Moszkvában is bekövetkezett az összevonás. Ott nem egyszerűen a kollégistákat vonták össze – amivel sikerült megrémiszteni a nem-koleszosokat otthon –, hanem a külföldi diákokat a jobb diákszállókba. Sok volt a panasz a rossz körülményekre – hallottuk –, különösen vidéken és egyes nációknál (a németekről szólt például a fáma). Engem, meg a kínaiakat áttelepítettek pár metró-megállóval kijjebb, a másik, nagyobb polgári repülőmérnöki egyetem akkor
„modern” diákszállójába. Szebb és kényelmesebb volt tényleg, de télen rohadt hideg, a szél átfújt mindenen, hiába tapasztották le az ablakokat a tél beköszöntekor. (A fortocska mini ablak az ablak felső sarkában – persze maradt, szellőztetésre kellett). Rendkívüli művészi fokra fejlesztettem a magam becsomagolását két pokrócba lefekvéskor, akit érdekel, külön elmesélem. Nem maradhatott rés a csomagon. Közben vasalóként is működött az ember, a lepedő alá tette a nadrágját és reggelre éle volt. Hihetetlen, hogy ez a két dolog tudott együtt működni. Lassan magam se hiszem, hogy rendben (?) üzemelő központi fűtés mellett megtörtént, hogy az asztalon felejtett pohárban megfagyott a víz. Csak úgy mondom, ha valaki irigyelne. Így aztán a frigó, ami itt a kényelmi plusz egyik kelléke volt, teljességgel feleslegesnek bizonyult. Kiakasztottuk a hűteni valót a fortocskába.
Apropó, irigykedés. Sokan irigyeltek bennünket, az ösztöndíjunk ugyanis az ottani (igaz, rendkívül alacsony) átlagjövedelmek fölötti összeg volt, a helyi diákok a negyedét-ötödét kapták, ha nem tévedek, az itthoniak is tátogtak rendesen. Tizenkét éves korom óta először nem kellett nyáron dolgoznom a ruháért: 1954-et írtak. Sőt, ingyen nyaraltunk a Balatonon minden nyáron.
Az új diákszálló két szempontból jobbnak bizonyult, mint a nekem kedvesebb, barátságosabb első: volt az épületben büfé (hol nem lehetett kapni semmit, hol csak pár konzervet, hol viszont minden lényegest, ami éhes bendő betöméséhez vagy vizsga előtti gyomornyug-tatáshoz szükségeltetik: kefir, joghurt, tejföl, halfélék, saláták, a mi szafaládénknak megfelelő valami, tea, rossz kávé) és rövidesen megszületett a TV. Szólnak, nem akarom-e megnézni a szovjet-cseh jéghoki-meccset (hű, de jók voltak az ilyen verekedéssel megtűzdelt viadalok!).
Mondom, a fene megy ki a mittudomén hova. Á, a TV-n megy. Nem is értettem, szinte lehurcoltak a társalgóba, aminek a közepén ott díszlett a kis fekete-fehér TV, előtte 8-10 ember, és meredten bámulták az abban száguldozó hokisokat. Újabb korszakalkotó csoda, miket meg nem ér az ember?
A büfét azért is szerettem, mert minden vizsgára indulva jól teleraktam ott a gyomrom. Hamar rájöttem, úgy könnyebb legyőzni a lámpalázat. Megettem minimum egy sprotnit, mármint egy duplamagas konzervnyit, pár szafaládét bulocskával (nagyobb zsemlye) és egy pohár tejfölt jól megcukrozva, plusz persze teát. Most a negyedétől meghalnék.
Az új diákszálló ismét új közeget jelentett – természetesen –, új szobatársakat. Rendes társasággal hozott össze a sors, mindenüket megosztották egymással, az utolsó falat kenyerüket is odaadták volna, ha kéred. Néha kicsit hangosak voltak, főként preferánszozás közben, de ennek pénzügyi korlátai voltak, csak úgy nem nagyon játszották. Néha kicsit sokat ittak, de emlékeim szerint nem vészesen. Egyetlen esetben jöttek rá, hogy az egyik legény elrejtette a hazulról kapott kaja-csomagot. Nem csináltak belőle nagy ügyet, elkobozták,
megették és többé nem álltak vele szóba, hamarosan el is kotródott a szobából. Ennek az apja egyébként repülős ezredesként szolgált, amikor az amcsi U-2-es kémrepülőgépet lelőtték.
