A demokrácia további veszélyei közé tartozik Cooper szerint az a körülmény, hogy a képviseleti rendszerekben az emberek különö-sen könnyen lehetnek „demagógok és politikai cselszövők balek-jai”.51 Amilyen áldás a demokráciára nézve a gentleman jelenléte, olyan átok a demagógé. S a demagógok számára a legkedvezőbb működési terep épp a demokrácia. Hogy miről ismerhető fel a de-magóg? Arról, hogy mindig azt hajtogatja az embereknek, hogy ők tévedhetetlenek, s ezért minden hatalom őket illeti… „A dema-góg a népet mindig az alkotmány és a törvények elé helyezi – azon nyilvánvaló tény ellenére, hogy az emberek maguk fölé helyezték az alkotmányt és a törvényeket.”52 A módszeréhez tartozik, hogy a gentlemant gazfickónak, a gazfickót pedig gentlemannek nevezi, s eközben természetesen nem az észérvekre, hanem az érzelmekre és az előítéletekre hat. Aki udvaronc lenne egy király mellett, az a demokratikus berendezkedésben demagóggá válik – mondja Coo-per. (Azok az amerikaiak például, jegyzi meg személyes tapasz-talataira utalva, akik Európában a feudális hierarchia és ranglétra legnagyobb csodálói, hazatérve a népszuverenitás legharciasabb hirdetői lesznek…) A monarchiákban az uralkodót azért „vakítják el” a saját fogyatékosságait illetően, hogy kegyeket csikarjanak ki tőle; a demokráciában a népnek hízelegnek – hogy irányíthassák.
Az igazi gentleman politikus nem hízeleg a népnek, és mivel nincs semmi titkolnivalója, nyílt és őszinte. Gyakrabban él a szidás és megfeddés eszközeivel, mint a dicsérettel, mert tudja, hogy a ha-talom bölcs gyakorlásához nem a népszerűség hajhászására van
51 „The dupes of demagogues and political schemers” (Cooper, James Fenimore 1969, 128).
52 „The demagogue always puts the people before the constitution and the laws, in face of the obvious truth that the people have placed the constitution and the laws before them-selves” (i. m., 155).
szükség (i. m., 156). Nem feledjük ugyan Skinnernek a bevezetés-ben említett figyelmeztetését, miszerint „ne olvassunk bele” egy szerző szövegébe olyat, ami nem szerepel benne, de megkockáz-tatjuk az állítást: bár Cooper nem használta a „populizmus” ki-fejezést, soraiból jól érzékelhetően az a kép bontakozik ki, hogy a demokráciát erősen féltette a populizmus veszélyétől.
Hasonló élességű kritikával értékeli Cooper a politikai pártok szerepét is. (Az amerikai politikai gondolkodásban Washington óta szinte töretlen hagyomány volt a pártellenesség…) Szerinte té-vedés azt feltételezni, hogy a szabadság fennmaradásához szükség van a politikai pártok tevékenységére. Angliában a pártok kulcs-szerepet játszottak a politikai szabadság kivívásában, ismeri el, ám az Újvilágban más a helyzet: a kialakított alkotmányjogi struktúra nem igényli a pártokat. Amelyekről nincs is jó szava. Az amerikai demokrata a következő főbb negatívumokat tulajdonítja a pártok-nak (i. m., 226–227).
A párt az előítéletes gondolkodást erősíti, s ezzel félrevezeti az embereket. Emiatt van az, hogy a nemzet egyik fele csodálja azo-kat, akiket a másik fele gyűlöl – és fordítva. Mindkét oldalnak nem lehet egyidejűleg igaza – sokkal inkább az a helyzet, hogy egyik oldalnak sincs igaza, kockáztatja meg a feltevést Cooper.
A pártok saját szempontjaik előtérbe helyezésével hibás dönté-sekre veszik rá a polgárokat, s ezzel nyilvánvalóan sértik a társa-dalom érdekeit.
A pártokat önző és korrupt érdekek vezetik a törvényhozó tevé-kenységben; csak azt tartják szem előtt, hogy vetélytársaik szándé-kait meghiúsítsák.
A pártok a helyi függetlenség és autonómia elfojtóivá váltak;
a helyi döntéshozóknak pártálláspontok közül kell választania, s figyelmen kívül kell hagyniuk azt, hogy mi lenne a legjobb a kö-zösség számára.
A fentiekből levont következtetés igen sarkos: „Ha a párt ural-kodik, a nép nem uralural-kodik, csak az embereknek az a csoportja,
amely hatalmába tudja keríteni a pártot”.53 Ezzel Cooper némi-képp megelőlegezi Robert Michels német szociológus nevezetes tételét, az „oligarchia vastörvényét”, amely szerint minden párton belül egy szűk csoport veszi át az uralmat. Az érzelmek és szenve-délyek felszításával a pártok minden valódi polgári erényt háttérbe szorítanak. Más tehát demokratának lenni, és megint más pártem-bernek.
