1. Mítoszok irodalmi feldolgozása
1.1. Az olvasó, ha gyanakodva néz e fejezet belső címére, joggal teszi. A mondat valóban két értelmet takar, dupla fenekű, mint a csempészáruk szállítására alkalmazott bőröndök. Itt persze, ha ilyesmiről egyáltalán beszélni szabad, különös elvámolni valóról lehet csak szó:
irodalomról (és más efféle lomról). A kettős jelentést e szó magától is kínálja: egyszerre jelöli a szövegek azon csoportját, melyet Robert Escarpit az öncélúság kategóriájával írt le (Es-carpit, 1973, 19), s amelynek tanítására egy hasonló elnevezésű tantárgy jó ideje szolgál.
Tekintve, hogy e tanulmány az alteritás korának egy jelenségét, a mítoszoknak az irodalom nyelvére való lefordítását s ennek tanórai feldolgozását egyszerre kívánja megjeleníteni, leg-egyszerűbbnek tűnt e kettős célkitűzést egyetlen mondattal megnevezni. Aztán meg ki tud-ja: korunk információáradatának nyomásai közben nem kell-e mégiscsak valamit átcsem-pésznünk is az újabb határokon átkelőben.
1.2. A digitális kódra való áttérés tömegmozgalma egyesekben – úgy tűnik – azt a hitet erősí-ti, mintha az új kommunikációs technikákkal szemben a régi médiumok idejétmúlttá váltak volna. Mintha a hétköznapok aktualitásai ezeket az ősi kifejezési formákat nem igényelnék, sőt nem is tűrnék.
A köznapoknak persze megvan a szerepük az élet fenntartásában. De itt „az alapvető döntések és az alapokat érintő megfontolások szünetelnek. Másként tájékozódásra és cse-lekvésre sem volna mód” (Assmann, 1999, 85). Az innen kiszoruló távlatokat elsősorban a kulturális emlékezet tartja életben. Ez már túllépi a mindennapi kommunikáció által megte-remtett egyidejűségek körét, s a múlt egy másik dimenziójával egészíti ki az életet. A kultúra valójában nem is más, mint ez: kollektív emlékezet. A benne őrzött normatív és formatív szövegek egyszerre teszik lehetővé az ember számára, hogy szokásai és erkölcsei révén kije-lölhesse a helyes cselekvés útját, továbbá, hogy a közös szimbólumokban, a mítoszokban, az irodalomban megtestesülő öntudata segítségével megerősítse identitását.
Az emlékezetnek nélkülözhetetlen szerepe van a társadalom működtetésében. Javainak állandó keringése nélkül a közszellem megromolhat, a gondolat elsorvadhat. Az emlékek elfojtása az önmegadásnak, az erre való kényszerítés pedig az erőszaknak egy módja, amely-lyel szemben a kulturális emlékezetnek mint szabadságjognak a fenntartása a legegyszerűbb válasz.
1.3. Egy-egy kor kultúrája szövegeinek, írott vagy íratlan emlékeinek összességén túl azt a nyelvet is jelenti, amelyen ezek a közlemények megfogalmazódtak (Lotman, 1973, 281). A szövegértés voltaképpen fordítási művelet, melynek sikere mindenekelőtt az adott kultúrára jellemző kód elsajátításától függ – minél távolabb áll egy-egy ilyen nyelv a befogadóétól, annál inkább. A régi magyar és világirodalom szövegeit megérteni, közegében mozogni:
kü-lönös feladat, képesség és élmény. Minden irodalomtanár tapasztalhatja, hogy megszerzése ma, a tömegtársadalmak korában egyáltalán nem magától értetődő vállalkozás. Az erre pá-lyázók joggal igényelhetik a módszeres támogatást, a segítséget, amelyet egy-egy intézmény, tanár vagy tankönyv nyújthat. E törekvést kívánja megerősíteni e tanulmány is azzal, hogy az alteritás korának néhány jellemző vonására felhívja az olvasó figyelmét.
