Költőjük fejlődését rég figyelemmel kísérjük mi itt egynehá-nyan. Egy naturalista lyrikus. A naturalismus Baudelaire-rel be-vonult a lyrába és némi diadalokat is aratott. De korántsem ha-lad oly győzelmesen előre, mint gondolnók. Baudelaire-ékkel szemben ingathatatlanul helytállnak a parnassusiak közülök Leconte de Lisle, túlélő kortársa a Fleurs du Mal költőjének, klasszikus koturnuson zeng antik és exotikus hangulatokat, míg Sully Prudhomme, aki amannál majd 20 évvel ifjabb, esz-ményi tónusban festi a legsubtilisebb érzelmeket. S ezek mel-lett a romantikus Rostandról nem is szólva ott van a népszerű Coppée, aki sokkal kiállhatatlanabbul sentimentális, nemhogy naturalistának merhesse magát mondani. Anglia legnépsze-rűbb költője, Tennyson középkori lovagidylleket zeng a natu-ralismus fénykorában, míg az amerikai Dorgan szinte élvez-hetetlenül eszményi légkörbe czepeli föl türelmes olvasóit. De sőt a regényben, novellában is érezhető ez a visszahatás. Az orosz Gorkij novelláinak csak a köpönyege naturalista, alak-jai romantikusak és 26 durva péklegénye milyen troubadou-ros imádattal rajong egy szolgálóért! A franczia Anatol France művelődéstörténeti vagy Sienkiewiczként őskeresztény han-gulatokat restaurál; – maga az atyamester a nagy Zola, csak egyik utóbbi munkájába a Travailba 3 ideálisan sentimentális nőalakot hímez be a régebbi Nanák helyett (Josine, Francziska, Susanne). Nálunk Mikszáth, Gárdonyi a népies idyllhez, Her-czeg a történelemhez menekülnek a romboló naturalismus elől – (és népszerűbbek, mint Bródi vagy Kóbor); Szabolcska, egyhanguan idyllikus népdalféléket döngicsél, Bárd Miklós Arany Jánosi hangulatoktól duzzad, Harsányi Kálmánt sem hiszem hogy túlságosan modernnek lehetne mondani ebben az értelemben.
És e nagy antinaturalistikus reactio korában pendíti meg egy fiatal költő a Baudelaireék elejtett lantját és Budapest aszfalt-jain próbál virágokat termelni. Ki ne volna kíváncsi, milyen virágok termenek a mi sáros aszfaltunkon?
Bizony nem fehér liliomok, de piros rózsák sem. Nagyon szürke virágok, talán nem is virágok, csak gombák. Szürkék és szaporák, mint a gombák. És mi nem szeretjük a gombát.
Bresztovszky versei mindeddig nem arattak általános hatást, mert nagyon prósaiaknak találtuk őket.
De nem voltunk-e igazságtalanok? Tolstoj figyelmeztetett rá bennünket, hogy amit mi költőinek nevezünk, az voltaképen már költőileg használt, tehát uraságoktól levetett holmit jelent.
És nincs-e igaza? Hogy is gunyolhatta ki Arany János egyik utolsó versében a költői természetfelfogás ilyetén modernizá-lását? Mért ne lehetne minden tárgy költői? Az aszfalt, amelynek sarában hosszan elsiklik a gázlámpa viszfénye – mért volna prózaibb a virágos mezőnél, amelynek harmatcsöppjein nap-sugarak játszanak? A Kálvintéri szökőkút mért ne volna csak oly költői, mint a pusztai kútágas, a villanyos kocsi csengetése, mint a madárcsicsergés? A város zegzugos utczái mért ne pó-tolhatnának egy őserdőt, és az utczasarkon leső nyomorúlt leányok mért ne lehetnének az erdő tündérei? S a Siegfried sárkánya mivel költőibb a modern gőzparipánál?
Hát megmondom, mivel. Avval, hogy az él.