Tőle hallottam, pontosan tudták, hogy előtte számtalan ilyen masina sétálgatott a szovjet légtérben, nem rendelkeztek megfelelő rakétával, a gépjeik meg jóval alacsonyabban röpködtek.
A diákság egyébként nagyon vegyes társaságnak bizonyult. Voltak fejes-gyermekek, de olyan is, aki az öt év alatt egyszer tudott hazautazni szünidőre, mert kis szibériai településről származott. Egy hétig ment a vonat, onnan vagy kukoricadarálón repülhetett (volna, ha lett volna rá pénze) vagy lóháton újabb két-három napig. Jófejű és nagyon rendes legény volt. Az etnikai összetételt nem mindig tudta követni az ember. Az egyértelmű volt, hogy Ananikjan csoporttársam örmény, mert minden örmény -jan (tisztelet a kivételnek, l. majd Szíriánál), az is hamar kiderült, hogy a grúzok neve -dze vagy -vili, a mohamedán származásra is utaltak a nevek, az ukránok többségét is azonnal fel lehet ismerni (-o, -ko és egyebek), sokszor az orosz kiejtés is segített. Az ukránok nem tudják kiejteni a G-t, feltétlenül H-t mondanak helyette, a grúzok énekelnek (pááásli guljaty), a Volga-mentiek nem Á-sítják az O-kat, mint a moszk-vaiak és sok egyéb. Az etnikumok általában jól megvoltak egymással, bár a kaukázusiak és az oroszok sűrűn „ölték” egymást, szinte a szó szoros értelmében: volt eset, hogy táncos estén összevesztek valami lányon, először csak ökölre mentek, de aztán elkezdtek a sörösüvegek is röpködni, rendőrök és mentők lett a vége.
Susmorogtak arról is, hogy egy grúz (vagy örmény?, mindegy, ilyen szempontból azonosak a törvényeik) legény feljött Moszkvába és leszúrta a diáklány húgát, mert oroszhoz ment férjhez. Néha megdöbbentett a primitívizmus, ami a rendszer és főként a haza fogalma körül nyilvánult meg. Elejtettem egy 1 kopejkást és nem hajoltam le érte. Durván rámförmedt valamelyik diáktársam, hogy vegyem fel azonnal, szovjet pénz (!). Táncestén elkezdtem kicsit lazábban „keverni” (nem vagyok jó táncos, de ilyen rögtönzéssel sokszor arattam sikert), ott termett két daliás rendező vagy magát annak hívő gorilla-kinézetű ökör, és megfenyegetett: ha nem hagyod abba ezt a nyugati (kapitalista?) táncot, kidobunk!
Viszont remekül lehetett korcsolyázni a diákszálló melletti focipályán, amit novemberben felöntöttek és április végéig nem olvadt el a jég. Különösen kellemes pihenést jelentett ez a lehetőség a téli vizsgaidőszakban. Reggel 10-ig, 11-ig aludtunk, ebéd- és vacsoraszünettel tanultunk éjfél utánig, akkor félretoltuk a pálya kerítésének erre rendelt lécét, bementünk és 2-3 órát vadul korcsolyáztunk. Remek dolog, ajánlom minden vizsgázónak!
A legfurább eset a közeli diákszállóban esett meg – mesélték legalábbis. Megjelent egy jó csaj, bekopogott az egyik szobába és azt mondta, hogy szexre van szüksége, de egyenként jöjjenek. Rövidesen sor alakult ki a szoba előtt és állítólag többtíz legényt fogadott, aztán köszönte és távozott. Ki tudja?
