4. Húshasznú tehenek elhelyezése, ápolása
4.5. Az elhelyezés berendezései, eszközei
4.5.1. Állandó kerítés
Az állandó kerítés a létesítéskor több munkával jár, viszont később kevésbé munkaigényes, mint a telepíthető villanypásztor.
A kerítés lehet fából készült karám, amire nálunk legalkalmasabb anyag az akácfa. Megfelelő karám alakítható ki egymástól 2,5-3 méter távolságra, 0,5-0,6 méter mélyre leásott, 1,2-1,5 m talaj feletti magasságú, 20 cm x 15-20 cm vastagságú oszlopok alkalmazásával.
Az oszlopnak használt fát a kérgétől meg kell tisztítani, a földbe kerülő végét pedig kátránnyal, fáradt olajjal bekenni, vagy pedig megpörkölni. Különösen fontos ez a nedves talaj esetében, ahol a fa gyorsabban korhad.
Az oszlopok vízszintes összekötése akác léccel, karámfával, valamint sima vagy szöges drót huzallal történhet.
(Font drótháló alkalmazása nem szükséges.) Mind a lécek, mind a drót alkalmazása esetén legcélszerűbb, ha ezekből 3-5 sort alakítunk ki. Az alsó dróthuzal vagy léc a talajtól mintegy 30 cm magasságra legyen, annak érdekében, hogy a borjak ne tudjanak kibújni alatta. A felsőt pedig legcélszerűbb a talajtól 140 cm-re elhelyezni.
Ennél magasabb kerítésre nincs szükség.
Az drót használata esetén az adott hosszúságú kerítés kevesebb oszloppal, így kisebb költséggel megoldható, mivel az oszlopokat az említetteknél távolabbra (3-4 m) helyezhetjük el. Dróthuzalos kerítés esetén elfogadható megoldás az is, ha az előbbieknél vékonyabb oszlopokat alkalmazunk (pl. 8 x 5-8cm). Célszerűbb és stabilabb azonban a kerítés, ha minden harmadik-negyedik oszlop vastagabb. A kerítés kialakítása során ügyelni kell arra, hogy a dróthuzal kellő feszességű legyen. A stabilitás érdekében azok végén, illetve a törésekben lévő oszlopokat indokolt oldalt is kitámasztani.
A kerítést viszonylag könnyen elkészíthetjük. Laza talajban a kihegyezett oszlopokat kézi erővel is könnyen leverhetjük. Jó megoldás, ha a talajba lyukat fúrunk, az oszlopot abba helyezzük, majd körbe döngöljük.
Kötöttebb talajban az oszlopokat a traktor hidraulikája segítségével nyomhatjuk a földbe.
4.5.2. Kapuk
Húshasznú tehenészet technológiája (Szabó Ferenc)
A legelő illetve karámszakaszok elhatárolását szolgáló kerítéseken kapukat kell kialakítani. Ezek teszik lehetővé az állatok egyik szakaszról a másikra történő áthajtását, illetve a járművek közlekedését. Az állatok könnyebb áthajtása és a gépi munkák érdekében legcélszerűbb 5 m szélességű kapukat készíteni.
Lehetséges főbb kapu megoldások az alábbiak:
Sodronykötél kapu. Ilyen kapu készítése során két, mintegy 1,4 m hosszú lécet 4-5 sor sodronykötéllel összekötünk. Ha ezt felállítjuk és rögzítjük máris kész a kapu. A zárás érdekében az egyik lécet az egyik kapuoszlophoz fixen rögzítjük. A másik végét pedig kampóval, vagy dróttal erősítjük a másik kapuoszlophoz.
Kinyitáskor a nem fixen rögzített lécet egyszerűen kiakasztjuk és a kaput a kerítésnek fordítva biztosíthatjuk az átjárást.
Szerfa kapu. Ez a kapumegoldás tulajdonképpen három szerfa, amelyek egyik vége egymás fölött különböző, pl.
30-40, 60-80, 90-110 cm magasságban az egyik kapuoszlophoz vaspánttal rögzített úgy, hogy az elfordítható legyen. A másik végét a másik kapuoszlopon elhelyezett "L" alakú gömbvas tartóba akasztjuk, így biztosítjuk a zárást.
Deszka kapu. Ez az oszlopokra rögzített két félszárnyú kapu. A kapuszárnyak négy szál 15 cm széles deszkából, átlós merevítővel készülnek. A kapu zárása a két kapuszárny találkozásánál tolólemezzel, vagy függőlegesen elfordítható léccel történhet.
