ARANY, MINT ARISZTOKRATA (Vázlat)

I.

Ha bolygunk a népes birodalomban, melyet ez a nagy és ki-válóképen apollinikus költőnk hódított nekünk, talán tropi-kusabbnak fogjuk azt találni, mint legtöbb honni kritikusaink gondolnák, akik azt hiszik, hogy az „igaz levegőjű”, „reális éghajlatu” jelzőkkel minden lehető dicséretet kimerítettek. Tu-dom, hogy jó fejük van, s a szemük is jó lehet ezeknek az uraknak; de, tudja isten! talán náthásak és nem érzik az illa-tokat. Mondják különben, hogy a nehéz pápaszem is bedugja és érzéketlenné teszi az orrot. Akármint legyen is: feltétlenül nyitott orr, pápaszemtelenség és egyáltalán szemtelenség kell manapság ahhoz, hogy valaki ki merje mondani ezt a termé-szetes igazságot: A nagy költők nem mindig realisták, és épen nem azért nagyok, mert tán realisták.

Ha végigjárunk a tropikus országon, melyet ez a nagy és kiválóképen apollinista – és tán realista – költőnk reánk ha-gyott – eszes, modern uraim, akik felfedeztétek Arany János-ban a demokrata kor népies és nagyon reális művészét – meg tudnátok-e magyarázni nekem, mért találkozunk épen az ő or-szágában annyi kényes, aristokrata lélekkel, mikor az életben oly ritka az ilyen?, bizonyosan elibénk ötlik az embereknek, akikkel ott találkozunk, egy különös „közös tulajdonsága”,

„családi vonása” – (mint Riedl mondaná), amely az életben épen nem közönséges, a költészetben tehát nem épen reális

vonás. Született arisztokraták ezek az emberek mindannyian:

van bennük valami néma, de rezgeteg nemesség; érzékenység, amely gyakran tétlen szótlanságba takarózik: előkelő termé-szetek voltaképi ismertető jele.

Testi, faji, természetes büszkeség,

büszkeség, mely ellentéte a hencegésnek, büszkeség, mely titkolja önmagát és igazán szólva nem is tud önmagáról sem-mit, legkevésbbé sejti pedig azt, hogy ő büszkeség. A büszke-ség összefüggésben van az előkelőbüszke-séggel? aki előkelőnek érzi magát, az már előkelő is.

Ha csúfoljátok egy ismert írónőnket, aki a felsőbb tízezert festi számos regényében, hogy „a bárói címmel kezdődik előtte az em-ber” Aranyról még nagyobb joggal el lehetne mondani oly[...], hogy a bárói lélekkel kezdődik az ember nála; és Arany hősei együtt talán előkelőbb (finomabb) társaságot képeznének, mint a Beniczkyné grófjai, miért nem vetitek Aranynak szemére és realizmusa rovására, nála meg a bárói lélek ilyen emberküszöb;

nem előkelőbb társaság kerülne-e ki Arany hőseiből, mint a Be-niczkyné grófjaiból? Nem ritkább-e a brói lélek a brói címnél?

2.

De persze, oly nagy költőt, mint Arany János, nem illik bán-tanotok szőrszálhasogatólag ily apróságokért; és nem szabad észrevennetek oly csekélységet, hogy csak a Toldiban is Már első komoly művében is, a Toldiban, amely Aranynak épen nem a legjellemzőbb műve (hisz ekkor még nem is szabadulhatott fel az ifjú költő minden hatás alól), – néhány fűszál milieu után mindjárt az első nagyobb ecsethuzás, az első emberi vonás: az hogy Miklós érzi vitéznek termettségét „mert vitéz volt apja”⁹ –

9 „feltámad önérzete, nemesi büszkesége” – mint Lehr A. mondja.

