12. [E HELYEN GYAKRAN FOGNAK ÖNÖK OLVASHATNI
16. ARANY, MINT ARISZTOKRATA
(Egy hoszabb, és szorosan filológikus dolgozat melléktermé-nyei ezek a gondolatok, melyek amannak mintegy filozófiai hátterét képezik. Keletkezésük magyarázhatja kissé polémikus formájukat: egy ily munka készületeinél annyi ostobaságon és unalmon, Gyöngyössy Lászlókon és Koltai Virgileken kell az embernek keresztülennie magát, hogy végre is keserű marad a szájíze és hajlandó lesz általánosítani, gyalázatosan
megfe-ledkezvén a Lehr Albertek szerfelett hasznos és a Riedl Fri-gyesek igazán értékes munkájáról.–
Mikor most e sorokat Önök elé hozom, kényszerülök fel-tételezni, hogy mindannyian legalább is oly járatosak Arany János költészetében, mint illik. Ismertetést, jellemzést türelme-sebb kezek végeztek s végezzenek: nekem itt kiinduló- s kö-zéppontom inkább a szerény óriás alakja; mint témám. – Bo-csánat még a zavaros szerkesztésért; a tárgy nagyon is kerek és önmagába visszatérő.–)
–––––
1.
Ha bolygunk a népes birodalomban, melyet ez a nagy és kiváló-képen apollinikus költőnk hódított nekünk, talán tropikusabb nak fogjuk azt találni, mint legtöbb honni kritikussaink gondolnák;
akik azt hiszik, hogy az „igaz levegőjű”, „reális éghajlatú” jel-zőkkel minden lehető dicséretet kimerítettek. Tudom, hogy jó fejük van s a szemük is jó lehet ezeknek az uraknak; de tudjais-ten! talán náthásak és nem érzik az illatokat. Mondják különben, hogy a nehéz pápaszem is bedugja és érzéketlenné teszi az orrot.
Akármint legyen is, feltétlenül nyitott orr, pápaszemtelenség, és egyáltalán szemtelenség kell manapság ahhoz, hogy valaki ki merje mondani ezt a természetes igazságot: A nagy költők nem mindig realisták és épen nem azért nagyok, mert tán realisták.
Ha végigjárunk a tropikus országon, melyet ez a nagy és kiváló-képen apollinista – és tán realista – költőnk ránkhagyott; – eszes, modern uraim, akik felfedeztétek Arany Jánosban a demokrata kor népies és nagyon élethű művészét – meg tudnátok-e magya-rázni nekem, mért találkozunk épen az ő országában annyi ké-nyes, arisztokrata lélekkel, mikor az életben oly ritka az ilyen? Ha
csúfoljátok egy ismert írónőnket, aki a felső tízezert festi számos regényében, hogy „a bárói címmel kezdődik előtte az ember”:
miért nem vetitek Aranynak szemére és realismusa rovására, hogy nála meg a bárói lélek ilyen emberküszöb; nem előkelőbb társa-ság kerülne-e ki az ő hőseiből, mint a Beniczkyné grófjaiból?
Nem ritkább-e a bárói lélek a bárói címnél?
––––
2.
De persze, oly nagy költőt, mint Arany János, nem illik bán-tanotok szőrszálhasogatólag ily apróságokért; és nem szabad észrevennetek oly csekélységet, hogy csak Toldiban is néhány fűszál milieu után mindjárt az első figurális ecsethúzás, az első emberi jellemvonás: hőse vitéznektermettemsége, „mert vitéz volt apja”33; s innen kezdve a cselekvés folytonos főrugója e nemesi büszkeség öntudatos nagyravágyása, sértékenységé-nek malomköves hirtelenharagja, a fiatalság tüzével pattogósra pirítva; – s aki büszke, félig már előkelő. De Toldi egészen előkelő, nemcsak testileg; „nemcsak félelmetes, nemes is, mint az oroszlán”; „fenyegetően daliás alakja a lelki nemesség és nyers erőszak sajátos vegyüléke” (s nem ez-e az „előkelőség”?);
„született lovag”, gyöngédséggel megférő büszkeségű, – Riedl szerint; – Lehr szerint is.34 S e büszke alak Arany teremtménye, nem hagyomány; rá lehet-e ismerni az Ilosvai parasztos, sír-rabló, szépasszonyablakábulugró Toldijában?