Idomacél kapu. Annyiban hasonlít az előbbihez, hogy ez is két félszárnyas kapu. A különbség az, hogy ez nem deszkából, hanem zárt szelvényű, vagy "L" szelvényű idomacélból készül.
Texasi kapu. Ez egy, a kapuoszlopok közötti 1 m széles akna, amit fa-, vagy betongerendákkal fednek le úgy, hogy a gerendák ill. a csövek között réseket hagynak. A rések miatt az állatok a kapun nem mennek át viszont a gépjárművek könnyen közlekedhetnek.
4.5.3. Villanykarám (villanypásztor)
A villanypásztor alkalmazása a fix kerítéssel szemben azzal az előnnyel jár, hogy szabadon telepíthető.
Segítségével a legelőszakaszok nagysága könnyen változtatható, újabb szakaszok alakíthatók ki. E megoldást használhatjuk alkalmi legelők esetében is például kukorica tarló legeltetése esetén. Hátránya, hogy a telepítés munkaigényes.
Jó megoldás, ha a fix kerítést villanypásztorral kombináljuk. Ilyenkor a legelőterületet vagy annak bizonyos szakaszait kerítéssel vesszük körül, ezeken belül a kisebb szakaszokat pedig villanypásztorral alakítjuk ki.
Ily módon nagyobb legelőterületeken is könnyebben megoldhatjuk a szakaszos legeltetést.
Mind a fix kerítéssel, mind a villanypásztorral körülvett szakaszok nagyságát körültekintően kell meghatározni.
Tekintettel kell lenni a helyi adottságokra, a legelő nagyságára, minőségére, hozamára, továbbá az együtt tartani kívánt állatcsoport nagyságára. 200-250 tehén az a maximális létszám, amely jól áttekinthető, kezelhető.
4.5.4. Központi gyűjtő és kezelő karámrendszer
A húsmarhákat különböző okok miatt válogatni szükséges, illetve bizonyos kezelések (oltás, körmözés, vérvétel, inszeminálás, vemhességvizsgálat stb.) elvégzését is meg kell oldani. E munkákat a kötetlenül tartott állatok esetében a szakszerűen kialakított központi karámrendszer nagymértékben megkönnyíti. A karámrendszer segítségével az állatokat kisebb területre terelhetjük, zsúfolhatjuk, illetve tetszés szerint válogathatjuk őket. E célra különböző, jól méretezett, házilag is könnyen kivitelezhető, kapukkal ellátott karámrendszer alkalmas. Ezekben az állatokat egy folyamatosan szűkülő karámba tereljük, ahol egyszerre csak egy állat haladhat át. Innét két kijáratot biztosítunk, és „csiki-csuki” kapu segítségével bármelyikbe terelhetjük az állatokat.
A gyűjtő- kezelő karámrendszert a legelőközpontban, illetőleg a szálláshelyhez közel célszerű kialakítani. A szóban forgó karámrendszer központi elhelyezésére azért indokolt törekedni, hogy az állatok kezelése, válogatása bármikor könnyen elvégezhető legyen.
Az említett munkák végzése során az állatokat először a gyűjtőkarámba hajtjuk. E karámot úgy célszerű méretezni, hogy benne egy állatra 4-5 m2 alapterület jusson. Indokolt e karámban kisebb részt leválasztani, hogy kisebb létszámú csoport további elkülönítésére nyíljon lehetőség.
A gyűjtőből egy szűkítő karámon keresztül az állatokat a szorítófolyosóba, innét a kezelőfolyosóba terelhetjük.
A szorítófolyosó elején a válogatás érdekében kettős kaput célszerű elhelyezni, ennek segítségével azokat az állatokat, amelyeket a kezelőfolyosóban nem akarunk áthajtani itt könnyedén kiválogathatjuk. A szorító illetve kezelőfolyosó szűk karámrész, ami a válogató karámhoz csatlakozik. A rajta egyesével áthaladó állatok keresztrudak segítségével a folyosó különböző szakaszain megállíthatók. A folyosó készülhet fából, vagy fémből. Oldalfala lehet hézagos, mint a karám illetve folyamatos, zárt. Mivel ez a karámrész nagyobb igénybevételnek van kitéve fontos követelmény, hogy a kerítéseknél erősebb, tartósabb kivitelű legyen. Az oszlopokat ezért célszerű 2,5 m távolságra elhelyezni. A kezelőfolyosót úgy kell kialakítani, hogy keresztrudak könnyen behelyezhetők legyenek, amelyekkel az állatok előtt és mögött a folyosó lezárható. A kezelőfolyosó lehet függőleges falú, amely belül 65-75 cm szélességű. Előnyösebb azonban az olyan kezelőfolyosó, amely alul keskenyebb, 45-50 cm, felül pedig szélesebb 65-75 cm. Az ilyen folyosóban a borjak nem tudnak megfordulni, de a tehenek kényelmesen közlekedhetnek. Fontos, hogy a terelő, kezelő folyosó belső felülete sima legyen, hogy az állatokon sérülést ne okozzon és a szarvuk ne akadhasson be.
