Rajka:
Rajkán két emlékezetes esemény történt. Egy páncélököl oly szerencsétlenül sült el gyakorlat során, hogy a katonát, aki kezelte, a csőből kilövellő gázok a hasán találták el, rögtön szörnyethalt.
És átvonultak a falun az országot megszálló német csapatok. Az utakon tankok, teherautók és oldalkocsis motorok dübörögtek, a vasúton tankokat és éneklő katonákat szállító szerelvények kö-vették egymást. A katonák csecsebecséket, harci eszközök miniatűr alumínium modelljeit dobál-ták a bámészkodó gyerekeknek. Emlékszem a stuka-modell kecses formájára, szép kivitelezésére.
Ennyi szólt Rajkáról a Halaj kapitányban. Rövid és elég velőtlen.
Nem tudom, miért fogtam ilyen rövidre, lehet, éreztem már, hogy sok lesz belőle. Nem lehet oka, de foglalkoznom kell vele: Apu és Lajos bácsi haragban voltak. Az okáról pisszenésnyit se hallottunk, a legkevesebb, hogy nem tartozott ránk, bővebben: Apu jó pedagógusként nem az élet sötét oldalaival traktált bennünket.
Amíg ott laktunk a kertes házában, béke honolt a berkeinkben. Lajos bácsi érdekes ember volt. A falu (akkor még csak község lehetett) állomásfőnökeként jól keresett. Valahol megírtam: jóval később, egyetemista koromban értesültem arról, hogy a MÁV egyrészt jól fizetett (Orbán, hallod?), másrészt 18 év szolgálat után nyugdíjba engedte az alkalmazottait. A nagybátyám így 38 éves korában letette a melót, mégpedig jó nyugdíjjal, ami mellett bármi-némű más munkát vállalhatott (hallod, neokapitalista Magyarország?). Akkoriban oly széles körben gyártottak már elektroncsöves rádiókat (hogy milyen előkelő nevet használok, csöves volt a népszerű beceneve), hogy falvakban is elő-előfordultak. Lajos bácsi alapvetően kertész-kedett, de kíváncsi fajta lévén elkezdett a rádiók javításával foglalkozni. Amikor megjelent a TV is, ő lett a falu fő elektronika-szervízmestere.
A harmadik feleségével élt, Lujza nénivel, aki Anyu nővére volt. Ők szerették egymást, legalábbis nem lehetett mást érzékelni, bár szenvedő alanyai lehettek férjeik rossz viszonyá-nak. Mint ahogy az én rokonságom se örülhet a testvéri kapcsolataink zavaraiviszonyá-nak. Nem két válás vezetett a harmadik házassághoz, hanem az előző két feleség halála. Az egyik, azt hiszem, az első öngyilkos lett. Ki tudja miért? Sokszor az öngyilkos se tudja pontosan a szörnyű tett okát. A második füstmérgezést szenvedett, és mire foglalkozni kezdtek vele, már halott volt. Széntüzelésű kályhával fűtöttek, és a füstcső éjszaka szétesett, Lajos bácsi is erős mérgezést szenvedett. Lujza néni elég nagydarab, de nagyon kedves hölgy volt, talán örült is a sok gyereknek, mert nekik nem volt, talán nem lehetett.
Most, hogy írom ezt a zseniális művet, villan az agyamban, hogy mintha az ottlétünk alatt alakult volna ki a harag a két testvér között, és mi más miatt is, már akkor is: politikai nézetkülönbség miatt. Lehet, hogy csak kitalálom, de mintha Lajos bácsi nacionalista és németbarát lett volna, Apu pedig nem annyira. Mintha nem kedvelte volna a német meg-szállást. Akinek kedve van, járjon utána.
Mint mondtam, kertészkedett. Csak ködkép rajzolódik ki lelkem világában, ez is csoda: 75 évvel ezelőttre próbálok emlékezni, igaz, jártam ott a halála előtti években is... Hogy akkor is maga kertészkedett? Minden bizonnyal! Szépen karbantartott gyümölcsfák sorakoztak, és mintha éppen metszené valamelyiket. Nehéz mesterség, talán Csopakkal kapcsolatban eszembe jut, ott én metszettem, és nem kevés fát!
Lajos bácsi, Lujza néni, Manci néni és Gabi.
Erőteljesen rozsdásodó agyam nehezen kaparja össze az emlékeket. Igaz, Lajos bácsi jó példa arra, hogy vénségére az ember agyából a nagyon régi emlékek buknak elő, sokszor egész váratlanul. Meséli egyszer, mielőtt rémek kezdték volna ijesztgetni, hogy „amikor elbandu-koltam, lefelé a Balkánon, Törökországig, szekereztem, ahol csak tudtam...” Hát hogy tudott szekerezni, Lajos bácsi, szekere még lehetett, de lovat nem tartott. „Nem, hát leintettem szekereket, elvittek egy darabig jó irányba, aztán gyalogoltam, amíg másik nem vett fel.”
Mikor volt ez, Lajos bácsi? Hatban. Milyen hatban? 1906-ban... Szóval, én is kezdek rémekkel álmodni, lehet, hogy ősrégi emlékek is meg fognak elevenedni.
Biciklizett nagyon idős korában is. Oda volt támasztva a ház utcai falához, nem vitte el senki.
