a polgári átalakulás és a kapitalista fejlődés évszázada (1849–1948)
A polgári átalakulás és a kapitalista fejlődés időszaka Magyarországon mindent együttvéve is mindössze egy évszázadot ölelt fel. Ebből is az első két évtized az átalakulás általános politikai, gazdasági és jogi feltételrendszerének a megterem-tésével telt el. A rendi (feudális) társadalom nagyjából 1848-tól kezdődő össze-omlása, illetve a nemzetállami keretek megszilárdulása a XIX. század közepe és második fele, de leginkább a magyar gazdasági modernizáció – W. W. Rostow híres növekedéselméletére is tekintettel –, a „nagy nekilendülés” (take-off), ha mégoly felemásan és ellentmondásoktól terhelten is, az 1867. évi kiegyezést követően, a dualizmus korában az Osztrák–Magyar Monarchia történetének közel fél évszá-zada során bontakozott ki, amely egyben a polgári gazdaság és társadalom ki-épülésének lendületes és virágzó időszaka volt. A dualizmus időszakában zajlott le az a modernizációs folyamat, amelynek eredményeként kiépült a kapitalista gazdasági-társadalmi rend, és megvalósult az élet minden területét átható polgári átalakulás, miközben beköszöntöttek a „boldog békeidők”, az „inga” Nyugat felé lendült, az ország pedig kezdett felzárkózni a modern Nyugat-Európához (Beluszky 2002; Enyedi 2005; Rostow 1963).
A történeti nagyrégiók (például az Alföld, a Dunántúl, a Felvidék, Erdély, a Délvi-dék) viszonylatában és az egyes régiókon belül természetesen számos
összefüggé-DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
seiben értelmezhető a centrum–periféria viszony. Voltak eleve hátrányos helyzetű térségek, mint például az Alföld, a Délvidék kiterjedtebb területei, Dél-Erdély egyes térségei, miközben a gazdasági-társadalmi innovációkat magukban foglaló és ma-gukhoz vonzó igen fejlett centrumvárosok tevékenykedtek hatalmas vonzásterü-lettel (Kassa, Debrecen, Kolozsvár, Arad, Temesvár, Szeged stb.). Számottevő súlyuk és szerepük volt a gazdasági kohézió valamifajta erősítésében, továbbá az elsődle-ges nagy vásárvárosvonalak mentén húzódó területeknek és településeknek. Ám minden pozitív megnyilvánulás ellenére „[a] társadalmi-gazdasági fejlettség terü-leti színvonala nagy vonásokban a természeti-földrajzi nagytájak szerint alakult:
a mezőgazdasági termelésnek – mindenekelőtt a hazánkban ekkor konjunkturá-lis helyzetben lévő gabonatermelésnek – szűkös feltételeket biztosító hegykeret (a Kárpátok), mind a gazdasági színvonala, mind az infrastruktúra (település fej-lettség, közlekedési feltártság stb.), mind pedig a lakosság kultúrszínvonala alapján hátrányos helyzetű volt” (Beluszky 2002, 73).
A nemzeti keretek között a XX. század fordulójára jelentős mértékben előreha-ladt kohéziós tendenciákat, az országon belüli perifériák és az európai félperiférián elhelyezkedő Magyarország figyelemre méltó felzárkózási folyamatát részben az első világháború, az azt követő forradalmak, majd pedig Trianon és tragikus kö-vetkezményei törték meg újfent. A Horthy-korszak mérsékelt fejlődést felmutató évtizedei, majd az újabb nagy világégés, a második világháborús pusztítás, később az újjáépítés, a tőkés gazdaság átmeneti restaurációja, a politikai és gazdasági út-keresés fölöttébb ellentmondásos évei után a kapitalista fejlődés évszázadát az 1948/49-es fordulat zárta le, megnyitva az utat a szocialista korszak négy évtizede számára.