A kezelőkarámban helyezzük el a nyakszorítós kalodát ami lehetővé teszi, hogy az állatokat a különböző kezelési munkák elvégzésének idejére rögzítsük. E kaloda fából és fémből egyaránt készülhet. A kaloda elején helyezzük el a nyakszorító keretet, aminek segítségével az állatok nyakát befogjuk. Célszerű továbbá a kalodát különböző hevederekkel is ellátni, amelyek segítségével az állatokat a körömápolás és egyéb kezelés érdekében megemelhetjük. Beépíthetünk speciális körmöző kalodát is. Jó szolgálatot tehet továbbá a döntő kaloda. Fontos tartozék lehet a fürösztő medence, ami a folyosóhoz csatlakozhat, vagy annak a részét képezi.
A kezelőkarám tartozéka továbbá a folyosóba beépített mérleg, ami az áthaladó állatok testsúlyának mérését teszi lehetővé. Különböző mérleget építhetünk be. Legcélszerűbben azok használhatók, amelyek be és kijárati ajtaja kívülről könnyen nyithatók illetve csukhatók.
A kezelőfolyosón áthaladó állatok osztályozó karámba kerülnek. Célszerű legalább négy ilyen karámot kialakítani, ahol a vemhes illetve üres teheneket, a bika- és az üszőborjakat a legelőre való kiengedésig, vagy az elszállításig elkülönítve tarthatjuk.
A karámrendszerhez csatlakozik az állatrakodó, ami lehet beépített és mozgatható. A stabil rakodó mintegy 3,6 m hosszú, 1,35 m széles. Készülhet állandó és változtatható magasságú (0,6-1,2 m) kivitelben. A rakodó oldalfalai lehetnek fából, acélcsőből. Leghelyesebb, ha az állatok járműre történő felvonulását szolgáló középső rész padozata döngölt agyag, esetleg gyeptéglával kirakható. A mobil rakodók kerekeken guruló, vontatható kivitelben készülnek Az ilyen berendezés rendszerint 3,6 m hosszú, 0,9 m széles 1,2 m magas.
A kezelő karámrendszerrel kapcsolatban az alábbi fontosabb követelmények fogalmazhatók meg:
1. Olyan kialakítású legyen, amelyben mind az ember, mind az állat balesetei, sérülései megelőzhetők.
2. A folyosóban ne szoruljanak meg az állatok, de ne is tudjanak megfordulni.
3. A folyosó végén lévő kalodát úgy kell méretezni, hogy abban a borjak és a tehenek egyaránt rögzíthetők legyenek.
4. Az állatok felugrásának megakadályozása érdekében felül cserélhető rekesztő rudakat kell alkalmazni.
5. A lengő kapuk és osztályozók kívülről és felülről hosszú karral mozgathatók legyenek.
6. A munkaterület és a folyosók talaja ne legyen csúszós.
4.5.5. Etetőhelyek
Nyáron az állatok fő takarmánya a legelő. Ilyenkor külön etetőhelyek kialakítása nem indokolt. Azonban a tehenek részére nyalósó, ásványi premix biztosítása szükséges. Természetesen kiegészítő takarmányt, főleg szalma és szénaféléket nyári időszakban is etethetünk. Mindenképpen meg kell oldani a borjak kiegészítő takarmányozását is. Téli időszakban pedig az állatok téli tartózkodási helyén célszerűen kialakított etetőhelyekre van szükség.
A széna és szalmaféléket továbbá a silózott takarmányokat a talajra terítve is etethetjük. Ilyen esetben azonban elég nagy a takarmány pazarlás. Jobb megoldás, ha a legelőn a takarmányt szénarácsban, vagy silózott takarmány etetésére is alkalmas berendezésben helyezzük el.
Húshasznú tehenészet technológiája (Szabó Ferenc)
Az abrak és a nyalósó elhelyezésére nagyon jól megfelelnek a használt gumiabroncsokból kialakított etetők.
