A polcok összepréselt soraiból rég elfelejtett ismerősök kerülnek elő.
Mennyi izgalommal, várakozással és vágyakozással nézett az ember egy-egy könyv elé.
Ismert név ötlik az ember szemébe valahol. Itt is ott is emlegetnek valami nagyszerű dolgot.
Ezt meg kell szerezni. Azután, egy szép napon - sok spórolás után - megvan. Diadallal visszük haza. Az ember lecsap a nyomtatott lapokra. A világ meghal számunkra, amint a betűket faljuk és aztán, kiolvasva a könyvet, besorozzuk a többi közé, hogy soha elő ne kerüljön többé. Tulajdonképpen minek is zsúfolja az ember a polcokon a köteteket? Hiszen, ha jól megnézem őket, hamarosan nagyon kis csomóba össze tudom szedni azokat, melyeket már sokszor olvastam és még többször el is akarok olvasni, mert szeretem őket. Nyolc-tíz kedvenc. Ezek mindenkor örömet tudnak szerezni, ha az ember kézbe veszi őket. Ezek örök barátok, szórakoztatók, vigasztalók. Önzetlenek - tehát ritkák, idealisták - tehát elütnek a mindennapi élettől és őszinték - tehát soha nem csalódik bennük az ember. - Azután van egy csomó könyv, a kiválogatottak második osztálya. Ezek időnként és hangulat szerint kerülnek csak elő s ha nem a kellő pillanatban jönnek - untatnak. Ez a csoport három részre oszlik.
Vannak mesélők, vannak festők és vannak gondolkodók. Fáradt fejnek az utóbbi nehéz s csak a sorokon fut végig a szem anélkül, hogy a gondolatot megrágná, viszont pihent agynak az első - vékony. De a többi sok kötet minek? Megmondom azt is. Ezek emlékek.
Rendezgetem a könyveimet.
Mesék, festmények, gondolatok. De a teleírt lapokon kívül mindegyik könyv maga is egy történet, egy epizód s ahogy sorba kézbe kerülnek, hogy az ember letörülgesse róluk a port, mindegyiknél más és más emlék villan fel pillanatról-pillanatra változván, ahogy a sorok egymásután következnek. Az ember egész élete felsorakozik apró emlékekben, ha a könyvein végigtekint. Mintha billentyűkön futna végig a kéz s mindegyik könyvbillentyű más évszámot, más színt és más hangot ád.
Az Apámat látom az egyik kötetnél, amint éjjel gyertyafénynél olvas-virrasztván Anyám betegágya mellett s én gyermekálmomból felriadva kitekintek a paplan alól.
Azon a hideg téli estén - mikor ezt a három vaskos kötetet hazacipeltem - a kezem majd lefagyott. Tudom, kabátban ültem le az asztalhoz s még a vacsora sem kellett.
Ezt a könyvet szorongó kíváncsisággal adtam át egyszer egy leánynak, mert szerettem volna tudni, mi a véleménye róla - és ő mikor visszaadta azt mondta: Olyan régies, csupa leírás és nincs benne semmi szerelem. Tudom, akkor forgott velem a világ, mert legkedvesebb könyvem volt. De vajon nem neki volt-e igaza?
Szent Kleofás! Ezt a száz kilométeres balladát valamikor kívülről fújtam, s ma egyetlen sorára sem emlékszem.
Látom magam - egy másik könyvnél, - amint nyáron falun minden lépésnél indián mokaszin nyomokat kutatunk s a nagy indiánlázra egy elhagyott szobában, mikor vad harag-gal elégettük May Károly féltve őrzött képét, mert kiderült, hogy sohasem volt a vadnyugaton - tehát svindli az egész.
És - temetni jöttem Cézárt, nem dicsérni. Az egész osztály ordított abban az időben, mindenki szavalt s a színházak műsorát lestük.
Ó, Flammarion! Mennyit keseregtem akkoriban, mikor hozzád menekültem. Hát annyival különb volt az a másik, vagy én voltam olyan lehetetlen? Hát csak hézagpótló pajtásnak, mulattató pojácának voltam jó? Flammarion, a te végtelen fantáziád nagyon jól esett akkoriban nekem.
