Az alkotmány tartalma nem választható el attól a küzdelmes fo-lyamattól, amely a megszületéséhez elvezetett. A gyarmati ura-lomtól megszabaduló amerikai államok – mélyen idegenkedve bármiféle fölöttük álló erős kormányzattól – először csak igen laza együttműködést kívántak kialakítani. Az 1777-ben elfogadott s négy évvel később ratifikált Konföderációs cikkelyek még csak a szuverén államok szövetségét teremtették meg, s az államszö-vetségnek roppant szűk jogkört adtak. (Adót például nem vethe-tett ki, és saját hadsereggel sem rendelkezett.) A konzervatívok többsége azonban a konföderáció további megerősítését pártolta, hogy korlátokat emeljen az egyes államok esetlegesen felelőtlen viselkedésével szemben. Az elit számos államban attól tartott, hogy olyan tömegnyomás nehezedhet a helyi kormányzatokra, amelyeknek azok nem tudnak ellenállni. Az erősebb szövetségi ál-lam mellett szólt a nagyobb külpolitikai érdekérvényesítő képes-ség is. Az e célt maga elé tűző mozgalomnak a virginiai George Washington, James Madison és a New York-i Alexander Hamilton álltak az élére.
A szövetségi állam mai formáját megteremtő és a szövetségi kor-mányzatnak széles jogkört biztosító alaptörvény kidolgozóit min-denekelőtt a hatalom forrásainak és megosztásának a dilemmái
foglalkoztatták. Ezek hátterében pedig szükségképp az a kérdés húzódott meg, hogy miként is vélekedünk az emberi természetről.
E tekintetben a puritanizmus hagyományai igen erős védőbástyát alkottak a felvilágosodás gondolkodóinak illuzórikus reményeivel szemben. Az emberi természet megítélése a mai napig alapvető vá-lasztóvonal a liberálisok és a konzervatívok mentalitása között: az utóbbiak, tagadva a racionalizmus optimista emberképét, hagyo-mányosan abból indulnak ki, hogy az ember jó és rossz keveréke – s gyakran az utóbbiból van több benne. Madison, a későbbi elnök, akit az „alkotmány atyjaként” szoktak nevezni, azzal a híres és ta-láló hasonlattal élt, hogy ha az emberek olyanok lennének, mint az angyalok, akkor nem lenne szükség kormányzatra.
Az Egyesült Államok alkotmánya tehát arra a konzervatív fel-ismerésre épült, hogy az embereket valódi természetük alapján kell kormányozni. Ebből fakadt az a meggyőződés is, hogy feltét-lenül el kell kerülni az „eltúlzott demokráciát” (Madison szavai-val: an excess of democracy). E kiindulópont magyarázza, hogy az alkotmány kidolgozói „kiegyensúlyozott”, a hatalom koncentrá-lódását megakadályozó, a hatalmi ágakat egymástól következete-sen elválasztó, s egyúttal a tömegek politikai szerepvállalása elé korlátokat állító berendezkedést alapoztak meg. Melyek voltak e berendezkedés legfőbb vonásai, anélkül, hogy részletes alkot-mányjogi elemzésbe bocsátkoznánk? Kétkamarás törvényhozás, erős központi végrehajtó hatalom, ezen belül az elnök erős, a vétó-jogot is magába foglaló pozíciójára épülő prezidenciális rendszer, s a két másik hatalmi ágtól teljesen független igazságszolgáltatás, élén a Legfelsőbb Bírósággal. A „fékek és ellensúlyok” kifinomult rendszerével korlátozott kormányzat védelmet nyújtott a hirtelen és átgondolatlan változtatásokkal szemben, a konzervatívok által elfogadott fokozatos és szerves változásokat részesítve előnyben.
A tulajdon védelmében az egyes államoktól megtagadták azt a jogot, hogy beleszólhassanak a szerződéses kötelezettségek telje-sítésébe.
„Reakciósnak” azonban semmiképp sem lehet nevezni az al-kotmányt: bár eredeti változatában számos olyan „emberi jogot”
nem tartalmazott, amelyet a radikális demokraták követeltek, a feudális előjogokat elvetette, és semmilyen vagyoni feltételt nem támasztott állami hivatal betöltéséhez. A felekezeti hovatartozás mérlegelését is megtiltotta. 1791-ben pedig Madison kezdemé-nyezésére tíz cikkellyel, az úgynevezett Jogok törvényével (Bill of Rights) is kiegészítették az alkotmányt, deklarálva az alapvető polgárjogokat.