„Nagy különbség van aközött, hogy valaki demokrata, és aközött, hogy valaki egy úgynevezett demokratikus párt tagja, az előbbi ugyanis ragaszkodik a függetlenségéhez és a véleményalkotás sza-badságához, míg az utóbbi számára ezek össze nem illeszthető dol-gok.” A fenti – meglehetősen elfogult – elemzésből az következik tehát, hogy a demokrácia és a pártok érdekei kizárják egymást, s ezt ki is mondja Cooper: „a nemzet jó részének semmi érdekeltsége nincs a pártokban” (i. m., 227–228).
Az amerikai demokrata – amint azt már a mű előszava is hangsúlyoz-za – mindenekelőtt igahangsúlyoz-zat akar mondani, vagyis szembesíteni kí-vánja az amerikai demokráciát saját fennen hirdetett alapelveivel.
Az igazság pedig ritkán egyszerű – és sosem könnyű a mainstream gondolkodással szembehelyezkedni. Az amerikai demokráciával foglalkozó írások nagyobb része idealizált, rózsaszínű képet fest a tárgyáról, és a sorai mögül kicsendül az önelégültség. Cooper művének egyik legfőbb értéke tehát az, hogy nem a szokványos szellemben közelít a témához. Ezért aztán nem is vesz semmit sem névértéken. Aki ismeri a szerző méltán híres regényeit, A kémet, a Az utolsó mohikánt és a többit, az tudja, hogy Coopert talán sem-mi sem foglalkoztatta szenvedélyesebben, sem-mint látszat és valóság ellentéte, a félrevezetés és a csalás. Joggal emeli ki tehát George
53 „When party rules the people do not rule, but merely such a portion of the people as can manage to get the control of party” (i. m., 227).
Dekker és Larry Johnston, hogy akit ennyire foglalkoztatott az em-berek megtévesztésének a lehetősége, az törvényszerűen merült bele a politika világának tanulmányozásába (Dekker–Johnston:
Introduction; i. m., 9). Hiszen semmi sem lehet ellentmondásosabb, mint a kormányzatok szavai és tettei… S míg az Egyesült Államok
„nagypolitikájában” a két rivális párt hívei egymásra licitálva bi-zonygatták elkötelezettségüket a többségi elv tiszteletben tartása mellett, addig Cooper arra a következtetésre jutott, hogy a sike-res kormányzás titka valójában az önkontrollban rejlik. A jacksoni demokrácia radikális vadhajtásai és a Wall Street „whigjeinek”
oligarchikus törekvései egyaránt ellenszenvesek voltak a számá-ra. Úgy látta, ha a XVIII. századi gondolkodásnak az volt a hibája, hogy a kormányzó kisebbség akaratát a nép egészének az akaratá-val azonosította, az új demokratikus szemlélet abban hibázik, hogy a többség akaratát automatikusan az igazsággal azonosítja. Abból indult ki tehát, hogy sem a többség, sem pedig a kisebbség vélemé-nyére nem lehet a kormányzást alapozni – stabil iránytűként csak az erkölcsi elvek szolgálhatnak…
Egyszerre regényírónak és politikai elemzőnek lenni persze ko-moly kockázatokkal jár – az írói véna ugyanis hajlamos felnagyíta-ni a hibákat és vétkeket. A közvélemény befolyásával társított sú-lyos veszélyek végül is nem vezettek a kilátásba helyezett tragikus következményekhez, az amerikai demokrácia nem roppant össze.
Valószínűleg eltúlozta azokat a vétkeket is, amelyek a XIX. század első felében az amerikai sajtó számlájára voltak írhatók, és nem számolt azzal a kiegyenlítő hatással sem, amely az amerikai mé-diastruktúra policentrikusságából fakadt. Hosszú távon tévesnek bizonyult azon feltevése is, miszerint az amerikai demokráciát a törvényhozás „hatalombitorlása” (legislative usurpation) fenyegeti, vagyis az, hogy a kongresszus minden hatalmat elvesz a végrehaj-tó hatalom fejétől, az elnöktől (i. m., 92–93). Mint ismeretes, ez a tendencia a XX. század második felére alaposan megfordult.
Mindezek a megjegyzések azonban nem sokat vonnak le Coo-per gondolatainak az értékéből: Az amerikai demokrata elmélyült
és bátor szembenézés az amerikai demokrácia valóságával. A de-mokrácia eszméje melletti elkötelezettségével Cooper eltért a kor-társ konzervatívok túlnyomó többségétől, ám demokráciakritikája számos lényeges konzervatív elemet tartalmazott. Világossá tette:
a legkevésbé sem tartja tökéletesnek a demokráciát – csak jobbnak tartja a monarchikus és arisztokratikus kormányzati rendszerek-nél. Nem a vagyonosokat, hanem a „népet” kívánta szolgálni, de a „néptől” azt várta, hogy a saját érdekében fogadja el a „termé-szetes” szociális hierarchiát, a gentlemanek vezető szerepét. A de-mokráciára leselkedő veszélyek alapos feltárása biztosítja Cooper megbecsült helyét az amerikai konzervativizmus panteonjában – s ezért foglalkozik vele ez a munka is.