A „laissez faire konzervativizmus” részletesebb vizsgálata előtt néz-zük meg röviden, mi is állt e változások hátterében! Az 1861–1865 között lezajlott polgárháború kétségkívül korszakhatár az amerikai történelemben, olyan, amelynek a jelentőségét sokan a független-ségi háborúéhoz hasonlították. Észak győzelme ugyanis nemcsak a rabszolgaság eltörlését és az unió megőrzését biztosította, hanem a gazdaságról és a társadalomról vallott északi felfogás felülke-rekedését is. A tekintélyes szerzőpáros, Charles és Mary Beard a számos kiadást megélő, Az amerikai civilizáció kibontakozása (The Rise of the American Civilization I–IV, 1927–1948) című könyvében azt állította, hogy a „második amerikai forradalomnak” tekintett polgárháború lényegében arról szólt, hogy az iparban érdekelt elit megfosztotta hatalmától a földbirtokos elitet.103 Ez az állítás erős leegyszerűsítés, de tény, hogy az ipari kapitalizmus rendszere im-már akadálytalanul diadalmaskodott az unió egész területén – a legkevésbé még épp a „rekonstruálni”, újjáalakítani kívánt régi Délen, ahol a felszabadított rabszolgák sorsának a rendezése sem sikerült. A testvérháború lezárulása után világtörténelmileg is rit-kaságszámba menő gazdasági fellendülés zajlott le az Egyesült Ál-lamokban. Az USA túlszárnyalta Nagy-Britanniát is a legfontosabb ipari és kereskedelmi mutatók tekintetében, és a századfordulóra a világ legerősebb gazdasági hatalmává vált.
E folyamat óhatatlanul a gazdaság szerkezetének és intézmé-nyeinek a mélyreható változását is maga után vonta: a családi vál-lalkozások mellett egyre nagyobb szerephez jutottak a nagy cégek, elsősorban a részvénytársaságok. Míg a polgárháború időszakáig a kapitalizmus klasszikus szabad versenyes formája dominált, a
103 Beard–Beard 1927–1948, a négy kötet címe: I. The Agricultural Era; II. The Indus-trial Era; III. America in Midpassage; IV. The American Spirit.
század utolsó harmadában mind erősebbé váltak a monopolizá-lódási tendenciák. A verseny korlátozására irányuló törekvések a hatalmas trösztök kialakulásához vezettek; John Rockefeller Stan-dard Oil társasága az amerikai olajipar csaknem 90 százalékát el-lenőrizte, és hasonló pozíciót vívott ki Andrew Carnegie acélipa-ri vállalkozása is. A kongresszus 1890-ben már indokoltnak látta, hogy trösztellenes törvényt hozzon. Ehhez persze túl kellett lépnie a gazdaságba való állami beavatkozás liberális tilalmán – igaz, a Sherman-törvényt épp a laissez faire védelmének a jegyében alkot-ták meg. A trösztök erejét jelzi, hogy ezt 1914-ben a kongresszus-nak újra meg kellett ismételnie. A változások hajtóereje a profit utáni hajsza volt, s a legsikeresebb vállalkozók, az „ipar kapitá-nyai” (Rockefeller, Carnegie, Vanderbilt stb.) példátlan nagyság-rendű vagyonokat halmoztak fel. Az üzleti siker vált mindennek a mércéjévé, a verseny pedig könyörtelen volt.
Mindez messzemenő társadalmi hatásokkal járt. A gyors ütemű urbanizáció 1865–1914 között csaknem hétszeresére növelte a vá-rosokban élők számát. Dinamizmusát jelzi, hogy 1900-ra már hat nagyváros népessége haladta meg az egymillió főt. A vasúthálózat rohamosan szélesedett: a századfordulóra már a világ vasútvona-lainak egyharmada (!) az USA-ban üzemelt. A transzkontinentális vonalak kiépítése a távíró, a telefon és a villanyáram használatá-nak elterjedésével együtt alapjaiban alakította át az amerikai életet.
Ebben az időszakban zárult le az Egyesült Államok nyugati irá-nyú terjeszkedése a természetes határ, a Csendes-óceán elérésével.