A sárkány él, az őserdő él, és künn a mezőn is él és nő és szeretkezik és csírázik és illatozik minden kis fűszál, de az aszfalt az csak szürke kő és csak bután tűri, hogy az emberek járjanak rajta. – És mégis – még ez a holt kő is megmozdul, hogyha egy igazi költő néz reá. A költőnek van valami cso-dálatos pápaszeme, amelyen átnézve minden egyszerre meg-változik előtte. A nagy bérházak, amelyek előbb oly hidegen bámultak, most élni kezdenek: az egyik ásít, a másik nevet, a harmadik nyújtózkodik, a negyedik keresztet vet magára. Az
utczán járó embereknek a veséibe látni, a lányoknak a ruhái alá. És a nagyfüstös gyárak falják az embereket, és a nagy gé-pek ott fenn igazi tűzokádó sárkányokká lesznek – ha Zola néz rájuk. Br. nem néz ilyen pápaszemen, és nem igen elevenedik meg előtte a világ. Sőt egy kissé blazírt szemében meglehetős holtnak és unalmasnak tűnik fel minden (amint a részletes tár-gyalásnál látni fogjuk). Ezért realismusa színtelen, élettelen, költőietlen. Pedig – bizony a nagy naturalista költők hatásu-kat nem annak köszönik, hogy naturalisták, hanem, hogy köl-tők. És Baudelaire is inkább a bizarrkodásával hatott, ami egy cseppet sem naturalismus. Br. még csak nem is bizarrkodik és ha mégis hat néha, azt egyedül eszméinek köszöni. Mert eszméi vannak, és ritkán üres csak egy költeménye is. Ezek az eszmék hidegek, szenvtelenek, de nem mindig kopottak és néha érdekesek. Merev ellentéteit élesen állítja szembe és vá-góan józan prózai kifejezésekkel adja elő. És mikor az ember hallja, önkéntelenül fölsóhajt: Milyen kár, hogy ez versben van írva! –
Most épen három költeménye fekszik előttem Br.-nak. Előre kimondhatom, hogy a gyöngébb szülöttei közül valók. De ér-dekessek, amennyiben a blazírt poéta valami ellágyulását mu-tatják. Concessiókat tesz a naiv álmodók előnyére. – De lássuk a verseket sorba.
Az egyiknek témája félig-meddig szociális. Hálás témája Bresztovszkynak, alkalmas hatásos ellentétek fölállítására, modern szólamok alkalmazására, szúró gúnyra, és gondolati mélységek sejtetésére. Azért variálta is már többféleképen. Jó-múltkor elmondta nekünk, hogy érzi magát, amikor az utczán éhező munkásokat lát, maga meg valami klubba megy teázni.
Most meg bemutatja a hintón ülő nagyurat, amint észre sem veszi, hogy mellette az útfélen egy szegény éhes öreg ember összerogy. Nem egészen új témák, sőt az utóbbi azt a hatást teszi, mintha nem is látta volna igazán a költő, amit leír. Nagyon
hidegen „csinált” mindakettő, és mégis van valami eredeti-ség bennük. Épen ez a hideg csináltság. Száz közül 99 költő rémséges sentimentalisan dolgozta volna föl mind a két témát, mint ahogy fel is dolgozta az előbbit Endrődy (Isten felé), az utóbbit, ha jól emlékszem Gaál Mózes, és valószínűleg mind-akettőt még nagyon sokan. De Br. semmitől sem óvakodik annyira mint épen a sentimentalismustól, vagy egyáltalán bár-mifajta érzelemnyilvánítástól. Hogyan? Lehet-e ilyen témánál nem nyilvánítani érzelmet? Lehet bizony. Br. egyszerűen egy-más mellé állítja az ellentéteket, konstatálja a száraz tényál-lást, és aztán megáll, és várja, hogy vonjuk le a tanulságot. De, én Istenem, ez valami roppant száraz dolog. Így szoktunk le-vonni tanulságot statisztikai adatokból, és nagyon lehet, hogy a Br. versei is ilyen statisztikai adat, vagy legfellebb naturalista megfigyelés számba akarnak menni; – de hát akkor minek öltöztette őket rímruhába? Hisz a vers zenei formája utóvégre is kell, hogy valami érzelmet ringasson! (Az igazság kedviért megjegyzem, hogy a most tárgyalt versben egy helyen mintha mégis kicsillámlanék az erőszakos közöny szürke fátyola alól valami érzelem; mikor az éhező ember leírásánál bevallja, hogy
„egész előtte áll az arcza még” – de ezt is ilyen prózai kifeje-zéssel, s mintha csak a rím kedvéért tenné; ez a legjobb rím az egész versben.)