Ez a rendkívül szokatlan, dermedt idegenség késztet arra, hogy itt írjak a lágyabb, mindenki által emészthető szexuális élményeimről. Bocsátassanak meg fiatalos hevületeim. Következ-zék tehát a lágyabb beszámoló. „Halkan és tömören szexről és szerelemről” alcímmel szerepel a „Halaj kapitány”-ban:
A nyelvünk, a magyar szép és gazdag, kifejező. Mégse találom meg egy idő óta – tán mióta tisztességesen megtanultam angolul – a megfelelő szót, kifejezést, amit az angol egy szóval tökéletesen leír, jellemez: shy (félénk, szégyenlős). Az voltam világéletemben, minden egyéb
máz rajtam, kényszerűen felvett külsőség, hogy meg tudjak állni, fenn tudjak maradni az élet viharjaiban. Mint shy fiatal, nagyon későn kezdtem a szexet, az első házasságban avattuk fel egymást. Akkor is gúny-céltábla lettem volna, ha ezt szétkürtölöm, a mai fiatalok pedig egyszerűen eldőlnének a röhögéstől. Pedig jóvágású férfinak tartottak és szerettek (többnyire volna) a lányok. Ez a házasság-szüneteimben fényesen igazolódott. Közben – a jó magyar mondást kicsit felnagyítva –, mint mondani szoktam nagyon kíváncsiknak, Nyíregyházáig kéne érnie az orromnak, hogy minden kihagyottat rá lehessen húzni. Mivelhogy a shy-ságom mellé még elátkoztak az istenek azzal a kellemetlen tulajdonsággal, hogy valami érzelem, legalább egy kis melegség kellett ahhoz, hogy egy nőhöz közelítsek, vagy a közeledését ne hárítsam. Mai fejjel persze mindent elkövetnék, hogy megreformáljam magam, csakhogy már késő. A házasság-szünetek alatt viszont egyszerűen nem volt menekvés. Az első házasságom után olyan albérletbe költöztem, ahol különbejáratú szobám és szabadelvű gazdáim voltak.
Sűrűn láttak vendégül egy-egy süti-teára és beszélgettünk. Egyszer még ők is megjegyezték, hogy azért nem szeretnék a piros lámpát kiakasztani a bejárat mellé. Pedig érzelem-szűrte hölgyek látogattak csupán. Az egyik kiállításon a válogatott hoszteszek vettek ostrom alá, nem egynek nem lehetett ellenállni, bombajó nők voltak! Közülük az egyik igen kedvessé vált számomra, de pár napon belül elkapott a szerelem és az alakuló remek kapcsolatot romba döntötte. Ami a szexuális teljesítőképességet illeti, badarság minden megfogalmazás. Leg-alábbis nálam hölgy-függő kérdés volt. Ha a fizikai megjelenésen, szépségen és szexiségen túl szeretetet is kaptam és magam is vonzódtam a partnerhez, regénybe illő élményekben volt részünk. Ha hiányzott valami ezek közül, akár csődöt is tudtam mondani. De mindez lényegtelen emléksorrá törpül az igazi, perzselő szerelemhez képest. Aki nem élt át hasonlót, az nem értheti meg. Moszkvában, a kiállítás építése alatt történt, hogy átszaladtam a pavilon-nal szomszédos étkezdébe valami meleget enni ebédre. Két-három kollegával megyünk fel az étterem teljes hosszában elnyúló lépcsőkön, amikor egy előttem haladó hölgycsokorból hátrapillant egy szőke hölgy. Tengerkék szemek, egyetlen villanás. Azonnal tudtam, hogy meg fogok ismerkedni vele. Pontosan hogy, már nem emlékszem, de még ott, az étteremben odaléptem hozzá és egyszerűen randit kértem, ami akkor a másnapi azonos helyszínt és időpontot jelentette. Másnap már egyedül várt, hosszasabban beszélgettünk, majd talán egy hétig naponta találkoztunk. Aztán megtörtént a csoda, feljött a szállodai szobámba és együtt töltöttük az estét. Felejthetetlen este volt, minden szempontból az. Angol tanárnő volt, kiderült, hogy férjnél van és egy kisfiú édesanyja. A férj valami olyan szupertitkos katonai területen dolgozott kutatóként, amiről egy szót se említhetett, a területet se. A szerelem perzselő voltát az igazolja, hogy józan agyvelő ezt emészthetetlennek tartja: idegen, terrortól nyögő ország, férj, gyerek. Sokáig nem tudtunk azonban elszakadni egymástól, én, mint a kerge marha, csak rá tudtam gondolni, a kiállítás utórendezése ürügyén a vállalat vezérkara vissza is küldött néhány napra (láthatták, hogy így hasznavehetetlen vagyok!). A levelezésünk lázas kapaszkodás volt egymásba. Ő volt az egyik hölgy, aki több ezer kilométerről, Moszkvában megérezte, hogy baleset ért a líbiai Tripoliban. Aztán elszakadtunk egymástól, nem tudta otthagyni a fiát (vagy megfenyegették a férje kutatási területe miatt). Írjam tovább?
