ölthet ő
megrekedés – „a magyar romlás századai”
A török hódoltság gazdasági-társadalmi következményei
A független középkori magyar állam bukását okozó 1526-os mohácsi csatavesztés következményei ugyan még hosszú évekig nem voltak érzékelhetőek a mai régió területén, ám a török hadak ismételt megjelenésével és előrenyomulásával, Buda 1540-ben történt elfoglalásával az ország három részre szakadása szimbolikusan is befejezett ténnyé vált. A régió helyzete a hagyományos kereskedelmi útvonalak elfoglalása miatt az Oszmán Birodalom terjeszkedésének időszakában nagyon ked-vezőtlenné vált a debreceni kereskedők, főként a tőzsérek, vagyis marhakereske-dők számára, akik békésebb imarhakereske-dőkben egészen Nyugat-Európáig – Bécs, München, Nürnberg vásáraira – hajtották az állataikat, vitték terményeiket (búzát, bort), cserébe iparcikkeket és gyarmati árukat hoztak magukkal. A XVI. század közepé-re hadszíntérré változtak a királyi Magyarország (vagyis a Felvidék), az Erdélyi Fejedelemség, illetve a hódoltsági területek ütközőzónájában fekvő térségek, és a harcban álló felek csapatai, zsoldosai felváltva pusztították a vidéket. Ritka kivétel volt Debrecen, amely képes volt továbbra is megőrizni függetlenségét. Miközben a város a királyi Magyarország, a Török Birodalom és Erdély érintkezési pontjában helyezkedett el, s ha kellett, háromfelé adózott, remekül ki tudta használni a for-galmi helyzetéből adódó előnyöket, elkerülve ezáltal a gazdasági visszaesést, sőt a nemzetközi kereskedelembe való bekapcsolódása révén lakosságának száma és gazdasági ereje tovább nőtt. A hosszú ideig „három ország” határán szigethelyzet-be került város minden oldalról ostromolt szigetté vált, ami „sündisznóállásba”
kényszerítette, befelé fordulásra késztette, másfelől viszont oltalmat biztosított mindazok számára, akiket veszély fenyegetett, lett légyen az a földesúr és török által egyszerre nyomorgatott jobbágy vagy éppen földtelenné vált nemes úr ( Ba-ranyi 1985a).
A régió egészét tekintve azonban a több mint 150 éves török uralom erőteljesen rányomta bélyegét az Alföld és ezen belül a Tiszántúl későbbi fejlődésére. A csak ritkán szünetelő harcok, a gyakori háborúk, a harácsolásból élő szabadcsapatok tevékenysége következtében a felvonulási területül szolgáló Alföld a XVI–XVII. szá-zadban csaknem teljesen elpusztult. A középkori Magyarország területének egyhar-mad része vált ilyen módon néptelen pusztasággá. A pusztítás méreteire jellemző, hogy egy 1669-ből származó forrás szerint a magyar Alföldön 900 lakott helység semmisült meg, s csupán az Alföld egyes északkeleti részein, a Nyírségben, a Sza-mosközben és a Tiszaháton maradtak meg apró községek, amelyeket a járhatatlan mocsár- és lápvilág oltalmazott meg a pusztulástól (Baranyi 1985b; Féja é. n.; Kerék 1939; Weisz 1931).
Az állandó harcok és pusztítás elől a kis alföldi, tiszántúli falvak népessége né-hány védettebb és nagyobb biztonságot nyújtó községbe és mezővárosba menekült.
Így nőtt az érintett települések lakosságszáma, illetőleg területe óriásivá, és így jöt-tek létre a hatalmas alföldi nagyvárosi-mezővárosi határok (Debrecen, Szeged, Hód-mezővásárhely, a „Háromváros”-nak nevezett Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd stb.),
DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
amelyek nagysága gyakran elérte az 1000 km2-t is. A török hódoltság idején a szul-táni hűbéri védettségben részesülő úgynevezett khász városok hasonló módon szintén terjedelmes és nagy lélekszámú mezővárosokká fejlődtek az évek során (pl.
Mezőtúr, Túrkeve, Kisújszállás, Karcag stb.), jóllehet funkcióikat, lakosságuk foglal-kozását tekintve semmiben sem különböztek a falvaktól (Bernát 1968). A mezővá-rosok kialakulásáról írta Féja Géza, hogy a sajátságos, a magyar településfejlődés-ben egyedülálló „nagy alföldi parasztváros a török korszak jellemző teremtménye”
(Féja é. n., 14). Erre utalt Erdei Ferencnek az a megjegyzése is, hogy „[n]em kelet-keztek volna mezővárosok, ha nem lett volna török veszedelem” (Erdei é. n., 67).