Gyűrött, viharvert kötet. Még az utolsó percben vettem a vasútnál, mikor először raktak be a marhakocsiba. Sokszor volt úgy, hogy kidobom a kenyérzsákból a többi teherrel együtt, mint léghajós a homokot, de valahogy mégis megmaradt. Versek. Egy reszkető kezű öreg ember írta, ki már a háború alatt felismerte az ismeretlen katona sírját s lantján szerenádot pengetett a távoli fejfának az anya és a kedves nevében.
Rendezgetem a könyveimet. Mint a billentyűk. Szemem végigfut rajtuk s nyomában hang és színorkán kél. Hány képről mesélnek e könyvek egyedül csak nekem!
Most egy zömök vaskos kötetecske kerül elő. A dédapáim imakönyve! Nem értem, mert lengyelül van. Nagyapám még jól beszélt, de nekem már teljesen idegen. A kötés tépett, a lapok összeragadtak. A címlap félig letépve. Valami Kempinszky adta ki Anno 17... Az első lapon fakó kézírás? Jeszce Polszka nie Zgienta, nincs még veszve Lengyelország.
Dédapám imakönyve. Összepréselt feketére fogdosott oldalak, majd énekek, zsoltárok következnek s az utolsó oldalon rozsdaszínűre fakult kézírás. Előttem teljesen idegen nevek, évszámok. Fehérré vált csontvázak már mindannyian, kik valaha megjelentek az ő életében.
Családi adatok, nevek és találkozások, amiket érdemesnek tartott feljegyezni - mind-mind beleolvadtak már a szürke végtelenbe. És mégis valahogy ismerősek. Ahogy lapozgatom az öreg könyvet, mintha nagyon-nagyon messziről újra hallanám nagyanyámat, amint a régmúlt időkről mesél.
Hej, régi dolgok, nagyanyák meséi! Nemzedékről nemzedékre szálló változatlan tündérmesék és lassanként homályba vesző családi történetek, hagyományok. Színes virágok koszorúja, melyhez minden nagyanya egy újabb szálat fűz. Végtelen füzér folyton fakadó bimbókkal.
Nézem a rozsdás évszámokat s messziről a fülembe duruzsolnak nagyanyám rég hallott meséi. Négy emberöltő messzeségéből szállnak felém a mese képei, amint dédapám ima-könyvének rozsdás évszámain végigfut a szemem.
Hogyan is mesélte a nagyanyám?
Az őszi ködben szomorúan bólogatnak az öreg füzek a Visztula partján. Mintha a reményét vesztett, már semmit sem váró lengyel jobbágy jelképei lennének. Csend üli meg a Wawel üres, omladozó termeit. Ha néha magános vándor téved az elhagyott folyosókra, lépései hosszan kongó visszhangot keltenek a repedezett kőkockákon. A döngő folyosóról-fo-lyosóra morajlik, majd lassú sóhajtással elül. A székesegyház sötét félhomályában a csupasz főoltáron felvillan néha egy-két halvány gyertyácska s egy-egy öreg szerzetes vékonyka csengettyűhang mellett csendes misét morzsol. Az imbolygó gyertyafénynél elővillannak az oldalajtók királysírjainak márványtáblái. A véres lengyel mezők dicsőségéről álmodó vezérek álmát nem zavarja senki.
A vár alatt a ködös, szürke város apró házai szoros összevisszaságban egymáshoz simul-nak, mint az ijedt szegény emberek. A rozoga kapuk s a félig leomlott várfalak csak emlékei a régi erősségnek. A kapukon túl végtelen köd borítja a lengyel mezőket, de a Wawel tornyai még állanak s a ködön át mint óriási felkiáltójelek mutatják, hogy Krakkó még létezik.
Esténként a kiskocsmákban mostanában mozgalmasabb az élet. Nem mintha több volna a pénz, sőt legtöbb embernek nem is telik arra az egy-két kupica pálinkára, de ha csak álldogál, vagy melegszik is egy kicsit az ember, érdemes odajárni. Furcsa és érdekes dolgokat hallani mostanában mindenfelől.
Katalin cárnő sok elbocsátott zsoldosa gyülekezik a város falai között. Érdekes emberek, sokat és nagyokat mondanak és habzó szájjal verik lengyel hazafiságtól duzzadó mellüket.