De engedjük az ifjú Miklós ingerlékeny büszkeségét; hisz ez
33 Toldi I. 6. és 10.: „,Én? paraszt? én?”... „Feltámad önérzete, nemesi büszkesége”– mondja Lehr.
34 Toldi-kommentár (11. kiad.) Bevezetés. VI. (Toldi jellemzése) – és XI. én; kérdések. I. 2.
lehet reális vonás is; sőt az is, történeti vonás, ököljogos, nemesi korából; – aztán a Toldi nem is a legjellemzőbb, nem a legfel-szabadultabb műve Aranynak, hanem olyan, mint az iparosle-gények remeke, amely még a mester ízlésével, a céh tetszésére sikeredett – (bár e ható céhízlés (a népies, petőfies) a Toldinál inkább demokrata lett volna: a Toldi demokrata népköltemény-nek íródott és hogy akként is fogadtaték, az kitűnik a Petőfi üd-vözlőleveléből) – mégis hagyjuk az ifjú Miklós gőgjének gyil-kosságbavivő haragosságát, hagyjuk a második rész Toldijának foltotmagánnemtűrő érzékenységét is; ez is lehet ama lovagkor festővonása. De nem a Toldi kiemeltem főmotívuma ismétlő-dik-e az Estében is? az apródok megölése a György szolgájának agyondobásával paralell. Csakhogy az elsőben a jellemvonás aktív ereje mutatkozik, mint nagyravágyás, addig az Estében a büszkeség passzív, mint: hiúság. De a lényeg ugyanaz; s ez lényeg, nem korvonás: a halálos ágy őszinte, s a kilökött, bukott ember lelkéről lefoszlik az idő minden járuléka: Toldi, a máso-dik gyermekkorát élő Toldi, átszenvedve hatalmas teste és lelke minden „konvulzióit”, sírjához közel, lám újra ugyanaz, mint a gyermekifjú: megmaradt az egy fővonása: a nemes önérzet sértékeny büszkesége. Mint a favirág termése, amelynek először csak a magva van meg, még puhán és vékony zöld burokban;
aztán hatalmas, színes, húsos gyümölcs fejlik ki körülötte; majd elszárad a gyümölcs, és a száraz héjban maga marad a mag, a régi, a változatlan mag, megkeményedve, és igazán megköve-sülve; ti persze a magvat nem veszitek észre; mert a fő a héj!
––––
3.
Népies alakok! – Olvassátok, amit Riedl ír a Piroskáról, a Toldi alakjának női ellenképéről, és meg fogjátok látni az igazi
arisz-tokrata nőt, ti is, akik meg nem láttátok az Arany Piroskájában!
Való, hogy Piroska jelleme Toldiéhoz képest, (mint ahogy az öreg Toldié is az ifjúéhoz) az éremnek új visszáját mutatja;
a haragos, buzogányos vitéz helyett most egy gyenge, érzé-keny nő áll előttünk, aki azonban büszke szemérmében és tü-relmes mimózaságában – némák a virágok! – nem kevésbbé sértékeny, előkelő lélek, mint a nagyerejű vitéz; – óh épen nem népies alak – valamint nem parasztlegény Toldi sem. – Sze-gény Toldi! mennyit küzdött életében, hogy a népből, ahonnan fölvaló, fölkerüljön; s ím most – holta és föltámadása után is-mét „népies alakká” teszik! – teszitek!35
Népies alakok! – Jó, elhagyom a kedvetekért a fejedelmi és nagy eposzi alakokat, gőgös Eteléket és fehérkezű Erzsébe-teket – csak futtában említem mert meg nem állom, Etelének azt a vonását, melyet a 64.-iki Pesti Hirnök **)-ja oly dühösen megtámad: hogy „előkészíti, begyakorolja hadát, éjjel-nappal fárasztva és törve azt – talán valami nagy eseményre? ... De-hogy! csak az asszonyoknak akar egy kis mulatságot szerezni (V. 66.)” – (Aki „csak ennyire becsüli a nemzetét”, ez demok-rata király? természetes, hogy egy demokdemok-rata népköltő ilyen-nek képezze királyideálját?) – de, jó, elhagyom az ily alakokat, akiknél arisztokratikus vonás természetesnek látszhatik – és in-kább pl. Bolond Istókra figyelmeztetlek, aki ugyancsak durva és alacsony életviszonyok közt, hollandus színezésű, szinte naturalista környezetben növelkedik, – és e piszkos háttérből emelkedik ki hirtelen, mint egy sötét Rembrandt-képből a kö-zépső csillám, mint a Rembrandt betlehemi istállójából a sárga glória: egy (több!) fényes, ideális vonása reális nevű Istókunk-nak: így előkelő, érzékeny ízlése, mikor Klárcsi olcsó kegyét
35 Még Riedl is, egyenesen a felszabadítandó jobbágyság jelképévé. Ha Arany ilyesmire gondolt volna, nem kezdte volna a Toldi jellemzését, úgy, ahogyan kezdte.
