Az együttjátszás Mivel a megszólítottság, mint a műből eredő követelmény, saját választ igényel az olvasótól, azaz tevékeny odafordulást a műhöz, nyilvánvaló a

műképződ-ménynek és befogadójának szétválaszthatatlan összetartozása az esztétikai tapasztalatban.

A megértő olvasásban működő szellemi ébrenlét tehát nem kívülről, hanem belső források-ból táplálkozik: a mű rögzített kommunikáció, amely az egyéni olvasatban teljesül.

Ám az irodalomóra helyzete sajátos, sokpólusú dialógusszituációként is felfogható, és ennek lehetőségét erősíti Gadamer felfogása a művészet játékjellegéről. A művészet olyan játék, amelynek szubjektuma maga a műalkotás; a mű tapasztalata annak számára létezik az olvasásban, aki „együttjátszik”, azaz vállalja a játékfeladatot, amelyet a mű felépítéstelje-sítménye irányít. És bár a befogadó játékteljefelépítéstelje-sítménye mindig saját teljesítmény, annálfogva, hogy a mű minden befogadás számára hagy valamilyen szabad játékteret, ez a játék mégsem tetszőleges tevékenység, mert határt szab neki a mű hermeneutikai azonossága; a műnek felismerhetőnek kell lennie a különbségeket és variációkat mutató interpretációkban. A mű-vészet így nemcsak az individuális olvasatok, hanem az interpretációs közösségek által is léte-zik, és ez sehol másutt nem mutatkozik meg nyilvánvalóbban – még a színházi előadásokon vagy a koncerttermekben sem –, mint épp az irodalomórán.

Elmondani, hogyan értjük a művet s ugyanakkor érvelni a hipotéziseink mellett, általuk felismerhetővé tenni az értelmezett szöveget: ezek lennének a hermeneutikai értelemben vett irodalomórai értelmező munka „aranyszabályai”. A tanár szerepe az így felfogott mun-kában a játékmesteré, aki megteremti a közös elidőzés, az együttjátszás helyzetét, s akinek az értelmezése példa lehet ugyan, mely „utat mutat az ízlésnek”, de – mint ahogyan Gadamer Kant nyomán megjegyzi – „a voltaképpeni feladattól nem szabadítja meg” azt. Ugyanez ér-vényes a tankönyvi értelmezésekre vagy más, a mű értelmezéstörténetét képviselő szöve-gekre is, amelyek nem helyettesíthetik a tanulók saját olvasatát, viszont érdemes bevonni azokat a művel folytatott irodalomórai párbeszédbe. Az irodalomóra az ízlés individualitása és ugyanakkor közösségi jellege feszültségteli együttállásának helyzetében jelöli ki a tanár szerepét.

2.10. A kérd(ez)és A tanári munka egyik legfontosabb mozzanatára, a kérdezés herme-neutikai jelentőségére érdemes még tekintettel lennünk. Bár Gadamer az álkérdés példája-ként éppen a pedagógiai kérdést említi, mint amelyhez nem tartozik valódi kérdező, arra kell gondolnunk, hogy vajon nem épp az irodalomóra helyzetében – amelyben a műalkotást engedik megszólalni, rákérdezni az olvasói előítéletekre – mutatkozik-e meg a valódi kérde-zés lehetősége és szükségessége?

Mint minden megértésnek, a műalkotás megértő olvasásának is kérdés-válasz struktúrá-ja van. Ez azt jelenti, hogy megértésének útstruktúrá-ja a belőle megnyíló kérdések felismerésén át ve-zet. „Kétségtelenül egy kérdés az – írja egyik tanulmányában Gadamer –, amely abban a pil-lanatban, amikor tudatosodik, és már saját maga kérdez, megszólaltatja azt a képződményt,

amely előtt állunk. Válaszol nekünk” (Gadamer, 1994, 158). A mű létmódjának ez a látszólag aporetikus jellege – hogy tudniillik épp a kérdezés aktivizálásával válaszol a feléje forduló befogadónak – azzal a vonatkozásnélküliséggel és sokrétűséggel áll összefüggésben, amelyet a mű mint „eminens szöveg” képvisel. A mű által megnyitott kérdésekre nem áll készen egy-értelmű (illetve egyegy-értelműsíthető) válasz; ellenkezőleg, az jellemző rájuk, hogy egyre újabb – s ráadásul több irányba mutató – kérdéseket nyitnak meg. A kérdezéssel ugyanakkor egy meghatározott szempont alá kerül az, amire rákérdezünk; a valódi kérdezés így a nyitottság és a körülhatárolás dialektikájában valósul meg.

A kérdezésnek ez a sajátossága adhat esélyt az irodalomórán a műnek a kérdés-válasz dialogikus struktúrájában történő megszólaltatására. Ennek értelmében a játékfeladat válla-lása a kérdezés aktivitására való késztetettséget is magában foglalja. A kérdések és feladatok – amelyek artikulálódását az „odahallgatás” energiája teszi lehetővé – kétségtelenül a tanári kreativitás felségterületét határolják körül; kérdés marad azonban, hogy van-e átjárása erre a területre a tanulóknak is.

