Calhoun másik elméleti munkája, a Diskurzus az Egyesült Államok alkotmányáról és kormányzatáról tulajdonképpen az Értekezés gondo-latait próbálja „konkretizálni” az amerikai berendezkedés kapcsán, s ennyiben a két mű szorosan kapcsolódik egymáshoz. Életrajzíró-inak a jóvoltából tudjuk, hogy a dél-karolinai gondolkodó hosszú éveken át készült a Diskurzus megírására, ám elhatalmasodó tü-dőbaja és korai halála miatt ezt már nem tudta teljesen befejezni.
Az elkészült szöveg magán viseli a kényszerű sietség nyomait:
nyersebb, kevésbé kifinomult, mint az Értekezésé. Mégis hiba lenne azok példáját követni, akik szinte meg is feledkeztek Calhounnak erről a másik könyvéről.
A Diskurzus kiindulópontja az, hogy az amerikai alkotmány ere-detileg bölcsen szabályozta az unió és a tagállamok kapcsolatait:
megőrizte az egyes államok autonómiáját, és csak annyi hatalmat ruházott át a szövetségi államra, amennyi feltétlenül szükséges volt annak működőképességéhez. Ez a berendezkedés azonban idővel egyre inkább eltért „eredeti karakterétől és struktúrájától”, a cél ezért nem lehet más, mint a kívánatos eredeti állapot visszaállítása.
Ezért hangsúlyozza már a Diskurzus első bekezdése:
„A mi berendezkedésünk kormányzatok rendszeréből áll, az uniót alkotó különálló államok saját kormányzataiból, amelyeknek egy közös kormányzatuk van, ezt nevezik az Egyesült Államok kor-mányának. Az előbbiek megelőzték az utóbbit, amelyet ők hoztak létre…” (Calhoun, John 2003b, 62.)
Ez a gondolat, az államoknak a szövetségi kormányzattal szem-beni primátusa mintegy vörös fonalként húzódik végig az egész munkán – azt is mondhatjuk, hogy az egész Diskurzus ennek a bi-zonyítására tesz kísérletet. Calhoun olvasatában a Függetlenségi nyilatkozattól a Konföderációs cikkelyeken át az alkotmányig
min-den jelentős állásfoglalás, dokumentum az állami jogok csorbítha-tatlansága mellett száll síkra – s akik ezt figyelmen kívül hagyják, akarva-akaratlanul meghamisítják az „alapító atyák” elképzelé-seit. Érdemes megjegyezni, hogy ezt az érvelést jogi szempont-ból megalapozottnak látta a jeles magyar jogteoretikus, Concha Győző is az Újkori alkotmányok című művének USA-val foglalkozó részében. Szerinte a Calhoun által kidolgozott megközelítés („el-szakadási tan”) és A föderalista szemlélete között végső soron csak a polgárháború tudott dönteni, nem pedig a pró és kontra felho-zott érvek (Concha 1884, 191–196). Az államok elsőbbségének ez a koncepciója szorosan összekapcsolódott az egyes államok teljes egyenlőségének az elvével. Figyelemreméltó, hogy míg az embe-rek jogegyenlőségének az eszméjét élesen elutasította Calhoun, az uniót alkotó tagállamok tekintetében ezt evidens kiindulópontnak tekintette.76
Érvelésének kifejtését azzal kezdi, hogy mit is jelent az unió
„föderális” jellege. Az Egyesült Államok ugyanis nemcsak de-mokratikus, hanem föderális köztársaság is – s ez, implicit módon, azt foglalja magába, hogy a szövetségi állam nem tekinthető sem
„nemzeti”, sem pedig „konföderációs jellegűnek”. Az ő szavaival:
azért föderális, mert „az államok közösségének a kormányzata, nem pedig egyetlen állam vagy nemzet kormányzata”.77 A „nem-zeti” (vagyis szövetségi) kormányzat szerinte a hatalom túlzott mértékű centralizációját vonná maga után, a klasszikus konföderá-ció pedig túlságosan laza keretű együttműködést eredményezne.
A XIX. század közepének történeti kontextusában persze a
hang-76 Cheek 2001, 141. Ezért a liberális Hofstadter is élesen bírálta Calhount, mond-ván, hogy őt csak a számára fontos kisebbségek érdekelték, és ezért kiváló logikai képességei ellenére is „perverz” gondolkodásúvá vált. Elismerte ugyanakkor, hogy a többség és a kisebbség viszonyának elvi szintű elemzésében Calhoun maradandó értéket alkotott (Hofstadter 1985, 89–90).
