Egyesült Államok – egyensúly és jelenlét

38

39 volt gyarmati területek, azon belül elsősorban Délkelet-Ázsia is, amennyiben az Egyesült Államok itt éppúgy feladatának érezte, hogy gátat szabjon a szovjet ideológia, politikai hatás és érdekszféra előretörésének.

A megfelelő módszert a „gátak” megépítésére a nemzetközi védelmi szervezetek létrehozásában látták, amilyen a nyugat európai államokat Észak Amerikával egy védelmi tömbbe tömörítő NATO is volt. Ilyen, a szovjet érdekszféra ellenében létrehozott szervezet lett a korán hamvába holt közel-keleti CENTO és a délkelet-ázsiai margót meghúzó SEATO is.

Megértve ezt a stratégiát, amely a Szovjetunió elszigetelését célozta, sokan az ASEAN létrehozását hasonló irányelvekből vezetik le. Habár az ASEAN alapításának időpontjában a SEATO még létezett, kétségkívül közrejátszott az ASEAN alapítói gondolatainak formálásában, ennek mértékét azonban az ASEAN-nal közvetlenül foglalkozó fejezetekben igyekszem majd megállapítani.

Ugyanennek az elszigetelési stratégiának lett a továbbgondolása az a kétezres évek elején népszerű elmélet, amely a Kínai Népköztársaság hasonló elkerítéséről szólt.

A gondolatnak éppen ezért a „bekerítés-elmélet” nevet adta a köznyelv. Ez az elmélet a Kínai Népköztársaság elkerítésére irányuló feltételezett amerikai erőfeszítésekkel foglalkozott és azt állította, hogy az Egyesült Államok a kilencvenes években nem látta nyilvánvalónak, hogy az új, unipoláris világ felé, avagy multipoláris világ felé halad-e.

Legyőzve az „ellenségét” a világ hatalmai között megtalálta azt a feltörekvő óriást, aki hatalmát veszélyeztethetné: mérete és gazdasági kondíciói alapján is figyelembe veendő, és láthatólag nem osztja az Egyesült Államok vezetői fejében a „jó kormányzat”-ról kialakult nézetet. Mivel a ’90-es években nem volt lehetséges eldönteni, hogy a világ az uni-, vagy a multipoláris berendezkedés felé halad-e, joggal gondolhatta Washington, hogy saját javára fordíthatja a folyamatot a Kínai Népköztársaság elszigetelésével. Az elszigetelés stratégiájának részeként a poszt-szovjet közép-ázsiai államokba, Kína szomszédságába telepített hadsereg- és rakéta-támaszpontok csak a nyugati oldalt fedték le, keletről a második világháború vége óta amerikai csatlós Japán, északról pedig a sarkkör vette körbe a kormányformájában szocialista országot. Meg kellett oldani azonban a déli oldalt is – hívta fel rá a figyelmet az említett elmélet –, erre az Indiával kialakított gazdasági együttműködés adta volna a keretet. Az Egyesült Államok – India tengely az USA megerősítését szolgálhatta volna, befejezve a Kínai Népköztársaság bekerítését, Indiának pedig politikai lehetőségeket nyújthatott volna, támogatva ambícióját az ENSZ BT tagságra, mint méreteinek és

40 elhelyezkedésének megfelelő politikai hatalma kifejezésére. 2006 tavaszán Kínát és Indiát említve már a „két ősi óriásról” beszéltünk, amelyek mind területükben, mind képességükben éppúgy kiválnak a világ államai közül, akárcsak gazdaságuk fejlődési ütemét, vagy exportjuk méretét tekintve. Így nem volt meglepő, amikor márciusi tárgyalásukon tisztázták az 1967 óta konzervált határvitáik nagy részét és kapcsolatuk barátságossá tétele terén nagy előrelépést tettek.

Amennyiben elfogadjuk a „bekerítés elméletét”, látnunk kell, milyen érzékenyen érinthette ez Washington Kína elkerítéséről esetleg valóban szőtt terveit. Ha meg kívánja húzni a Kínai Népköztársaságot elzáró déli margót, immár a délkelet-ázsiai országokkal kialakítható gazdasági és politikai kapcsolatokat kellene kihasználnia, azaz az ASEAN térség államaival kell kialakítania szoros együttműködést, megelőzendő egy Kína által uralt, a növekvő ázsiai gazdaságból kiinduló új politikai vezető szerepre szert tevő, a volt gyarmati államokra támaszkodó globális nagyhatalom uralmát.

A bipoláris időszak két nagy háborúját az Egyesült Államok a kelet-, délkelet-ázsiai térségben vívva ráébredt, hogy az délkelet-ázsiai egyensúlyi rendszer léte legalább annyira elsődleges érdeke, mint az európai, azonban fenntartásához nem lesznek elegendőek a XIX. században, Európában kialakított és begyakorolt politikai manőverek³⁵, ahogyan azt korábban várta. Markánsan újszerű politikát azonban mégsem alakított ki. A világháborúkat is megelőző saját eszmei állásfoglalása alapján továbbra is támogatta a volt gyarmati államok európai államoktól való függetlenedését, amely folyamat – nem mellesleg – gazdasági lehetőségeket és partnereket is szerzett számára a délkelet-ázsiai térségben.