Nem érdemes.
Bizonyára ismerősen hangzik sokak számára a „Volokalamszki országút” könyvcím. Nahát, az új diákszálló a „Volokalamszkoje sossze”-ról nyílt és nagyon közel ahhoz a vasútvonalhoz, ameddig a németek benyomultak Moszkvába. A tankcsapda-emlékművet pár kilométerrel kijjebb emelték, de moszkvaiak tudták, hogy a német csapatok jóval beljebb jutottak és a
vasútvonalnál sikerült csak megállítaniuk őket a szovjeteknek. Húsdarálás folyt, rémisztő veszteségekről lehetett hallani.
A háborúról jut eszembe, hogy a szovjet főtiszteket – igaz sokan is voltak – meglepően sűrűn lehetett utcán vagy tömegközlekedési eszközön látni. Először rendkívül elcsodálkoztam, tábornok a metrón? Aztán hozzászoktam. Ma se tudom a helyére rakni. A kiváltságok világcsúcs rendszerébe sehogy sem illett ez a jelenség!
Háború, háború, emberi aljasság-tömeg, meg hősiesség. Morzsákat írok meg, amik Moszkvával kapcsolatban felvillannak.
Az egyik legjobb előadó dereng a múltba: Szereltük le az üzemeket, épületeket, üzemcsar-nokokat emelni nem volt idő, energia, pénz, semmi. Betonpadlózat, amelyik elbírta volna a gépeket és amelyikbe rögzíthettük volna a talpcsavarokat? Szóba se jöhettek. Rakodtunk olyan szerelvényekre, amelyeknek még nem volt célállomása. Valamelyik zseninek villant az agya: ott a Bajkál tó, a méteres jegével! Arra telepítettünk üzemeket, a tőcsavarokat a jégbe eresztettük, a melósokat (majdnem kizárólag nők voltak!) bebugyoláltuk, rácsot raktunk a talpuk alá. Volt időnk tavaszig, keresni a végleges megoldást.
Másik előadó emlékezik: Nem volt rajzlap, rajzeszközök. Fogtunk kockásfüzet-lapokat, ceruzát és kézzel rajzoltuk az alkatrészeket. Nem volt semmi berzenkedés, amit aláírtunk, azt gyártotta az üzem (nők, akik szisszenés nélkül álltak a kihulló férfiak helyébe!).
Ide való egy volt magyar katonatiszt visszaemlékezése: Számunkra elképesztők voltak az elfoglalt ukrajnai üzemek méretei. Minden fontosat felrobbantottak, a kazánokat, transzformá-torokat, az üzemcsarnokok tetőszerkezetét. Még az így kialakult romhalmaz is hihetetlen nagyságot tükrözött. Elsőnek a közlekedést állítottuk helyre, villamosok közlekedtek az üzemcsarnokok között!
Ez csak adalék ahhoz a kérdéshez, hogy milyen elképzelései lehettek a nagyon ostoba horthysta vezérkarnak a szovjet gazdasági-katonai potenciálról, amikor ennek a már akkor is hatalmas erőnek hadat üzent!? Egyszerűen hihetetlen vakság.