és ez a büszkeség és nemesség pedig milyen demokrata időben iratott a Toldi első része! és Petőfi hatása alatt! Milyen demokrata hangon üdvözölte Petőfi a költeményt! De Arany válaszában in-kább a törzsét, fajiságát hangsúlyozza a fővezetője azontul is az egész költeménynek. Megsértve: ez hajtja Miklóst gyilkosságba;

ez ösztönzi aztán gyilkosság jóvátételére nem valami lelkifurda-lás a IX. énekbeli mészároslegények ajándékának dacos vissza-utasításától kezdve, az özvegyasszonynak való igéretéig ez vezeti hőse minden léptét. S ugyanez a főmotívuma a Toldi Estéjének is:

az apródok megölése a György szolgájának agyondobásával pa-ralell. Csakhogy míg a Toldiban e jellemvonás activ ereje mutat-kozik mint nagyravágyás, addig az Estében a büszkeség passiv, mint: hiúság. És harag. Toldit a harag ölé meg: („megölé a harag”

– T. E. 125) De a lényeg ugyanaz: s ez lényeg – [...] őszinte, s a kilökött, bukott ember lelkéről lefoszlik az idő minden járulé-ka (mint alvó emberek arcán elsimul a ráhazudt mosoly); Toldi át-szenvedve hatalmas teste és lelke minden „convulsióit”, sírjához közel a második gyermekkorát élő Toldi lám ugyanaz lett, mint a gyermekifjú: megmaradt az egy fővonása: a nemes önérzet, sértékeny büszkesége. Mint a favirág termése, amelynek először csak a magva van meg, még puhán és vékony zöld burokban, aztán hatalmas, színes, húsos gyümölcs fejlik ki körülötte; majd elszárad a gyümölcs, és a száraz héjban maga megmarad a mag, a régi, a változatlan mag, megkeményedve és igazán megköve-sülve; ti persze a magvat nem veszitek észre; mert a fő a héj.

3.

Népies alakok! – olvassátok, amit Riedl ír a Piroskáról, a Toldi alakjának női ellenképéről, és meg fogjátok látni az igazi aris-tokrata nőt, ti is, akik meg nem láttátok az Arany Piroskájá-ban! Való, hogy Piroska jelleme Toldihoz képest (mint ahogy az öreg Toldié is az ifjúéhoz) az éremnek új visszáját mutatja;

a haragos, buzogányos Toldi helyett most egy gyenge, érzé-keny nő áll előttünk, aki azonban büszke szemérmében és tü-relmes mimózaságában mint egy néma virág nem kevésbbé sértékeny, előkelő lélek, mint a nagyerejű vitéz; – óh épen nem népies alak – valamint nem parasztlegény Toldi sem – szegény Toldi! mennyit küzdött életében, hogy a népből, ahonnan föl-való, fölkerüljön; – s ím most (holta és feltámadása után) is-mét népies alakká (teszik!) teszitek!

Népies alakok! – Jó, elhagyom a kedvetekért a fejedelmi és nagy eposzi alakokat, gőgös Eteléket és fehérkezű Erzsé-beteket akiknél aristokratább vonások talán természetesnek is látszhatnak – és inkább pl. Bolond Istókra figyelmeztetlek, aki ugyancsak durva és alacsony életviszonyok közt, hollandus színezésű, szinte naturalista környezetben növelkedik, – és e piszkos háttérből emelkedik ki hirtelen, mint egy sötét Remb-randt-képből a középső csillám, mint a Rembrandt betlehemi istállójából a sárga glória: egy fényes ideális vonása reális nevű Istókunknak: előkelő érzékeny ízlése, mikor Klárcsi olcsó ke-gyét megutálja, mint „borban a legyet” –¹⁰,¹¹

4.

– De – mondjátok Istók Aranynak egészen egyéni alakja sok van benne önmagából emlékeiből, mint maga megvallá; sőt épen a Klárcsi-kaland, mint Gyöngyösi könyvében olvasható, Roz-vány György tanúsága szerint, igaz történeten alapul. Azt, mond-játok, el nem tagadhatom, hogy Arany sok magyar népies

ala-10 Hiába iparkodik A. általánosítani, ez nem közönséges reális: ez ritka és nemes vonás itt

11 Arany maga tiltakozik azon felfogás ellen, hogy az Istók motívuma ez esetben valami gyerekgyávaság volna (olyanféle, mint az A. France Thaisában szerepel.). „Ő csak bolond volt – de nem ostoba” – mondja Arany Istókról.

Gyöngyösi L. azonban ostoba.

kot alkotott. Nem tagadom, de ezek mennyivel finnyásabbak, előkelőbbek, finomabban érzők parlagi modelljeik átlagánál!