Az abszolutizmustól a modern tőkés gazdaság kialakulásáig
A polgári fejlődés és a kapitalizálódás előfeltételei Magyarországon és a régióban egyaránt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint az 1867. évi ki-egyezés során teremtődtek meg. A kiki-egyezés az 1848–49-es forradalomnak és sza-badságharcnak felülről történő lezárásával felemásan, ellentmondásoktól terhel-ten ugyan, de biztosította a modern kapitalista fejlődés és kibontakozás, a polgári átalakulás lehetőségeit. A kiegyezést követően a régió nagyvárosaiba – mindenek-előtt Debrecenbe – is behatolt az új irányba tartó gazdasági és társadalmi fejlődés friss levegője. Az új kihívásokhoz alkalmazkodva a városok külső képe is sokat változott, és különösen a századfordulótól kezdve öltöttek magukra nagyvárosi jel-leget a megyeszékhelyek. Ezzel párhuzamosan a modern városiasodás társadalmi elemeinek elszaporodása kísérhető nyomon, élénk társadalmi átrétegződés vette kezdetét, főként a régió városaiban, ahol megnőtt az iparos és kereskedő népesség aránya, és a lakosság foglalkoztatottsági struktúrájában jelentős arányeltolódás játszódott le (Baranyi 1994a).
A régió centrumvárosa Debrecen, amely korábban elszigetelt gazdasági egység, elsősorban a regionális funkciókat kielégítő ipari, kereskedelmi, adminisztratív,
DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
kulturális, oktatási stb. központ volt, egyre nyitottabb és bővülő térségi kapcso-latrendszerre tett szert. A gazdasági fejlődés általános lendülete az 1867 előtti fél évszázadban a többi várost is mind jobban bekapcsolta a nemzetgazdaság egyre erősödő vérkeringésébe. Az infrastruktúra bővülése, a piaci kapcsolatok gyors szaporodása, az idegen tőke behatolása stb. az eddig eléggé izolált gazdasági egy-ségeket a makrogazdaság szerves részeivé tette. Ezt a folyamatot meggyorsította, hogy helyben is megteremtődtek az előfeltételei egy nagyobb arányú kapitalista fejlődés kibontakozásának.
Jóllehet az alföldi területek társadalmi-gazdasági lemaradása a XVIII. századtól egyre erőteljesebb volt, s a XIX. században meginduló iparosítás nagy hullámai kevésbé érintették a régiót, a kiegyezés után kibontakozó urbanizáció is jórészt a fővárosra és a nagyobb városokra korlátozódott, a század második felében mégis elindult két olyan folyamat, amely jelentősen emelte a Tiszántúl középső részének gazdasági potenciálját. Az egyik igen lényeges változás, hogy az országban kiépült az egységes vasúthálózat, amely korábban elzárt tiszántúli tájakat kapcsolt be az ország, sőt az európai gazdasági élet vérkeringésébe, miközben a vasút gyökeresen átformálta a települési kapcsolatokat is (1. ábra).
1. ábra. Magyarország vasúthálózata 1885-ben Forrás: http://gtk.wigner.bme.hu.
A Pest–Szolnok vasútvonal 1847-ben történt átadása után, a vasút 1857-ben el-érte Debrecent, 1858-ban pedig megindult a közlekedés a Debrecen–Nyíregyháza, illetve a Szolnok–Arad, 1873-ban a Szolnok–Hatvan vonalakon, s sorra
megkezdő-Jelmagyarázat
DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
dött a regionális jelentőségű vasútvonalak (Debrecen–Nagyvárad, Debrecen–Nyír-egyháza–Mátészalka, Nyíregyháza–Kisvárda stb.) kiépítése is, amelyek a megye-székhelyek és a nagyobb városok közötti kapcsolatokat biztosították. Szolnok és Debrecen időközben a Tiszántúl közlekedési csomópontjává, s Debrecen egyben a régió legfejlettebb városává vált. A tiszántúli nagy- és középvárosok elsősorban a gyorsan bővülő vasúti fővonalak és szárnyvonalak – pl. Debrecen–Büdszentmihály (1886), Nyíregyháza–Polgár (1896), Szatmárnémeti–Fehérgyarmat (1898), Nyír-egyháza–Vásárosnamény (1904), Mátészalka–Csap (1905) stb. – révén kapcsolód-hattak be az ország gazdasági vérkeringésébe. A régió a vasútnak köszönhette a kereskedelmi forgalom és a közlekedés felgyorsulását, valamint két nagy ipari üzemet, a Szolnoki Járműjavító Műhelyt (1856-ban), valamint a Debrecenben 1898-ban üzembe helyezett Debreceni MÁV Járműjavító Műhelyt, amely a város és a régió legnagyobb ipari üzeme lett (1. táblázat).