A politikai és birtokviszonyok ugyan gyorsan változtak, de a hódoltsági terü-leteken bekövetkezett pusztítás máig érzékelhető nyomokat hagyott a település-szerkezetben.Ott, ahol az oszmán katonaság megjelenése nyomán harctérré válto-zott a terület, elpusztultak a sokszor több évszázados múltra visszatekintő falvak.
Emiatt egyfelől hatalmas pusztaságok alakultak ki, másrészt viszont a megmaradt településeknek jóval nagyobbá vált a határa. A hódoltság határain túl ugyanakkor megmaradtak az aprófalvak, vagyis a településhálózat tovább őrizte a kora kö-zépkorban kialakult sajátosságokat, ám jellemző módon a kisebb-nagyobb falvak és városok helyét néhány hatalmas területű és népességű, sajátságos arculatú és profilú mezőváros és város foglalta el (Kerék 1939).
A megduzzadt mezővárosok és városok nemcsak népességüket és területi állomá-nyukat tekintve gyarapodtak a török pusztítás árán, hanem jogi helyzetük is relatíve előnyösen alakult. A vármegyei nemesség a királyi Magyarország végváraiba mene-kült, s ezzel a földesúri hatalom névlegessé vált, a török uralom alá került polgár-paraszt mezővárosok pedig önrendelkezésre kényszerültek. Gyakran három irány-ba is fizették az adót, de ezen az áron a valóságirány-ban szairány-badsághoz jutottak, a maguk urai lettek, és megszabadultak a jobbágyi „státustól”. Több mezőváros lakossága pedig sommásan megváltotta a földesúri jogokat, nem egy esetben további pusztá-kat bérelve a földesuraiktól vagy a kincstártól. Ennek következtében a mezőváro-sok társadalmi struktúrájának történeti elemei egészen mámezőváro-sok, mint akár a jobbá-gyi falvaké, akár a városoké. A nemesség nem volt döntően irányító és vezető rétege a mezővárosnak. A földesúri uralomtól lényegében megszabadult és szabadabban lélegző városok egy részében „a közösségi élet, a gazdasági törekvések és a társa-dalom egész tendenciája polgári-paraszti volt” (Beluszky 1988; Erdei é. n., 71–73).
A török hódoltság azonban nem mindenütt járt ugyanazokkal a következmé-nyekkel, mint a Duna-Tisza közi mezővárosok esetében. A Tiszántúl északkeleti részén, a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében például a rövidebb ideig tartó, s csak kisebb területekre terjedő török uralom kevésbé zavarta meg az uradal-mi, allodiális, vagyis a majorsági gazdálkodás kibontakozását. Az alföldi, illetőleg a tiszántúli települések között külön típust képviseltek a Közép-Tiszántúl városai, a nem paraszti-jobbágyi, az adófizetés alól mentesített nemesi jogú, szabad népes-ségű hajdúvárosok (Hajdúnánás és Hajdúszoboszló városok, Hajdúhadház, Hajdú-dorog és Vámospércs községek, valamint a korábbi telepítésű, de utóbb hajdúvá-rossá lett Hajdúböszörmény), amelyeket „[n]em csupán keletkezésük sajátosságai,
DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
hanem későbbi fejlődésük vonásai is megkülönböztetik… a jász, nagykun és dél-ti-szántúli városoktól. Míg emezek többnyire a török világban váltak központokká és vettek fel védelmi funkciókat – azaz kialakulásuk bizonyos természeti-földrajzi és hosszú történeti fejlődés alapján kibontakozott társadalmi fejlődés eredménye –, a hajdúvárosok egyszeri tömeges telepítés eredményei, lényegében a XVII. század elején keletkeztek, mint települési és védelmi gócok.” (Markos 1962, 133–134) A Tiszántúl középső, nagy kiterjedésű vidékének centruma Debrecen volt, amely sajátos paraszti-polgári (cívis) fejlődésével, funkciójával és hatalmas terü-leteivel az Alföld legnagyobb városaihoz, elsősorban Szegedhez és Kecskeméthez hasonlítható. A várost körülvevő falvak a török megszállás alatt elpusztultak és elnéptelenedtek, megmaradt lakói Debrecenbe költöztek, az elhagyott puszták, egykori falvak területei pedig a városhoz kerültek, és így lett a legnagyobb területű és népességű magyar város Debrecen – országrésznyi határa a hozzá tartozó Hor-tobággyal 166 284 kh-at, 957 km2-t tett ki, egészen az 1950-es évek elejéig. Maga Debrecen viszont közvetlenül sohasem került török uralom alá, és jelentősebb háborús rombolást sem szenvedett el, mivel