77 „…it is federal and not national, because it is the government of a community of States, and not the government of a single State or nation” (Calhoun, John 2003b, 63).
súlyt nem az utóbbi, hanem az előbbi megállapítás bizonyítására fordította, hiszen a fő veszélyt a szövetségi kormányzat „nyomu-lásában” látta.
Értelmezésének alátámasztására idézi George Washington ne-vezetes levelét, amelyet a kongresszushoz intézett az alkotmány elfogadtatásának ügyében; ebben a jeles államférfi expressis verbis úgy fogalmazott, hogy a bevezetendő kormányzat az „unió általá-nos kormányzata” (the general government of the Union) lenne. Nem véletlenül használta Washington e kifejezést; sokan a „nemzeti”
terminus alkalmazása mellett álltak ki, de a többség végül elvetette azt. „Nem lehet kétségünk – állapítja meg Calhoun –, hogy az al-kotmányozó gyűlés az »Egyesült Államok« kifejezéssel arra utalt, az államok egy föderális unióban egyesültek”; egyébként aligha lehetne ezen államok „föderális kormányzatáról” beszélni.78 Az al-kotmány megalkotóinak nem az volt tehát a céljuk – fogalmazódik meg a következtetés –, hogy a tagállamok egymáshoz való viszo-nyát érdemben átrendezzék, hanem csak – a hatékonyság okából – a kormányzat „más szervezetét” kívánták létrehozni, mint amilyet a Konföderációs cikkelyek előírtak. Az államok azonban az alkot-mány ratifikálása után is megőrizték „különálló, független és szu-verén karakterüket”, hiszen erről semmilyen formában sem mond-tak le. Az uniót az államok a saját szabad akaratukból teremtették meg – „saját maguk számára”, mégpedig azért, hogy részesüljenek az együttműködés előnyeiből, s nem azért, hogy lemondjanak a jogaikról (Calhoun, John 2003b, 68–73). A szövetségi kormányzat is az államok alkotása – következésképp irreális elvárás lenne velük szemben, hogy teljesen alárendelődjenek neki.
Calhoun arra is utal, hogy az egyes amerikai államok polgárai a közös kulturális örökség ellenére sem alkotnak egységes nemzetet – kimondatlanul is jelezve ezzel, hogy az amerikai nemzeti
identi-78 „It cannot admit of a doubt that the Convention, by the expression „United States”
meant the States united in a federal Union” (Calhoun, John 2003b, 64).
tás a polgárháború előtti időszakban még nem kristályosodott ki.79 Az államok polgárai politikai közösségeket alkotnak, s szerinte az
„átruházott” és a „fenntartott” jogok megkülönböztetésének meg-maradása nem is teszi lehetővé, hogy Amerika lakosai „egyetlen közösséggé vagy nemzetté” váljanak. „Valójában politikai síkon nem beszélhetünk közösségként az Egyesült Államok népéről, abban az értelemben, ahogy egy népet vagy nemzetet alkotnak az emberek. Ilyen közösség soha nem is volt...”.80 Az amerikaiak így – folytatódik az érvelés – egy föderális közösséget alkotnak,
„államok közösségét”, olyat, amelyet a „politikai egység” (political compact) szálai fűznek össze, nem pedig egy nemzeté, amelynek a tagjait szerinte a „társadalmi egység” (social compact) szálai egye-sítenek.
Hogyan lehet egy ilyen sajátos államalakulatot egyben tartani és hatékonyan irányítani? Egy olyat, amelyben a kormányzatnak két szintje van, az „általános” és a tagállami, s amelyben, ezzel összefüggésben, megkülönböztethető az alkotmányozó és a tör-vényhozó hatalom szintje (constitution and law-making powers). E fö-deráció fenntartásának egyetlen elképzelhető módját Calhoun az Értekezésből már megismert „egyetértő többség” elvének alkalma-zásában látta (i. m., 102–104). Ahol a kormányzati jogkörök meg-osztottak, ott kizárólag a „negatív hatalom” biztosításával kerül-hető el, hogy a gyengébbek kiszolgáltatott helyzetbe kerüljenek az
79 Hasonló következtetésre jutott az amerikai nemzeti identitás és a többi identi-tásforma egymáshoz való viszonyának alakulását vizsgálva Samuel Huntington is.