Ezzel ismét az ízlés/esztétikai tapasztalat individuális, illetve közösségi jellegének ütköző-pontjához érkeztünk el.

A tanár kérdései nem helyettesíthetik a tanulók saját kérdéseit, ám bevezethetnek abba a dialogikus térbe (a többértelműség terébe), amelyben a műből eredő követelmény – amely, mint láttuk, válaszra vár – hangot kaphat, megszólalhat. A poieszisz-jellegű együttműködést lehetővé tevő kérdések és feladatok révén a tanár megteremtheti azt a játékhelyzetet, amely-ben találkozhatnak és ütközhetnek az eltérő vélemények a művel történő együttműködés, az értelemadás képességének gyakorlása közben. Ezek a kérdések a tanár saját, egyéni olva-satának artikulációi, de – ha sikerül a kérdezetteket a maguk kérdésességében nyitottá tenni – kijelölhetik a kérdezés értelemirányát, és megalapozhatják azt a tapasztalatot, miszerint az olvasás felépítésteljesítménye nélkül nem szólalhat meg a mű.

Mindezek értelmében a műértelmezés mint hermeneutikai teljesítmény az irodalom-órán akkor mondható sikeresnek, ha egyfelől a saját olvasat helyettesíthetetlenségéről győz meg, másfelől pedig az értelmezés lezárhatatlanságáról, amely által egy értelmező közösség-hez (a hagyománytörténésközösség-hez) tartozás tapasztalatát nyújtja.

Irodalom

Bacsó Béla: „Mert nem mi tudunk…”. Filozófiai és művészetelméleti írások, Bp., 1999.

Borges, Jorge Luis: Averroes nyomában = B., J. L.: A titokban végbement csoda, Bukarest, 1978.

Fehér M. István: Hermeneutikai tanulmányok, I., Bp., 2001.

Gadamer, Hans-Georg: A hermeneutikus probléma univerzalitása, Helikon, 1981/2–3.

Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Bp., 1984.

Gadamer, Hans-Georg: A szép aktualitása, Bp., 1994.

Gadamer, Hans-Georg: A tudomány ténye, Pro Philosophia Füzetek, 1995/2–3.

Gadamer, Hans-Georg: Dekonstrukció és hermeneutika, Alföld, 1997/12.

90 ORBÁN GYÖNGYI

Gadamer, Hans-Georg: A kép és a szó művészete = Kép Fenomén Valóság, szerk. Bacsó Béla, Bp., 1997.

Gadamer, Hans-Georg: Fenomenológia és dialektika között, Vulgo, 2000/3–4–5.

Gadamer, Hans-Georg: Olvasni olyan, mint fordítani, Vulgo, 2000/3–4–5.

Gadamer, Hans-Georg: A hallásról, Vulgo, 2000/3–4–5.

Gadamer, Hans-Georg: A filozófia kezdete. Két tanulmány, Bp., 2000.

Gadamer, Hans-Georg: Hallani – látni – olvasni, Nagyvilág, 2001/1.

Gadamer, Hans-Georg: Ki vagyok Én és ki vagy Te? (Kommentár Paul Celan verseinek Atemkristall című ciklusához) = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. A posztstrukturalizmustól a posztko-lonialitásig. Szöveggyűjtemény, szerk. Bókay Antal–Vilcsek Béla–Szamosi Gertrud–Sári B. László, Bp., 2002, 245–261.

Grondin, Jean: Bevezetés a filozófiai hermeneutikába, Bp., 2002.

Heidegger, Martin: A művészet eredete és a gondolkodás rendeltetése, Athenaeum, 1991, I/1.

Heidegger, Martin: Az Antigoné 1. kórusának elemzése = A posztmodern irodalomtudomány kialakulá-sa. A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig, i. m.

Jauss, Hans Robert: Az irodalmi hermeneutika elhatárolásához, Helikon, 1981/2–3.

Jauss, Hans Robert: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Irodalomelméleti tanulmányok, Bp., 1997.

Kulcsár Szabó Ernő: Történetiség, megértés, irodalom, Bp., 1995.

Kulcsár-Szabó Zoltán: Az „eminens szöveg” fogalma Gadamernél, Pannonhalmi Szemle, 2001/4.

Loboczky János: A műalkotás: „A létben való gyarapodás”. A művészet „valósága” három XX. századi művészetfilozófiában, Bp., 1998.

Palmer, Richard: „Hermeneuein – hermeneia” – ókori szavak használatának mai jelentősége = A herme-neutika elmélete, I., vál. és szerk. Fabiny Tibor, Szeged, 1987.

Sárvári György: Metalépés. Hermeneutika – mélylélektan – rendszerszemlélet: integratív paradigma a tapasztalati tanulás értelmezési-megértési folyamatához, Bp., 1999.

Simon Attila: A másként-lét lehetőségei. Esztétika és etika – hermeneutikai távlatból, Alföld, 2001/11.

Veress Károly: Az értelem értelméről. Hermeneutikai vizsgálódások, Kolozsvár, 2002.