hatalmas hadisarcok és adók révén sikerült megőriznie függetlenségét nemcsak a törökkel, de az erdélyi fejedelmekkel és a királyi zsoldos csapatokkal szemben is. A török idők következményei a tiszán-túli nagyváros sorsára jórészt hasonló befolyást gyakoroltak, mint a legnagyobb alföldi mezővárosokéra, következésképpen a múlt halvány nyomaiban hosszú ide-ig hatással volt még Debrecen gazdasági-társadalmi életére is. A későbbi polgári fejlődés feltételrendszerének alakulását tekintve máig sem hagyható figyelmen kívül az a történeti összefüggés, amely következtében a „cívis” jelzővel illetett vá-rosfejlődés sajátos „alföldi útja” a régió egykori városai-mezővárosai közül éppen a „legcívisebb” városban teljesedett ki a legerőteljesebben és a legkarakteriszti-kusabban. Debrecen az alföldi városfejlődésnek ugyanis azt az útját járta, amelyet a szakirodalom az „Alföld-szindróma” gyűjtőfogalommal jelöl (Balogh 1973; Ba-ranyi 1985b; 1999; Beluszky 1988; 1994; Csatári 1993).
A hosszú török hódoltság további sajátos következménye volt a szabadon maradt területekre való tömeges kirajzás, a tanyavilág kialakulása. A tanyarendszer abban a jellegzetes formában és kivételes elterjedésben, ahogyan az Alföldön kialakult, elsősorban nem természeti tényezők, hanem a történeti fejlődés sajátos mene-tének szülötte. Mai, eltűnőben levő, de még mindig számottevő formája, amikor a népesség már jórészt elszakadt az eredetét jelentő mezővárostól, csak a XIX.
század derekától, a tanyáknak a korábbinál nagyobb arányú, főleg a szántóföldi művelés előretörésével összefüggő „második kirajzása” nyomán terjedt el. Az al-földi tanyás-mezővárosi fejlődés késő feudális, majd kapitalista útjának egyik fő jellemzője maradt, hogy az alföldi tanyákat mindvégig szoros szálak fűzték az őket szülő városokhoz vagy községekhez. A nagyobb falvakat és mezővárosokat hatal-mas karéjjal körülvevő tanyavilág igazgatásilag és gazdaságilag erősen kötődött az
„anyatelepülésekhez”. Györffy István szavaival ez „a tanya főleg abban különbözik minden más európai magános településtől, hogy nem önálló telep, hanem függe-léke egy népes csoportos helynek, a parasztvárosnak” (Györffy 1937).
DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
A tanyarendszer egyfelől szinte szükségszerű velejárója volt, és az adott körül-mények között több szempontból kedvező feltételeit biztosította a régió társadal-mi-gazdasági fejlődésének, másfelől viszont a továbbfejlődés útjában álló akadá-lyokat is jelentett. A két világháború közötti Alföld mezőgazdasági népességének is még mindig mintegy 40%-a – jóval több, mint egymillió ember – élt a nagy te-rületeken szétszóródott, az ipari piacgazdálkodás kibontakozását is akadályozó, infrastrukturálisan fölöttébb elmaradott tanyákon. Legalább ennyire súlyos prob-léma volt a tanyai lakosság szociális és kulturális elmaradottsága is (Orbán 1975;
Pölöskei–Szabad szerk. 1980; Tímár 1973).
Gazdasági-társadalmi fejlődés kényszerpályán
Kelet-Európa más térségeihez hasonlóan Magyarország, közelebbről pedig az Al-föld nagyrégió esetében a XV–XVI. század fordulójáig, a török időkre nyúlnak vissza a centrum–periféria viszonyrendszer kialakulásának történeti gyökerei. A késő kö-zépkorban az amerikai Immanuel Wallerstein jó néhány éve ismertté és divatossá vált, sokszor idézett elmélete szerint a XVI. század elején, jórészt a nagy földrajzi fel-fedezések következményeként létrejött az úgynevezett „európai világgazdaság”, az új „Világrend”. Ekkortól figyelhető meg ugyanis az európai világgazdaság centrum- és perifériaterületei közötti megosztottság, az idők folyamán pedig egyre éleseb-ben kirajzolódó ellentét, amely szorosan összefügg az Európa nyugati fele és keleti fele, némi leegyszerűsítéssel az Elbán inneni és Elbán túli területek közötti fejlődé-si irányvonal és sajátosságok elkülönülésével, az európai munkamegosztásban be-töltött szerep megváltozásával. Mindez természetesen évszázadokra kiható követ-kezményekkel Magyarország sorsát is gyökeresen befolyásolta (Waller stein 1983).