A neves szerző szerint míg a gyarmati időszakban még nem volt külön amerikai identitás, a brit dominált, a függetlenségi háborútól a polgárháborúig terjedő idő-szakban már megjelent ugyan az amerikai tudat, ám a nemzeti identitás még a he-lyi-állami identitással versengett. „A forradalom amerikaivá tette a gyarmati lako-sokat, de nem kovácsolta őket nemzetté.” (Huntington 2005, 182–191.)
80 „There is, indeed, no such community, politically speaking, as the people of the United States, regarded in the light of, and constituting one people or nation. There never has been any such…” (I. m., 90.)
erősebbekkel szemben. A Diskurzusban Calhoun tovább részletezte a numerikus többség elvének a bírálatát, bár azt elismerte, hogy nem egyszerű dolog a többség kétféle felfogását, a számbelit és az
„egyetértőt” egyazon rendszer keretében összehangolni. Az ame-rikai kormányzat két „elemből” tevődik össze: az önálló testületi jellegű államokból és az egyes államok számokban mérhető népes-ségéből (i. m., 99). A numerikus elv, fejtette ki, alkalmas a „föde-rális számok” (federal numbers), vagyis a voksok meghatározására, ám nem képes sok konfliktus megoldására. S bár nem könnyű az egyeztetés, szerinte az amerikai politikában kezdettől fogva kiala-kultak az „egyetértő többség” érvényesítésének az intézményes alapjai. Calhoun négy területet emelt ki e tekintetben: a tagállamok szuverenitását, az alkotmányozó és a törvényhozó hatalom elválá-sát, a központi kormányzatra átruházott és az államoknak fenntar-tott jogkörök megkülönböztetését, és végül azt, hogy az „általános kormányzat” hatalma is erősen megosztott az államhatalmi ágak szétválasztása révén.
S tévedés lenne azt gondolni, állítja Calhoun, hogy a negatív hatalom, azaz a vétójog megadása megbénítaná a központi kor-mányzatot. Ellenkezőleg! „Egy erős kormányzatot nem gyengít, hanem jelentős mértékben megszilárdít egy megfelelően erős ne-gatív hatalom.”81 Igaz, a kormányzat veszítene valamit cselekvési gyorsaságából, ismerte el, de ezt bőven ellensúlyozná morális ere-jének megnövekedése. Az a körülmény, hogy a közösség minden részének biztonságot nyújtana, és kialakítaná azt a meggyőződést, hogy egyetlen csoportot vagy érdeket sem lehet a másik kárára el-nyomni, olyan erőt kölcsönözne az uniónak szükséghelyzetben, amelynek a megteremtésére az egyébként aligha lenne képes.
E meggyőződésének alapján Calhoun egészen odáig ment, hogy azt javasolta, legyen az USA-nak két elnöke; egyiküket az északi, a
81 „A strong government, instead of being weakened, is greatly strengthened, by a corre-spondingly strong negative” (i. m., 170).
másikukat pedig a déli államok választanák, s egymás döntéseivel szemben abszolút vétójoguk lenne…
„Sokat kell még tanulnunk a politika tudományában. A többség uralmának az elve és a szavazati jog jó dolog, de önmagukban nem elégségesek a szabadság megőrzésére, amint azt a tapasztala-tok tanúsítják” – fogalmazta meg egyik barátjához írott levelében Calhoun már 1831-ben (idézi: Cheek 2001, 155).
Az ő értelmezésében az igazi „republikanizmus” azt a követel-ményt támasztotta a demokrácia híveivel szemben, hogy a poli-tikai közösség akaratnyilvánítását ne korlátozzák pusztán az idő-közönként megtartott szavazási eljárásokra, hanem fogadják el az érdekek kifejezésének más eszközeit is. Megoldásként az egyetértő többség elvét ajánlotta, amelyről úgy vélte, s nem alaptalanul, hogy az érdekek artikulációját magasabb szinten képes megteremteni, mint a mechanikus szavazási eljárás. Szerinte „pozitív” és „nega-tív” elvekre egyaránt szükség van, s csak együttes alkalmazásuk biztosíthatja a szabadságot (i. m., 170). Ha viszont megtagadjuk a „negatív hatalom” elismerését, akkor a washingtoni szövetségi kormány fokozatosan minden hatalmat a saját kezébe fog összpon-tosítani, és a legerősebb államok érdekeinek a kiszolgálójává válik – állította Calhoun. A Diskurzus nem hagyott kétséget afelől, hogy szerzője szerint az USA ebben az elhibázott fejlődési irányban in-dult el... (i. m., 173–174).