Jó szemmel veszi észbe Riedl, hogy Aranynál még a zsém-bes Jud. asz. lelkében is van bizonyos előkelőség; még ő is lelkiharcot vív. Nem mintha a „parlagok múzsája” süket ma-radt volna egyetlen invokálójához; Arany nem vet meg semmi valót, nem nyírja, nem is fésüli a természetet az Isten haját;

hanem gyöngyöt fűz bele. A reális vonásokból egy sem hiány-zik; Judith asszonyban megvan a modell legegészebb pulykája az utolsó kékpötyögőráncig; alkotója sárból formálta alakját;

csakhogy halhatatlan lelket lehelt belé, mint az Atyaisten.

Ti meglátjátok a pötyögőráncokat (jó a szemüvegetek!) de nem érzitek a halhatatlan lelket. Pedig ez teszi az alkotót te-remtővé: a sarat kívülről vette; csak ezt adta magából. Petye-gőráncokat mázolni Tömörkény István is tud.

5.

De ti hát, nosza, magyarázzátok ki a népköltészetből és a rea-lizmusból, miért küzd magával Aranynál még ez a Judit pulyka is? Mért tiszta Arnál még a nyál is mely Toldi szájából ki-csordul? Miért főjellemvonása A. legkevésbbé komoly népies alakjainak (Szücs Gy. Péter–Pál) ép a gőg? Magyarázzátok meg Gazdag Imrének e „népies alaknak” érzelmi kényességét, aki átallván a tolvaj nevet, visszahajtja a lopott jószágot? Én több népies alakot ismernék aki nem átallná a tolvaj nevet ön-maga előtt. Honnét ez a finnyás reszketegség egy népies alak-nál? honnét ez a finny. reszk. Arany összes alakjainál, amely őt a lelkiismeret költőjévé teszi; nem a nyöszörgő szánalom, nem a remegő gyengeség, hanem a megsértett ízlés, lelkiis-meret költőjévé Honnét ez a finy. reszk. Ar. összes alakjainál Atillától Bencéig, Széchy Máriától a cigányokig Bolond Is-tóktól Erzsébet királynőig, Marci bácsiig (Ha egyenként mind

meg lehetne is magyarázni realizmusból, történeti felfogásból, naivság örvéből még akkor is, hogy ily tömegben előfordulja-nak, kell egy mélyebb okának lennie.) De a hát a „tolvaj” Im-rében nem ugyanez az érzésbeli kényesség dolgozik-e, mikor átallva a tolvaj nevet, visszahajtja a lopott jószágot? És ez nem a magyar faj különös erénye. Ah, a magyar faj!... Sőt a balla-dák egy részének annyit emlegetett „lelkiismeret-költészetét” is nem ilyen ízlés- és érzésbeli kényességgel lehetne-e csak meg-magyarázni? Legalább a Bende vitéz esetében ez látszik mű-ködni. Nehéz lenne az egész poézist oly eredeti költőnél mint amilyen Arany már ezidőben volt, pl. Shakspere vagy ó balla-dák külsőleges hatására visszavezetni; azt pedig, hogy A. men-nyire nem volt a sablonos, régimódi „lelkiismeret költője” leg-jobban mutatják a Toldi első és utolsó részének gyilkosságai, amelyekre még visszatérünk. Aranynál a lelkiismeret a megsér-tett ízlés önérzet előkelőség szégyene, nem a siránkozó ember-szeretet gyengesége (aristokrata) előkelő, nem demokrata népi érzelemből fakad, mint modern íróknál pl. Dosztojevszkijnél is.

– Különben, ha a szakirodalom frázisaitól meg nem vesztegetve nyulunk a balladákhoz, azt fogjuk találni, hogy a lelkiismeret-nek aránylag kevesebb a szerepe, mint hangoztatni szokták.