92 évesen még elbicajozott a nyolc kilométerre lévő Dunához és vissza. Ekkoriban elég sűrűn látogattuk meg, kisebb családi összejövetelek sikeredtek. Később kiderült, volt, akit örökösödési kíváncsiság vitte el hozzá. Vele élt és gondozta a jóval 80 feletti húga, Manci néni. Történt egyszer, hogy beszorult a kályhához sürgölődés közben. Nem kért senkit átcsoportosulásra, átugrott egy üres sámlit.
Sokáig emlegettük a sztrádáról a falu felé vivő út menti erdőt, ahol kora tavasszal hóvirág-erdő nőtt. Akkoriban jelent meg a szedésének tilalma, ami városokra nézve talán értelmes volt, de ennek az erdőalji fehér csodamezőnek se vége, se hossza nem volt, feleslegesen tiltották a dézsmálását, a fél országot ellátta volna akár tekintélyesebb csokorral is.
Ausztrián át:
Új emlék-rohamra várás helyett, illetve, amíg nem talál rám valamelyik, lépjünk egyet.
A front közeledtével ismét teherautóval menekültünk tovább. Hat gyerek, öt bőrönd.
Spot-emlékek maradtak meg a menekülésnek erről a szakaszáról. Valahol Bécs alatt, éjszaka, a hegyek között defektet kapott a teherautó. Ki tudja miért, a sofőr nem állt meg, ledarálta a gumit az abroncsig, majd azon zötykölődtünk tovább. Üvöltözés, káromkodás, mifene.
Valahol a síkon állt csak meg és foglalkoztak a kerékcserével.
Apu minden alkalommal, amikor a járgány megállt, elszaladt élelmiszerért. Nyilván koldult a parasztoktól. Volt, hogy csak néhány nyers tojást tudott keríteni. Nagy lelkesedéssel, vicce-lődve magyarázta, hogy milyen remek falat a nyers tojás, és példát mutatva maga hörpintette fel az elsőt. Bár testvéreim sorban éltek a lehetőséggel, én nem tudtam legyőzni az undoro-mat. A mai napig nem maradhat nyers fehérje a lágytojásban. Inkább 3 és fél perces legyen, de fehéredjen ki a fehérje.
Az egyik pihenőre igen kellemes ligetben került sor. Igaz, a hangulat háborús volt: katonák, harci eszközök és menekülő civilek kavalkádja. Itt láttunk először léglökéses vadászgépet. Nem lehetett más: nem túlságosan magasan húzott el, a fák között nyíló égen a sebessége jól érzékelhető volt, legalább duplája volt az addig látott harci gépekének. Német lehetett, nem keltett riadalmat. (Javítok: a legalább duplája enyhe gyermeki túlzás, de nagy volt a különbség.) Hol is írtam erről kicsit másként? A csoda tudja, de jól jön itt: Röpködtek gépek, már nem igen rezzentünk, mígnem süvöltő hangra nem kaptuk fel a fejünket. Először csak a jegenyényi fák közötti réseken láttuk a megszokott kétszeresének (itt van megint!) tűnő sebességgel villanó repülőt, majd felettünk húzott el, jól érzékelhető volt a rendkívüli sebesség. Akkor még sejtelmünk sem volt, másoknak se lehetett, hogy a németek sugárhajtású vadászgépeket gyártottak, elsőnek a világon: Messerschmitt Me-262-ket. Most, hogy a képét keresgéltem, kiderült, hogy radarral is ellátták. Valószínűleg ezért hívták éjszakai vadásznak.
Itt a képe. Megérdemli: technikai bravúr volt akkor.
Ez a rövid mese segít, felébredt a memóriám.
Az a kerék-ledarálás félelmetes volt. Éjszakai sötétség, aludni nem nagyon tudtunk, a katonai tragacs tempója nem lehetett kevés, csikorgás, csattogás, majd kemény zötykölődés.
Bizonyára nem tudott megállni a szerencsétlen sofőr, oszlopban haladtunk. Valószínű Anyu, majd Apu is nyugtalanná vált, ami tovább növelte a riadalmunkat. Az idő is pocsék volt, hideg, most hirtelen eső is az eszembe jut. Sűrűn jártam arra a közelmúltban, eleinte családi-lag, autóval, síelni, aztán egymagamban is. Most 2x2 pályás sztráda, A21-nek hívják, csodás erdőségeken, hegyen-völgyön rohan át. Wienerwald a becsületes magyar neve. Ma már nem érzékeli az ember, ha sziklafal mellett száguld, akkor bizony az is sápította a társaságunkat, hogy néha majdnem súroltunk ilyen meredeket, a másik oldalon pedig a sötét mély tátongott.
Túléltük, és ismét messze kerültünk a fronttól.
Talán csak abban a kellemes ligetben cseréltek kereket, ahol tartósabban vártuk a szerencsét, hogy futhassunk, amilyen messze csak futhatunk, újabb szállítóeszköz utáni keresgélés, könyörgés nélkül. Így kellett lennie, mert gumi helyett, ami elvileg lehetett a járgányon, kereket cseréltek. Most leesett: hát azért nem állt meg a sofőr, mert nem volt tartalék-gumiköpenye! Valami katonai ellátó telepnél állhattunk meg, ahol kapott kereket! És addig Apu se tudhatott koldulni, azt hiszem, itt se, majd csak a további úton. Ott kerítette a tojásokat, meg kisütött a nap, magára tudott erőltetni pár csöpp jókedvet!
*