Nem kapcsolódik ide időrendben, de a katonai kérdésekhez igen. Állok sorban mozijegyért, amikor két fiatalember, 30 körüliek, örvendezni kezdenek egymásnak a fejem felett.
Kerestelek többször, merre voltál? Ott – válaszolja a másik. A mögöttem volt csatlakozik az előttem állóhoz és nagyon suttogóra fogva beszélgetnek az OTT-ról. Én már az egy szóba tömörített helyszín hallatán hegyezem a fülem, nem hiába. Tömör, szaggatott adatokat hallok az egyik – talán első – hidrogénbomba-robbantásról: a hihetetlen hatósugárról, az eltűnt erdőségről, a robbanás intenzitásáról, a tölcsér méreteiről. Évek múlva, a Technika Külkerben töltött rövid idő alatt volt alkalmam filmen látni egy ilyen szovjet kísérletet: a gombát, a pillanatok alatt gyufafej-villanáshoz hasonlóan elégő faházakat, a másodpercek alatt kettétörő és elsüllyedő hajót, és a legnehezebben felejthetőt, a hatalmas tankot, amint a légnyomás felkapja, és mint falevelet sodorja több száz méteren keresztül: Felemeli, megforgatja, elejti, ismét felkapja, lebegteti-röpíti. Nem emberi szemnek való látvány! Ismét leírom (másutt han-goztattam már): aki a nukleáris fegyverek akármilyen indokkal, de különösen preventív céllal történő esetleges bevetéséről beszél (USA!), az nem normális, azt a világnak akármilyen módon ki kellene kapcsolnia. Aki ilyen doktrínát kiejt a száján, azonnal a Hágai Nemzetközi Bíróság elé kellene citálni és életfogytiglan elzárni a normális világtól. (Tudom, álomvilág!)
Talán itt említeném meg, hogy a november 7.-i parádék alatt felvonultatott fegyverek félelmetes erőről tanúskodtak. Számomra különösen érdekesek voltak az ilyenkor, és a repülőnapokon felvonultatott harci repülőgépek. Lenyűgözők lehettek nyugati szakértők számára is, legalábbis azt a benyomást tükrözték az egyetemen elérhető nyugati folyóiratok.
Apropó: nyugati folyóiratok és fontosabb források. Valószínűleg párját ritkítja az az alapos-ság, rendszerezettség, amivel a szovjet tudományos- és tervező intézeteket ellátták iroda-lommal, igaz, nyilván katonai szempontoktól vezérelve. Pillanatok alatt lefordítottak és publikáltak minden lényegesebb szakkönyvet és a koldus számára is elérhető áron adták. Az egyetem könyvtárában ezen kívül elérhetők voltak a fontosabb szakfolyóiratok. Ilyen folyóirat dupla középső oldalain találkoztam azzal a Szovjetunió-térképpel, amelyen több mint 200 (!!!) repülőgép- és repülőgép-hajtómű gyárat jelöltek be a nyugatiak. No comment!
Talán ennél is lényegesebb, hogy óriási szervezet foglalkozott a nyugati szakirodalom és szaksajtó figyelésével, és füzetecske formájában minden lényegesebb intézmény kívánsá-gához igazítva kapta a recenziókat tartalmazó füzetecskéket. Élményszámba ment ezekben lapozgatni!
A moszkvai diákévek lezárása előtt pár összefűzhetetlen mozaik:
- Óriási sikerrel szerepelt néhány magyar, illetve magyar társaság, produktum. A fociról nem kell beszélni, a magyar foci akkor volt csúcson, a magyar diákok is úszhattak a foci-dicsőségben. Hallható is volt a kis magyar csoport hangja minden kinti mérkőzésen. A focinál is jelentősebbnek érzem a magyar operett rendkívüli sikerét, igaz, az is csúcson volt, Honthy Hannával és a többi óriással. Majdnem tömegverekedéssé fajuló küzdelem folyt a jegyekért, az előadások fergeteges ovációval értek véget. A művészeket a tenyerükön hordozták az oroszok. Felejthetetlen siker!