De nem szándékunk itt a kiválóan gazdag és élvezetes arckép-csarnokot végig vizsgálnunk, mely költőnk elbeszélő munkái-ban elénk tárul; élesebb szemek hivatvák s részben már tel-jesítették is ezt a munkát. Mi csak egy oly vonást akartunk kiemelni, mely szabad szemmel is igen jól kivehető az összes Arany-alakon¹² Atillától Bencéig, Széchy Máriától a

cigányo-12 A kivételek mintha nem is alakok volnának, hanem a reális staffagehoz, háttérhez, tájképhez tartoznának, mint a sóskiflit tördelő céda Klárcsi is. Jól figyeli meg Riedl, hogy Aranynál még a zsémbes Judit asszony lelkében is van bizonyos előkelőség: még ő is lelkiharcot vív.

kig, a mely tehát az Arany-typus jellemző vonása, nagyon is szembeszökő, hogysem mellőzni lehetne, s bennünket Arany költészetének eddigi megítéléseihez képest főleg 2 szempont-ból lep meg és két nagy kérdésre ad alkalmat:

Hogy lehet az, hogy ilyen költőnek, akit mindenki objektiv realizmusáért dicsér, épen ilyen költőnek alakjaiban találjuk ezt az épen nem reális, nagyon is ideális, aristokratikus fővo nást?

A másik kérdés, mely okvetlenül elénk akad az előbbi el-mélkedésből kifolyólag: Hogy lehet, hogy épen egy népies és demokrata költőnek, Petőfi társának, parasztos szavú, hírhedt szerénységű, puritán embernek műveiben találunk ilyen érzé-keny, előkelő, kényes, aristokrata jellemeket?

Eh, mire beszéljek tovább is hozzátok? – Türelmes hallga-tóim, két kérdésünket megtoldhatjuk egy harmadikkal. Az el-sők voltak úgye – nos itt van harmadiknak: hogy lehet, hogy e tényeket és kérdéseket költőnk magyarázói mindezideig mint-egy ignorálták

ne higyjenek ezeknek az uraknak: magukban látják ám ők is a nyilvánvaló tényeket és kérdést, részletmegjegyzéseket tet-tek is rá; de egészében nem merték feltalálni, mert úgy hitték, hogy ilyesmivel Ar.

ideális lett pillanatra, Kazinczy-maradvány is benne, s ho-merosias dormitálás, gyengéd meghátrálás a realizmus elől = kikerül ez Vojtina szerzőjétől –, a szemüveges öregtől,– aki félt a piszoktól –

De mi csak nevetünk ezen a beszéden, úgye rózsátváró hall-gatóim? mi, akik ismerjük poétánkat, tudjuk, hogy nem volt gyáva, s szemérmes sem annyira tán, mint némely szemérmet-lenek hiszik; ritkán és ellenkedve, de ecsetjére veszi ő a leg-feketébb emberi színeket – sok Arany-strófa, így a Kertben c. költemény különben remek utolsó strófája a pesszimisztikus drasztikusság tekintetében Schopenhauerre, vagy Leopardira méltó volna; – a B. I. I. éneke a legsötétebb, legrettenetesebb

emberi képek közé tartozik, melyet valaha írtak, Zolát is bele-értve; – s már az Elveszett Alkotmánynak is vannak idetartozó sorai; Arany nem csak tanácsul tudta adni, de maga is meg tudta nevezni „ön nevén a gyermeket” – habár az emberi közönsé-gességet épen nem keresi, mint némely realisták; – s ahogy rajzolja, még abban is aristokrata;

7.

S szúnyogokat mért ne szabadna agyoncsapni? – Arany nem a lekiismeret költője, nem legalább a nyöszörgő szánalom lel-kiismeretéé, amely a demokrata humanizmus gyöngesége. Nincs időnk elemzésre; de ha végignézik Önök balladáskönyvét, ma-guk láthatják, mily túlzott általánosítás nevezhette ki őt csak ilyennek. Van sötét bűnt tárgyaló balladája, több is – Endre Királyfi Vörös Rébék – melyben a bűnös meglágyulásáról szó sem esik.

De abban a korban más is volt ám a lelkiismeret, mint a XIX. században. E demokrata század hamis humanizmusa termette gombakint a lelkiismeret költőit – és kritikusait. Egy áruló pessimizmussal köszönt be e szomorú áram, melynek még nagy lázadói is – a Byron hősei – a bűn dicsőségének érzé-sével¹³ gyilkolnak. Hát még a század lelkének bevallott kife-jezői! Raszkolnyikov csak egy vén ronda varangyosbékát öl meg s a legnemesebb cél érdekében – és mit ki nem áll érte!

