3. Az ASEAN mint regionális szervezet
3.7. A sokat emlegetett „ASEAN-way”
156
157 identitások tisztelete”, „a belügyekbe való be-nem-avatkozás elve”, „a nézeteltérések és viták békés rendezésének elve”, „a fenyegetésről és erőalkalmazásról való lemondás”,
„a valódi együttműködés”.
Kénytelen vagyok egyetérteni Gillian Goh-val, amikor úgy látja, hogy sok tudós számára ezek leginkább a teljes zűrzavar alapelvei, és jobb híján az ’ASEAN- way’- t, mint a nem-közbeavatkozás elvét értelmezik. Holott ennél jóval többről van szó. A filozófiai modellekkel foglalkozó fejezetben309 tárgyaltakra hivatkozva állapítom meg, hogy olyan közös, nem-európai kulturális alapokra helyezett együttműködésről van szó, amely a be-nem-avatkozás elvén, az ENSZ Chartán, és a rá alapozott Bandungi Nyilatkozaton egyaránt túlmutat, mélyebb kulturális, filozófiai, történeti gyökereivel310. A gyarmati korszak előtti Délkelet-Ázsia politikája a személyes rátermettséget, a hagyományos értékek tiszteletét, részben informális kapcsolatok kiépítésének és működtetésének a képességét követelte a vezetőktől. Habár Goh téved abban, hogy az egyes államoknak ne lettek volna szerződéses kapcsolataik, ezek valóban nem voltak olyan átfogóan kidolgozottak, mint az Európában örökül hagyott római jog, amelytől Weber az „ésszerű bürokráciát” származtatja, amelyek – persze egyebek között – az európai intézmény- és formarendszer alapjaivá váltak. Ez a „kidolgozatlanság” azonban hasonló mélyen gyökerező hatást tehetett a délkelet ázsiai bürokrácia kialakításának módjára és a formarendszer kiépítésére, mint a kidolgozott római jog az európaira311.
Természetesen e két különböző indíttatású, a gyarmati korszak elmúltával gyakran párhuzamosan élő struktúrán megtalálni a kiinduló eszmetörténeti irányokat nagyon nehéz, szükség van hozzá egy olyan gondolkodási módszerre, amelyet jelen dolgozat például Giovanni Arrighi, a negyedik fejezetben sokszor idézet cikkei nyomán alakított ki, amely végre tudomásul veszi az önálló regionális kapcsolati hálózatot is létrehozó délkelet-ázsiai eszmetörténeti és viszonyrendszert, annak politikai és intézményalkotási következményeivel együtt.
another;d. Settlement of differences or disputes by peaceful means;e. Renunciation of the threat or use of force;f. Effective cooperation among themselves.’
309 163. oldaltól
310 Gillian Goh is megpróbálta i. m. társadalomtörténeti kontextusban vizsgálni, és bár a gondolattal egyet értek, sajnos a téma fontosságához képest a kísérletének ereje alulmaradt.
311 A téma részletes kutatása érdekes volna és további válaszokat adhatna jelen dolgozat kérdéseire, így ha most nem is végezhettem el ezt a munkát, céljaim között szerepel a témát ebben az irányban is folytatni.
158 Nikolas Busse is megállapítja312, hogy a dekolonizáció folyamatával a hagyományos politika-csinálás bürokratikussá vált a vizsgált területen, ennek
„köszönhető” hogy a politikai intézmények egy kis hatalmi elit uralma alatt működtek/működnek, ami a hatalmi, politikai kultúrát gyakran informálissá teheti.
Az ASEAN alapvetéseit rögzítő Barátsági és Együttműködési Megállapodás313- ban rögzítettekben talán éppen ezt, a térségre jellemző politikát ismerhetjük fel. Gillian Goh az ASEAN kambodzsai konfliktus során végzett tevékenységét hasonlítja össze az OAS314 szerepével a Haiti konfliktusban315, hogy megmutassa, mire jut a két különböző szervezet-építési felfogás.
Arra a következtetésre jutott, hogy amíg az ASEAN a konfliktus tárgyalásos megoldását a nemzetközi porondon, az ENSZ bevonásával képzelte el, addig az OAS arra törekedett, hogy más aktoroktól függetlenül vessen véget a konfliktusnak. Ehhez – az ASEAN-tól eltérően – Haiti gazdasági és diplomáciai elszigetelését, végül, amikor a szankciók nem bizonyultak elég hatékonynak, amerikai csapatok bevonását látta jónak, amelyek a helyszínre érkezve meghátrálásra kényszerítették a helyi katonákat, és
„visszaállították a demokráciát”.
Az ASEAN tagállamai – elsősorban Szingapúr – a belső, kambodzsai erők között a mediátor szerepével megelégedve, végül elérték és megfigyelték a független választást, amellyel a kambodzsai nép maga állította helyre az ország belső rendjét.