Igaz, tanúsíthatom, hogy a moszkvai operett siralmas erőlködésnek tűnt a magyar mellett.
A fejszámolóművész Patakit is ki kell emelni, mert a produkciói nagyszerűek voltak. A turnéra néhány hét alatt megtanult oroszul, olyannyira, hogy tanúja voltam egy nézővel folytatott vitájának. Kért két tizen-digites számot, azokat fejben összeszorozta, mondta az eredményt oroszul. Felugrott egy néző, hogy nem stimmel. Ellenőrzöm! Ön szerint mi az eredmény? – mondta és elkezdte ismertetni a részszorzatokat, az egyiknél megállt és közölte, hogy itt kell lennie a hibának, éspedig... Nem kizárólag szám-agyvelő, annál jóval több!
Emellett – akkoriban csak a piacról tájékozódott az ember a magyar termékekről – nagyon szerették a gyümölcseinket, zöldségeinket, borainkat, ahol ezek megjelentek, még egyébként jó ellátás mellett is kialakultak a sorok. Igaz, egész életem során nem találtam jobb paprikát, paradicsomot, őszibarackot, mint a magyar. Különleges zamata van mindnek!
- Nagy bánatomra nem repülhettem. Elvileg az egyetem útján a félkatonai DOSZAAF-nál elvégezhettem volna egy tanfolyamot, de ott a nagykövetség hozzájárulását kérték, akik azonban megtagadták: a szülei azt hinnék, ha valami baj történne, hogy eltették láb alól (vagy ilyesmi) Szülői beleegyezést kértek. Aput-Anyut meg sem kérdeztem, tudtam, hogy így is sokat izgulnak. Kár, nagy kár, a repülés nagy élvezet!
- A közbiztonság rettenetesen rossz volt, különösen az első két évben, amíg a Sztálin halála körüli amnesztiával szabadultakat újra be nem gyűjtötték. Mindennapos esetként emlegették, hogy a város közepén, a Minisztertanács épülete mellett órát szedtek el emberektől vagy, hogy villamosra szállva borotvával fenyegették meg a népet, szolgáltassa be értékeit. Ha
valaki ellenállt, borotvával az arcába vágtak, szemre célozva. regélték, hogy az ukrán erdőkbe húzódott bandita-seregeket a haderő segítségével verték szét. A leghallatlanabb esetet nehéz elképzelni is: az egyik moszkvai elektricskán (szuper-HÉV) kikártyáztak egy nőt, nem ám csak úgy, ahogy gondolná az ember! A vesztesnek le kellett szúrnia a kiválasztott áldozatot.
Vadállati aljasság, nemde?
- A távolságok más mércével mérettek, mint itthon. Hírt kaptam, hogy új, modern motor-kerékpár – a Jawa kisebb változata – gyártását kezdik meg Kavrovban. Összegyűlt pénzemből megvehetőnek gondoltam. Hosszú utánjárással megtaláltam a főváros egyetlen motorkerékpár szaküzletét és elzarándokoltam oda. Álldogálok, szokás szerint átnéz az eladó a fejem felett, próbálok érdeklődni, nincs az egyszerű válasz. Tovább erőlködnék, hogy mikor várható, a füle botját se mozgatja. Megszólal mellettem egy sorstárs: a gyár mintaboltjában kapható, menjen oda. Hol az a mintabolt? Hol lenne, Kavrovban. Azt hittem, viccel, nem tudtam, Kavrov milyen távolságra van, de azt igen, hogy nem a szomszédban. Hogy menjek oda? – kérdem. Hány kilométer? Moszkva alatt (!) van, este felül a vonatra, reggel ott van. Egy-két napos hezitálás, érdeklődés után el is mentem, miután csupán 600 km-re volt. Kellemetlenség is akadt a dologban, korán megérkeztem és -30 alatti fagy állt, mire kivártam a bolt nyitását, csonttá fagytam. Próbáltam behúzódni kapualjba, de azonnal kifordultam olyan bűz-kosz fogadott. A boltban aztán azonnal kiszolgáltak, fillérekért átfuvarozták a motort a pályaudvarra, ott feladtam a délutáni vonatra, amivel én is mentem, másnap megérkeztem az új kinccsel, életem első járművével együtt Moszkvába.