2. Egy alteritás kori mű –
Szophoklész Oidipusz király című tragédiájának értelmezése
2.1. Az alteritás viszonylag új, csak az utóbbi évtizedekben használatos irodalomtudományi szakkifejezés a modernitást megelőző korszakok, az antikvitás és a középkor összefoglaló megnevezésére. (A Hans Robert Jausstól származó fogalom hazai megalapozásában Bókay Antalé az érdem – Bókay, 1997, 25–70; az ő alapvetése nyomán e kifejezést ma már közép-iskolai tankönyvcsalád is használja – Suhai, 2004). Az alteritás időszakát merőben másfajta kulturális kódok rendszere jellemezte, mint amit a mai ember természetesnek vél. E kor em-bere számára a látható világ csak megjelenése volt egy mögötte húzódó szellemi létszfé-rának, számára a világ tényleges terével és idejével egy misztikus tér és isteni szent idő állt szemben. A tárgyak túlmutattak önmagukon, titkos jelek voltak, melyek megértéséhez a modern tudomány elvei, a megfigyelés, a leírás nem lettek volna elegendőek. A világmegér-tés alapvetően szimbolikus (allegorikus) volt. A kor emberének kommunikációját a szóbe-liség, viselkedését a tradíció, a születéssel adott és mozdíthatatlan hagyomány irányította.
E korszak nagy részében a mai értelemben vett művészet sem létezett még (művészetről mint olyanról jóformán csak a reneszánsz óta beszélhetünk). Amit ma művészetnek neve-zünk, az akkor még az élet szerves része volt, elvileg éppolyan életmegnyilvánulás, mint bármi más, olyan vonatkozás, amely az élet egészét áthatotta. A műalkotások nem tárgyi mivol-tukban jelentettek valamit, hanem alkalmi jellegüknél, kultikus értéküknél, ünnepi jelentősé-güknél fogva. Középpontban mindig egy közösségi, többnyire rituális esemény állt, amelynek közvetlen szóbeliségében a műalkotástárgy létrejött. Ez a szóbeliség jellemezte leginkább a hagyományozás módját is, szerző és befogadó közvetlen kapcsolatát, amelyben e kettő szere-pe még nem is vált el élesen egymástól: az alkotás jóformán a továbbmondással, a variánskép-zéssel volt egyenlő. Az imitáció, a tudatos mintakövetésnek szinte az egész korszakra jellemző gyakorlata az írásos művek esetében is a hagyományozásnak ebbe a rendjébe illeszkedett. Az alteritás a helyébe lépő premodern és modern törekvéseknek csak hosszú és ellentmondásos folyamat eredményeként adta át a helyét, előbb fel kellett bomlania a tradíciókra épülő, rendi jellegű közösségi társadalomnak, meg kellett szűnnie a vallásosan megalapozott közösségi érzéknek, ki kellett alakulnia a világ saját törvényszerűségeire tekintő tudományos ésszerű-ségnek s mindenekelőtt annak az individualitásnak, amelynek a számára ez a racionalitás érték lehetett. E folyamat már a reneszánsszal megindult ugyan, öntudatra azonban csak a felvilágosodással tett szert, ezért az alteritás időszakának végét csak nagyon hozzávetőlegesen jelölhetjük meg az előbbi két eseménysor kibontakozására való utalással.
2.2. Az alteritás fogalmának meghatározására a modernitáséval szemben került sor (a ’más’
jelentésű latin alter névmás felhasználásával). A szembeállítás ténye, a komplementaritás
164 SUHAI PÁL
hangsúlyai – úgy tűnik – jól használható fogalmakhoz vezettek: a két korszak alapvető kü-lönbségének, illetve az alteritás kori kultúrákban mutatkozó közös vonásoknak a látványá-hoz. Problémák akkor jelentkeznek, ha az egyes korszakokon belül, a részleteket illetően kezdünk el vizsgálódni (lásd pl. a modernség felosztása körüli koncepcionális eltéréseket).
Hasonló nehézségek várnak az alteritás fogalmát használókra is (pl. Shakespeare besorolá-sának kérdésében). S rögtön eszünkbe juthat Heller Ágnes figyelmeztetése is: a moderni-tás dinamikája, az ellentmondás szelleme nem tisztelve korszakhatárokat „valahol az ókori Athénben született, ott munkál a zsidó-keresztény kultúrában, és azóta is bomlasztóan hat minden hagyományos, hierarchikus és tekintélyelvű társadalomra” (Heller, 2004, 1). Hozzá-tehetjük: az ókori Athénben születtek a legnagyobb görög tragédiák, sőt az ókori Athén is.
S ha Szókratész (ahogy Heller állítja) már „modern”, idősebb kortársa, Szophoklész is az?