Mindenféle sohasem látott idegen emberek érkeznek. Van, aki két kézzel szórja a pénzt, mindenkinek fizet egy-két pohárral, pedig igazán nem néz ki belőle. Szidják a királyt és a pánokat, kik mind muszka pénzen élnek s a porosz barátságot emlegetik.
Feltűnnek néha emberek s szavuk nyomán ijedt csönd üli meg a zsúfolt kis helységeket.
Ezek francia szavakat kevernek a beszédbe s magukat jakobinusoknak mondják. Szavukból vöröslő tűz lángja árad, halált kiáltanak a nemesekre s a közelgő, mindenkit felszabadító forradalomról beszélnek.
Azután jönnek csendes, halkszavú emberek, de Isten tudja, szavukra mindenki felfigyel, pedig szegények és csak sajtmaradékot vacsoráznak. Úgy beszélnek mintha üzenetet,
paran-csokat hoznának egy nem látható táborból, egy nem látható vezérkartól. Ezeket gyakran látni a nemesi házakban is és többször ejtik ki Potoczky és Koscziuskó neveit.
Izgató és véres nóták szállnak szájról-szájra esténként a krakkói kis korcsmákban és senki sem tudja ki terjeszti őket.
Egyszer aztán a nagy hajrá megkezdődött!
Madalinszky bevonult Krakkóba és kiáltványa minden nemest, polgárt és parasztot fegyverbe szólított.
A szent Szűzről elnevezett templom mögötti utcában egy kis asztalosműhely bezárult.
Egy félbemaradt szekrényt a falhoz állítottak, a szerszámok rendbe lettek rakva, a kis műhely szépen kisöpörve. Az ajtóra nagy lakat került és dédapám elindult a többiekkel, hogy Krakkót soha viszont ne lássa...
Majd újra eljött az ősz...
A Visztula csendesen kígyózott a ködös lengyel mezők között Varsó felé.
Varsó felé!
Az utolsó remény hajtotta az embereket Varsó felé. Azután az is elmúlt. Szuvaroff szuronyai nagy-nagy csendességet parancsoltak Lengyelországra...
A tavaszi rétek már zöldben duzzadtak mindenfelé, de az utakon még vastagon ült a sár s az árkok csendes vizében az útmenti fák bámulták fakadó bimbóikat.
-Hetek, hónapok óta baktatott egy toprongyos alak az országutakon, hátán iszákkal, kezében furkóval, faluról falura alkalmi munkából tengődve, mindig arra dél felé, amerre a Kárpátoknak, a magyar határnak kell lenni. - Sokan bandukoltak akkoriban az országutakon a világ minden tája felé. Néha csapatosan, néha egyedül. Nagy volt a hontalanság abban az időben Lengyelországban és sok ember talpa alatt égett a föld. Bandukolt a dédapám is.
A novitargi út mellett egy kiemelkedő kis domb oldalán fiatal facsoport széltől védett, kellemes déli pihenőt kínált. Letelepedett az öreg - öregnek mondom, mert dédapám volt, pedig akkoriban fiatal lehetett még - s előkotort az iszákból valami maradék harapnivalót. Hát bizony szegény vidék ez, szegény emberek, ellenség dúlta házak, hát sovány a koszt. De hát egy-két szippantás a pipából, egy-két sóhajtás a hazáért s utána csendes kis pihenés a melengető napocskán. - Hát Istenem, mit lehet tenni?
Az idő halad, a nap elhajlik s az ébredő hideg szellő felcsípi álmából az öreget. Először ijedten bámul maga elé, aztán a szemét dörzsöli. Valóság ez? A szél feltépte a kékes tavaszi párát s előtte állt, mint valószínűtlen álomkép a magas Tátra sziklabirodalma.
A lengyel síkságból egyszerre felszökő hegyóriások hatalmas tömege teljes szépségében tündökölt. Az apró dombok még alig zöldellő lomberdeje fölé sötét fenyvesek koszorúja emelkedett. Szeszélyes csíkokban kúsztak a fenyők a gerincek felé, hol lassan eltűntek a vakító, csillogó hómezőkben. A hómezők felett acélosan, ridegen emelkedtek a sziklacsúcsok.
Fenyegetően és mégis biztatón. Mint hatalmuk tudatában lévő koronás fők, kik egy mögöttük békében élő országot védenek, egy országot, hol minden menekültet szívesen látnak.
