A Bretton Woods-i rendszer

1944 júliusában több mint 40 ország képviselője találkozott Bretton Woods-ban (New Hampshire, USA), hogy kidolgozzák egy olyan nemzetközi rendszer körvonalait, amely segíti az újjáépítést, a fejlesztést és a háború utáni gazdasági fejlődést. Szem előtt tar-tották az első világháború utáni nemzetközi gazdasági rendszer instabilitását, a hiper-inflációs tapasztalatokat (például Németország, 1922–1923), valamint az 1930-as évek világválságát.

A pengő az értékét a második világháború végén elsősorban a háborús készülődés ki-adásai miatt meglazult költségvetési fegyelem, a közvetlen háborús kiadások, a hatalmas pusztítás, a szovjet Vörös Hadsereg fedezet nélküli hadipénz-kibocsátása, majd a háború utáni, egyesek szerint mesterségesen gerjesztett áruhiány miatt meginduló hiperinfláció során teljesen elvesztette. A stabilizációra több próbálkozás is volt: 1945 őszén egyszeri vagyondézsmát vetettek ki, de ennek hatása csak átmeneti volt. 1946 januárjában számítási egységként bevezették az adópengőt, amely lényegében párhuzamos valutaként szolgált, de ez már nem sokáig tartotta életben a pengőt. A stabilizációs törekvések során új pénz-nemként a forintot vezették be 1946. augusztus 1-jén. Az új pénz bevezetésekor 1 forint 400 000 kvadrillió pengőt, vagy 200 millió adópengőt ért. Az előbbi átváltási ráta való-jában csak elméleti volt, hiszen a teljes forgalomban lévő pengőállomány értéke nem érte el a 0,1 fillért sem. Az adójegyek formájában forgalomban lévő adópengő viszont számot-tevő értéket képviselt, egy néhány hetes átmeneti időszakban az adójegyek váltópénzként is funkcionáltak. A pengő 1016%-os havi inflációs rátája ma is tartja a rekordot, 2008-ban a zimbabwei dollár 1010%-kal megközelítette, de nem érte el a magyar hiperinfláció mér-tékét. A világon valaha kiadott legnagyobb címletű bankjegy továbbra is a magyar száz-millió bilpengős bankjegy, amely 100 kvadrillió (1026) pengőnek felelt meg, de értéke már forgalomba hozatalakor sem volt, ekkor gyakorlatilag már kizárólag adópengőben és árucserével zajlott a kereskedelem.⁸³ (A fotó a Magyar Nemzeti Múzeumban készült 2017 júliusában.)

Az ENSZ Monetáris és Pénzügyi Konferenciája kertében meginduló tárgyalásokon döntöt-tek a Nemzetközi Valutaalap és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (International Bank for Reconstruction and Development, IBRD) létrehozásáról, valamint az árfolyamok rögzítéséről.

Az USA mint a legnagyobb delegáció, közgazdászok és politikusok széles körével érke-zett Bretton Woodsba. Kína – Csang Kaj-sek nemzeti kormányát képviselve – aktív szerepet játszott, és az eredeti tagállamok tekintetében az 5. legnagyobb kvótát (lásd később) kapta.

83 Forrás: Wikipédia alapján.

Kuba – Ramón Raul San Martín vezetése alatti – delegációja a kis agrárországok érdekeit képviselte. Több latin-amerikai ország meglehetősen aktívan vett részt a tárgyalásokon.

Már a résztvevők köre is utal arra, hogy igyekeztek demokratikus folyamatokat biztosítani, hogy lehetőleg minden ország érdekeit figyelembe tudják venni.

Az USA és a Szovjetunió együttműködésének egyik utolsó pozitív szakasza épp Bretton Woodsban volt, még a hidegháború kitörése előtt. A Szovjetunió aktív volt ugyan a tárgyalásokon, és a tervezetet is aláírta, ám a szovjet kormány végül mégis úgy döntött, hogy nem csatlakozik sem az IMF-hez, sem az IBRD-hez.

A múlt hibáinak elkerülése érdekében a résztvevők úgy vélték, hogy rögzített árfo-lyamrendszerre lenne szükség. A rögzített árfolyamrendszer nemcsak az infláció alacsonyan tartásában segít, hanem kiküszöböli a nemzetközi tranzakcióknál jelentkező bizonytalansá-gokat is, így hozzájárul a nemzetközi kereskedelem és beruházás expanziójához. A kölcsö-nös függéstől azt is remélték, hogy megnehezíti a nacionalizmus ismételt megerősödését.

A Bretton Woods-i rendszer árfolyamrendszere az aranydeviza-sztenderd lett, ami a tiszta aranysztenderd és a tartalékvaluta-sztenderd keveréke. Az aranydeviza-rendszer-ben valamelyik ország valutáját tartalékvalutaként jelölik meg; ez a valuta az USA dollár lett. A dollár árfolyamát az arannyal szemben rögzítették: eredetileg 35 USD/uncia arany.

Az USA központi bankja vállalta, hogy igény szerint aranyra váltja a dollárt, ám e kötele-zettséget csak a külföldi központi bankokkal szemben vállalta.

A részt vevő országok az amerikai dollárral (ritkább esetben az arannyal) szemben rög-zítették valutájuk árfolyamát. Pontosabban meghatározták a dollárral szembeni árfolyamot, és vállalták, hogy azt az adott érték körüli +/–1%-os sávban tartják. Ezek az országok nem vállaltak kötelezettséget valutájuk aranyra való átváltását illetően. E helyett arra vállalkoz-tak, hogy intervencióval tartják a dollárral szembeni árfolyamot, azaz a kialakult helyzetnek megfelelően dollárt adnak el vagy vásárolnak.

Amikor többletkereslet van a valutapiacon a hazai valuta iránt (a dollárral szemben), a rendszerben részt vevő országok dollár vásárlásával biztosítják a hazai valuta kínálatát.

Fizetésimérleg-többletük lesz, hogy tartani tudják a rögzített árfolyamot. Amennyiben túlkínálat van hazai valutából (a dollárhoz képest), a részt vevő országok központi bank-jai hazai valuta dollár ellenében történő vásárlásával biztosítják a dollárkínálatot, ami fizetésimérleg-deficitet eredményez. A tartalékvaluta országát kivéve tehát tartalékvaluta-sztenderdként működött a rendszer.

E rendszer egyik tipikus hibája a fizetésimérleg-deficit (vagy -többlet), pontosabban annak állandósulása. A fizetésimérleg-hiány miatt az adott országnak dollártartalékot kell értékesíteni a valutapiacon. Amennyiben a deficit visszatérő és jelentős, az adott ország kifogyhat a tartalékból. Amennyiben erre sor kerül, az adott ország nem tudja tovább tar-tani a rögzített árfolyamot. Ennek valószínűleg leértékelődés lesz a következménye, ami ellentétes a rendszer lényegével.

Egyfajta biztonsági hálóként létrehozták a Nemzetközi Valutaalapot azzal a feladattal, hogy rövid távú hitelnyújtással segítse a rögzített árfolyamok fenntartását. A tagállamoknak kvótatartalékot kellett tartaniuk az IMF-nél (lásd később), és ebből nyújtottak hitelt a fize-tésimérleg-problémákkal rendelkező országoknak. Napjainkban is hasonló kvótarendszert működtet az IMF, és a tagállamoknak ugyanúgy joguk van a kölcsönre, bár sokan közülük már felhagytak a rögzített árfolyammal. Sok ország akkor fordul az IMF-hez, amikor már nem tudja tovább törleszteni nemzetközi adósságát.