1. táblázat. A Magyarországon megnyitott vasútvonalak hossza, 1846–1900
Év
1846–1875 6411 6 411 1888 291 10 452
1876 277 6 688 1889 473 10 925
1887 779 10 161 1900 186 17 245
Forrás: http://gtk.wigner.bme.hu.
A gazdasági életet átformáló második nagy jelentőségű folyamatot – mindenek-előtt a Tiszántúl középső részén – az árvízmentesítések és a lecsapolási munkála-tok indították el. Folytatódtak az 1846-ban megkezdett nagy természetátalakító munkálatok, amelyeknek elsődleges célja a Tisza és mellékfolyóinak szabályozása révén a Tiszántúl ármentesítése, újabb területek mezőgazdasági művelés alá vo-nása és a Tisza hajózhatóvá tétele volt. A Közép-Tiszán 1846 és 1865 között folyó
DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
átfogó folyamszabályozások végeredményeként mintegy 20 ezer km2 területen, tulajdonképpen a Tiszántúl egészét védte gátrendszer. Az új medrek kialakítása, a gátak megépítése mellett gőzerővel folyt a belvízmentesítés, a belvízelvezető és öntözőcsatornák kialakítása, illetve a mocsarak és a lápok lecsapolása. Ez utóbbi munkálatok közül volumenét tekintve kiemelkedett az Ecsedi-láp, illetve a Sárré-tek, a Kis- és Nagy-Sárrét összefüggő mocsárvidékeinek lecsapolása jelentős terü-letet tett mezőgazdaságilag hasznosíthatóvá. A szabályozások kezdetben látványos eredményeket, mezőgazdasági konjunktúrát hoztak magukkal, hiszen jelentősen nőttek a termőterületek, az útépítések hatására javultak a szállítási feltételek – 1911-ben például új Tisza-hidat adtak át Szolnokon. Az új szántók azonban hamar kimerültek, jelentős részükön másodlagos szikesedés indult meg, különösen a Hor-tobágyon (Dunka–Fejér–Vágás 1996).
Az Alföld vízrendszerének átalakítása nemcsak a természeti viszonyokban ho-zott gyökeres változást, hanem a gazdasági adottságokat és a társadalmi struktúrát is mélyrehatóan átformálta. A vízrendezési, illetve út- és vasútépítési munkála-tok hatalmas munkaerőigénye átmenetileg sokat segített a foglalkoztatási gondok enyhítésében, ám a munkálatok befejeztével a nagy fokú elszegényedés válságtü-neteiként a tömegmegmozdulások, illetve a nagymértékű, több tízezer főt érintő kivándorlási hullám jelentkeztek. Az ár- és belvízmentesítés természetesen a me-zőgazdasági feltételeket változtatta meg leglátványosabban, és még inkább kedve-zett a nagybirtokrendszer terjeszkedésének, illetve annak velejárójaként megindult a tanyás fejlődés folyamata is. Noha a mai régió területének eltartóképessége je-lentősen nőtt, ám a gazdasági szerkezet néhány kivételtől eltekintve egyoldalúan mezőgazdasági jellegű maradt, ami eleve lehetetlenné tette az iparosodottabb te-rületekhez való tartós felzárkózást. Ráadásul a termés mennyiségének növekedése kizárólag extenzív módon valósult meg, a hatékonyság egyáltalán nem javult. Ez javarészt az elmaradott technológia számlájára írható, mivel még 1913-ban is nagy területen alkalmaztak nyomásos gazdálkodást a vetésforgó helyett, és a gépesítést késleltette a nagy tömegben rendelkezésre álló olcsó munkaerő (Balcsók 2004).