Csodálatosan kék, felhőtlen égbolt borult a hegyek fölé. A tavaszi élettől duzzadó lengyel mezők felett valahol a láthatatlan magasságban egy kis pacsirta trillázott és dédapám - feledve bánat és nyomor - dalolva indult a hágók felé, hogy átlépje a határt.
- A magyar nemes urak éppen olyan renyhék, mint a lengyelek. A dínom-dánom éppen annyi mint odaát, de a kapuk mindenütt nyitva állanak s a vándor sohasem távozik éhesen. Ha meg az ember kiböki, hogy lengyel, akkor aztán nincs vége a traktának.
Így morfondírozott dédapám, amint a búbos kemence mellett szárítgatta ázott köntösét. A kemence oldalán kényelmes padka, előtte kecskelábú asztal, az asztalon pintes üveg. Csárda.
A novemberi eső egész nap verte az országúton s alkonyattájt éppen kapóra jött a csárda.
Roggyant vályogviskó viharvert zsupp-fedéllel. Az ázott alföldi pusztán siváran, kopáran.
Gyenge kútágas itató vályúval, féloldalra dűlt kikezdett szalmakazal. Kerítés, bokor, vagy fa sehol. Kívül-belül rideg, mint ez a mai esős nap és mégis nagyszerű. Most, hogy odabent a kemence mellett kezd száradni a ruhája, s a pint bor mellé a szalonna is előkerült, egész tűrhető színben kezdi látni az öreg a világot.
Az ablakmélyedésbe mécs kerül, hogy belül is világítson, meg kifelé is. A sarokban három cigány az asztalra borulva alszik. A ketrec mögött öreg zsidó korcsmáros szöszmötöl.
Minden udvarház rám vár ebben az országban. Az ember a nyitott kapun bemegy. Azt sem kérdik kicsoda s csak akkor állnak vele szóba, ha már jóllakott. Hogy ki vagyok? Hát lengyel vagyok. Hogy mi vagyok? Hát asztalos vagyok. Minden kúria tele van régi bútorok-kal, s azok mind tatarozás után, és utánam kiáltanak. Egy-egy nagyobb háznál hetekig eldol-gozhat az ember. Kényelmesen alszik, kerekre hízhat, mindenki barátja, mindenki csodálja s a végén még pénz is üti a markát. Azután tovább. Minden udvarház rám vár ebben az ország-ban. Vivát Magyarország!
Így morfondírozik az öreg. Mert bár már évek óta gyökeret eresztett Kassán, a kóbor természet nem hagyja nyugodni. Időről időre nyakába veszi a szerszámos iszákját, otthagy asszonyt és gyereket - és elindul. hol keletnek, hol nyugatnak. Fuvarosok járnak erre-arra, viszik a szegény embert jó szívvel, ingyen. Magyarul beszél, kissé tótocskásan s vándorlás közben észre sem veszi hogyan szaladnak az évek.
De ma komisz nap volt. Tiszabecsre akart beérni, mert oda hívatta egy tekintetes úr valami nagyobb munkára, de akkora a sár és oly cudar az idő, hogy csak lassan bírt haladni.
Most itt érte az este. Sebaj no, itt száraz az idő s ez most a fontos, azután meg majd lesz valahogy.
A sötétség lassan teljesen elborítja az Alföldet. Nincs csillag, nincs fény sehol. Az ivóban csend van. Dédapám püfékel a meleg padkán, a cigányok egyformán szuszognak s az öreg zsidó korcsmáros is bóbiskol a ketrecben. Az eső veri a kis ablakot s az ereszről tócsába hulló cseppek egyhangú üteme csak növeli a csendet.
Kívülről most kocsizörgés hallatszik. Lovak patái cuppognak a sárban, majd a kocsi meg-áll. Most hirtelen felrántják az ajtót. Hűvös szél fut végig az ivón s a mécses magasra lobban.
Magas, vékony alak lép be. Kucsma, vékony, sovány ráncos arc, konyult, csapzott, deresedő bajusz. Kopottas, ázott mente, sáros csizmák.
Az öreg zsidó korcsmáros előcsoszog.
- Oh, tekintetes úr! Alázatos szolgája. Ebben az időben?
- Agyisten Mózes. Megálltam egyet szuszogni. Megyek Füredre. Adj bort.