A vers különben ügyessen van megcsinálva, bár nem na-gyon látszik, mintha a költő tényleg megfigyelte volna a leírt jelenetet, a vonások általánossak, a kidolgozás naturalista-sab-lonokban mozog. Jó vonás a „megilletődött” tömeg; az a „se jobb, se rosszabb mint a többiek” kitűnő naturalista szólam és jól tette, hogy ismételte, és pompásan sikerült a „névtelen”
tömeg; de ez a „névtelen” jelző neki is nagyon megtetszett, mert még ezen kívül négyszer használja, és kétszer a nagyúrra vo-natkozólag, pedig evvel elrontja az egészet, mert úgy lett volna karakterisztikus, ha a névtelen tömeget hagyja ellentétben a
va-lószínűleg nagyon is neves úrral. – Az éhező leírása azonban már csupa sablon: száraz karjait nyújtja a nagyúr felé, „szeme homályos, ajka kék” és „száját mutatja reszkető kezével”. Az őt jellemző modernkedő szavak közül nem mulasztja el ide is becsöppenteni a „komédiát”.
A vers vége egy kissé homályos. Mikor megtudják, hogy a névtelen ember éhez, azt mondja a szerző: „éreztük mind, hogy ez mit is jelent”. Ez annyit jelentene, hogy mind voltak már hasonló helyzetben – a mi legalább is ellentétben áll a szerző múltkori versével, amelyben a tömeg éhségét a saját jómódjá-val helyezi ellentétbe. Az ember itt inkább jómódjá-valami kifakadást várna: „nem tudjátok ti, hogy ez mit jelent”. –
Az utólsó strófát avval végzi, hogy a hintón ülő „nem látja, hogy köszönti a fejetlen százkarú Caesar, a nép”. Herczeg Fe-rencz nevezte Ocskaijának remek prológjában a közönséget százszemű Caesarnak. Valami ilyes reminiscentiából körösz-tölte el a népet Br. is és alighanem azt akarta mondani, hogy nem gondolkodik, de ütni tud. Mégis hamis az analógia. Her-czeg helyesen fejezte ki a Caesar szóval a közönség korlát-lan nagyhatalmát; de Br. ugyancsak nem festi Caesarinak az ő nagyúr előtt megilletődött, névtelen, bárgyú néptömegét.
S körülbelül az a benyomásunk, hogy az ő fejetlen Caesarja nem egyhamar fogja használni száz karját. –
A második vers olyan szerelmes-féle. Csak mellesleg jegy-zem meg, hogy valamennyi közül ez a legérzelmesebb egyút-tal a legritmusegyút-talanabb is. Különben kevés szó essék róla, mert a leghosszabb és a legrosszabb.
Br. szerelmi hangulatain rendesen valami természetellenes-nek látszó fanyarság ömlik el; szinte folyton az ajkán látjuk azt a görbe mosolyt, amely, egyik verse szerint, mindig rajta lebeg, ha a megénekelt hölggyel találkozik. Itt is óvakodik ér-zelmesnek látszani és inkább affektálja a blazírtságot és vi-lágfájdalmat à la Byron, de a Byron engesztelő romantikája
nélkül. Annál inkább meglep bennünket ennek a versnek a két utolsó sora, meglehetős érzelmes frázis: (az fáj, hogy)
ami nekem folyton lelkem mélyébe markol, az másnak múló, semmi, hangulat.
De figyelmesebb olvasás után meggyőződünk, hogy ez a két sor nagyon kevéssé tartozik a költeményhez. A vers rövid tar-talma ez: Télen mindaketten szomorúak, kiábrándultak voltunk, és elpanaszkodtunk egymásnak, és meglehetősen megértettük egymást. De most tavasz van és maga megtanult kaczagni, és nem ért meg engem. Engem ez nem bánt. Én nem bánom, ha nem is együtt búsulunk, csak az fáj, hogy nekem búsul-nom kell. Milyen önző, sivár érzelem, megfordítva talán még költőibb volna; de Br.-nál szokatlanul érzelmes szavakba van burkolva:
Engem nem bánt hogy máris megtanult kaczagni, S nem együtt járjuk azt a bús utat,
hanem az fáj, hogy én nem válhatok meg attól.
Hogy illik aztán ehhez az idézett érzelmes két utolsó sor, ame-lyet voltaképen érteni sem lehet egészen, mert nem tudni, mi markol úgy a költő szívébe: az a bizonyos bús út, az a kiáb-rándultság-e, a melylyel most magára maradt, – vagy épen az-e, hogy magára maradt. Az utóbbit valószínűtlenné teszik az előtte álló sorok (engem nem bánt, hogy nem együtt járjuk azt a bús utat) – az előbbi sem valószínű, mert az ilyen blazírt bánat meg-lehetős nyugton hagyja az ember szívét és nem szokott beléje markolni. Mindezek azt a gyanút keltik az emberben, hogy ez utolsó két sor csak a hatás kedvéért odaszőtt csattanós befejezés, és megalkotásukban talán a rímszükség vezette a szerző elméjét. –
A költemény meglehetősen el van nyújtva; a dolog érdeme jóformán csak az utolsó strófára esik; az első 7 csupa
szó-szaporítás; de van benne valami érdekes jelenség. Szokott, színtelen, hideg, prózai naturalista kifejezései közzé ugyanis itt néha egészen közönséges, érzelmes frázisokat dobál, ame-lyek nagyon furcsán néznek ebben az idegen környezetben.