Az 1862-ben elfogadott Homestead Act, a telepestörvény igen jelen-tős segítséget nyújtott az újonnan meghódított nyugati területek benépesítéséhez: 160 acre-nyi (mintegy 110 magyar hold) birtokot kínált ingyen az állami földterületből bármely nagykorú igénylő számára. Go West, Young Man!, azaz „Menj nyugatra, fiatalember!”
– szólt a buzdítás. A kontinens birtokbavételéhez nélkülözhetet-len segítséget adott a nagyarányú bevándorlás: a század utolsó negyedében évente átlagosan csaknem félmillióan érkeztek. Míg
1870-ben 40 millió lakosa volt az USA-nak, 1900-ra már 76 millió – s ebből 10 millióan Európában születtek.
Az „aranyozott kor” politikai életéről nem alaptalanul alakult ki az utókorban az a vélekedés, hogy az amerikai politika törté-netének „legkevésbé fontos és legvisszataszítóbb fejezete” fűződik hozzá. A közérdek szolgálata nyíltan és kendőzetlenül alárende-lődött az üzleti érdeknek, miközben „a politika afféle jelentékte-len színjátékká változott”.104 E színjáték elsődleges főszereplői az elnöki hatalom rovására jelentősen megerősödött kongresszus, valamint a két nagy párt volt. Mivel a Délhez szorosan kötődő de-mokratákat a polgárháború morálisan megroppantotta, e korszak-ban nagyobbrészt a republikánusok adták az elnököket. 1868-korszak-ban választották államfővé a polgárháború egyik hősét, Ulysses Grant tábornokot, aki azonban igencsak naiv és gyenge vezetőnek bizo-nyult. Az unió „rekonstrukciójára” irányuló törekvéseit korrupciós ügyek és vesztegetési botrányok sora kísérte. Néhány jellegtelen fi-gura után 1884-ben a demokraták által támogatott Groover Cleve-land jutott be a Fehér Házba, aki kísérletet tett a korrupció csök-kentésére. 1892-ben ismét őt választották elnökké, 1896-ban pedig a republikánus William McKinley-t, aki a hazai ipar védelmét magas vámtarifával kívánta biztosítani.105
A vámok mértéke a korszak egyik legfőbb gazdasági vitatémája volt, a másik törésvonal pedig a dollár „keménységéhez” kapcsoló-dott, vagyis ahhoz a dilemmához, hogy mennyire engedjenek teret a némi inflációt is lehetővé tevő „puhább” pénznek. A kérdés ter-mészetesen társadalompolitikai prioritásokat érintett: a termékeik árának esésével szembesülő és eladósodó agrártermelők ugyanis az utóbbi opcióban voltak érdekeltek. A farmerek tömeges méretű
104 Sellers–May–McMillen 1995, 220; a korszak áttekintése: i. m., 220–243; Zinn 1980, 247–289.
105 A „polgárháború nemzedékének” elnökeihez részletesebben lásd: Hahner 1998, 131–180.
elégedetlensége az 1880-as évekre az agrárpopulizmus jelenségé-hez, 1892-re pedig a People’s Party, a populista Néppárt színre lé-péséhez vezetett.106 A populista mozgalom, amely már korábban is létrehozott nyomásgyakorló szervezeteket (Patrons of Husbandry, Greenback Labour Party, Grange) egyrészt inflációt követelt, a mező-gazdasági termékek árának emelkedését elősegítendő, másrészt pedig kormányzati beavatkozást a farmerek érdekében. A popu-lizmus igen komoly tömegtámogatásra tett szert, politikai képvise-letét az elnöki pozícióért háromszor ringbe szálló demokrata jelölt, William Jennings Bryan is felvállalta (1896, 1900, 1908), de a kiala-kult erőviszonyokat nem tudta átformálni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a század utolsó negyedére Alexander Hamilton Amerikája teljes és végérvényes győzelmet aratott John Adams és Thomas Jef-ferson Amerikájával szemben egyaránt, bár talán még maga Ha-milton is megütközött volna a kapitalista rend vulgáris vonásain.