Az utóbbi hatás elsősorban azzal függött össze, hogy amíg a globális változások Nyugat-Európában a feudalizmus fokozatos leépülését és egy új, fejlettebb társa-dalmi-gazdasági alakulat, a tőkés rendszer kiépülését, nem utolsósorban pedig a gazdasági modernizáció kezdeteit jelentette, addig Kelet-Európában megrekedt az általános modernizáció folyamata. Az úgynevezett Elbán inneni keleti területek kikerültek a korábbi viszonylag egységes és töretlen gazdasági-társadalmi folyama-tok fő áramából, a sok tekintetben Nyugat-Európához hasonlítható korábbi fejlődés megakadt, a feudalizmus újfent megerősödött. Kelet-Európa kiterjedt területei, az új európai munkamegosztás által ráhárított szerep miatt, az iparosodó nyugat nyersanyagszállítójává, mezőgazdasági termékek, mindenekelőtt gabonaexportő-révé – Európán belül gazdaságilag kvázi gyarmati szerepkört játszó tényezőjévé – vált. Eközben keleten, többek között Magyarországon, az egyéb történelmi kö-rülmények hatására is, a török hódoltság, a városfejlődés nyugat- és kelet-európai különbözőségei miatt, sor került a feudális rendszer „újrakiadására”, a majorsá-gi gazdálkodás ismételt megerősödésére, az ezzel járó „zweite Leibeigenschaft”, azaz a „második jobbágyság” újbóli intézményesülésére. Ez viszont a nyugat- és kelet-euró pai fejlődés hosszú távú szétválását, végső soron Kelet-Európának a fejlettebb centrumterületté váló Nyugathoz viszonyított perifériára szorulását
DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
eredmé nyezte, ami egyszersmind az országon belül centrum–periféria viszony kialakulásával is együtt járt, különösen Magyarország hódoltsági területein ( Bara-nyi 2004b; Berend–Ránki 1972; Pach 1961; 1968; Szűcs 1983; Wallerstein 1983).
A nyugat- és kelet-európai fejlődés irányának „elkanyarodása” folyamatában Magyarország is a periferizálódó kelet-európai térség részévé vált. A török hódoltság által súlyosbított helyzetben pedig a XVI. század első felétől egyre inkább nyilván-valóvá vált Magyarország leszakadása a nyugat-európai fejlődéshez képest, holott a XV. század végéig a magyarországi rurális, vidéki fejlődés irányvonala a nyugat-európaival alapvetően megegyezett (Pach 1966). Magyarország a XVI. századtól a centrum–periféria kontinentális viszonyrendszerében évszázadokra az európai fejlődés fő áramának a perifériájára szorult, magában hordozva a „kelet-európai-ságot” jellemző hátrányos, sőt halmozottan hátrányos helyzet sajátosságait. Ezzel Magyarország önmaga is Nyugat-Európa perifériájává vagy jobbik esetben fél-perifériájává vált Közép-Kelet-Európa Nyugattal alig érintkező részében, miköz-ben a három részre szakított országon belül is kiterjedt perifériák, halmozottan hátrányos helyzetű területek kialakulása vette kezdetét, mindenekelőtt a török által megszállt országrészekben, köztük a mai régiót magában foglaló Északkelet-Alföldön (Baranyi 2004a; 2004b; Enyedi 2005).