A sok esetben korszerűtlen művelési módszerek ellenére pozitívumként fog-ható fel, hogy a mezőgazdaság a korábbi termelési feltételekhez képest relatíve dinamikusan fejlődött. A hagyományos állattartás (juh, sertés, szarvasmarha) és szemtermelő mezőgazdaság (búza, kukorica) mellett egyes térségekben országo-san is jelentőssé vált a cukorrépa, a cseresznye vagy a dohány termesztése. Mivel ezeken a területeken nem pusztított a filoxéravész, ezért a szőlőtermesztés is egyre hangsúlyosabb szerepet kapott, és keresetté váltak a homoki borok.
A területileg néhány nagyobb városba koncentrálódott, és a mai régió egészét te-kintve a legtöbb településen minimális ipar javarészt a mezőgazdasági termények feldolgozására épült. A nagyobb jelentőséggel bíró malom- és szeszipar mellett a cukor- és növényolajipar, valamint a kender- és keményítőgyártás alapjait szintén ekkor rakták le. Az élelmiszeripar mellett az iparosodás jórészt a vasútépítésekkel és a vasúti járműjavító tevékenységgel, illetve a megnövekedett igények miatt fel-futó építőiparral (fűrészüzemek, téglagyárak) függött össze.
DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
A céhek megszüntetése (1872) után egyre nagyobb szerepe lett a polgárosodás szükségleteihez jobban igazodó kisiparnak, amely minden településen megpró-bálta kielégíteni a helyi igényeket. Ugyancsak a lakosság életkörülményeinek javí-tását szolgálták az infrastrukturális beruházások, amelyek közül külön kiemelhető többek között, hogy 1888-ban Mátészalkán valósult meg a mai országhatárokon belül elsőként a közcélú villamosenergia-szolgáltatás, a villany-közvilágítás, ame-lyet néhány év múltán Kisvárda (1895), Szolnok (1896) és Nyíregyháza (1897) követett. A felgyorsult fejlődést jelzi, hogy a századforduló első évtizedében már 17 villanytelep üzemelt a régióban, s az első világháború előtt a Tiszántúl számos helységében megjelent a villanyvilágítás (Nagy szerk. 1997) (2. ábra).
2. ábra. Az 1945 előtt létesített villamosenergia-termelő telepek alapítása, elhelyezkedése és kapacitása a Tiszántúli Áramszolgáltató Vállalat működési területén
Forrás: Nagy szerk. 1997.
A településszerkezeti változásokra is nagy hatást gyakorolt a vasútépítés, mivel több régi, nagy hagyományokkal rendelkező mezőváros lesüllyedt, de a vasútvo-nalak mentén fekvő településeken dinamikus fejlődés indult meg, amelynek csal-hatatlan jeleként régiószerte gyorsan változott, urbanizálódott a városhálózat. Új, fontos és patinás középületekkel gyarapodtak a városok, különösen a megyeszék-helyek (megyeházak, bíróságok, színházak, múzeumok, gimnáziumok stb.), a ki-sebb településeken is eklektikus polgárházak és községházák jelentek meg nagy számban, stílusukban utánozva a nagyobb városok arculatát. A rétegvízkincset
Dombrád
~ 42 42 Hz frekvenciájú váltakozóáramú telep
~ 50 50 Hz frekvenciájú váltakozóáramú telep
= Egyenáramú telep Megyehatár
Ellátási terület jelenlegi határa
DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
és a hévízforrásokat ugyancsak a dualizmus időszakában kezdték hasznosítani.
