A dolgozó népet szolgálom

Vagy legalábbis azt hittem. Még mindig hittem: nem lehet, hogy ne változzon meg ez az egész. Hihetetlennek tűnhet a fentiek alapján, de nagyon sokáig csak a kérdőjelek szaporod-tak, azt nem hittem, hogy a szocializmus eszméit örökké meg lehet gyalázni. Dolgoztam és reménykedtem.

Mielőtt a mellékelt munkakönyvi bejegyzések sorszámozásával nekiindulok a – remélem – tömör kommentálásnak, teszek egy-két megjegyzést: (1) egyetlen munkahely, egyetlen mun-kakör se okozott igazi örömet, kényszerpályán keringtem, mert kis hazánkban nem létezett olyan repüléssel összefüggő munka, ami engem érdekelt volna (tervezés, kutatás, gyártás); (2) a sok váltás nem csupán ennek tudható be, hanem annak is, hogy (valószínűleg teljesen) hiányzott belőlem az erőszakosság, ha nemtetsző dologgal vagy ostobasággal találkoztam, fogtam a kalapom és léptem tovább; (3) annak ellenére, hogy mindenütt azzal a közléssel kezdtem, hogy feketeseggű vagyok, jól nézzék meg a dolgaimat, de ha felvesznek, felejtsék el az ügyem, a munkahelyeim jó részénél éreztem a teljes bizalom hiányát és (4) nem én hazudok, hanem a munkakönyvi bejegyzések: most, hogy átnéztem, látom, hogy számtalan-szor alacsonyabb szintű a bejegyzés, mint ami a tényleges munkaköri beosztásom volt (nagy barom voltam, hogy ezt is elviseltem!).

Tehát:

Finommechanikai Vállalat

Fentebb érintettem pár szóban. Egyetlen éjszakát töltöttem az impregnálóban. Reggel bejött Balogh bácsi az öltözőbe. Megnéz tetőtől talpig. Én vagyok az üzemvezető. Hallom, négy év egyetemed van? Igen. És 56 miatt vagy itt? Igen. Na jó, menj haza, este nem kell jönnöd, csak reggel. Beteszlek a gyártáselőkészítőbe. Ott töltöttem fél évet egy hangos, tűzrőlpattant, állandóan vibráló fiatalasszony mellett, keze alatt, liheghettem, ha a tempóját tartani akartam.

Jó lélek is volt, szerették azok is, akikkel hangoskodott. És ott tudtam meg lassan, hogy az egész üzem hadiipari termelést folytat. Hogy kerülök én, feketeseggű, ide? Furcsa egy világ, nemde? Fél év múlva jön megint Balogh bácsi, azt mondja: itt nem tudsz tanulni (beszélget-tünk vele többször, persze, tudta, mi mindennel birkózom), van kedved bemérő műszerész-ként dolgozni? Kedvem van, csak azt se tudom, eszik-e vagy isszák? Megtanulod. Másnap paroláztam X mérnökkel és Y technikussal, rendes fiúk voltak, ők mérték be az egész műhely termelését – alapvetően mikrohullámú műszerek –, ami nem lett volna nagy kunszt, ha nem havonta, a hónap 28.-a (előbb soha nem készült el az üzem a gyártással) és a következő hónap 2.-a (másodikán hajnalban még ráütötte a hónap utolsó napjának a bélyegzőjét a papírokra a MERT-es átvevő mérnök) között kellett volna megcsinálni. 26 nap abszolút lógás és 4-5 nap non-stop munka, néha ottalvással. Az utóbbi elviselhetőbb volt, mint a lógás! Viszont ott tényleg tudtam tanulni, betettem a fiókomba az aktuális tanulnivalót, úgy olvastam. Ha idegen jött, bevágtam a fiókot. Egyszer buktam le, nem vettem észre a főkönyvelőt. Tudnia kellett, hogy munka nincs, mégis úgy üvöltött, mint a sakál. A munkát tényleg elfogadhatóan megtanultam, bár elektrotechnikai műveltség híján részben tapogatózás, részben rutin volt.

Mindenesetre tudtam a trükkjét annak, hogy a csövecske formájú, akármit mérő műszernek miként kell a rögzítőpofa-csavarjait húzva-eresztve átadni a majdnem selejt példányokat is

(abszolút selejttel nem próbáltuk átrázni az emberünket, ő se volt hülye, meg hát legközelebb is ő jött). Na, így elvoltam a diplomáig.

