Eltelt egy-két hónap, mire Apunak sikerült álláshoz jutnia. Pomáz, újságolta nagy örömmel.
Pomáz lett a harmadik stabil pont az életemben, Bakonysárkány és Nagyvárad után.
Ismét marhavagonba költöztünk, a vándorlásból csak annyi villan, hogy a Budapest-Szentendre HÉV-vonalon, a ma már alig ismert Filatorigátnál, az állomáson vesztegelnünk kellett, talán csak egy napig. Apu papír-ügyeket intézni és szállást keresni előrement Pomázra, őt kellett megvárnunk.
A Vattay utcában jutott bérelt lakáshoz. Földszinti ház utca-frontján laktunk, volt benne két szoba, konyha, talán mosakodási lehetőség is. Kicsit sötét volt, az utcai ablakokat hatalmas gesztenyefák árnyékolták be.
Nem messze volt a foci-pálya. Alig telepedtünk le, elkezdtük a mérkőzéseket látogatni. Az egyik meccs után körülvettek bennünket a falu suhancai. Új kölykök, pláne az új tanító fiai, fel kell őket szentelni. Lökdösődtek, anyáztak, a szokásos strici-módszerekkel provokáltak minket. Lackó bátyám előlépett és felajánlotta, hogy ő megvív négyünk nevében a banda által kiállított „bajvívóval”. Szegény! Elfogadták az ajánlatát, jól helybenhagyta a rutinos vereke-dő, de aztán elengedtek minket. Ilyen az élet bicskás faluvégen. És ilyen remek bátyám volt.
Az utcai ablakból látni lehetett, hogy a sokrétegű rakottszoknyát viselő nénik egyike-másika megáll az út közepén, leguggol, úgy marad egy darabig, oszt megy tovább. Fekete foltot hagytak maguk mögött: pisiltek a drágák. Meg kell hagyni, jó technikával dolgozhattak, ha az alsószoknyát nem hagyták helyben. A cipővel, harisnyával nem lehetett gondjuk, mezítláb közlekedtek tavasztól őszig.
Sok szerb (később délszlávra keresztelte őket az ostoba politika) élt és él mai napig is a faluban. A legjobb pajtásom is az volt, ott lakott „srévizavé”. Sokat futkostunk az utcán, játszottunk főként náluk, mert egyke volt, nem zavartunk mást. Egyszer vizet kértem tőle futkosás után, 100%-os szeszt öntött a pohárba. Jól megtréfált, fuldokoltam jó ideig. Nem lehetett igazi 100%-os, mert maradandó sérülés nélkül megúsztam.
A Váci Kegyes Tanítórend Szentendrei Gimnáziumába, mint legközelebbi komoly suliba íratott minket Apu. Jó suli volt, papok (szerzetesek?) és civilek egyaránt okítottak bennünket.
Jó tanuló voltam ott is, de két rosszaságban féktelen. Nagymesteri rangra vittem a kulcsokba tömködött és szögekkel „lefojtott” gyufa-fejek durrogtatását. Spárgát kötött az ember a kulcs fejére és a szögfej alá, hagyott jó félméteres hurkot, és a hurok végét fogva nagy lendülettel falnak verte a szög fejét. Akkorát szólt, mint egy ágyú. Az igazi siker az volt, amikor a kulcs szétnyílt, mint a rossz ágyúcső. A másik élvezet, amit naponta többször űztem, a lépcső-korláton hasra fekve lesiklás. A második emeletről indulva a földszintig lehetett siklani, mert a fordulókban lekerekítettek voltak a korlátok. Ezért kaptam az első – és egyetlen jól megér-demelt – pedagógus-pofont. A latin-tanárunk várt a lépcső alján, egyenest a karjai közé estem, majdnem ledöntöttem a lábáról. Apró ember volt, de kemény pofonokat osztogatott, meg-fogta-csípte a nebuló pajeszát, annál fogva felhúzta az áldozat fejét, ami féloldalas pozíciót vett fel, majd nagy lendülettel adott egy pofont. Én is ilyenben részesültem: felejthetetlen!