megutálja, „mint borban a legyet”. Hiába iparkodik Arany álta-lánosítani, ez nem közönséges, reális: ez ritka és nemes vonás itt. Arany maga tiltakozik azon felfogás ellen, hogy az Istók motívuma ez esetben valami gyerekgyávaság volna (olyanféle mint az A. France Thaisában szerepel.)
„Ő csak bolond volt, de nem ostoba”, szól a verse Istókról.
Gyöngyössy László azonban ostoba.
––––
4.
– De – mondjátok – Istók Aranynak egészen subiectiv alakja;
sok van benne önmagából, emlékeiből, mint maga megvallá;
sőt épen a Klárcsi-kaland, mint Gyöngyössy könyvében olvas-ható, Rozvány György tanúsága szerint, igaz történeten alapul.
Azt – mondjátok – el nem tagadhatom, hogy Aranyunk sok magyar népies alakot alkotott. – Nem tagadom; de ezek men-nyivel finnyásabbak, magasabb ízlésűek, finomabban érzők parlagi modelljeik átlagánál! Mily büszke itt még a zsivány is, a „veszett névnek rosz gazdája”; mily büszke a koldus is:
„nincs nála szokásban kérni, kiabálni, csak bemenni s bent az ajtófélre állni,”
(Rózsa és Ibolya.)
Ha Petőfiben még a királyok is parasztok, Aranynál megfor-dítva. Jó szemmel veszi észbe Riedl, hogy nála még a zsémbes Judit asszony lelkében is van bizonyos előkelőség; még ő is lelkiharcot vív. Nem mintha a „parlagok múzsája” süket ma-radt volna egyetlen invocálójához; Arany nem vet meg semmi valót; nem nyírja, nem is fősüli az „isten haját”; hanem
gyön-gyöt fűz bele. A reális vonásokból egy sem hiányzik; Judit as-szonyban megvan a modell legegészebb pulykája az utolsó kék pötyögőráncig; alkotója sárból formálta alakját; csakhogy hal-hatatlan lelket lehellt belé; (akár az Atyaisten.)
Ti meglátjátok a pötyögőráncokat (jó a szem-üvegetek!) de nem érzitek a halhatatlan lelket. Pedig ez teszi az alkotót te-remtővé: a sarat földből vette; csak ezt adta magából. Petyegő-ráncokat mázolni Tömörkény István is tud. –
––––
5.
De ti hát, nosza, magyarázzátok ki a népköltészetből és a rea-lizmusból, miért küzd magával Aranynál még ez a Judit pulyka is? miért előkelő még a koldus is, miért „tiszta” Aranynál még a nyál is, mely Toldi szájából kicsordul? miért fővonása Arany legkevésbbé komoly népies alakjainak36 is a gőg? miért jel-lemzik e Marci bácsikat, e Kósza Bandikat, az elnyomott több-ség gyermekeit, oly kivételes, kissebbtöbb-ségi vonások: zárkózott-ság, fantázia, mélabú? Magyarázzátok meg Gazdag Imrének, e „népies alaknak” érzelmi kényességét, aki átallván a tolvaj nevet visszahajtja a lopott jószágot? (Ah, mért oly ritkák az életben az ily népies alakok, akik önmaguktól átallják a tol-vaj nevet?!) Honnét e finnyás reszketegség egy népies alaknál, honnét e finnyás reszketegség Arany összes alakjainál (még a néphagyomány szerint rosz embereket sem véve ki, bár ezek rosz vonása Aranynál épen a közönségesség, nemtelenség), – e reszketegség, mely őt a lelkiismeret költőjévé teszi, nem a remegő gyermekség, hanem a megsértett ízlés lelkiismere-téévé? Honnét ez Arany összes alakjainál (a kivételek, mintha
36 Szűcs György; Péter – Pál
nem is alakok volnának, csak a realis staffázshoz, háttérhez, tájképhez tartoznának, mint a sóskiflit tördelő céda Klárcsi is.) Atillától, (a „keleti nyugodtság és hirtelen kitörő dührohamok”
hősétől) Bencéig (akinek fáj, ha a gazdája búcsú nélkül hagyja);
a burjánlevét megvető Bulcsútól a „generózus” nyalka huszá-rig, a hun uraktól, akik kinevetik Cerkót törpeségéért (ami Riedlnek nem tetszik) – a „nagy álmodó” Csóri vajdáig, a nőies Szeredaitól a férfias Széchy Máriáig, a Képmutató grófjánál úgy, mint leányánál – honnét ez a finnyás reszketegség?