- Hozom már tekintetes úr.
Dédapám feláll, felajánlja helyét a meleg padkánál, maga át akar húzódni a cigányokhoz a másik asztalhoz.
- Tessék tekintetes úr!
- Köszönöm barátom, maradjon csak. Elférünk ketten is. Honnan jött? Mózes mi van a borral?
- Hozom már tekintetes úr.
- Ha két kivert kuvasz egy vackon összekerül, hát legyenek jóba. Isten velünk barátom!
- Egészségére tekintetes úr!
A poharak összekoccannak, a kucsma, a mente lekerül. A mécs pislogó fénye mély barázdákat rajzol a fáradt arcra s a homlokon előre szürke fürtök lógnak. Csöndes beszélgetés indul. Az öreg kérdez, dédapám felel, mesél. Potoczky, a krakkói felkelés, a véres varsói éjszaka, mind sorba előkerülnek. Hej, magyar sors, lengyel sors, egyformán cudar, véres keserűség.
- Mózes, adj bort!
A cigányok felneszelnek. Vendég van! A verők bizsergetőn végigfutnak a cimbalom húrjain s azok hosszan, mélyen döngenek utána. A prímás a hegedűt petyegteti.
Az öreg felfigyel. Arcán fájdalmas vonás rándul végig. Keze mintha lemondólag akarna legyinteni, de visszahanyatlik. Deresedő üstöke a szemébe lóg s szinte összeroskadva ül a padkán. Majd poharát felemeli és fenékig issza. Arcán a barázdák lassan elsimulnak, fejét felemeli s a poharat koppantva csapja az asztalra.
- Te lengyel! Hallottál te már magyar muzsikát? Hallottál már magyar kesergőt? Dádé! A hegedűt! Ide figyelj!
Felkel a kemencétől, elveszi a cigánytól a hegedűt, a hátát a ketrecnek veti s a vonó végigfut a húrokon.
Mint mikor teleholdas éjjel a múlt álomtavánál a csendes víz partján ezernyi tücsök ciripel, mint mikor a végtelen puszta tengernyi apró fűszála felett a hajnali szél végigduruzsol - oly finoman zizegve szállt a hegedűszó a füstös ivó félhomályában. A környezet megvál-tozott. A sötét falak mindjobban tágultak, észrevétlen eltűntek s már látta is az ember Etelköz végtelen rónáit, a hajnali szélben imbolygó fűtengert s a lassan világosodó, keleten már vöröslő, nyugaton még csillagos, határtalan égboltozatot.
A puszta hajnali zizegése most kíséretté változik a hegedűn. Mintha messze tanyázó táborok kürtösei felelgetnének egymásnak a távolban, jelezvén a szép piros hajnal érkezését, mindig közelebb és közelebb. A cimbalom lassú reszketős futammal kapcsolódik a hegedű-höz. Kissé elmaradva, kissé cifrázva az előző elhaló hangokat. Majd felsír a klarinét is, mint a visszhang, mint a válasz a távoli kürtszóra.
Még hívogatón szólnak a kürtök a végtelen rónán, de a tempó már erősödik, ütemessé lesz. Vágtató lovascsapatok gyülekeznek egy irányba, hol egy kis dombtetőn egyenesen száll az ég felé az áldozati oltár füstje. A táltosok vontatott éneke szól most a hegedűből, de benne vibrál az oltárt körültáncoló hajadon leányok libegése is.
Hogyan szólt az a hegedű az öreg kezében! Hogyan tudnak azok a húrok mesélni a vékony ujjak parancsára! Hogyan fénylettek azok a szemek játék közben! És művészekké lettek azok a cigányok, amint egy mestertől vezetve követték a folyton fokozódó tempót.
Csodálatos muzsika volt az akkor éjjel a sötét kis ivóban.
Lovas csapatok vonultak végtelen sorokban a Duna felé. Vidáman lengeti a szél a bizánci hajók zászlóit. Jönnek a szövetséges magyarok, hogy elhárítsák a bolgár veszedelmet.