Az ezekre épülő közfürdők amellett, hogy a településkép meghatározó elemeivé váltak, a lakosság életminőségére és egészségi állapotára szintén pozitív hatást gyakoroltak. Az egészségügyi feltételek egyébként is jelentősen javultak a számos betegség melegágyát jelentő mocsarak lecsapolása, az artézi kutak használata, a kórházak, a mind nagyobb számban praktizáló orvosok és a sorra nyíló gyógy-szertárak és az életkörülményeket javító egyéb civilizációs feltételek (lakhatás, csa-tornázás, folyóvíz- és áramszolgáltatás) révén. Az 1868-as iskolatörvény hatására jelentősen javult a népesség iskolázottsága, élénkebbé vált a köz- és kulturális élet. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban, hogy a régió viszonylag számot-tevő fejlődését az infrastrukturális fejlesztések részeként a bank- és hitelintézet kiépülése és fellendülése is jelentős mértékben megalapozta. Főként a kereske-delmi tőke befektetései révén egyre-másra új hitelintézetek születtek régiószerte.
A XIX. század második fele a „bankalakulások” korszakának tekinthető, s a folyamat eredményeként az Észak-alföldi régió korabeli városainak-megyeszékhelyeinek nagy pénzintézetei, ha nem főszereplőként, de jelentős súllyal voltak jelen az or-szág bank- és hitelintézetében, miközben a regionális és lokális pénz- és tőkepiac meghatározó intézményeként tevékenykedtek (2. táblázat).
A dualizmus korában felerősödött fejlődés nyomán alapvető változások követ-keztek be a közigazgatás területi rendszerében is, miután a kusza – alapvetően feu-dális jellegű – közigazgatási beosztás helyébe egy szervezettebb és hatékonyabb polgári karakterű államigazgatás lépett. Az 1876. évi nagyszabású reform jelentet-te a fordulópontot az ország közigazgatási struktúrájában. Ebben az évben szűnt meg a Hajdúkerület, illetve a Jászság és a Kunság kvázi autonóm közigazgatási stá-tusza, és jelentősen átszerveződött a megyerendszer. Hajdú vármegye 1876-ban történt megszervezéséig a Hajdúkerület különleges kiváltságot élvező része volt az országnak. A hét történeti, úgynevezett „ öreg”, azaz nagy hajdúvárost (Böszörmény, Dorog, Hadház, Nánás, Polgár, Szoboszló és Vámospércs) összefogó hajdúkerületi közigazgatási szervezetnek 1630–1876 között Hajdúböszörmény volt a székhelye – időközben Polgár 1715-ben elveszítette kiváltságos hajdújogállását.
Az 1876. évi 33. törvénycikk alapján Hajdú vármegye területét az 1877. 1. tör-vénycikk állapította meg oly módon, hogy a hajdúvárosokat, amelyek korábban a Hajdúkerület részeként Szabolcs vármegyéhez tartoztak – Polgár kivételével –, elcsatolta onnan, de az új megyéhez került Debrecen is, amely 1693-tól szabad királyi város, 1790-től pedig önálló törvényhatósági joggal felruházott város volt.