Az Egyesült Államok Ázsiában a bipoláris rendszer megszűnte, a Szovjetunió széthullása után is az egyensúly fenntartására törekedett.

A kilencvenes évekre az ázsiai országok gazdasági fejlődése megkerülhetetlen tényezővé tette a térséget az Egyesült Államok számára, habár Amerika nem ismerte fel, hogy bármilyen gazdasági rendező erő, irányító szervezet létezne a térségben. A szabadkereskedelmi övezet létrehozását Japán vagy Kína szándékaként értelmezte³⁶.

Kimondottan az ázsiai államok érdekeként tekintettek egy Európai Unióhoz hasonló, elsősorban gazdasági szervezet létrehozására és működtetésére, amelyet az ASEAN-ban láttak. A térség államait azonban túlságosan gyanakvónak látták egymással

35 Kissinger 2002. 85. p.

36 Kissinger 2002. 86. p.

41 szemben ahhoz, hogy egy ilyen szervezetet az európaihoz hasonló irányító erővel és képességekkel rendelkezőnek ítélhessenek. Amerikai meggyőződés volt, hogy a régió államainak biztonságról alkotott felfogásai olyan távol állnak egymástól, valamint hogy a szóban forgó államok erő alkalmazására oly mértékben hajlamosak, hogy gazdasági szervezeten túlmutató, politikai és/vagy védelmi együttműködés nem jöhet létre közöttük. Ennek létrejöttéhez Amerika feltétlenül szükségesnek látta egy nagyobb hatalom gyámkodását a régió felett.

Az Egyesült Államok megfigyelésével, amely Délkelet-Ázsiát heterogén kulturális és etnikai összetételű, sokrétű érdekektől vezérelt és első látásra nem egységes értékrendű régióként értelmezi, alapvetően ez a dolgozat sem száll vitába, azonban azzal a gondolattal, amely emiatt az ASEAN-t nem látja sem gazdasági, sem politikai, sem védelmi szempontból összefogó erőnek, mind az ASEAN-nal, mind az intézményépítési módszerekkel és az azok kiindulópontjául szolgáló eszmetörténeti háttérrel foglalkozó fejezetekben részletesen foglalkozom.

Az Egyesült Államok a délkelet-ázsiai államok együttműködésében a SEATO bukását követően egy „biztonsági funkciók nélküli területi csoportosulást” lát csupán, amely alapvetően „gazdasági és (kevésbé) politikai kooperáción alapul”³⁷. Ezért a Délkelet-Ázsiával kapcsolatos stratégiáját, amely a Kínai Népköztársasággal szemben, a ma már hagyományosan amerikai szövetséges Japánra és Dél-Koreára támaszkodó külpolitikájának részét képezi, alapvetően nem az ASEAN-nal kapcsolatban tervezi.

Az Egyesült Államok célját Ázsiában alapvetően két gondolat köré építette fel, az egyensúly megteremtése és megőrzése, valamint az ehhez és gazdasági érdekeinek érvényesítéséhez szükséges jelenlét. Ezeket az amerikai Ázsia-politika Délkelet-Ázsiát érintő három fő vetületében lehet meghatározni:

Egyrészt: az Egyesült Államok gazdasági érdeke, hogy az ázsiai, délkelet-ázsiai államokkal jó viszonyt ápoljon. Ehhez szükséges jelenléte a régióban.

Másrészt: a Kínai Népköztársaságot a nemzetközi politika egyik legerősebb és legkiszámíthatatlanabb aktorának látja, amellyel szemben bizonyos mértékű szembenállás a hagyományos amerikai politikai ideológiából fakadóan elkerülhetetlen, ugyanakkor egy esetlegesen Kína irányításával létrejövő egységes ázsiai tömb elkerülendő stratégiai érdek. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy amióta a Kínai

37 Kissinger 2002. 89. p.

42 Népköztársaság csatlakozott a terrorizmus elleni háborúhoz – ideológiai és politikai ellentéteik dacára – a két nagyhatalom ez alkalommal egy oldalon áll³⁸.

Végül – a fentiekből adódóan – az Egyesült Államoknak részt kell vennie és részt is vesz a térség regionális szervezetének kereskedelmi és védelempolitikai ülésein, hogy biztosítsa jelenlétét még akkor is, ha magának a szervezetnek az erejéhez nem fűz nagy várakozásokat.

38 Árnyalják ezt a helyzetet a Kínai Népköztársaság közel-keleti kapcsolatai, azonban ezekkel ennek a dolgozatnak nem lehet feladata foglalkozni.