A kérdést itt és most még csupán fölvetni szeretnénk, hogy általa fölhívhassuk a figyelmet e fogalmak körültekintő, a konkrét körülmények elemzésében gyökerező használatára.
Bókay Antal idézett könyvében az alteritás sajátosságait három szempont figyelembe-vételével elemezte. Vizsgálta az adott korszak irodalmának életintegrációját, a befogadót irányító értékrendeket, illetve a hagyományozás jellemző közegét. Ha ezek alapján próbáljuk választott témánkat, az attikai tragédiát, konkrétan Szophoklész Oidipusz királyát jellemezni, a következőket figyelhetjük meg. Ahogy az alteritás korában általában, Szophoklész műve esetében is az élet szerves megnyilvánulásai között, kultikus eseményként láthatjuk a műal-kotást (az 5. századi Athén színházi kultúrájának ebben éppoly közvetlen szerepe volt, mint a Nagy Dionüszia ünnepségsorozatát megalapozó Dionüszosz-kultusznak vagy a khorégoszok intézményében megtestesült gazdasági erőnek). A mitologikusan megalapozott egységes világlátásnak, a sensus communisnak is léteznie kellett (pl. az Oidipusz-monda esetében), ha a szerző a darab ironikus helyeinek egy részét arra az ellentétre építhette, amely a néző ismeretei és a főszereplő tudatlansága között feszült.
A hagyományozás kérdése az előzőeknél már jóval bonyolultabb. Nem egyszerűen azért, mert a drámai alkotások előadása, a színházi esemény eleve a szóbeliség közegébe vonja s ezzel az alteritásra jellemző jegyek szempontjából szinte megítélhetetlenné teszi a produk-ciót. Sokkal inkább azért, mert ez a kor, az athéni tragédiák születésének időszaka egy nagy átrendeződési folyamat része volt, melynek során az alteritás századaira, a görögség korábbi századaira is jellemző szóbeliség éppen átadni készült a helyét az írásbeliség új paradigmájá-nak. (Ezt a folyamatot nevezte Jan Assmann a „rituális koherenciáról” a „textuális koherenciá-ra” való átmenetnek – Assmann, 1999, 87–102.) Ebben a korban születtek (vagy éppen hogy megszülettek) a görög kultúra nagy, alapozó szövegei, nem sokkal a homéroszi eposzok után az athéni tragédiák vagy a platóni dialógusok.
Az is jellemzője e kultúrának, ami éppen hiányzik belőle. A keleti kultúrákkal szemben az írás itt „nem nyit meg hivatalos teret”, nem hoz létre szent iratokat sem (mint pl. a zsidóság az Ószövetséget) – a szóbeliséget pedig ahelyett, hogy szubkultúrába szorítaná, feldolgozza, elsősorban az irodalom, illetve a filozófia és a tudomány területén. Mindezek olyan nagy jelentőségű események, amelyek eszmetörténeti jelentőségük révén úgy lépnek túl a görög kultúra határain, hogy egyúttal az alteritás kereteit is feszegetik, miközben e korszak alkotá-sai jóformán problémátlanul olvasztják magukba mindazt, amit a „rítus és az ünnep, […] a kulturális emlékezet elsődleges szervezésformái” (Assmann, 1999, 57) addig létrehoztak.
2.3. Az irodalmi művekhez hasonlóan a mítoszokról is tehetünk tárgyias megállapításokat.
Elmondhatjuk, hogy a mítosz ősidőket értelmező történet, eredetmonda, amely a természet és a társadalom különböző jelenségeit istenek, természetfeletti lények, emberfeletti hősök alakjában teszi elképzelhetővé. Megállapíthatjuk, hogy a szóbeliség fokán a mítosz a kultu-rális emlékezet egyik legfőbb megnyilvánulása. Hangsúlyozhatjuk az ünnep szertartásaihoz-szimbólumaihoz kapcsolódó, újabb és újabb alakváltozatokra hasadó történeteinek a közös-ségi identitás megerősítésében játszott szerepét. Beszélhetünk továbbá a szüzsé eredetének tipológiai problémájaként is a mitikus szövegekről (Lotman, 1994, 82–104), amelyekben még a világ ősi rendjének ciklikus időszerkezete érvényesült, szemben a születés és halál két végpontja közé szorult egyéni életek vagy a rend megszegését jelentő egyedi esetek lineáris (és sokszor tragikus) történéseivel.