Akkor úgy gondoltam, átmegyek mérnökbe, bekopogtattam a szerkesztés főmérnökéhez.

Vizsgáztatott. Sose értettem az ilyen embereket, miből gondolta, hogy ő okosabb, mint két egyetem tudósai, én meg mitől lennék hülyébb, mint két héttel előbb, amikor jelesre védtem magam (mert mi mást?). Tudott persze olyan gyakorlati dolgokat kérdezni, amit én nem is tudhattam még, de én is megkérdezhettem volna tőle, mi a turbinalapátok karácsonyfa-illesztésének a legfőbb trükkje a gázturbinás hajtóműben, vagy mit kell a pilótának tennie, ha nem tudja kiereszteni a futóműveket? A lényeg: azt mondja, mehetek, de a már elért hatalmas jövedelmemet (1500,- Ft körül) nem tudja megadni, csak 1200,- Ft-ot, mert a kezdő mérnökök annyit kapnak. Én meg nem léphettem visszafelé: havi 10% uzsorakamat és család.

Néztük egymást hónapokig, aztán átvettek a létező jövedelmemmel. Ez is adalék az értelmiség akkori megbecsüléséhez. Balogh bácsitól érzékeny búcsút vettem, kedveltük egymást.

Igaz is, mérnöki jövedelmek! Akkoriban járhattam a kerületi Tanács lakásügyi osztályveze-tőjénél (dagadt nénike), merthogy a beadott lakáskérelmemre a fülük botját se mozgatták.

Elmondom szépen a helyzetem, látszólag figyelmesen meghallgat, aztán megkérdezi: ugye mérnök? Mondom: igen. Hát, akkor fog maga még annyit keresni, hogy teremt magának lakást. Mert kevesebbet keresett akkoriban az első tíz évben a mérnök, mint a gyengébb szak-munkás. El voltam intézve.

Ugyancsak akkoriban állok a Körút-Népszínház sarkon, odafékez egy sivatagi hajó, amcsi rendszám. Áthajol a volántól egy idős ősz, pirospozsgás arc, és kérdezi valamelyik szállót. A még semmi angolommal próbálom magyarázni, már dudálnak hátulról. Intettem, hogy beülök.

OK, majd a harmadik kérdés, hogy mivel foglalkozom? OK és mennyi a jövedelmem? Az istenit, kalkuláltam magamban, ha azt mondom, hogy ötven dollár, vagy ott pusztul, vagy nem hiszi. Gyorsan feltupíroztam és mondom: two hundred dollars. Hetente? Ja, gondoltam, így talán hihetőbb neki? Mondom: yes. Aszongya: Jesus, how can you survive on that? Oszd el 16-al, gondoltam, de minek?

A szerkesztésben szovjet tervrajzok honosítása folyt. Ehhez minek vizsgáztatott a főmérnök úr? Többet ért – ehhez a munkához – az orosz tudományom, meg a kinti rajz- és anyagismere-tem, mint az ő egész agya. Néhány hét múlva naponta több száz rajzot tettem át magyarba.

Nem férfinak való munka, hamar hányingert kaptam az egésztől. Mondták ugyan kollegák, leszel te itt főnök, meg ilyesmi, de a kaptafa-munka akkor is az maradt volna. Néha szellőzött egyet az ember feje, ha az üzemből telefonáltak, hogy hiba van a kréta körül valamelyik rajznál, ott legalább kellett (néha) törni a fejem.

Két érdekes figurát említenék meg, az FMV-től búcsúzva. A fejlesztési labor vezetője Rákosi egyik unokatestvére volt (‘56 előtt, alatt, után). Mivel kiváló koponya volt, jó szakértő, dol-gozott, és nem akart mások hátán megélni, nem bántotta senki. Én becsültem, hogy politikai kérdésekben nem táncolt se jobbra, se balra, mondta a pontosan kialakított véleményét, ami nem volt azonos egyik oldaléval sem. A másik egy volt BM-es szocialista-krimi vagy mifene íróként rontotta a levegőt, B. (?) akárki. Nem tudtam olyannal találkozni, aki kedvelte volna.

Előbb hagytam ott az FMV-t, mint ő, de aztán felszívódott. Mint író is!

Itt dolgoztam, amikor Nagy Imrét és társait kivégezték. Nem akartam elhinni a hírt. Nagy Imrét – ismertem, mint a fentiekből tudja, kedves olvasó – nem tartottam nagy kaliberű politikusnak, gyengének is bizonyult a forradalom(kezdetű) események alatt, csak sodródott.

