Cooper azonban tisztában volt a demokrácia veszélyeivel is – és hosszan értekezett róluk. A legsúlyosabb közülük szerinte az, hogy
„a demokráciákat szükségszerűen a közvélemény ellenőrzi”. Hogy ebben miért látott gondot? A modern liberális politikatudomány evidenciának tekinti, hogy – Giovanni Sartori szavaival – „a de-mokrácia egész építménye végső soron a közvéleményre támaszko-dik, arra a véleményre, amely valóban a köz véleménye…” (Sartori 1999, 51). Cooper nem maradt adós a válasszal: a közvélemény rop-pant szeszélyes és változékony, s e sajátossága a legtöbb esélyt az embereket félrevezető, csalárd eszközöket alkalmazó demagógok-nak adja a hatalom megkaparintására. Szerinte a demokráciában a törvények szerepét is a közvélemény veszi át, innen pedig már csak egyetlen lépés annak a kimondása, hogy a demokráciában a zsarnokság a „köz” (publick) akaratából ered és a „köz” vélemé-nyére támaszkodik. „Ez az a szokásos forma, amelyben a tömegek zsarnokságukat gyakorolják.”49 Az emberek éppúgy engedelmes-kednek a közvéleménynek, mint a királyoknak vagy hercegeknek.
A közvélemény szerepének a kérdése tehát központi jelentősé-gű Cooper egész demokráciafelfogásának a szempontjából. Ebben az országban, állapítja meg, „ahol a politikai tekintély azoké, akik képesek a véleményük kinyilvánítására… van egy erős és veszélyes tendencia arra, hogy az igazsággal és az igazságossággal szemben a közvéleménynek rendelődjünk alá.” (Cooper, James Fenimore 1969, 197.) Bizonyos értelemben ez a szabadságért fizetendő ár, jegyzi meg, s azzal a természetes ösztönnel magyarázható, hogy az emberek hízelegni akarnak a mindenkori hatalomnak. Cooper lényegében azt a problémát diagnosztizálja, amely aztán a XX.
szá-49 „It is a besetting vice of democracies to substitute publick [sic!] opinion for law. This is the usual form in which masses of men exhibit their tyranny.” (Cooper, James Fenimore 1969, 130.)
zadban kerül majd igazán a vizsgálódások középpontjába, hogy az elfogadott vélemény nem a közösség sajátja, hanem kívülről kapott vélemény. Ez pedig nagyfokú konformizmust kényszerít ki, és az egyéniség ellenségét, a tömegembert hívja életre. A monarchiában a királynak hízelegnek, a demokráciában a tömegnek – vonja meg a párhuzamot. S ez utóbbival jóval nehezebb szembefordulni, mert míg azok, akik a zsarnok uralkodóval szállnak szembe, sokak ro-konszenvére és támogatására számíthatnak, a többséggel szembe-fordulók többnyire egyedül maradnak. A „köz” által megvalósított elnyomás a lehető legrosszabb fajta elnyomás – olvashatjuk a követ-keztetését, amely erősen hasonlít Tocqueville-nak a „többség zsar-nokságával” kapcsolatos, sokszor emlegetett aggályaira. A több-ségnek az Egyesült Államokban „óriási tényleges hatalma van”, írja a neves francia gondolkodó, „ha pedig valamely kérdésben ki-alakult ez a többség, nincs erő, amely képes lenne nemhogy feltar-tóztatni, de akár lassítani is érvényesülését...” Így jut el arra a követ-keztetésre, hogy a demokráciának nem a gyengesége, hanem, épp ellenkezőleg, az „ellenállhatatlan ereje” okozza a problémát; „nem az ott uralkodó túlzott szabadság, hanem a zsarnokság elleni bizto-sítékok csekély száma” (Tocqueville 1993, 357, 362). Ezt azt aggályt osztotta Cooper is, aki figyelmeztet: sem egyetlen ember, sem pedig a kevesek zsarnoksága nem lehet olyan szörnyű, mint a tömegé.