Bajba jutottunk a világbajnok infláció miatt. Valameddig elsősorban élelmezési gondjai voltak Anyunak. A napi menü többnyire a következő (és hasonló) volt: reggelire keserű tea és sózott nyers uborka egy falat kenyérrel, ebédre köménymag-leves és paraj-főzelék, netán puliszka, vacsorára egy szelet zsíros- vagy margarinos kenyér, egyetlen szelet párizsival és
megint tea. Később sor került csalán-főzelékre is. Amíg Anyu el nem árulta, miből főzte, nyugodtan fogyasztottuk parajként. Aztán is, nem volt rossz! Nem csípett feldolgozás közben se, a titok: kesztyűben kell szedni és azonnal leforrázni. A többi rutin spenót-főzelék főzés.
Eljött azonban a pillanat, amikor a rádió óránként mondta be az egyes papírpénzek pillanatnyi értékét, inflálódását. Születtek a millió-, majd milliárd-pengők, végül (?) a B-pengő (billió-pengő). Apu délután meghozta a havi fizetését, szétosztotta a négy fia között és másnap nem volt elég a tandíjra. Hogy oldódott meg ez a tandíj-gond, nem emlékszem.
Egy darabig azt ettük, ami a kertben megtermett.
A moziban két tojással lehetett fizetni az egy előadásra szóló jegyért.
Apu rendszeresen bejárt Pestre az Ecserire. Egyszer vagy kétszer engem is magával vitt. Nem tartozik a kellemetes emlékek közé: álldogálni egy nyitott bőrönd mögött és várni, hogy egy-egy használt inget vagy pulóvert megvegy-egyenek bagóért. Az öt bőrönd holmi lassan, de biztosan fogyott tovább.
A mai napig hordom magamban ennek az éhezésnek az emlékét: nem tudok kenyeret kidobni, a tányérra feltett ételből maradékot hagyni. Nem pitiánerség, hanem közel két évig tartó éhezés zsigerekbe ívódott emléke!
Általában se voltunk gazdagon eleresztve: folyóvíz nem volt bevezetve, kútról kellett behordani a vizet és fazékban melegíteni mosdáshoz, ami lavórban történt.
Valahogy így. Anyu, mint mosónő.
A kis „gazdasági épület” végén, a kertben volt a klotyó, ami télen árasztotta a rettenetesen hideget, és nem tudtunk rendesen tisztálkodni a nagydolog után. Ketten aludtunk egy ágyban az öcsémmel.
A klotyó ajándéka az aranyér, maradandó emlék.
Ilyen körülmények között is sokat olvastunk, zabáltuk a könyveket.
Ja, általában is zabáltunk, amikor jobbra fordult egy kicsit az életünk. Akinek a bolt volt a reggeli sora, két kétkilós kenyeret kellett hazacipelnie, ennyi elfogyott estére, egyebek mellett.
Ha meg nagy ünnep jött és Anyu tudott palacsintát sütni, 80 alatt nem állhatott meg! Két sütővel és dobálva sütött, hogy jusson valamire.
Apu mesterembernek se volt rossz. Miután nem volt pénz lábbelire, autó-, és motorkerékpár gumikból, meg bőr-csíkokból eszkábált kiváló, strapabíró szandálokat. Remekül nézhettünk ki bennük!
Hm, hogy is úszhattuk meg az akkoriban nagyon hidegre sikeredett telet, amikor –30 fok alá is süllyedt a hőmérő? Lehet, hogy 49-ben volt, talán már Belgiumból hozott cipőkben jártam?
Lesz még róla szó. Mármint Belgiumról.
Közben kikiáltották a köztársaságot. Apu mondta – az I. Világháború hős honvédjeinek emlékműve előtt – az ünnepi beszédet. Miért ott? Az volt az egyetlen szobor a faluban. A húsdaráló áldozatainak a szobra.
És aztán augusztusban megszületett az új pénz, a Forint. Tényleg ünnepi hangulat volt, nagy kő gördült le a szívekről: befejeződött egy rettenetes, kiszámíthatatlan, embernyomorító korszak.
Még 46-ot írhattak, amikor házhoz jutottunk. Egy kiebrudalt sváb család házát „utalták ki”
nekünk, mint sokgyermekes pedagógus családnak, bútorostól, mindenestül. Én akkor nem értettem az aljasságot, ami számunkra bizonyos mértékben kompenzálta a háborús veszteségeket: a sváb család pár személyes holmit vihetett magával, mindenük ott maradt, mint nekünk Váradon. A sors érdekessége, hogy a házat később a kisebbik húgomra hagytuk, aki sváb fiatalemberhez ment feleségül. Legalább az etnikum, ha nem is a tulajdonos, visszakapott valamit az elrabolt vagyonból. Az eredeti tulajdonosokról nem tudtunk meg soha semmit.