De felakasztani? Akkor még nem láttam tisztán, hiszen kevés hír szivárgott ki, hogy elutasította a felajánlott menekülési útvonalat, nem volt hajlandó megszakítani a kontinuitást, tudva, hogy ez számára a biztos halál. Akárki volt korábban, akármit tett a forradalom előtt, alatt és után ezzel a tettével a legnagyobb magyar hazafiak és hősök sorába emelkedett.

Teljesen elképesztőnek tartottam a FIDESZ-t, amikor erről a piedesztálról megkísérelte lerángatni! Az igazi nagy hőst, aki a bőrét vitte vásárra a haza érdekében. Olyanok, akik a cipőfűzőjének a megbontására is érdemtelenek voltak és maradtak!

Hívó szó érkezett a Földművelésügyi Minisztériumtól, ahová akkor került miniszternek a volt TSZ-elnök, Losonczi Pál (nem bizonyult nagy koponyának, de amikor az orra elé tettek egy tanulmányút-tervezetet – sok magyar paraszt középkáder a SZU-ba – gondolkodás nélkül áthúzta az országot és beírta Dániát: mit tudnának tanulni ott, ahol az egész mezőgazdaság döglődik, menjenek oda, ahol virágzik, mondta). A teljesen friss titkárát – mint ugyancsak a SzU-ban tanult legényt – ismertem, ő szólt, menjek oda, mert megindították a mezőgazdasági repülést, repülős szakmai felügyelőre van szükség. Nosza, futottam!

Földművelésügyi Minisztérium Növényvédelmi Szolgálat

Műszaki főelőadóként jegyeztek. Nagy disznóságot követtek el velem: pillanatok alatt kiderült, hogy nem egyeztették a Közlekedési Minisztérium Légügyi Főigazgatóságával, hogy a mezőgazdasági repülés felügyeletét is ők – az FM – akarják ellátni. A LüFi, arra hivatkozva, hogy kizárólag ők illetékesek, megvétózta a dolgot. Ott lebegtem az űrben jó két hónapig, amíg vitatkoztak a fejem felett a fejemről. Végül az FM megadta magát, pedig a Szolgálat feje, egy ugyancsak volt szovjetösztöndíjas, nagyon erőszakos valaki hírében állt. Ordítani hallottam, azt tudott.

Mit lehetett tenni, áthelyeztek az RNÁ-hoz (Repülőgépes Növényvédő Állomás), azokhoz, akiket felügyelnem kellett volna. Biztos nem örültek nekem.

Repülőgépes Növényvédő Állomás

A budaörsi reptér felét foglalta el akkoriban. Hamar átestem a melósok vizsgáján: megnézzük, kit kaptunk a fejünkre! Az egyik PZL (szovjet gépből lengyelek által átalakított permetező-műtrágyaszóró kisgép) motorja szerviz-papírjait én írtam alá. Alig kezdte el a főpilóta a kötelező berepülést, amikor a motor fülsiketítően elkezdett csattogni. Annyira ijesztő volt a hang, hogy a pilóta keresztbe szállt le vele a reptéren. A hangár elé tolták a gépet és hívtak, adjak utasítást, mit tegyenek. Első ügyem, a lámpaláz ott dobogott a szívemben. Ha most felsülök, le se köpnek a jövőben. Odaálltam a 9-hengeres csillagmotor légcsavarja mögé és azt mondtam, indítsák be a motort. Ezt? Szétmegy az egész! Tudva, hogy ha a műhelyben végzendő ellenőrzést kérem, apróra szét kell szedni a motort, a műtrágyázás pedig nem vár, megismételtem: az én felelősségem, megpróbálom megtalálni, hol a baj. Beindították. Hangra meg lehetett határozni, hogy felül, az 1.-3. vagy a 9. henger körülről jön az észveszejtő hang.

Mondom, szereljék szét az 1. hengerfejet és vizsgálják meg alaposan a szelepeket, szelep-rugókat, a vezérlő mechanizmusokat – és el. Negyedóra múlva jöttek az irodába, mindent

rendben találtak. Na, maximum még egy dobásom van, gondoltam és mentem vissza.