Ennek fényében Cooper egy dőlt betűvel kiemelt passzusban hangsúlyozza:
„Egy demokráciában a polgárok nem birtokolhatnak olyan ha-talmat, amelyet az intézmények kifejezetten nem adtak át nekik, továbbá az őket megillető hatalommal is csak az alkotmány által előírt keretek között rendelkezhetnek. Ami ezen túlmegy, az már elnyomás…”50
50 „It ought to be impressed on every man’s mind, in letters of brass, ’That, in a democ-racy, the publick has no power that is not expressly conceded by the institutions, and that
Demokratikus körülmények között, fűzi hozzá, a társadalomnak kevésbé van szüksége a közvélemény korrigáló szerepére, mint a szűk bázisra támaszkodó kormányzatok alatt, hiszen itt megvan-nak a jogi lehetőségek a hibák és gondok orvoslására. Amerikában tehát a szabadság minden hívének meg kell értenie, fogalmazza meg nyomatékosan, hogy a zsarnoki cselekedetek csak a „köz”-től származhatnak (acts of tyranny can only proceed from the publick), ezért ebben az országban erre éppoly szigorúan figyelni kell, mint máshol a királyokra és arisztokratákra.
Továbbfűzve gondolatmenetét Cooper arra az érdekes követ-keztetésre jutott, hogy bár az Egyesült Államokban nagyobb a politikai szabadság, mint a legtöbb civilizált országban, az egyes polgárok személyes szabadsága (personal liberty) mégis kisebb.
Miért? Mert a polgárok a törvényeken kívüli autoritás (extra-legal authority) befolyása alatt állnak – a közvélemény ugyanis nagyon erősen korlátozza döntési szabadságukat. Az emberek hajlamosak arra, hogy saját meggyőződésüket is félretegyék, csak azért, hogy megfeleljenek a közvélemény elvárásainak – írja, s e feltevését va-lóban alátámasztotta jó néhány szociológiai vizsgálat is a XX. szá-zadban. Ha az Egyesült Államok kormányzata valaha is összerop-pan – jósolta Cooper –, az csak egyetlen tényező következménye lehet, mégpedig az amerikai közvélemény által követett „téves irányé”, azé, amely a hamisat igaznak, az ellenséget barátnak, a barátot pedig ellenségnek látja (Cooper 1969, 207).
A közvélemény alakításában nyilvánvalóan megkülönböztetett szerep jut a sajtónak, nem meglepő tehát, hogy Cooper ennek a tevékenységével is behatóan foglalkozott. A véleményét rögtön könyve elején összefoglalja: a sajtó, akárcsak a tűz, lehet az em-ber hatalmas erejű segítőtársa, de szörnyű úr is… A sajtó története mindenütt ugyanazt a mintázatot mutatja: eleinte szerényen lép
this power, moreover, is only to be used under the forms prescribed by the constitution. All beyond this is oppression…” (Cooper, James Fenimore 1969, 197.)
fel és kizárólag az igazság mellett áll ki, miután azonban győze-delmeskedik, nemcsak a magabiztossága nő meg, hanem rendre összekeveri az igaz és hamis dolgokat (i. m., 179). S ezzel a ma-gatartással azon kérdésnek is alapot ad Cooper szemében, hogy vajon a tevékenysége több hasznot hajt-e, mint amennyi kárt okoz.
Tény, mutat rá, hogy a sajtó roppant hatékony fegyverré vált a zsar-nokság elleni küzdelemben, ám ennek során maga is despotikus jelleget ölthet, s így az általa felszámolni kívánt bajok helyére úja-kat hozhat.
S többnyire hoz is szerinte. Félrevezeti az embereket, a közvé-lemény félrevezetése pedig súlyos bűn. Cooper ítélete az amerikai sajtóról meglehetősen szigorú:
„Azzal az ürüggyel, hogy a közmorált védi, valójában e morált tel-jesen korrumpálja, s azt a látszatot keltve, hogy a szabadságot védi, ténylegesen lépéséről lépésre olyan zsarnokságot vezet be, amely kegyetlenségében, mohóságában és közönségességében nem ma-rad el egyetlen despotizmustól sem, amelyet keresztény állam va-laha is ismert.” (I. m., 183.)
Tocqueville ennél kétségkívül kedvezőbben ítélte meg az amerikai sajtó által kivívott szabadságot, amikor, igen árnyaltan, így fogal-mazott: „sokkal inkább az általa megakadályozott rosszat, mint-sem az általa okozott jót figyelembe véve szeretem” (Tocqueville 1993, 261).