Az amerikai alkotmány erejét nem az biztosította, hogy írott formában is kodifikálták; azért nem maradt pusztán „papíralkot-mány”, mert a gyarmati időszak csaknem kétszáz évének a tradí-cióira és szokásaira épült. Joggal utal tehát arra Clinton Rossiter az amerikai konzervativizmusról írott, ma már „klasszikusnak”
számító könyvében, hogy az amerikai alaptörvény működőképes-ségét elsősorban annak köszönhette, hogy valójában nagyon kevés újdonság volt benne (Rossiter 1962, 103)! S talán e körülmény tük-rözi leginkább az amerikai alkotmány konzervatív szellemiségét, hiszen a konzervatívok számára a cselekvés alapját nem az abszt-rakt ráció, hanem a tradíciók, szokások és előítéletek alkotják. (Karl Mannheim kifejezésével: „a közvetlenül meglevőben, a gyakorlati-as konkrétban való megkapgyakorlati-aszkodás”; Mannheim 1994, 69.) A kon-zervatívok tudják, hogy a társadalommal nem szabad és nem is lehet önkényesen kísérletezgetni, ezért a törvényhozók sem indul-hatnak ki a tabula rasa fikciójából. Ami újdonság a Philadelphiában megszövegezett alkotmányban volt, az a múltnak és a jelennek az ügyes összefűzésében ragadható meg, olyan összekapcsolásában, hogy mindkettő szempontjai kellő súlyt kaptak benne. Az ameri-kai alkotmány nem angyalok, hanem gyarló emberek számára ké-szült – s ezért lehetett sikeres.
Az alkotmány konzervatív vonásai a legjobban A föderalista című cikkgyűjteményből (The Federalist) ismerhetők meg. Ennek hátteré-ben az új alaptörvény kidolgozóinak az a törekvése állt, hogy az egyes államok törvényhozó testületeit meggyőzzék a tervezet
rati-fikációjának szükségességéről, mindenekelőtt a leginkább ellenálló New Yorkét.10 Több állam ugyanis húzódozott attól, hogy túllépjen az összefogásnak azon a szintjén, amelyet a Konföderációs cikke-lyek előirányoztak.
De nemcsak a meggyőzésre, hanem a magyarázatra is szükség volt, mert a Philadelphiában elkészített alkotmányszöveg sok kér-déssel egyáltalán nem foglalkozott, így például a hatalom meg-osztásának az indokaival sem, sőt még a „fékek és ellensúlyok”
sokat emlegetett fogalmát sem tartalmazta. A cikksorozat kezde-ményezője Alexander Hamilton volt, s ő nyerte meg az ügynek a virginiai James Madisont és a tekintélyes jogászt, John Jayt. Az ösz-szesen 85 cikk közül azonban Jay csak kettőt írt, A föderalista így lényegében Hamilton és Madison szellemi gyermekének tekinthe-tő. (Mindhárom szerző Publius álnév alatt írt, a cikkek zöme 1787 októbere és 1788 augusztusa között jelent meg három New York-i újságban.) A föderalista elemzését bonyolítja, hogy két olyan ember alkotása (Jay két esszéjétől eltekintve), akiknek a felfogása (és ké-sőbbi pályafutása) nagymértékben eltért egymásétól. Hamilton az iparban és a kereskedelemben érdekelt északi államok polgárságá-nak képviselőjeként az erős centrális kormányzat híve volt, míg a virginiai Madison a déli agrárkörökkel állt szorosabb kapcsolatban, később pedig a szövetségi kormány jogkörének további erősítése ellen lépett fel. A közös cél azonban A föderalista hasábjain közös platformra hozta mindkét nagy formátumú államférfit. Az esszé-gyűjtemény az általános megítélés szerint az alkotmány „egyedül-álló mélységű” magyarázatát adja.11 Az alábbiakban, a teljességre törekvés nélkül, néhány olyan gondolat kiemelésére szorítkozunk,
10 A történelmi háttérhez lásd: Morris 1987. A szóban forgó időszak tömör magyar nyelvű összefoglalása: Urbán 1998, 385–392, valamint Sellers–May–McMillen 1995, 61–82.
11 A nevezetes cikkgyűjtemény magyarul is olvasható: Hamilton–Madison–Jay 1998. A következőkben ebből idézünk. A cikkek értelmezéséhez lásd Garry Wills bevezetését a kötetben, valamint részletesebben: Furtwangler 1984.
amely közvetlenül releváns gondolatmenetünk, vagyis az amerikai konzervativizmus jellege és fejlődése szempontjából.