A kontinentálisan zajló, Magyarországot amúgy is hátrányosan érintő anor-ganikus gazdasági-társadalmi folyamatok, a centrum–periféria kettősség követ-kezményeit elmélyítette az országnak a másfél évszázados török hódoltság miatti megosztottsága, a szilárd nemzetállami keretek létrejöttének elhúzódása. Ennek függvényében teljesen más megítélés alá esik a Habsburg-fennhatóság alatt álló királyi Magyarország (Nyugat- és Észak-Magyarország és időnként a Partium), az Erdélyi Fejedelemség, illetőleg a török hódoltság alatti kiterjedt középső ország-rész. Az utóbbi, főként alföldi területeken a pusztulás és népességvesztés megle-hetősen általános jelenségén túl, inkább csak a khász birtokokon és egyik-másik, a függetlenségét megőrizni képes, a későbbi alföldi parasztpolgári-mezővárosi, illetve a fejlődés sajátos „alföldi útját” járó alföldi város (például Debrecen) ját-szott jelentékeny centrumszerepet egy-egy térségben (Erdei é. n.; Féja é. n.). Ilyen körülmények között tehát az 1526-os mohácsi vész nem pusztán egy esemény volt a vesztett csaták sorában, hanem mintegy szimbolikus kifejeződése annak, hogy Ma gyarország fejlődése hosszú időre mellékvágányra siklott. Mohács ugyanis „…ki- hatásában korszakot zár be: vele a középkor Magyarországának államegysége és füg getlensége bukott el. Az 1514-ben elnyomott, a magyar urak és hódító törökök csapásaitól vérző népre a ’második jobbágyság’ súlyos korszakának sötét fellege borult.” (Molnár főszerk. 1967, 158)
A feudalizmus alkonya (1790–1848)
Várad (Nagyvárad) visszavételével, egyszersmind a török Kelet-Magyarországról történt kiűzésével a hódoltság hosszú időszaka ért véget 1692-ben, s ezzel a mai Észak-Alföld régió teljes területe felszabadult az oszmán uralom alól. Az új helyzet
DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
egyszerre ébresztett új reményeket és támasztott új nehézségeket a régió gazdasá-gi-társadalmi életében. A török kiűzését követő egy évszázad az egykori hódoltsági területek benépesítésének, a gazdasági élet újjászervezésének az időszaka volt.
Jóllehet a törökök ellen vívott háborút lezáró karlócai béke (1699) végérvényesen megszüntette Magyarország korábban megszállt területein a török fennhatósá-got, ám a hódoltság után megmaradt települések népessége csak rövid időre lé-legezhetett fel. A török kiűzéséért, valamint a XVII. század végi Habsburg-ellenes függetlenségi harcok, a Thököly-felkelés, majd a XVIII. század első évtizedében zajló II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságküzdelem támogatásáért súlyos árat fizetett az ország, leginkább Északkelet-Magyarország és a Tiszántúl népe, amely fontos szerepet játszott az eseményekben.
A török hódoltság, a földesúri függés alól teljesen vagy részben felszabadult alföldi területek településeinek és népességének újfent szembesülni kellett a föl-desúri hatalom, illetve a feudális viszonyok, a földesúri és egyházi birtokok restau-rációjával, egyszersmind a szabadabb mezővárosi, paraszti és/vagy parasztpolgári fejlődés lehetőségeinek a beszűkülésével, a feudalizmus „újrakiadásának”, a „máso-dik jobbágyság” megszilárdulásának a hátrányos következményeivel. A török idők elmúltával országrésznyi latifundiumok keletkeztek. A töröktől visszaszerzett területek egy része ugyanis – mint kamarai birtok – a bécsi királyi udvar rendel-kezése alá került, másik jelentős részéből pedig udvari főemberek, Habsburg-hű főurak kaptak hatalmas donációkat, adományokat. Az uralkodóház kedvezménye-zettjeként kapta vissza az 1552. évi adóösszeírás szerinti állapotnak megfelelően birtokait a katolikus egyház, jellemző módon az újraszerveződő váradi püspökség.
A régió mai területén mindenekelőtt a Károlyiak, a Desseffwyek és az Esterházyak erősödtek meg jelentős mértékben (Balcsók 2004; Baranyi 1985b; Baranyi szerk.
2002; Krajkó főszerk. 1974).
A XVIII. század folyamán lassan-lassan újjáéledt a régió. A népesség száma jó-részt a visszatelepüléseknek és a betelepítéseknek köszönhetően mindenhol roha-mosan emelkedett az egykori hódoltsági területeken, annak ellenére, hogy a folya-matban néha komolyabb törést okozott egy-egy pusztító pestis (1738–1740) vagy kolerajárvány (1831). Az újjáépítés egyben a gazdaság felpezsdülésével járt együtt, mivel a Habsburg Birodalom keretein belül, főként a napóleoni háborús konjunk-túra nyomán a XIX. század első évtizedében újra számottevő kereslet jelentkezett a terület mezőgazdasági termékei iránt. Noha a helyi ipart szintén megpróbálták fejleszteni – nagyon sok településen épültek malmok –, a domináns mégis az ag-rárium és a céhes ipari tevékenység maradt. Ráadásul a megélénkülő gazdasági fejlődés mellett az általános gazdasági-társadalmi elmaradottság legalább ekkora erővel mutatkozott meg, mert egyszerre volt jelen igen nagy számban az örökös és a szabad költözésű jobbágyság, illetőleg az ugyancsak jelentős, az országos át-lagot meghaladó számú, elszegényedett vagy kevésbé tehetős nemesség, akárcsak a nagyfokú szegénység, amely állandó társadalmi elégedetlenségek forrása maradt.