Az anyagiasság eluralkodása a szellemi életet is alaposan meg-változtatta: a Biblia korábban élvezett tekintélyének fokozatos csökkenésével erősödő szekularizáció kezdődött. Mi sem mutat-ja jobban a materialista értékrend térnyerését, mint hogy ez még az egyházi vezetők és a vallásos gondolkodók egy részét is ma-gával ragadta: érvelésükben jól érzékelhetően háttérbe szorultak az anyagi sikereken túlmutató szempontok. A laissez faire törvénye egyetemes érvényű törvényként jelent meg, amely hidat próbált verni Isten és Mammon közé. William Lawrence, Massachusetts befolyásos anglikán püspöke például közvetlen összefüggést látott a moralitás és a gazdagság között, kijelentve, hogy csak az erköl-csös emberek válnak vagyonossá…107 A versengést vallási alapon igazoló püspök úgy vélte, az anyagi jólét önzetlenebbé teszi a
106 A populizmus értelmezéséhez lásd egyrészt Margaret Canovan „klasszikus”
munkáját (1981), másrészt magyarul Gyurácz Ferenc összefoglalását (1992).
107 „In the long run, it is only to the man of morality that wealth comes… Godliness is in league with riches…” (Idézi: Muccigrosso 2001, 133.)
nemzetet, és kifinomítja karakterét. Ez a szemlélet, amely bizo-nyos értelemben a darwinizmus tanának, az életképeseket pártoló evolúció tézisének a kései elfogadását jelentette, új volt. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert az amerikai eszmetörténet-írásban sokáig uralkodott az a felfogás, miszerint a szabadság és az indivi-dualizmus gyakorlatilag mindig is szorosan összefonódott a laissez faire szemlélettel. Ilyesfajta folytonosságról azonban tényszerűen nem beszélhetünk; a föderalisták és John Adams olvasatában az alkotmányosság követelményei sosem voltak azonosak a „gazdag-ság bibliájának” a követelményeivel, az iparbáró Andrew Carnegie nagy sikert arató könyvének a címével élve (The Gospel of Wealth, 1900). Az alkotmányosság és a szabad versenyes kapitalizmus laissez faire eszméit az „aranyozott kor” forrasztotta elválaszthatat-lanul össze. A demokrácia legfontosabb funkciójává ez a megköze-lítés a tulajdon védelmét tette. Ennek a jegyében foglalt úgy állást a Legfelsőbb Bíróság 1895-ben, hogy a jövedelemadó „kommuniszti-kus” jellegű, és súlyos csapást mér az alkotmány azon alapelvére, miszerint minden ember egyenlő a törvény előtt.
A szociáldarwinizmus intellektuális térnyerése ellenében termé-szetesen új reformer-szocialisztikus eszmék is megfogalmazódtak.
A földkérdéshez kapcsolódóan született meg a korszak talán leg-nagyobb hatású antikapitalista politikai doktrínája, amelyet Henry George dolgozott ki. Első ízben 1879-ben publikált, s aztán számos kiadást megélő könyvében, a Fejlődés és szegénységben (Progress and Poverty) a föld értékének a kérdését állította középpontba, abból a feltevésből indulva ki, hogy minden baj a földek növekvő értékéből származik. Ezért a földtulajdonra jelentős mértékű „egységes adó”
(single tax) kivetését javasolta, azt remélve, hogy ez megoldást hoz a látványos anyagi haladás és a széles körű szegénység paradox ellentétére. Népszerűvé vált tézisének a fogadtatását jelzi, hogy a kor tekintélyes filozófusa, John Dewey Platónéhoz hasonlította Henry George jelentőségét, a nagy orosz író, Lev Tolsztoj pedig úgy vélte, a „tudomány történetében egyedülálló” elképzelés az orosz földprobléma megoldására is alkalmas (Skidmore 1978, 168–
169). A laissez faire elvét támadta Edward Bellamy is Visszatekintve (Looking Backward, 1888) című és ugyancsak nagy hatású munkájá-ban, amelyben – regény formájában – egy lényegében utópisztikus szocialista rend bevezetésére tett javaslatot. E reformtörekvések mindenképpen hozzájárultak ahhoz, hogy a szociális problémák a politikai diskurzus tárgyai maradjanak, előkészítették a követke-ző évszázad „progresszív mozgalmát”, de semmiképp sem tudták megrendíteni a laissez faire szemlélet uralmát.