Az újonnan életre hívott Hajdú vármegye székhelye Debrecen lett, Böszörmény pedig megszűnt hajdúkerületi központ lenni. A korábban Szabolcs vármegyéhez tartozó Hajdúkerület egy része ugyan továbbra is a Nyíregyháza központtal új-jászervezett Szabolcs vármegye része maradt, de a nagy hajdúvárost – Hajdúbö-szörményt, a korábbi központ tiltakozása ellenére – Debrecen központtal Hajdú vármegyévé szervezték át. Az új megye megszervezése abból a realitásból indult ki, hogy a közigazgatásnak a kapitalista fejlődés igényeihez igazodó átalakításakor Debrecen, a korábbi kivívott gazdasági-kereskedelmi és kulturális központi
sze-DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
2. táblázat. Az észak-alföldi városi funkciójú települések rangsora pénzintézeti tevékenységük alapján, 1909 A rangsor alapja Pénzintézeti vagyonPénzintézeti összbetétállományPénzintézeti váltótárcák Országos rangsorTelepülésMillió K.Országos rangsorTelepülésMillió K.Országos rangsorTelepülésMillió K. 1.Budapest5262,001. Budapest1175,001.Budapest733,794 5.Debrecen111,007. Debrecen42,765.Debrecen25,834 18.Nyíregyháza37,1721.Nyíregyháza21,0015.Szolnok13,000 19.Szolnok36,6825.Szolnok18,7521.Nyíregyháza10,472 26.Kisvárda26,9059.Kisvárda10,2923.Kisvárda9,923 89.Karcag9,6690. Karcag6,7346.Mezőtúr6,172 94.Jászberény9,0091.Mezőtúr6,6049.Jászberény5,892 96.Hajdúböszörmény8,9398.Hajdúböszörmény6,3751.Karcag5,777 98.Mezőtúr8,9099.Jászberény6,3689.Hajdúböszörmény3,907 129.Polgár6,53139.Kisújszállás4,15108.Mátészalka3,265 136.Hajdúszoboszló6,06162.Újfehértó3,48115.Hajdúszoboszló3,152 138.Újfehértó6,00172.Jászkisér3,26117.Berettyóújfalu3,093 149.Kisújszállás5,34175.Hajdúszoboszló3,18126.Polgár2,877 167.Mátészalka4,60177.Kunszentmárton3,15140.Kisújszállás2,599 181.Kunszentmárton4,11>200Berettyóújfalu159.Törökszentmiklós2,261 183.Berettyóújfalu3,96>200Mátészalka169.Jászkisér2,089 >200Jászkisér>200Polgár>200Kunszentmiklós >200Törökszentmiklós>200Törökszentmiklós>200Újfehértó Forrás: Gál 2003.
DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
repköréhez közigazgatási beleszólást is kapjon. Ezt az aspirációt segítette, hogy a polgári átalakulás során Debrecen és az árutermelés viszonyai közé került haj-dúvárosi polgárság voltaképpen már korábban közös – szoros területi kapcsola-tokban megnyilvánuló – érdekszövetségre lépett (Baranyi 1998).
Jóval nagyobb vitákat és indulatokat váltott ki, hogy ugyanekkor a Jászság, a Nagykunság, a volt kettős – Heves–Külső-Szolnok – vármegye tiszántúli részei-nek, valamint néhány Pest megyei község egyesítéséből 1876-ban létrehozták Jász-Nagykun-Szolnok vármegyét. A gondokat a jász és nagykun autonómia megszűnése mellett az váltotta ki, hogy az új megye nagyon eltérő történelmi fejlődésű társadal-mi és gazdasági szerkezetű területeket kapcsolt egybe, sok esetben nyilvánvalóan ellentétes érdekek által vezérelve. Nem véletlen tehát, hogy a kortársak ezt a laza konglomerátumot kezdetben csak „muszáj-vármegye” névvel illették, és az 1880-as évek végéig rendszeresen előfordultak a személyeskedésig fajuló viták, illetve az elszakadási törekvések a megye egyesítését ellenző jász és nagykun, valamint a volt külső-szolnoki törvényhatósági bizottsági tagok között. Az észszerűsített, egysé-ges közigazgatás azonban jobban igazodott a modern polgári fejlődés követelmé-nyeihez, s végső soron megteremtette az egyes megyerészek közötti hatékonyabb együttműködés lehetőségét (Novák főszerk. 1998).