Az újfent felerősödő feudális abszolutizmus, az allodiális földbirtokviszonyok, a majorsági gazdálkodás ismételt megszilárdulásának hátrányos
gazdasági-társa-DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
dalmi következményein csak keveset enyhített Mária Terézia (1740–1780) 1772.
évi úrbéri rendelete, amely többek között szabályozta és egységesítette a jobbágyi teherviselést (pl. a robot mértékét). De II. Józsefnek (1780–1790) a felvilágosult abszolutizmus szellemében született intézkedései sem korlátozták jelentős mér-tékben a feudális rendszer szélsőséges hatásait. A feudális gazdasági-társadal-mi viszonyokra igazán jelentős csapást majd csak a jobbágyság felszabadítását eredményező, az úrbéri viszonyokat felszámoló, a jobbágyság örökváltságát és birtokszerzését lehetővé tevő nemesi földbirtokok kivételezett helyzetét korláto-zó, a közteherviselést bevezető, végső soron hosszabb távon a polgári átalakulás előfeltételeit megteremtő 1848. évi áprilisi törvények és rendelkezések mértek.
A refeudalizációs törekvések ellenére a török időket követő évtizedekben a gaz-dasági-társadalmi fejlődés mérsékelt, ám egyre élénkülő jelei mutatkoztak meg a Tiszántúlon, amelyek a XVIII–XIX. század fordulójára távlatosan már a polgári át-alakulás halvány reményével kecsegtettek. Az 1825/27-es országgyűléssel kezdő-dő reformkorban a „haza és haladás” jelszavát zászlójukra tűző liberális nemesi re-formnemzedék képviselői elszánt küzdelmet folytattak a magyar nyelv és kultúra, illetőleg a feudalizmust korlátozó reformok, voltaképpen a polgári nemzetté válás ügyéért. A reformeszmék legradikálisabb képviselői a szabolcsi, a szatmári és rész-ben a bihari táj köznemességéből kerültek ki. A reformkori ellenzék kiemelkedő egyénisége volt Kölcsey Ferenc, az országos tekintélyű író, aki Szatmár megye kép-viselőjeként az 1832/36-os országgyűlésen képviselt radikális álláspontot a refor-mok, a jobbágyok örökváltsága és birtokszerzési lehetősége képviseletében. Neve, következetes politikai meggyőződése joggal helyezte személyét Széchenyi István, Deák Ferenc és Wesselényi Miklós mellé. Jelentős tettet hajtott végre Szabolcs
A refeudalizációs törekvések ellenére a török időket követő évtizedekben a gaz-dasági-társadalmi fejlődés mérsékelt, ám egyre élénkülő jelei mutatkoztak meg a Tiszántúlon, amelyek a XVIII–XIX. század fordulójára távlatosan már a polgári át-alakulás halvány reményével kecsegtettek. Az 1825/27-es országgyűléssel kezdő-dő reformkorban a „haza és haladás” jelszavát zászlójukra tűző liberális nemesi re-formnemzedék képviselői elszánt küzdelmet folytattak a magyar nyelv és kultúra, illetőleg a feudalizmust korlátozó reformok, voltaképpen a polgári nemzetté válás ügyéért. A reformeszmék legradikálisabb képviselői a szabolcsi, a szatmári és rész-ben a bihari táj köznemességéből kerültek ki. A reformkori ellenzék kiemelkedő egyénisége volt Kölcsey Ferenc, az országos tekintélyű író, aki Szatmár megye kép-viselőjeként az 1832/36-os országgyűlésen képviselt radikális álláspontot a refor-mok, a jobbágyok örökváltsága és birtokszerzési lehetősége képviseletében. Neve, következetes politikai meggyőződése joggal helyezte személyét Széchenyi István, Deák Ferenc és Wesselényi Miklós mellé. Jelentős tettet hajtott végre Szabolcs