A távolság juttatja eszembe, hogy az első szemesztert követő téli szünidőben hasonló módon látogattam meg a Kazányban tanuló bátyámat. Felültem a hálófülkés gyorsra (más nem is igen közlekedett, ha éjszaka is ment a vonat) és másnap megérkeztem. Jó adag bátorság, brahi kellett hozzá, mert Moszkvát csak a külföldieket ellenőrző hivatal, az OVIR engedélyével hagyhattam el. Nem pazaroltam rá az időm, órákig kellett volna sorbaülnöm az elegáns irodában. Kazány: óriási falu, törpe lakossággal és jónak mondott hatalmas operaházzal. A magyar diákok összeröffentek a tiszteletemre és ittak, mint a kefekötők. Mi mást lehet itt csinálni, 8 hónapig kemény tél van, síelés az egyetlen szórakozás, mittudomén. Egy pillanat alatt berúgattak, mint a csacsit. Pár apró emlék: megyünk be vagy öten magyarok az egyik diákszállóba, a töpörödött, teljesen bebugyolált portás-nénike kiszól az ablakon: hová valók vagytok? Mondjuk. Istenem, de szép szál legények! – sóhajtotta. A mi 172-180 centinkkel messze kimagaslottunk a tatár férfiak közül. Másnap elhatározta a társaság, hogy elmegyünk síelni. Mínusz 34 fokot mutatott a hőmérő, figyelmeztették egymást a legények, hogy fecskét (szoros fürdőnadrág) kell felvenni, nehogy a heréink megfagyjanak (magyar baka a Donnál, tudtad-e?). OK, fél órát kibírtunk, kivéve az egyik repülőmérnök-hallgató barátomat, aki nem vett fel fecskét, ő negyedóra múlva visszarohant, napokig ápolták, mert a heréi bikányira
A távolság juttatja eszembe, hogy az első szemesztert követő téli szünidőben hasonló módon látogattam meg a Kazányban tanuló bátyámat. Felültem a hálófülkés gyorsra (más nem is igen közlekedett, ha éjszaka is ment a vonat) és másnap megérkeztem. Jó adag bátorság, brahi kellett hozzá, mert Moszkvát csak a külföldieket ellenőrző hivatal, az OVIR engedélyével hagyhattam el. Nem pazaroltam rá az időm, órákig kellett volna sorbaülnöm az elegáns irodában. Kazány: óriási falu, törpe lakossággal és jónak mondott hatalmas operaházzal. A magyar diákok összeröffentek a tiszteletemre és ittak, mint a kefekötők. Mi mást lehet itt csinálni, 8 hónapig kemény tél van, síelés az egyetlen szórakozás, mittudomén. Egy pillanat alatt berúgattak, mint a csacsit. Pár apró emlék: megyünk be vagy öten magyarok az egyik diákszállóba, a töpörödött, teljesen bebugyolált portás-nénike kiszól az ablakon: hová valók vagytok? Mondjuk. Istenem, de szép szál legények! – sóhajtotta. A mi 172-180 centinkkel messze kimagaslottunk a tatár férfiak közül. Másnap elhatározta a társaság, hogy elmegyünk síelni. Mínusz 34 fokot mutatott a hőmérő, figyelmeztették egymást a legények, hogy fecskét (szoros fürdőnadrág) kell felvenni, nehogy a heréink megfagyjanak (magyar baka a Donnál, tudtad-e?). OK, fél órát kibírtunk, kivéve az egyik repülőmérnök-hallgató barátomat, aki nem vett fel fecskét, ő negyedóra múlva visszarohant, napokig ápolták, mert a heréi bikányira