Apropó, etnikum. Pomáz egyik végét cigánytelep csúfította. Büdös, koszos, nagyon nyomorúságos telep. Történt azonban még a negyvenes években, hogy a falu cigánysága létrehozott egy ipari szövetkezetet, valamilyen szegkovácsok néven. Szorgalmas, rendes népeknek bizonyultak, pár évvel később már tűzoltó-készülékeket gyártottak és olyan elsőrangú minőségben, hogy exportálni is tudták. Nem vagyok biztos benne, hogy a telep teljesen felszámolódott, csak remélem. Mindig eszembe jutnak, amikor a cigányságot szapulják, hogy csak inni, lopni, meg gyereket csinálni tudnak.
Helyet szorítok itt pár játék felsorolásának. Ezek talán a legnépszerűbb játékok, amiket a rongylabda-focin kívül űztünk akkoriban:
- cérnaspulni-traktor (fogtunk egy üres cérna-spulnit, a két „kerekét” kicikcakkoztuk bicskával, fogtunk egy gyertyát, levágtunk belőle egy szeletet, fúrtunk a közepébe egy lyukat, azon áthúztunk jó erős gumigyűrűt úgy, hogy az egyik hurka kívül maradjon, abba pálcikát
dugtunk, a gumigyűrűt áthúztuk a spulni hengeres üregén, a spulni túlsó végén a hurkába bedugtunk egy hosszabb pecket, ami túlért a cikkcakkozott karimán, azt feltekertük és az egész szerkentyűt leraktuk a földre, ment-mendegélt, amíg a gumi le nem tekeredett;
- reaktív gőzhajó: fogsz egy tojást, minkét végét „kifúrod” tűvel, kifújod belőle a tartalmát;
deszkából kivágod a lapos hajótestet; hajlítgatsz drótból állványt a tojásnak; a hajótestre ráteszed az állványt, meg alája gyertyát, a tojás egyik lyukát leragasztod, a másikba öntsz (jó, ha van injekciós tűd) annyi vizet, hogy a tojás vízszintes helyzetében ne érjen a lyukig, ráteszed a tojást az állványra, meggyújtod alatta a gyertyát és pár pillanat múlva – gőzt fújva a lyukon – elindul az ellenkező irányba az egész szerkentyű (ja, ha vízre teszed!);
- sárkány-építés, -eregetés: kemény munka (mármint az építés), kell hozzá finom, egyenes, vékony nádszál, selyempapír, nagyon könnyű cérna és ugyancsak könnyű zsineg, azaz horgászzsinór – ebből összeszerkeszted a sárkányt; az eregetése szuper-élvezet, szinte semmi szélben is felszáll, ha kicsit nekifutsz annak a semminek, aztán fogod a zsineget, lassan eresztesz rá, ha ereszkedik, ráhúzol, amikor emelkedik, megint engedsz, ha a ráhúzás nem elég, futsz pár lépést: már meg is tanultál hátszélvitorlázni!
- ugrálósdi, amit ki kell rajzolni homokban, járdán, a szoba közepén (ha gyorsan el tudod tüntetni, mire a szülők hazajönnek): két négyzet előre, aztán három széltében, aztán mittudoménmár; fogtok kavicsokat, pénzt vagy gombot, előre dobjátok és ugrálva kell érte menni, meghatározott szigorú előírások szerint; ezt inkább a kislányok kultiválták;
- ugrókötél, ma is próbálkozom vele néha, ha százig nem megy, valami bajom van; cifrázni már nem tudom, pedig az volt az igazi; a ma is próbálkozom régen lehetett, majdnem 85 évesen már abbahagytam a próbálkozást, a járvány alatt már eszembe se jut, kár, mert nagyon hasznos dolog, gondolatban keresem a kötelet;
- hajók kilövése kockás papíron, különösen unalmas órákon nagy élvezet, de hiszen ezt kell, hogy ismerje mindenki;
- snúrozás: pénzdobálás falhoz vagy vonalra, akié a legközelebbi, az összeszedheti a többit is, meg egyéb trükkök;
- csiga: ez azért fontos, mert Kubában találkoztam vele, ott ma is – magas művészi fokon – játsszák a gyerekek, és ott élő magyarok elcsodálkoztak rajta, hogy ismerem (hogy lehet nem ismerni?); Kubában kicsit más, trükkökre mennek a gyerekek, például a földre tett tenyerük mellett indítják és átugrasztják a tenyerükre, mi inkább az időtartamra mentünk, ostorral csapkodva a csigát igyekeztünk a pörgését meghosszabbítani;
- ja és a gombfoci, de akinek ezt magyarázni kell, az nem érdemli meg a magyarázatot!