Csodálatosan rosszak és kopottak ezek a frázisok, és csak azt bizonyítják, hogy igaza van Heinenek minden író bizonyos te-kintetben Anteus, s ha elszakad az anyaföldjétől, erejét veszti, Br.-nak pedig anyaföldje a szürke s hideg érzéketlen aszfalt.
Mikor az aszfaltot el akarja hagyni, hogy az érzelmek tisztító légkörébe meneküljön, olyan frázisokat ír le, mint hogy teher-ként ül a lelkén a bánat, fojtó szürkeség veszi körül, mintegy messzehangzó ének rezg át rajta valami sejtelem, ólomszínű égbolt árnya ül az arczokon, tarkúl a szürke ég is és még egy párat már idéztem is. De ammellett megvannak a naturalista szólamok: rongy világ, a hölgy magázása, elsajnálni valakitől a jó kedvet (ami itt kissé ízléstelen, mert az elsajnálást más ér-telemben szoktuk venni). Még két érdekes kép van – az egyik elég erőszakosan beleszőve, de magában meglehetős sikerült, ha nem is egész új.
Hiába él, kínlódik annyi Archimedes, Szilárd pontot nem kaphat senki sem;
– a második mikor a hölgy által felkeltett enyhébb han-gulatát így festi:
Úgy éreztem magam, mint íróasztalomnál Reggel felé, munkálkodás után;
– ez elég naturalista, nem elég eredeti és elég ügyetlen.
Utoljára hagytam a harmadik verset, mert legjellemzőbb és ta-lán a legjobb is. Témája: könyvtári hangulat. Br. mint igazi vérbeli naturalista, szeret beszélni a tudásról, meg a munkáról, ami nála körülbelül egyre megy. De itt a szokásos
dicshimnu-szok helyett arról beszél, hogyan tönkreteszi az ő hitét, áb-rándjait, fantáziáját a tudás, hogy ő sokkal szegényebb a lené-zett álmodóknál; de ez már úgy is mindegy, s ő ha elvesztette is álomkincseit, de megtartotta büszkeségét. Ez elég kopott tárgy, de meg kell vallanom, hogy kivált a befejezése szépen sikerült, és mikor kijelenti, hogy „Szegény vagyok, de büszke lehetek” – akkor igazán hiszünk neki, és ezt a szép befejező sort megjegyezzük. Ez a sor talán a legértékesebb legőszintébb mind a három versben. – Hanem maga alapeszme: oly szürke a tudás! – eléggé kimutatja Br. keserű, blazírt pesszimismusát, ezt a kellemetlen szürke pápaszemet, amelyen át minden oly prózai, olyan fénytelen. Hogy volna szürke a tudás! Még a leg-önfejűbb naturalistát sem tartották szürkének és Zola valóság-gal rajong érte! Hogy is volna szürke a tudás! Hogy volnának ridegek a könyvtár polczai, amelyeken évezredek legtarkább gondolatai és érzelmei állanak bepáczolva, és legtöbbjüket az eleczetesedéstől is megóvja a költészet vagy igazság sava. De Br.-nak szürke a tudás és ő mégis tudni akar, mert ő szereti a szürkeséget – és ő erre büszke.
Igen, büszke. Br. költeményeinek még egy sajátos vonása az ő önérzete. Hisz majd minden nagy költőben megvolt az önérzet és Gőthe meg is mondta, hogy „nur die Lumpe sind bescheiden” – de Br. önérzete mégis egészen más, talán a Byro-néra hasonlít leginkább, aki szintén a blazírtságára, a kiégett szívére volt büszke – de ettől is elüt. Byron a kiábrándulás fájdalmát dicsőíté – Br. az érzéketlenségét. – Byron alapszíne sötét vörösesfekete; de Br.-é a szürke, határozatlan világos-szürke, mint az ólom, mint az őszi ég. De ő nagyra tartja ezt a szürke színt, és szürke lelkét elkereszteli „nagyléleknek”, elég sablonos modern újságszólammal.
