volt valami kis hó. Remek szórakozást jelentett, addig űztük, amíg el nem fáradtunk.

Lackó bátyám szert tett egy pisztolyra. Talán ugyanabból a raktárból származhatott?

Összetoborozta fiútestvéreit, és kitrappoltunk a közeli ligetesbe. Egy tár töltény volt a fegyverhez, mi egy-egy célbalövés erejéig részesedtünk az izgalmas örömből, ő ellőtte a maradékot. Fa volt a célpont, azt hiszem, eltaláltam. Súlyos fegyver volt, vagy én voltam gyenge, elég volt célra emelni, ott tartani, majd nem elejteni, miután elsült...

Nagy szerencsénk volt az orosz megszállókkal. Nemcsak az őrnagy mentett meg minket, hanem nagy segítséget jelentett a GH-s tiszt is, aki a házunk hátsó fertályát használta raktárnak. Az óra-cukor tranzakciót más csereüzletek is követték (vagy előzték meg), jelentő- sen javítva az élelmiszer-ellátásunk helyzetét. Bizonyára sokan mondják majd erre, hogy

„hiszi a piszi”, hiszen végigrabolták az országot. Így igaz, de főként értékeket, és alkoholt raboltak, meg ismétlem: nekünk szerencsénk volt, mert rejtve tudott maradni a dolog a széles publikum elől.

*