Ezek alapján Goh nemcsak az ASEAN-t hozza ki „győzteséül” az összehasonlításnak, de még azt is javasolja, fontoljuk meg, nem követnénk-e szívesebben a jövőben inkább az ASEAN útjához hasonló, non-konfrontatív irányelveket.
Habár valóban tanulságos a kétféle modellt és a két szervezet hatásmechanizmusait összehasonlítani, nehéz megmondani, miért feltételezi a gondolkodás oly gyakran a követő magatartást bármely fél részéről is. Annál is kevésbé,
312 „Constructivism and Southeast Asian Security”. The Pacific review, Vol 12. No.1 (1999.) 39-60. p. http://www.informaworld.com/smpp/content~db=all~content=a776436916~frm=abslink 2010-11-23
313 TAC 1976.
314 Organization of American States, az Amerikai Államok Szervezete 1948-ban alakult meg azzal a céllal, hogy elősegítse a régió katonai, gazdasági, társadalmi és kulturális együttműködését.
315 A Haiti konfliktus 1991-ben tört ki, amikor Raul Cedras, a haiti hadsereg tábornoka megbuktatta Jean-Bertrand Aristide elnököt, aki az első demokratikus választásokat 67%-os többséggel nyerte meg, és száműzetésbe kényszerítette Venezuelába, majd az Egyesült Államokba. Amint Cedras átvette a hatalmat, a hadsereg a korábbi helyi diktatúrák nyomásgyakorlásához tért vissza, azonban szembekerült az Aristide párti ellenállási mozgalommal.
159 mivel az OAS megoldása négy316, az ASEAN-é húsz317 esztendő alatt oldotta meg az idézett problémát.
Goh elemzése azonban nagyszerűen szemléltette, mit jelent az ASEAN-way technikáinak alkalmazása egy nemzetközi konfliktus gyakorlatában.
Amitav Acharya elemzésében318 felhívja rá a figyelmet, hogy amíg a hidegháború utáni Oroszország, Ausztrália, és Kanada a multilaterális kapcsolatok kiépítését tartotta – a már említett – Gorbacsov beszéd által rajzolt gondolatmenetet követve megfelelőnek a délkelet-ázsiai kapcsolatok „jó” mederben tartására, addig az érintett ASEAN tagállamok tartottak tőle, hogy ez nem ásná-e alá éppen a régió stabilitását azáltal, hogy megrongálja az Egyesült Államokkal fennálló, már kiépített bilaterális védelmi szövetségeket. Ahogyan az ASEAN elkerülhetetlen közelségébe került egy, a CSCE- hez hasonló intézményrendszer kialakításának, a multilaterális konzultáció eszközéhez folyamodott, hogy így erősítse a regionális biztonsági hálót.
Acharya öt különböző indokot is felsorol, amelyek közelebb vezették az ASEAN-t ehhez a gondolatmenethez. Egyrészt a kívülállók biztosabb választ tudtak adni a poszt-bipoláris korszak kihívásaira, mint az ASEAN- országok. Másrészt a változó erő-egyensúlyi rendszerben, úgy tűnt, a szuperhatalmak utat engednek a regionális hatalmak számára is, hogy nagyobb szerepet kaphassanak a „játszmában”.
Harmadszor az államközi megbeszélésekre szükség volt olyan vitás kérdésekben, mint például a Spratley szigeteké, amelyek meggyengíthették volna a régiót. Negyedszer olyan horderejű kihívások, mint a kambodzsai konfliktus megkérdőjelezhették volna a belső egységet, holott a tervek szerint a közös és egymást támogató dinamikus fejlődés képezte volna a tagállamok jövőjének alapját. Végül „ráébredtek – mondja Acharya – , hogy a délkelet-ázsiai biztonsági problémák Kambodzsa után többé már nem elválaszthatóak az ázsiai-csendes óceáni régió biztonsági problémáitól”.
Az ASEAN válaszát a multilateralizmus kihívására Acharya abban látja, hogy
„kiterjesztették belső dialógusukat a külső hatalmakra”. Azaz, hogy a már meglévő éves ASEAN külügyminiszteri értekezlet „eredményeit” a ’70-es évektől mind szélesebb körben osztotta meg az ASEAN „dialógus-partnereivel”, az Egyesült Államokkal, Kanadával, az Európai Közösséggel a PMC keretein belül, így nem volt új gondolat e
316 1991-1994
317 1978-1998
318 Amitav Acharya: ASEAN and Asia-Pacific Multilateralism: Managing Regional Security.
sl.1994.
160
„kiterjesztett dialógust” ARF-fé „átnevezni”, amely már megfelelt a kívülállók által számon kért multilateralizmus igényeinek.