Szénarácsokat készíthetünk fából, fémből egyaránt. Ezek hossza általában mintegy 3 m, szélessége 1,2 m, magassága 1,5 m. Hengerbálából történő széna etetését jól szolgálja a kör alakú szénarács. A szénarács a bála kerületénél nagyobb két karika, ami ferdén ráhegesztett rudakkal van összekötve úgy, hogy magassága megfeleljen a körbála magasságának. Ezt a talajra, az alapjára állított hengerbálára ráhúzunk, így biztosítja, hogy kevesebb széna menjen veszendőbe.
Mind a széna, mind a silózott takarmány etetésére megfelel a traktor vontatású pótkocsi, ha oldalát eltávolítjuk, és raklapjára rácsot helyezünk. Az állat létszámtól függően több napi adagot is elhelyezhetünk egyszerre rajta.
Az etetőhelyet így váltogathatjuk is, mivel a megrakott pótkocsit más és más helyen állíthatjuk le.
Létesíthetünk jászlat és vályút is az etetőhelyeken. Ekkor kisebb a takarmányveszteség. Az ilyen etetőhelyet úgy célszerű kialakítani, hogy az egyik oldalról géppel bele lehessen adagolni a takarmányt, a másik oldalról pedig az állatok könnyen hozzáférjenek. A vályúk és jászlak szintén készülhetnek fából, fémből. Az abrak etetésére rendszerint félkör keresztmetszetű, lábakon álló fémvályút készítenek. Szélessége 50 cm, hossza 3 m. Tehenek részére 60, borjak részére 30 cm magasságú legyen. Ehhez hasonló vályú készülhet fából is.
A téli szálláshelyen célszerű szilárd burkolatú etetőhelyeket kialakítani. Az etetés történhet a kiépített etetőútról.
Ilyenkor az állatok a takarmányhoz mindkét oldalról hozzáférhetnek. A betonozott etetőút mindkét oldalán rácsot helyezhetünk el. Egy állatra ez esetben mintegy 0,5-0.7 folyómétert számítunk.
A telelőhelyen kialakíthatunk fixen beépített betonvályút is. Ennek is mindkét oldalán célszerű szilárd burkolatú utat kialakítani. A vályú előtti úton a takarmánykiosztó kocsi közlekedhet, mögötte pedig az állatok. Így az etetőutat nem törik fel, illetve az nem sárosodik. A szilárd burkolatú etetőállás traktoros tolólappal könnyen tisztán tartható.
Megoldás lehet az is, ha a telelőhelyre több takarmányt tárolunk be, azt körülkerítjük, úgy hogy az állatok egyszerre csak kevesebb takarmányhoz férhessenek hozzá. A napi takarmányt kézzel, vagy géppel juttathatjuk az állatok elé. Megoldható az is, hogy az állatok közvetlenül a takarmány depóból fogyasztanak. Ez esetben olyan mobil karámra van szükség, amit az állatok a depó felé közelíthetnek ahogy a takarmány fogy .
Szalmabálákból alakítunk ideiglenes jászlakat a téli szálláshelyen.
4.5.6. Itatóhelyek
A húsmarhatartó teleppel szemben alapvető követelmény, hogy ott az állatok számára friss ivóvíz mindenkor rendelkezésre álljon. A tehenek (és borjaik) részére naponta 40-70 liter, a növendék üszők részére pedig 20-50 liter vizet kell biztosítani állatonként.
Az ivóvíz ellátás érdekében fontos, hogy a legelőn megfelelő itatóhelyek legyenek. Ezek lehetnek természetes vízfolyások, ásott kutak. Költségesebb megoldás, ha távolabbról lajtkocsikkal történik az ivóvíz legelőre szállítása.
Természetes vízfolyások, patakok, csatornák biztosítják legolcsóbban az állatok ivóvíz ellátását. Fontos azonban, hogy e természetes vizek itatásra alkalmasak legyenek, ne tartalmazzanak az egészségre káros, fertőző, vagy egyéb anyagokat. Természetes vízfolyások esetében ritkák az olyan partszakaszok, ahol külön kialakítás, építmény nélkül az állatok inni tudnak. Célszerű ezért olyan szilárd burkolatú itatóhelyeket kialakítani, ahol az állatok az ivóvízhez könnyen hozzájutnak, ugyanakkor nem csúsznak a vízfolyásba.
Ásott kutak. Ahol nincs természetes vízfolyás célszerű kutakat ásni. Olcsóbban itathatunk e megoldással, mintha vezetékkel szállítanánk a vizet a legelőre. Egy ásott kút a vízhozamtól függően akár 300-as gulya vízszükségletét is ki tudja elégíteni.