De bármilyen okos megállapítást tegyünk is, az csak akkor érhet célba, ha a mítoszokban (az irodalmi művekhez hasonlóan) valamilyen hermeneutikai viszonynak, megértésre váró szituációnak a megjelenését, értelmezési kísérletét tudjuk látni vagy láttatni (Kocziszky, 1992, 1821–1834). A korinthusiakhoz írt I. levél Pál apostolának intelmei mintha az értelme-zőnek is szólnának: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs ben-nem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” Ami a levélben a szeretet, az az interpretációban a hermeneutikai alapviszony: a megértésre-önmegértésre való törekvés a szöveggel-szövegekkel folytatott s a szövegek közötti dialógus biztosítása jegyében. Ehhez még azt is hozzátehetnénk, hogy az értelmezői közösség tagjai közötti párbeszéd előmozdí-tása formájában is. E feladathoz mindössze egy képességre van szükség: a szinoptikus látás képességére. Más szavakkal ez az intertextualitás következetes érvényesítésének, a derridai
„elkülönböződés” nyomai iránti figyelemnek, a szövegek párbeszédében való részvételnek az igényét jelenti.
2.4. Végül, ha röviden, „címszavakban” is, nézzük magát a művet, Szophoklész Oidipusz kirá-lyát (pontosabban ennek egyik értelmezési lehetőségét)! A fentiekben említett együttlátás követelménye – belelátni a mítoszt a drámába, a drámát a mítoszba – először is műfaji kér-déseket vet föl a tanár számára (a detektívműfaj profán beavatási rituáléjának problémáján kezdve a mitikus hiedelmek „szörnyű, barbár meséjének” témáján át a kétszintes dráma s az arisztotelészi drámaelmélet kérdéseiig). Egy ilyen műfaji „szemle” persze csak akkor lehet igazán eredményes, ha a művet generáló szemlélet jegyében folyik, s az alkotás formálási sajátosságainak a megértéséhez is közelebb visz (mint pl. az Oidipusz-dráma értelmezési le-hetőségei között az ellentét, a fordulat konstrukciós elve).
A tanórai szituáció pedagógiai követelményeiről szólva a dialogicitás, a képességfejlesztő munkáltatás és az ismeretek célszerű felhasználásának szempontjait kell hangsúlyoznunk. Ez utóbbiak mind feltételei a sikeres munkának. Hely hiányában csak utalni lehet a már említett tankönyvcsaládra (Suhai, 2004), amelyben az Oidipusz-értelmezés fentiekben csak jelzett gondolatmenete éppúgy az alteritás korának tágabb horizontjába állítva, bővebb kifejtésben található, mint az elemzés didaktikai szempontrendszere. A három kötet közül a tankönyv az értelmezéshez szükséges előzetes feltevések megfogalmazásával, a feladat- és szöveggyűj-temény a képességfejlesztő munkáltatás igényeinek megfelelő feladatok és szövegek közlé-sével, a művelődéstörténeti album pedig a háttérismeretek összegyűjtésével (s a
szemlél-166 SUHAI PÁL
tetéssel) kívánja a tanár és a tanuló munkáját segíteni. A kötetek között kialakított fenti munkamegosztás tudatos megfontolás eredménye, s megfelel a kommunikációs szituációk kereteinek kiterjesztésével, pontosabban e kiterjesztés hasznával kapcsolatos elképzelések-nek. (E műveletnek, „az adatok külső tárolásának” mint a kulturális emlékezet felhasználá-sának teóriájáról bővebben Jan Assmann idézett könyvében olvashatunk – Assmann, 1999, 21–25).
Irodalom
Assmann, Jan: A kulturális emlékezet, Bp., 1999.
Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban, Bp., 1997.
Escarpit, Robert: Irodalomszociológia, A könyv forradalma, Bp., 1973.
Heller Ágnes: Mi a modernitás?, Mindentudás Egyeteme, 2004. február 2.
Kocziszky Éva–Samothraké: Vita Creuzer szimbólumelméletéről és a mitológia lényegéről, Holmi, 1992/12.
Lotman, Jurij Mihajlovics: Szöveg – modell – típus, Bp., 1973.
Lotman, Jurij Mihajlovics: A kommunikáció kétféle modellje a kultúra rendszerében = Kultúra, szöveg, narráció, szerk.: Kovács Árpád–V. Gilbert Edit, Pécs, 1994.
Suhai Pál: Irodalom, művészet az alteritás korában, 1–3, Bp., 2004.