Beindítás, fülelés: ugyanazt a műveletsort végezzék el a 2. hengeren. Összekacsintások, váll-vonogatás, ilyet még nem ettek. Nem telt el 5 perc, jöttek, ezúttal barátságos mosollyal:

megvan, az X szeleprugó tört el. Jeles vagy jó, mondtam magamban. Attól kezdve minden munkás megvitatni jött, nem ukázt kérni. Köztük biztos a helyemre kerültem.

Egyébként is – mint korábban is – nagyon jól megvoltam a munkásokkal, művezetőkkel, azaz a fizikai állománnyal. Ketten megjárták az Átkos börtönét. Egyikőjüket aznap éjjel kapcsolták le, amikor a MALÉV munkásgyűlésén, ahol a munkaverseny bevezetését ismertették, szót emelt ellene, mondván, hogy itt a biztonság a legfontosabb és azt a munkaverseny tönkreteheti. A másik, jóval fiatalabb legény valami egészen semmi ügyre gyanakodott, egyikőjükkel se ismertették az okot. Időbe telt, amíg elmeséltek pár részletet. Nem használtak fizikai kényszerítő eszközöket, mondja az idősebb, „csak” szinte non-stop folytak a kihallga-tások, előcibálták egy éjszaka háromszor is, a szemébe irányítottak több fényszórót, és a kihallgatók egymás szavába vágva ordították a kérdéseiket, majd két könyvet összecsaptak a füle mögött. Bepisiltem vagy beszartam vagy mindkettő, rettenetes kínokat éltem át. – mondta. Azt keresték, kikkel szövetségben követték el szörnyű tetteiket. A másik olyan börtönben töltött tán másfél évet, ahol arisztokratákat, művészeket, értelmiségieket gyűjtöttek össze. valamelyik Eszterházy-t, azt hiszem, Darvas Ivánt (mint könyvtárost?, vagy ő maga volt az?) említette. És nem tudták, meddig fog tartani, borzasztó volt a bizonytalanság. Aztán egyszer csak elengedték őket.

Négy nagymesterre emlékszem, szakmájukat igen magas fokon művelő és általános művelt-ség tekintetében is átlag feletti emberekre. Az akkori kis műhely vezetőjét, a halkbeszédű, alacsony sváb bácsit mindenki tisztelte és szerette, Dauda Jánost, a kis, vékony, fiatal fő motorszerelőt nem lehetett sokáig egy pontban érzékelni, nyüzsgött, mint egy egyszemélyes hangyaboly. A motorokat úgy szerelte szét és össze, mint a villám és nem emlékszem, hogy valaha is hibázott volna. Igaz, papucs-versenyzőként (verseny-motorcsónak) is ismerte az ország, meg talán a fél világ is, és ott egy verseny alatt négyszer-ötször megcsinálta ugyanezt, mint mesélte. Remek kézzel nyúlt a munkákhoz a nyugdíj előtt álló hegesztő, értett a magasan ötvözött acélokhoz, meg az alumíniumhoz is. Nekem sikerült egy Pobeda autó sárvédőjét harmonikává gyűrnöm (ott, a hangár mögött akartam megtanulni a vezetést 3 perc alatt), mire besúgott valaki az igazgatónak, már ki is húzta a harmonikát, itt melegített egy kicsit, kalapálgatta, ott egy kicsit, kalapálgatta, nézegette: 30 év volt a szemében és a kezében. Ő nyíltan is nagyon szidta a rendszert, semmi pénzért dolgozott, talán valamivel többért, mint én. Kicsit bőrhibás arcú, jó felépítésű legény volt az anyagvizsgáló technikus, röntgenezett, petróleumozott, minden lényeges repedést kimutatott. És igyekvő emberként sokat olvasott.

Amikor értesült, hogy írásra adtam a fejem, felkeresett, megkért, hogy értesítsem minden új könyv megjelenéséről. El is jött minden könyvért. Jókat iszogattunk, akár a bátyámmal, ha ritkán asztalhoz ültünk beszélgetni: egy üveg Sztolicsnaja két-három óra alatt. Amikor aztán e-könyvre tértem át, átküldtem neki minden könyvet, amint a Magyar Elektronikus Könyvtár (mind rövidebb időtartam alatt) befogadta. A halála, annak ellenére, hogy tudtam, beteges-kedik, váratlanul ért. Unokaöccse köszönte meg az utolsó küldeményt.