- előfordult, hogy Apuval vidámkodtunk: „taligát” csináltatott velem és öcsémmel, és jó verést utánzott; maradt róla ócska fotó:
A talicskázás-porolás kombináció.
Itt egy Halaj-szakasz vége. Nem spóroltam az energiám, elég alapos a beszámolóm. Mégis előjönnek további emlékek.
A Vattay-utcában például haszontalankodtunk, szinte kizárólag az öcsémmel. A hosszú udvar végében volt egy boltíves építmény, kicsit a terepszint alá süllyesztve. Kiváló lett volna gomba-termesztésre. Elhanyagolt állapota vonzott talán minket, kaland-terepként használtuk.
Szellőző-kürtőt építettek be a hátsó falba anno, mi a megmászásával próbálkoztunk. Hogy sikerült-e vagy sem, nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy én lent készültem valamire, az öcsém pedig fent ügyködött. Felfelé nézve kiabáltam neki éppen, amikor elindult onnan egy tégla. Ahhoz még volt időm, hogy elfordítsam a fejem lefelé, de elkapnom már nem sikerült, a fejem tetején landolt. Elsötétült a világ egy pillanatra, megroggyantam. Óriási szerencsém volt, és akkor még nem voltam ateista, őrangyal menthetett meg: csak féltégla volt, és nem sarkával vagy élével zuhant rám, hanem lapjával. Mondhatják nyugodtan a tökkelütött analógiájával élve, hogy téglaütött.
Sokkal csúnyább eset, és ahányszor eszembe jut, nagyon szégyellem: megpróbáltuk, mekkora tüzet visel el az egér. Csapdába ejtettünk egyet, pár fadarabból máglyát raktunk, és a farkára madzagot kötve a tűz fölé eresztettük. Vinnyogott párat, ficánkolt, majd kimúlt. Szégyen és gyalázat.
Ili húgomat súlyos áramütés érte. Volt a nappaliban (helyesebben talán: a nagyszobában) ernyős lámpánk. Szép volt, nem sokat ért a tompa fénye. Fatalpon réz és porcelán kombiná-ciójú foglalatban égett az izzó. A bajt az okozta, hogy a kapcsolója is ezen a foglalaton ült. Ili úgy akarta kikapcsolni, hogy megfogta a foglalat réz részét, ami zárlatosnak bizonyult.
Bekövetkezett az a szokásos test-reakció, hogy az ujjai görcsbe rándultak. Vérfagyasztóan visított szegény, én a közelben voltam, de ledermedtem. Apu viszont jó reflexszel a konnek-torhoz ugrott, és kirántotta a dugót. Ili ujjait úgy kellett lefejteni a foglalatról, és komoly égési sebekkel kínlódott hetekig. Ha Apu nincs a közelben, nem tudom, mi történt volna...
Anyu kertészkedett. A tulajdonos hozzájárult, hogy az udvar kerítés melletti szakaszán létesít-sen kis kertet. Zöldségeket ültetett, uborkát, hagymát, krumplit, talán sóskát is. Ez volt az éhezés kora. Reggel nem tudom mi, délben köményleves és valami főzelék, este nyers uborka, kenyérrel. Zörgött a csontunk, mire sorban négyünket, nem, ötünket nem sikerült Belgiumba, illetve Franciaországba juttatni, feltáplálásra: engem az öcsémmel egyidejűleg, majd Lackót Belgiumba, Lajcsit Párizsba, és talán Ilit is oda.
A ház hátsó fertályán lakott valaki, egy idős asszony, akit ízületi gyulladással ápoltak. Nem igen tudott mit kezdeni vele a helyi orvos, ha egyáltalán létezett. Forgatni kellett, és olyankor nagy fájdalmai voltak, kiabált, ordítozott. Hogy ezt miért is írom? Mert utálom a szenvedést.