––––
6.
Ha egyenként mind meg lehetne is magyarázni (realizmusból, történeti felfogásból, naivság örvéből), még akkor is, hogy ily tömegben előjöjjenek, kell egy mélyebb okának lennie. Hogy Arany épen őket válassza: e büszke és erős Toldit, gőgös Ete-lét, Csabát: előkelő (eposi) alakokat, reális, inkább regényszerű költemények hőseiül – de nemcsak –
Hogy Arany mindig ilyen alakokhoz vonzódjék más költe-ményeiben is – Zrínyiről írjon és Bánk bánról – és még fordí-tásaiban is – Shakespeareből Hamletet válassza ki, a legneme-sebb, legkényelegneme-sebb, legaristokratább alakok egyikét, melyet költő valaha alkotott; – és hogy Aristophanest fordítsa, aki sokban oly ellentét vele – Imre Sándor okul Aristophanes er-kölcsi tulajdonságaira utall – nos, a Lovagok és Békák szerzője, utálója a bőrgyárosnak, késett imádója az isteni Aischylosnak csak a legnagyobb aristokraták közül való erkölcsileg – ah elég különös egy demokrata, egy reálista költő vonzódása e konzer-vatív fantasztához! Voltakép azonban minden satira írás aris-tokratizmust szokott jelenteni – és a konzervativizmussal is összefügg (gondoljatok csak utána!) és – Arany is satirikus!
De Arany nektek demokrata, népies reális, mert egy olyan korban lépett fel, mert olyannak fogadták, mert Petőfi barátja volt, mert leírta a pötyögőráncokat, mert magyar versekben írt s Kósza Bandiknak keresztelte alakjait, mert – tudom is én miért; csak ha Arany demokrata népköltő: magyarázzátok meg gyermekeit!
Tisztelt uraim, egy nagy vádam van ellenetek, az a vádam, hogy pápaszemetek van és nem Röntgen-féle, az a legfőbb vá-dam, hogy a szerény köntös alatt nem sejtettétek meg az ál-ruhás királyfit, és nem tudjátok, hogy a legelőkelőbb öltözkö-dik néha a legegyszerűebben. A kor divatáról az egyén lelkére vontatok következtetést; a talaj tapadéka miatt sárból valónak néztétek őt, aki nemcsak nagy betűvel Arany; nem értitek, mit jelent az ő nyelvén: sárarany!
––––
7.
Eh, mit beszéljek tovább is hozzátok? – Türelmes hallgatóim, ne higyjenek ezeknek az uraknak: magukban látják ám ők is a nyilvánvaló tényeket és kérdést; részletmegjegyzéseket tet-tek is rá, de egészében nem merték föltálalni, mert úgy hitték, hogy ilyesmivel Arany modern-realista-költő-méltóságán es-nék csorba. Magukban talán úgy magyarázták a dolgot, hogy az öreg Arany itt egy kicsit engedett a sablonnak, sentimen-tális-ideális lett pillanatra, Kazinczy-maradvány ez benne, s ho-mérosias dormitálás, gyengéd meghátrálás a realizmus dur-vaságai elől – kikerül ez Vojtina szerzőjétől, – a szemérmes öregtől, – aki félt a piszoktól.