Az ausztrál és kanadai elképzelésekhez hasonlóan az ASEAN így fenntartotta a multilateralizmus és az inkluzivitás kívánalmait, ami nagy különbséget jelentett a korábbi ZOPFAN elképzelésekhez képest, amely a kívülállók részvételét a térség biztonságának biztosításában a minimálisra szorította volna le. Azonban egy teljesen új biztonsági intézményrendszer kiépítése nem lehetett volna mentes olyan vitáktól és nézetkülönbségektől, amelyek megosztották volna a tagállamokat, így az ASEAN az ARF kiépítésében is tartotta magát a konzultáció és konszenzus kettős elvén működő – azaz ASEAN-way alapú – módszerhez, amely az ázsiai-csendes óceáni térség biztonságát elősegítheti. Ez azt jelentette – mondja Acharya -, hogy óvakodtak olyan intézményt és procedúrát kialakítani, amely túlságos formaiságot, túl részletes végrehajtói hátteret adott volna az együttműködésnek és ennek hangsúlyozottan átláthatóan és elkötelezetten kellett történnie, hogy elősegítse az eszmecserét.
Hangsúlyozottan ad hoc jellegű és téma-specifikus maradt a diskurzus, biztosítva, hogy a keretek a későbbiekben se váljanak túlságosan intézményesítetté.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a tagállamoknak nem volt biztos meggyőződésük, vajon mindez működik-e majd. „Nincs tökéletes elgondolásunk vagy szigorú útitervünk. Nem akarjuk erőltetni az iramot. Azonban azt reméljük, hogy ez a szerény kezdet olyan irányba fog fejlődni, ami fenntartja a békét és a fejlődést az Ázsia- csendes óceáni régióban.”319
319 Mondta a szingapúri külügyminiszter 1993. július 29-én a Straits Timesnak ld.: Acharya i.m.189.o.
161
Összegzés
A fejezetben, a tengernyi rendelkezésre álló szakirodalom alapján ismertnek véve az Európai Unió létrehozásának folyamatát, elődszervezeteit és felépítését azt mutattam be, hogy habár mindkét regionális együttműködésnek vannak gazdasági alapjai, a létrehozásuk pillanatában alapvető differencia fedezhető fel a két együttműködés között. Nevezetesen az, hogy az európai együttműködés egy gazdasági szervezet, amelynek céljait politikai együttműködés szolgálja, míg a délkelet-ázsiai együttműködést politikai szükségszerűség hozta létre, amelyet a gazdasági együttműködés csupán kiszolgál.
A politikai szükségszerűség elsősorban a tagállamok védelmi érdekeiből fakadt, így megállapíthatjuk, hogy az ASEAN létrehozásának biztonságpolitikai okai voltak, mivel azonban a már ismerten heterogén ország csoport érdekeit nehéz a közös politika szintjén összeegyeztetni, a szervezet korábbi időszakaiban az együttműködés kulturális és gazdasági vonatkozásai is előtérbe kerültek. Mindez a bizalomépítést szolgálta a tagállamok között, amely bizalomra az ASEAN különleges, konfliktuskerülő, kommunikáció alapú közös külpolitikája miatt volt szükség. Ez az a rendszer, amely a délkelet-ázsiai együttműködést oly sajátossá, és nehezen elemezhetővé teszi, és amelynek a szakirodalom az ASEAN-way nevet adta.
A tagállamok külkereskedelmi adatai megmutatják, hogy az ASEAN együttműködés alapvetően nem gazdasági jellegű, nem a tagállamok közötti kereskedelem elősegítésére jött létre, nem ez működteti, ebből következően a nagyhatalmi stratégiák, amelyek a térséget elsősorban gazdasági térségként értelmezik, nem lehetnek helyesek.
Az ASEAN együttműködés tagállamai helyesen figyelték meg, hogy geopolitikai elhelyezkedésük miatt a térség a globalizált világ korában eminens helyet foglal el mind a kelet, mind a nyugati hatalmak, sőt a déli Ausztrália politikájában és biztonsági stratégiájában is. Éppen ezért az ARF létrehozásával fórumot teremtettek az összecsapó stratégiák megvitatására az ASEAN szűken vett szervezeti egységén kívül.
Mivel az ASEAN nem elsősorban gazdasági intézmény, nem volt szükség az Európai Unióéhoz hasonlóan szoros és bürokratikus felépítésre, jóval nagyobb egyéni mozgásteret enged résztvevőinek. Kevésbé bürokratikus, hiszen a gazdasági
162 intézményeket csupán a felvázolt közös politika – amely kezdetben a „jó szomszédi viszony” és a bizalom kialakítását tűzte ki célul – szolgálatában működnek együtt. A piac törvényeit a közös szándék és nem a közös törvénykezés befolyásolja, így nem volt szükség az európaihoz hasonló intézményesítésre, vagy az európai együttműködésre oly annyira jellemző jogharmonizációra.
163