Fúrt kút. Ahol a talajvíz mélyebben van az ivóvizet fúrt kutak, csőkutak alkalmazásával nyerjük ki. Célszerű ezeket kezelőaknával ellátni. Az akna a szerelési munkákat megkönnyíti és benne az elágazó, csatlakozó csapok elhelyezhetők.
A vízkiemelés hagyományos módon történhet kézi erővel (gémes-, sudárfás-, kerekes kút). Ezek alkalmazása azonban különösen nagyobb állatlétszám esetén meglehetősen munkaigényes. Ma már a legtöbb helyen szivattyút alkalmaznak. Ahol elektromos csatlakozási lehetőség van ott villanymotor szolgál a szivattyú hajtásának energiaforrásául. Ha nincs elektromos csatlakozási lehetőség a víz kiemelése robbanómotorral
történik. Ilyenkor azonban a gondozó végzi a víz szivattyúzást (motor beindítása és leállítása). A fúrt kutakból búvárszivattyúval emeljük ki a vizet.
Olyan területeken, ahol sokat fúj a szél alkalmazhatjuk a szivattyúk szélmotorral történő meghajtását. A berendezés egy 3,5 m átmérőjű szélkerék (rotor), ami a széliránynak megfelelően alulról rudazattal állítható, vagy automatikusan beáll a szélirányba. A szélkerék hajtja a kútban elhelyezett dugattyús szivattyút. E megoldást Amerikában általánosan használják. Nálunk is voltak erre próbálkozások, azonban a korábban felállított szélkereket már leszerelték (kevés a szeles órák száma, kicsi a kiemelhető vízhozam).
Ha a legelőn természetes vízfolyás, vagy ásott kút nem áll rendelkezésre, akkor célszerű a talajban vízvezetéket kiépíteni. Ehhez hidránsokkal csatlakoztathatjuk az itatóberendezéseket. Ha vezetékről visszük az ivóvizet, akkor az itatók temperálását meg kell oldani. Ez történhet elektromos melegítőkészülékkel, vagy különböző fagymentes (gömbbel ellátott, műanyag) itatókból.
Ahol ásott kutakból, vezetékről történik az itatás, célszerű ha a legelőszakasz magasabb részére egy tartályt helyezünk el, ahonnét a víz gravitációs úton jut az itatóvályúkba. A tartályba a vizet a szivattyúk nyomják fel. A szivattyúk működtetése történhet a vízszínt által vezérelt automatikus módon. Ilyenkor energiatakarékossági okokból szélkereket is alkalmazhatunk. Szeles időben a szélkerék, szélcsendes időben a villanymotor üzemelteti a szivattyút.
Téli időszakban ha termálvíz áll rendelkezésre, illetőleg ha enyhébb, fagymentes az időjárás a természetes vízfolyások is biztosíthatják az ivóvízszükségletet. Amennyiben ezek befagynak, ásott kutakból célszerű a vízellátást megoldani. Ilyenkor a befagyás megakadályozása érdekében mindig csak annyi vizet juttassunk a vályúkba, amennyit az állatok elfogyasztanak
A mobil itatóberendezés olyan lajtkocsi, ami vályúval, esetleg szinttartós önitatóval szerelnek fel. Ez traktorral könnyen elvontatható a vízszerzési helyre és ott viszonylag gyorsan feltölthető. Előnye, hogy az állatlétszámtól függően akár több napi ivóvizet is tárolhat. Fontos azonban, hogy az a legelő árnyékos helyén, esetleg tető alá helyezzük el, vagy takarjuk le, hogy nyári meleg napokon a víz ne nagyon melegedjen fel benne.
Vezetékből, lajtkocsiból, ásott kútból kinyert vízitatás vályúkból, vagy önitatókból történhet.
Az itatóvályúk általában fémből készülnek. Ezeket nem célszerű fixen beépíteni ugyanis a mozgatható vályú előnyösebben használható. Általában ezek hossza 2,5 m, szélessége 0,5 m, magassága, 0,65 m. Űrtartalmuk 200-220 liter. Egy állatra mintegy 7,5-10 cm vályú hosszúságot számolunk.
Az önitatók lehetnek állandó vízszintűek (eséses, szivornyás, úszó szelepesek és nyomószelepesek (nyomónyelves). Ezeket általában az istállóban alkalmazzuk. A legelőn, a karámban, a telelőhelyen legcélszerűbb a műanyagból készült, mozgatható gömb lezárású itatók használata. Ezek egyben az ivóvíz felületét a befagyás ellen is védik.