Ez volt tehát az az időszak, amikor a mai régió központjai megyeszékhelyekké, tényleges közigazgatási centrumokká váltak. Az egyre szélesebb körű feladatok el-látása érdekében főleg a relatíve később „startoló” Nyíregyházán és Szolnokon volt gyors az urbanizáció. Az országos jelentőségű közlekedésföldrajzi szerep nyújtotta előnyöket kihasználva utóbbiban szecessziós paloták sora épült, és a középületek, bankok stb. teljesen átformálták a városképet. Az átalakulás természetesen nem pusztán a külsőségekben nyilvánult meg, a lakosság életkörülményei is érezhetően javultak az infrastrukturális beruházások által. Noha hasonlóan látványos fejlődést csak Jászberény tudott felmutatni, a régi-új megyeszékhely azonban mégsem tudott minden tekintetben centrummá válni, mert megmaradtak a korábbi jász és kun alközpontok is. A közlekedési feltételek javulása és a vidéki térségekhez képest sok új munkalehetőség együttes hatására kialakult egy új jelenség: kezdetét vette a jelentősebb mértékű ingázás Szolnokra, esetleg még tovább.
Nyíregyháza gyors fejlődésének alapjait az 1824-ben elnyert örökváltság terem-tette meg, amely igen komoly terheket rótt a településre. A jelentős áldozatvállalás ellenére Nyíregyháza nem lett szabad királyi város, vagyis a vármegyétől való füg-gősége továbbra is megmaradt, de 1837-től önkormányzattal rendelkező, a város lakosságának összességét megillető nemesi joggal felruházott szabadalmas mező-város címet kapott. A mező-város térségi szerepének erősödését jelzi, hogy bár 1871-ben még (Nagy-) Kálló volt a megyeszékhely, de ekkor már Nyíregyházán állították fel az országos hatáskörű törvényszéket. A folyamat végét az jelentette, amikor Nyír-egyháza 1876-ban a Hajdúkerülettel és a nádudvari járással megrövidített Szabolcs megye székhelyévé vált, a rendezett tanácsú város címet pedig 1886-ban nyerte el.
Ekkortól vett igazi lendületet az urbanizáció folyamata. Többek között 1891-ben felépült a Törvényház, átadták a Monarchia egyik legnagyobb huszárlaktanyáját,
DUPr
ess szabadon let
ölthet ő
egy évvel később a Megyeháza, 1894-ben a kőszínház avatására került sor, majd 1899-ben új kórház és múzeum kezdte meg a működését, Nyírvidék (1880–1944) címmel megjelent a város és megye egyetlen hetilapja. A szellemi-kulturális élet további fellendülését segítette elő, hogy az 1806-ban alapított gimnáziumot 1880-ban főgimnáziummá minősítették, ami a megye egyetlen ilyen jellegű intézménye lett. A közigazgatási szerepkör mellett a város gazdasági téren is erősítette pozí-cióit, mert a folyószabályozások, az út- és vasútépítések lehetővé tették az alföldi-hegyvidéki árucserébe való bekapcsolódást. Nem véletlen tehát, hogy 1862-ben megnyílt a Terménycsarnok – tulajdonképpen árutőzsde –, és ez magával hozta
egy évvel később a Megyeháza, 1894-ben a kőszínház avatására került sor, majd 1899-ben új kórház és múzeum kezdte meg a működését, Nyírvidék (1880–1944) címmel megjelent a város és megye egyetlen hetilapja. A szellemi-kulturális élet további fellendülését segítette elő, hogy az 1806-ban alapított gimnáziumot 1880-ban főgimnáziummá minősítették, ami a megye egyetlen ilyen jellegű intézménye lett. A közigazgatási szerepkör mellett a város gazdasági téren is erősítette pozí-cióit, mert a folyószabályozások, az út- és vasútépítések lehetővé tették az alföldi-hegyvidéki árucserébe való bekapcsolódást. Nem véletlen tehát, hogy 1862-ben megnyílt a Terménycsarnok – tulajdonképpen árutőzsde –, és ez magával hozta