De mi csak nevetünk ezen a beszéden, úgye rózsátváró hallga-tóim? mi tudjuk, hogy conventiós gyávaság nem szül oly hús
és vér-alakokat, mint az Arany aristokratái; mi látjuk, hogy ez az aristokratizmus nem is mindig valami ideális, hanem félig nyers erő és erőszak, és csak félig érzékeny nemesség; mi akik ismerjük poétánkat, nem tartjuk őt gyávának, szemérmesnek sem annyira tán, mint némely szemérmetlenek: ritkán és el-lenkedve, de ecsetére veszi ő a legfeketébb emberi színeket – sok Arany-strófa, így a Kertben c. költemény különben re-mek utolsó strófája:
Közönyös a világ; – az ember falékony, önző húsdarab, miként a hernyó, telhetetlen, mindég előre mász s – harap.
S ha elsöpört egy ivadékot ama vén kertész, a halál
más kél megint – ha nem roszabb, de nem is jobb a tavalyinál –
drasztikus pesszimizmus tekintetében Schopenhauerre, vagy Leopardira méltó volna; – a Bolond Istók I. éneke a legsöté-tebb, legrettenetesebb emberi képek közé tartozik, melyet va-laha írtak, Zolát is beleértve; – Arany nemcsak tanácsul tudta adni, de maga is meg tudta nevezni „önnevén a gyermeket”
– habár az emberi37 közönségességet épen nem keresi, mint némely realisták; – s ahogy rajzolja, abban is aristokrata: minő megvetéssel, minő közönnyel teszi ezt. Humoros fölénnyel leg-többször, mintha állatokról, alsóbbrendű lényekről beszélne.
Nem is ő talán az egyetlen nagy költő, akinek emberei között vannak egészen alacsony rangúak is, akik a felsőbbekhez szá-mítva mintha nem is emberek lennének; hogy mást ne
mond-37 Az alsóbb (állati stb.) közönségesség már nem gátja a haladásnak;
arra hát már nem haragszik az arisztokrata.
junk, Polónius vajjon Hamlethez képest más-e mint egy bogár?
épen hős cincér? aki – amelyet! – lelkifurdalás nélkül eltiporhat a (különben oly kényes lelkiismeretű) királyfi. A költői igaz-ságszolgáltatás azonos a természet igazigaz-ságszolgáltatásával: Az erős, az előkelő győz, a gyenge, nemtelen eltiportatik. A ter-mészet mindig aristokrata és ellensége a bogaraknak. Ilyen bo-garak – szúnyogok! – Aranynál a György szolgái vagy akár az Este-beli apródok: szúnyogokat mért ne szabadna agyon-csapni? malomkőtenyérrel? Ilyen állatka Klárcsi kisasszony, – veréb! vagy légy, mely Istók első szerelmének édes borába esett. Valóban legalább jobban állatok ezek Hamletekhez, Tol-dikhoz, Piroskákhoz képest, mint hozzájuk a majmok, szúnyo-gok, verebek. S ez ha nem is valótlan, mindenesetre aristokra-tikus vonás. Nem juthat-e még Nietzsche is eszünkbe: „Mi a majom az embernek? Nevetséges vagy fájdalmas szégyen. És ugyanaz kell hogy legyen az ember – a felsőbb embernek.
Nevetséges vagy fájdalmas szégyen!”
––––
8.
S szúnyogokat mért ne szabadna agyoncsapni? – Arany nem a lelkiismeret költője, nem legalább a nyöszörgő szánalom lelkiismeretéé, amely a demokrata humanizmus gyengesége.
Nincs időnk elemzésre; de ha végignézik önök balladásköny-vét, maguk láthatják, mily túlzott általánosítás nevezhette ki őt csak ilyennek. Van sötét bűnt tárgyazó balladája – Vörös Rébék, Endre Királyfi – melyben a bűnös meglágyulásáról szó sem esik.