Kis országunkban sok a rossz szomszéd. Ott is volt egy, a kert felőli oldalon. Balhézott valami apróságért, már csak ennyire emlékszem. A jó szomszéd kincset ér!
*
X. Belgium
Jöttek a tanulás nyugodtabb évei.
A szentendrei gimnáziumot Apu nem találhatta kiválónak, átíratta mind a négy fiát a budai Toldyba.
1947-et írhattak és ez az év nagyon eseménydúsnak bizonyult. Annyira, hogy nem is látom tisztán, miként fértek el ezek az események egy éven belül. Valószínűleg összezavarodnak bennem.
Úgy dereng, hogy 12-évesen kezdtem a nyári szünidő alatt fizikai munkával megkeresni a ruhára-cipőre valót. Ez pedig – akárhogy is számolom – 1947. A Szentendrei HÉV névre hallgató nemes intézmény méltóztatott krampácsolóként alkalmazni. Kevesen tudják – tapasz-talom –, mi a csudabogár ez a krampács és a krampácsolás? Hát, kérem szépen, a krampács egy félméteres nyéllel ellátott néhány cm széles kis-, de vastagfejű kapa, amivel 45-fokos szögben meghajolva kell megpróbálni a gazt kigyilkolni a zúzalékköves töltésből. Príma munka, különösen a csecsemőkort alig átlépett gyermekeknek. Igaz, én voltam a legfiatalabb a csapatban. Siettek is gyorsan megalázni. A második nap ebédszünetében rámrontottak a csapat „idősebb” tagjai, lehúzták a nadrágom, gatyám és megköpdösték a fütyimet. Ez a ma-gyar kultúra. Melyik állatfaj is űz hasonló újonc-megalázást a befogadási ceremóniák során?
Életem egyik legpozitívabb élménye is 47-hez kötődik: ekkor sikerült – az Actio Catholica segítségével – kijutnom féléves mentőakcióra Belgiumba. Szüleim gondosan felkészítettek az útra: felvettem egyetlen (rövid) nadrágomat, legjobb ingemet a kettő közül, Apu frissen barkácsolt egy motorkerékpár-sarut, összecsomagoltunk még néhány fontos dolgot és öcsémmel együtt felraktak a különvonatra.
Az út nem volt rövid, éjszaka is zakatolt velünk a vonat. Reggel csodálatos látvány fogadott minket: hegyek között kanyargott a gőzmozdony vontatta szerelvény. Mintha egy rövid szakaszon villanymozdonyt is kaptunk volna, de lehet, hogy ez már csak képzelődés. Akkor elképedtem azon, hogy a kanyarokban – az ablakon kihajolva – a teljes szerelvényt lehetett látni. Mint egy fürge kígyó tekergett a vonat a hegyoldalban. Néhány hófödte csúcsot is láthattunk, de a völgyek mélyén meghúzódó kis falvak és hegyes tornyú templomaik felejthetetlen látványt nyújtottak. Döbbenetes élmény volt az alagutak hirtelen-váratlan vak-sötétje, a felerősödő dübörgés-csattogás. Alagút alagutat követett, kezdett izgalmas lenni a dolog. Talán az egyik alagútban történt, hogy az öcsém elvesztette a saruját. Kiment a WC-re valamelyik szükségét elvégezni, észlelte, hogy kioldódott a saruja csillogó csatja, feltette a lábát a WC-csészére, a saru beleesett és – nem lehetett egyszerű – sikerült valahogy lehúznia.
Előkelő párosként érkeztünk meg Brüsszelbe: cigányosan barna bőrünk, koromfekete hajunk, sötétbarna, majdnem fekete szemünk még érdekes is lehetett, de a soványságunk, szegényes ruházatunk, az én sarum és öcsém mezítlába bizony Auschwitzot juttathatta az emberek eszébe.