De az ütemes hajrá hirtelen megszakad. Egy cifrázott futam után csend lesz, majd búsongó jajba sír a hegedű. A klarinét ijedten sikolt s fájdalmas döngéssel reszket utánuk a cimbalom. A fekete éjben gyászosan szállnak a hangok. Szívbemarkoló magyar keserv resz-ket a húrokon. Feresz-kete éjben gyászos, vert hadak vonulnak a Duna-deltánál. Vert magyar hadak húznak hazafelé. Hazafelé? De hiszen nincs többé haza! Simeon orvul támadó hordái nem hagytak élőt az elhagyott védtelen etelközi szállásokon. Mintha asszonyi sikoly hangzana az éjszakában. Mintha a felperzselt táborok pernyéje kavarogna a légben s mintha az elrabolt gulyák bőgését hozná a szél a távolból.
Búsongó jajjal sír a hegedű végig a szomorú magyar múlton. Könny és vér szivárog a nyirettyűből s a kéz reszketve csalja elő a hangokat. Finoman, halkan, leheletszerűen szól a muszka, mint a sóhaj száll végig a magyar éjen. Gúnyosan hunyorgatnak Augsburg rozsda-vörös téglafalai a búsongó magyar jajra, amint a Lech áradt vize száz és száz holtat sodor lefelé. - Dúlt szekérvárról mesél a dallam. Tépett, elhagyott sátrak foszlányait csapkodja a szél a nagy némaságba merült muhi pusztán. - Véres emlékről sír a dal, amint a hangok elszállnak a mohácsi dombok felett. - Nagy-nagy csendességről mesél a muzsika. Ködös őszi mezőn elhagyott zászlók. Nagy-nagy csendesség sír a majtényi síkon.
A magyar hegedű búsongva sír az alföldi éjszakában. A cimbalom hosszú, döngő visszhanggal követi az előző hangokat s a klarinét vontatottan felelget, mintha az utolsó tárogató szólna.
Halkan, mindig halkabban szól a vonó. A klarinét már hallgat s a cimbalmon is csak itt-ott szalad végig egy-egy rövid futam. Mintha a szürke, reménytelen jelent jelképezné, hol már csatamező sincs, csak hódoltság és a császár parancsai.
Mindig halkabban szól a vonó. Utolsó futam szalad végig a cimbalmon, azután nagy-nagy csendesség borul a füstös ivóra...
- Bort! Igyatok!
- Látod, te lengyel ilyen a magyar keserv! Hej, testvér, mi is ott leszünk nemsokára, ahol ti. Na igyunk!
- Tekintetes úr - szól be a kocsis - a lovak fáznak.
- Jól van Pista, igyál egy pohár bort, azután gyerünk.
- Te lengyel, velem jössz? Nem, nahát Isten áldjon. Dádék pakoljatok a kocsira. Mózes itt a pénz.
Elmentek. Egy ideig még hallatszott a kocsi zörgése, azután csend lett. Dédapám végig-nyúlt a búbos padkáján, feje alá húzta az iszákját. Az öreg zsidó elrámolta az üvegeket majd bezárta az ajtót.
- Ki volt ez? - kérdi dédapám. Az öreg vállat von.
- Nem ismeri? Valami úri cigány. Az urakhoz jár, a gyerekeket tanítja a fortepianon.
Lavottának hívják, nem tudom hová való.
Elfújta a mécsest és elcsoszogott. Az ivóra sötétség borult. Az eső kopogott a kis ablakon s valahol egy szemöldökfában egy szú percegett.
Nézem az öreg imakönyv rozsdásra fakult évszámait. Emlékek, találkozások, egy vándor élet epizódjai. Azután jön egy évszám - idegen kéz, a nagyapám írása. Egy évszám, mikor az imakönyv és a gyalu örökséggé lett. Fiatal kéz ragadja meg a gyalut, hogy kenyeret faragjon vele s erőteljes vonások jelzik az öreg imakönyv hátlapján a stációkat, melyek ugyanazt az utat mutatják.
Mintha nagyon messziről újra hallanám nagyanyámat, amint a régmúlt időkről mesél.
Téli délutánokon hamar sötétedik s mi ketten nagyanyámmal a konyhában húzódtunk meg, mert ott a tűzhely barátságos meleget terjeszt. Anyám egy kész ruhát vitt valami
Téli délutánokon hamar sötétedik s mi ketten nagyanyámmal a konyhában húzódtunk meg, mert ott a tűzhely barátságos meleget terjeszt. Anyám egy kész ruhát vitt valami