Általában a vers kidolgozása elég sablonos, de elég ügyes is. A könyvtárból való készülődését reális vonásokkal rajzolja;
behajtja könyvét, szeme káprázik a sok betűtől, írásait kezébe
veszi, egykét köhintés tör ki a torkán. Vannak benne kopott, de legalább sima frázisok, tüdejére – majd lelkére száll a könyv pora; a tudás szürkesége lelkére tompán rájasúlyosúl, nagy lelke elkopik, ragyogványát letörli a tudás, a nagy igazság büszke kérkedése stb. Jó naturalista szólam: „olyan üres vagyok, oly nyomorúlt! már nem hiszem tündérmeséteket”.
Ennyit a versek tartalmáról és belső formáiról. Ami a külső formát illeti, arra nem sok szavunk lehet. Nyelvét készakarva telítette lapos, színtelen, prózai kifejezésekkel; képeket nem hasz-nál, ahol haszhasz-nál, ott is igen sablonosan teszi, vagy nem is szabatossan, mint ennél: Igazságunk hideg világa mellett süt-kérezünk, de fázni, fázhatunk.” Ha már sütsüt-kérezünk, akkor nem fázunk. Magyarságra sem igen törekszik, nem is vehetjük zokon tőle, hisz lyrában fő az őszinteség, s ha benne nincs sok magyarság – mint maga is megvallotta – akkor hogyan fejezze ki? Nagyobb baj, hogy néha az ellen a passiv magyarság ellen is vét, mellyel legalább kerülhetné a nyelvi magyartalanságo-kat. A magyar nem a köszönésnek felel meg, hanem rája felel.
Másutt azt írja: „gyűlöljük a világot és mégis fáj, hogy hívük nem vagyunk”. Nem hívük, hanem hívei. Verseit prózában ol-vasztja föl, a ritmus nála egészen mellékes, de azért verselése elég sima gyakorlott. Csupa jambus persze, mégpedig hosszú sorok; a dalformától irtózik s épen legérzelmesebb versében hosszú ritmustalan hetedfelesek állanak a páratlan sorokon, többnyire caesura nélkül, sőt két nyolczadfeles is akad; a mi roppant fárasztóvá teszi a vers olvasását, ha versnek akarjuk olvasni. Megemlítem még, hogy az első vers utolsó sorában vagy anapaestust akart beszúrni, vagy nem vette észre, hogy több van egy szótaggal a kelleténél; a harmadik vers utolsó strófájának első sorában pedig egy szótag hiányzik. – Ríme-lése modern szokás szerint gyakran elég pongyola asszonan-cizálás, de feltűnő hibák nélkül való, sima; – keresztrímeket nem használ, mert fél a zengzetességtől.
Általában hát verselése pongyola és gyakran azt juttatja eszünkbe, hogy mennyivel jobban festenének ezek a ritmust oly kevéssé kívánó ötletek prózában. Mert távol legyen tőlem, hogy Br. költészetét egészben elvessem. Ha ez a három verse gyengébb is, mert hiányzik bennök az, amit régebbi költemé-nyeiben gyakran meg is bámúltunk, az új, érdekes és élesen kifejezett gondolatok – reméljük, hogy később még ezek is vissza fognak térni, és mindenekfölött megmarad a külső routin: de modorosság nélkül, amitől őt erősen féltem. Azonban újra ki-emelem: ha remélhetném, hogy a magamfajta álmodótól az ő blazírtsága még tanácsot elfogad, azt tanácsolnám neki, hogy írja ezentúl prózában a verseit – akkor talán még költőiebbek is lesznek.
Költészetet nekünk, több költészetet! Úgy fojt ez a szürke aszfalt levegője, a szűk utczák pora! Gyerünk, hagyjuk itt ezt a nagyvárost, menjünk ki a mezőre, ahol még énekelnek a ma-darak, virágok nyílnak és a nap süt. Gyerünk ki a mezőre, legyünk gyerekek, hanczurozzunk a gyepen, fürödjünk har-matban és napsugárban. És főleg higyjünk! Higyjünk az em-berben, az asszonyban, Istenben, magunkban, mindenben.
Higyjünk és reméljünk, és szeressünk – szeressünk és énekel-jünk, mint a madarak, – és ne féljünk a blazírt városi urak gúny-mosolyától. Én Istenem, hiszen megfulladunk, ebben a nagy-vá rosban!