Az akkori Brüsszelre nem emlékszem, az ”elosztásra” annál inkább. Nagy, vagy számunkra, gyerekek számára nagynak tűnő üvegfalhoz vittek bennünket, mint kirakatba az eladásra kínált árut. A másik oldalon jelentek meg a válogató, befogadó jótevők, és mustrálták az árut, meghányták egymás közt, melyik gyerek tetszik, melyik nem. Azt hiszem, hogy a nem
lelkesítő kinézetem ellenére hamar elkeltem. Az átmeneti mostohapapa köpcös, kopaszodó, borvirágos arcú joviális úriember, a mama duzzadt ajkú, mélykomor, kontyos hajzatú hölgy volt. Mint később kiderült, mostoha, kiugrott apáca. Lobelle volt a családi nevük.
Ma is, ha rájuk gondolok, mélyen meghajtom a fejem. Már ahhoz bátorság kellett, hogy egy ilyen topis kölyköt magukhoz vegyenek, de a fél év alatt, amit náluk töltöttem, hetedik gyereküknek érezhettem magam, semmi különbséget nem tettek a saját hat gyerekük és köztem. Szobrot érdemelnének.
Előkelő kupéban utaztunk Bruges-ig (flamandul Brugge, Bröhö-nek ejtik), süppedő plüss ülések, villogó fém-alkatrészek, asztalka, vastag, színes folyóiratok. Hatalmas porfelhőket húzott maga után a vonat, amikor sebességét fikarcnyit se csökkentve száguldott át az állomásokon. Nekem nem volt olvasnivalóm, unatkozva próbáltam kikukucskálni az ablakon.
Úgy dereng, hogy ők foglalták el az ablak melletti üléseket.
Először találkoztam a gazdagsággal vagy akár csak jóléttel járó jelenséggel, hogy valami feleslegessé válik. Amikor a Lobelle-ék leszálláshoz kezdtek készülődni, jól és szegénység-ben nevelt gyerekként siettem összeszedni az újságokat, folyóiratokat. Leintettek: hagyjam a csudába. Azokat a gyönyörűséges, színes fotókkal teli folyóiratokat is! Szégyelltem egy picit magam. Mint többször a következő napokban.
A házuk kétemeletes sorház volt, pompázatos kapubejárattal és parkszerű, nagy kerttel. A kaput a kerttel összekötő széles (talán boltíves), márványpadlózatú folyosóról jobbra nyíltak a társalgó-fogadószoba, az ebédlő, a mellette lévő konyha, és az emeleti hálószobákhoz vezető lépcső, balra az iroda-raktár együttes. A papa textil-nagykereskedő volt.
A ház neve is érdekes: Rempart Bonin
Nap, mint nap csodálhattam a ház gazdag bútorzatát, díszítő elemeit, berendezéseit. Ami teljesen zavarba hozott, az a fürdőszoba volt: valamelyik fölső szinten, a hálószobák között nyílt a számomra teremnek tűnő, csupa tükör, csupa addig nem látott kozmetikum és az első pillanatban inkább úszómedencének tűnő süllyesztett káddal pompázó fürdőszoba. Nagy réz csapokból csobogott belé a víz, amikor a néni készítette nekem a fürdőt. Lépcsők vezettek le a vízhez, rézkorlátba lehetett kapaszkodni. A törülköző lepedő-méretű volt, valamelyik fiú papucsába kellett lépnem. Borzasztó zavarban voltam. Nagyváradon minden bizonnyal fürdőszobás-WC-s lakásban laktunk, de Pomázon lavórban mosakodtunk és a kertben lévő klotyóra jártunk. Sokáig megemészthetetlen volt a különbség.
Öt fiúból és egy lányból állt a gyerek-sereg, a legfiatalabb fiú, André volt egyidős velem. A legidősebb fiú, Camille már a papa mellett dolgozott, ketten egyetemre jártak, Colette akkor került el valami intézetbe.
Jaques védőszárnyai alá kerültem, az ő szobájába kvártélyoztak be, fél évig jó barátságban éltünk.
Másnap a néni felöltöztetett. Jártuk a boltokat, leginkább a csodálatos cipőkre emlékszem és a boltra, ahol a kis legény körül többen nyüzsögtek. Cipőkanállal segítettek. Varázslatos világ volt.
Szertefut az agyam, mesélnék a házról, a suliról, a városról, a rendről és fegyelemről, tisztaságról, szokásokról (gazdag emberek szokásairól), mire futja az időmből?
Flamand család volt, de mondat közben váltottak flamandról franciára és vissza. Egy nyelvvel
Flamand család volt, de mondat közben váltottak flamandról franciára és vissza. Egy nyelvvel