Értelmes és nagyszerű ember volt, nagy kár érte. Henis Béla barátom, jó volt veled. És az üldöztetés ellenére megmaradt szociális gondolkodónak

A repgép csőszerkezetén típushibaként repedések keletkeztek és nem tudtuk jól hegesztetni.

Mi kemencébe helyezést és abban lassú lehűtést tanultunk az ilyen ötvözésű acélokra, de kis kemencénk se volt, egy repülőgép vázát meg hova tehettük volna? Az aranykezű ember

hegesztett és hegesztett, időnként lángot rálőve a varratra lassította a hűlést, de ezek mellett a hegesztések mellett a csövek ridegek lettek és gyorsan repedtek. Na, mondja a művezető, hívjuk ki Ernő bácsit? Kit? Hát Rubik Ernő bácsit (akit később úgy emlegettek, hogy Rubik Ernő, a Rubik Ernő papája). A Közlekedési Minisztériumban, íróasztal mögött senyvedett, iratokat tologatott a világhírű repülőgép-tervező. Ha nyikkantunk, szaladt, szakmát és levegőt kapott. Én először találkoztam vele és mindjárt nagyon megszerettem: szerény volt a végtelenségig, lefeküdt a törzs alá, hangosan elemezte a repedés okát, megnézte a cső anyagának összetételét, figyelmesen kikérte a véleményünket és nem azt mondta, hogy ezt meg azt csináljátok, de még csak azt se, hogy én úgy csinálnám, hogy..., hanem filozofált, együttgondolkodott. Azt hiszem, a legjobb lenne beburkolni a gépnek ezt a részét, valamivel meleg levegőt befújni, a hegesztés után nem lánggal fékezni a hűlést, hanem jó nagy környezetet átfogva azbesztbe bugyolálni..., mit gondoltok? Mit gondoltunk volna, tökéletes megoldást javasolt. De azért megkérdezte! Tábori körülményeket is értő esze volt és nagyon éles műszaki szeme. Több vitorlázógép és kismotoros masina tervezése után anno eljutott odáig, hogy Esztergomban kisüzemet is tudott gründolni, amit aztán államosítottak. Rövid ideig ott maradt, vitte tovább az üzemet. Akkoriban tervezte meg az első teljesen fémépítésű vitorlázót, amiből világsiker és komoly export lehetett volna, de késlekedtek vele (mint később a fia kockájával) a hivatalos szervek, aztán jött ‘56, aztán meg őt bevitték a minisz-tériumba. Villamossal, kis aktatáskával közlekedett, a szívem fájt, ha láttam.

Ebben a volt üzemében végeztettük a gépek nagyjavítását, amíg össze nem omlott (elrozsdá-sodtak a tetőszerkezet rögzítő-feszítő elemei, elkezdtek pattogni-hullani a tető üvegablakai, a melósok az utolsó másodpercig mentették a bent lévő repgépeket!). Kétszer vezettem nagy-javításból visszarepülő gépet. Barkóczyval, a főpilótával jártunk értük, felszállt a géppel, aztán átadta: na, csináld. Csodálatos élmény, ahogy a repülőgép kezes bárányként engedel-meskedik a legkisebb kormánymozdulatnak és ahogy az ember a fenekén érzi, hogy jó-e a végzett művelet. Visszaúton a TV-toronynál vette vissza a kormányzást, a leszállás a nehéz manőver. Biztos vagyok benne, hogy egyszerűbb megtanulni repülni, mint gépkocsit vezetni!

Nem adatott meg.

A másik neves repülőgép-tervezőt, Samu Béla bácsit is Budaörsön ismertem meg, látogatóba jött. Tervezett a II. világháború elején egy Messerschmitt-et verő gépet – mondja a fáma – de a németek nem engedték gyártani (hogy egységes legyen a fegyverzet!). Akkor is az erősebb kutya... Felajánlotta neki a Műegyetem , hogy fal-diplomamunkával befejezheti az egyetemet, amit diploma előtt hagyott abba, megrántotta a vállát, minek az? Tupoljevről ugyanez a hír járta odakint: már egyetemista korában repülőgépeket bütykölt, nem csinált ő se diplomamunkát.

Úgy derült ki, hogy gyémánt-diplomát akartak adni neki, mondta, nem fogadhatja el, eredetije sincs.