43

Összegzés

A délkelet-ázsiai térségben szerepet játszó regionális hatalmakról, az ASEAN+3 felfogás „plusz hármáról” elmondhatjuk, hogy a harmadik évezred elejére – napjainkra – a Japánt ért megkülönböztetés, amely a II. világháborús tetteinek következménye, bár korábban gazdasági szuperhatalommá tette Japánt, de egyszerre megfosztotta katonai és politikai törekvéseinek kifejezésétől, így Japán nem tartozik a nagyhatalmak táborába.

Gazdasági ereje a XX. század végére azért növekedett a belső képességeit – nyersanyaglelőhelyek, illetve a mezőgazdasági területek hiánya miatt – meghaladó mértékben, mert az ország minden erőforrását – szellemi erejét, feldolgozó iparát – a békés gazdasági növekedésre kellett fordítania. A XXI. század kezdetére ez a fejlődés lelassult, és Japán, bár az ázsiai, csendes-óceáni térségben mindig előkelő politikai helyre számíthat kiegyensúlyozott teljesítménye és szellemi tőkéje alapján, vezető szerepet nem tud benne elérni.

A dél-koreai külpolitika józanabb annál, hogy az ASEAN-régióban vezető szerepre törjön még akkor is, ha gazdasági súlya és képességei alapján a térség fontos szereplője volt és marad, még akkor is, ha gazdasági növekedésének üteme – Japánhoz hasonlóan – szintén lassul.

Japán és Kína történelme során először állt elő az a helyzet a XX. század végén az ASEAN-térség irányításáért folyó ázsiai „nagyhatalmak” közötti politikai versenyben, hogy két, egyaránt erős, gazdasági és politikai súllyal rendelkező országként alakíthatták külpolitikájukat. Mára már látszik, hogy az ASEAN+3-ként emlegetett csoport „plusz hármából” nem Japán lesz az, aki a régió felett hegemón hatalmat gyakorol.

A Kínai Népköztársaság Délkelet-Ázsia-politikáját megkönnyítheti a térséggel fenntartott hagyományos kapcsolat, ezen kívül számolni kell a térségben jellemzően nagyszámú kínai etnikumú kisebbséggel és pénzügyi képességeikkel is. Azt azonban mérlegelni kell, hogy az ASEAN létrehozásakor az alapító tagállamok mennyiben építettek erre a hagyományos kapcsolatra, vagy ellenkezőleg, mennyiben igyekeztek éppen ezzel az ismert hatalommal szemben közösen fellépni. Ezt az ASEAN-nal, mint regionális szervezettel foglalkozó fejezetben vizsgálom meg.

44 Az Egyesült Államok aggodalma éppen egy olyan ázsiai tömb kialakulása, amelyet a példátlan gazdasági mutatókat produkáló, azonban szocialista államrendű Kínai Népköztársaság fogna össze. A Kínai Népköztársaság politikáját alakító gondolatmenetet megismerve azonban ez a félelem irreálisnak tűnik, hiszen Kína még csak nem is látja politikai együttműködésnek az ASEAN-t, így a regionális szervezettel nem kíván összefogni. Ugyanakkor a kínai etnikumú tőketulajdonosok jellemző jelenléte, valamint a hagyományosan szoros kínai kapcsolatok miatt az Egyesült Államoknak – és más hatalmaknak is – már most érdemes volna számolni azzal, hogy habár az ASEAN-t politikai egységként nem uralja Kína, mégis olyan szoros kínai kapcsolatokkal rendelkezik, amelyekkel mindenképpen foglalkozni kell.

Az Európai Unió igyekezett követni a világpolitika alakulását, és alkalmazkodott az új helyzethez, azonban követője és nem irányítója a folyamatoknak. Politikai eszköztára továbbra is elsősorban gazdasági, esetleg humanitárius intézkedések megtételét foglalja magában. Ehhez kapcsolódott az Európai Fejlesztési Alap, mint költségvetésen kívüli forrás megteremtése is.

Az Európai Unió létrejöttének és működésének sajátos következménye, hogy a külvilágra gyakorolt hatása, és ez által külpolitikai aktorként való megjelenése, kereskedelem-politikája, és magának az integrációnak a hatása befolyást gyakorol más államok, régiók érdekeire is. Ezáltal felhívja a figyelmet az Unió belső döntési folyamataira, igényt teremt a jövőbeni lépései prognosztizálására, befolyásolására³⁹. Az ASEAN felépítésének és működésének ismeretében azonban nem várhatjuk, hogy a Délkelet-Ázsiát régióként összefogó szervezet lobby-módszerekkel érvényesítse érdekeit.

Az ARF ülésein egymás mellé kerülnek a délkelet-ázsiai integráció nyújtotta lehetőségekért versengő keleti és nyugati hatalmak, stratégiáik és védelempolitikai céljaik azonban legalább annyira sokrétűek, mint a tíz ASEAN-tag biztonságfelfogása.

Azt, hogy az ASEAN közös politikája és védelempolitikája mennyire felel meg az Egyesült Államok elképzeléseinek, szintén a harmadik fejezetből fogjuk látni.

39 Balázs 2003. 61-62.

45