De olyan korban is játszik legtöbb műve, melyben más volt ám a lelkiismeret, mint a XIX. században. E demokrata század hamis humanizmusa termette gombakint a lelkiismeret költőit és – kritikusait. Gomba pincében terem. E szomorú áram is
egy (igaz természetét nagyon eláruló) pessimizmussal köszönt be, melynek még nagy lázadói is – a Byron hősei – legcse-kélyebb erőszakos cselekedetüknél a bűn kéjét és dicsőségét érzik. Ez már egy formája a lelkiismeretnek. Hát még a század lelkének akart, bevallott kifejezői! Nézzük meg pl. a gyilkos lélektanát a moderneknél – s aztán az egészséges Aranynál, aki szintén a lelkiismeret költője – Raszkolnyikov csak egy vén, ronda varangyosbékát öl meg s a legnemesebb cél érde-kében – és mit ki nem áll érte! A krisztusi orosz mellé vegyünk egy individualista bűnös, börtönjárt perverz dekadenst: Gray Dorian arcképe szintén épen egy ily anyámasszonyos lelkiis-meret allegóriája
Toldi testvérének egy vitézlő szolgáját jóformán ok nélkül, pillanatnyi dühének kényére csapja le; (Ilosvai csak melléke-sen említi e gyilkosságot, Arany részletemelléke-sen festi a borzasztó halálesetet és cselekményének egyik főmozgatójává teszi) – és lelkifurdalásnak nyoma sincs! A következő énekben, egy ismert strófában, felsorolva Miklós álmatlanságának okait, ilyesmiről szóval sem emlékezik; „Toldi nagy baját” említi csak általában, amin mindent lehet érteni. – No de – talán nem is tudatosan – egy szolga megölése – azon korban (bár a György szolgája nemes volt – vitéz – s a bűn nagyságát mutatja az esetleges büntetés aránya –). – Nos az Estében Toldi nem szolgákat, nem is zálogos-asszonyokat, hanem nemes királyi apródokat, ta-nult és előkelő fiatalembereket buzogányozik le hasonló okért – (vagy oktalanságért); – és aztán csendesen elnyugszik az Ur-ban. A három szegény apródról többé se szó, se beszéd
Kund Abigél tréfája, Toldi fegyvercseréje a II. részben mily tragikus következményekkel jár; e gyilkosságok pedig mintha nem is történtek volna. Van itt arány? Van. Lelkifurdalást az érez, aki nemes lélek létére elköveti azt az ízléstelenséget, hogy magával egyenrangút pusztít el (ezek is nők többnyire), – Erzsébet királynő, aki Záchékat kiirtatja; Ágnes asszony. Vagy
gyenge lelkek, akik náluknál magasabbrendűt, a világrend min-den törvényei ellenére, kivégeznek (mert a világrend törvénye az, hogy az erős ölje a gyengét és ne megfordítva.) Ily gyenge lélek V. László. Ez a Toldi ellentéte. Az ily gyenge lelkeknek ép ez a lelkifurdalás kölcsönöz némi hamleti, negatív előkelőséget, ami nélkül Arany-alak, mint láttuk alig lehet. De Toldi aki úgyis előkelő – ölhet zsoldos szolgát, az erős, harcban őszült vitéz ölhet elpuhult, szemtelen úrficskákat... ezek szúnyogok neki –
Az Arany nem félénk és hősei sem azok; reszketegségük elő-kelőség és nem gyávaság. Az arany olvadhat; – de nem rozs-dásodik.
––––
9.
Arany nem félénk és kérdésünkre – hogy lehet, hogy ép egy obiektív realizmusáért dicsért, népies és demokrata költőnek, Petőfi társának, parasztos szavú, hírhedt szerénységű, puritán embernek műveiben találunk ilyen előkelő, kényes, aristokrata jellemeket – e kérdésre, mely fontosabb mint látszik, nincs egyéb megoldás, mint mélyebb és positiv okot keresni, amerre Riedl egy szava utasít bennünket, a költő érzésében és véral-katában, a teremtő ízléséből magyarázva a teremtményéket.38 Nos Arany elégszer nyilvánított nagyonis finnyás, előkelő íz-lést. Minden realizmusa mellett is távol van tőle a közönséges-ben való gyönyörködés és plane a piszokban való tetszelgés.
Nem értelmi frázisokat, hanem a legrealisabb, vagyis legélén-kebben átérzett költői helyeket akarok bizonyságul műveiből
38 Nincs igazuk Schopenhaueréknek, hogy minden jó költő obi. Egy költő sem obj. Formát a tartalomtól nem lehet szétválasztani; sensualizmus idealizmussal jár.
idézni. Ki ne emlékeznék a Vojtina frappáns ellentétére a Du-nában tükröző és az igazi Pestről:
„Itt, itt a nymphák! itt a Charisok!
az utcán por, bűz, német szó, piszok.”
Egy sorban mennyire éreztetve van a közönségesség minden csunyasága; és annál mélyebben éreztetve, mert épen csak érintve, egy sorban. Egészen analog hely a pesti liget énekének néhány szaka, erősbítve az Arany pathológikus hatásrajzával:
hogy örömünk teljék a parkon,
hogy örömünk teljék a parkon,