Fura szerzeteknek tűntek a pilóták. Aranyos emberek voltak többnyire, többségük ‘56 után leszerelt tiszt, tudták, hogy nagyon veszélyes munkát végeznek (valami világstatisztikai sor-rendben a bányászok és berepülő pilóták mögött az élen volt a mezőgazdasági pilóta, ennek megfelelően (?) brahista bátorsággal áldotta meg őket a természet. Elő is fordultak pilóta-hibából bekövetkező balesetek. Pár példa. Reggeli útvonal-szoktató berepüléskor utast is vitt a pilóta, ebből eredő figyelmetlenség miatti túl éles fordulót tett, „lecsúszott” a gép, a pilóta lába millió helyen tört és a homloka kilukadt, úgy beverte a botkormányba (az utas gerincsérüléssel megnyomorodott). Összerakták, de a lába rövidebb lett pár centivel. Azt találta mondani neki egy orvos, hogy biciklizzen sokat, akkor talán visszakaphatja a repülési engedélyt. Leköltözött az anyjához Velencére és minden áldott nap felkerekezett Budaörsre,

meg vissza. Másik eset: az utolsó munka-fordulót a pilóta nem az általa reggel berepült útvonalon fejezte be, hanem lerövidítette, átrepült egy halastó felett, ahol nem vette észre a magasfeszültségű vezetéket és nekirepült. Megúszta, mert a légcsavartengellyel (ez a súlypont!) kapta telibe az alsó vastag vezetékeket, nem billent ki a gép, a felső O-ás vezeték meg leskalpolta ugyan a függőleges vezérsíkot és az oldalkormányt, de oly szerencsésen, hogy nem szorult meg az oldalkormány, le tudott szállni a legény a géppel. A leszállás után konstatálta, hogy a vezetékek kisültek a légcsavaron és a szárnyon. Csoda, hogy nem gyulladt ki a gép. Nem is nagyon bántottuk a fiút, én csak gratuláltam a második születéséhez. Levag-dostattam a libegő roncsokat, megállapítottuk, hogy minden működik és a hordfelületekből nem hiányzik 2%-nál több, úgy döntöttem, hazarepüljük a gépet, ha a főpilóta is egyetért.

Marha rendes ember volt, vállalta, aláírt, sőt, nem engedte, hogy én is repüljek vele. Ha nem látták egymást egy-két hétig, csókkal köszöntötték egymást (de jó, hogy élsz még! – jelenthette ez a köszöntés).

Regéltek egy főmérnökről, aki előttem dolgozott az RNÁ-nál, a régi idők embere volt, a hadseregben is szolgált. Utálta az FM illetékes vezetőjét a durva modora miatt. Hívja az illető telefonhoz, a főmérnök mondja a nevét, vigyázzba vágja magát és bejelenti: kérek engedélyt a drót végén tartózkodásra. Hamarosan mennie kellett.

A mai napig érthetetlen számomra, hogy történhetett? Izgatottan rohan be hozzám két munkás és közli: bemondta a rádió (melyik adó, adás, meg nem mondom), hogy az oroszok fellőtték az első űrhajóst. Hallgattuk egész nap a híradásokat, én este otthon is, semmi további hír.

Másnap aztán harsogta az egész világ, hogy fellőtték (aznap! magyarul a másnapon) Gagarint.

Véletlenül kiszivárogtatott és félreértett hír közlése? Fellőttek előző nap is valakit és sikertelen volt a kísérlet? Érthetetlen!

Itt léptem be a Pártba, 1963-ban. Nem hiszi el senki: az alapindíttatás az volt, hogy egy fiatal kolléga közölte, belép, és a párttagságot ki fogja használni gyorsabb előmenetel elérésére.

Megmondtam neki, itt nem, mert én is belépek és megakadályozom. Így is történt, nem is mert jelentkezni. Már akkor nagyon utáltam a karrieristákat, korruptakat, próbáltam védeni tőlük a Pártot. Kádárnak sikerült is kordában tartania ezt a fajta galádságot...

A munka hamar rutinná és unalmassá vált, sok felelőtlenség történt, a fejlesztések akkoriban leálltak, elkezdtem jobb megoldást keresni. A fenti élményeken kívül magammal vittem egy nagyon fontos tapasztalatot: a modern technikák jelentős részét csak nagygazdaságokban

A munka hamar rutinná és unalmassá vált, sok felelőtlenség történt, a fejlesztések akkoriban leálltak, elkezdtem jobb megoldást keresni. A fenti élményeken kívül magammal vittem egy nagyon fontos tapasztalatot: a modern technikák jelentős részét csak nagygazdaságokban