Toldi Györgynek egy vitézlőszolgáját, jóformán ok nélkül; sa-ját pillanatnyi dühének kényére csapja le; (Ilosvai csak mellé-kesen említi e gyilkosságot, Arany részletesen festi a borzasztó halálesetet, s cselekményének egyik főmozgatójává teszi) – és lelkifurdalásnak nyoma sincs! A következő énekben, az ismert strófában felsorolva Miklós álmatlanságának okait, ilyesminek

13 Ez csak másik szó a lelkiismeretre.

nyoma sincs; csak Toldi nagy baját említi általában, amin min-dent lehet érteni. No de egy szolga megölése – azon korban – habár a György szolgája nemes volt: vitéz s a bűn nagyságát mutatja az esetleges büntetés aránya – de tán nem is tudatos –¹⁴ Nos az Estében Toldi nem szolgákat, nem is zálogos asszo-nyokat, hanem nemes királyi apródokat, tanult és előkelő fia-talembereket buzogányoz le hasonló okból (vagy oktalansá-gért?); – és azután nyugodtan elnyugszik az Urban. A három szegény apródról többé se szó, se beszéd.

Lelkifurdalást az érez csak, aki nemes lélek létére elköveti azt az ízléstelenséget, hogy magával egyenrangút pusztít el, Erzsébet királynő, aki Záchékat kiirtatja, Ágnes asszony vagy gyönge lelkek, akik náluknál magasabbrendűt, a világrend min-den törvényei ellenére kivégeznek (mert a világrend törvénye az, hogy az erős ölje a gyengét és ne megfordítva.) Ily gyönge lélek V. László. Ez a Toldi ellentéte. Az ily gyenge lelkeknek ép ez a lelkifurdalás kölcsönöz némi hamleti, negatív előkelő-séget, ami nélkül Arany alakja, mint láttuk alig lehet. De Toldi – aki úgyis előkelő, ölhet zsoldos szolgát, az erős, harcban őszült vitéz ölhet elpuhult, szemtelen úrficskákat... ezek szú-nyogok neki –

Ah Arany nem gyáva és hősei sem azok – reszketegségük előkelőség és nem gyávaság. Az arany olvadhat – de nem rozsdásodik.

8.

Arany nem félénk és kérdésünkre – hogy lehet, hogy ép egy obiektív realizmusáért dícsért, népies és demokrata költőnek,

14 De Gray Dorian nem hasonló indulatrohamban öli-e meg barátját – és mit ki nem áll érte. (Pedig Wilde dekadens individualista.) Aischylos és Leconte de Lisle Oresteséről.

Petőfi társának, parasztos szavu, hírhedt szerénységű, puritán embernek műveiben találunk ilyen érzékeny kényes, aristok-rata jellemeket? – e kérdésre, amely fontosabb, mint látszik, nincs egyéb megoldás, mint mélyebb és pozitív okot keresni amire Riedl egy szava utasít bennünket, a költő jellemében érzésében és véralkatában; a teremtő ízléséből magyarázva a teremtményekét.¹⁵ –

Nos, Arany az ízlését elégszer nyilvánította, s elégszer nyil-vánított nagyon is aristokrata, a közönségességtől mindenké-pen irtózó ízlést.

De még hazafias satiráiban is mintha ily érzés ízlés adottság volna gyakran főmotívum. Tegyük csak a Petőfi demokrata ha-zafiassága mellé (akinek a haza a nép és mennyire a nép) – az ily helyeket:

Mely ideálként leng vala ifju lelkem elébe

– a szent hazának képe Ti vagytok-é

szatócsok és részeg parasztok – ?

Ilyen helyeknél – és nagyon sokszor – az ember szinte zavar-ban van: vajjon azonos-e a realista szemű, szerény, demokrata lelkű Arany evvel a lélekkel és avval a szemmel, amely annyira gyönyörködik a pompás, tarka díszmenetekben, felvonulások-ban (Mátyás dalünnepe –), aki a T. Sz. hosszú nemzetség-fel-sorolását leírta –

Mindezek a nemcsak egy becsületes történetköltő pontos-ságával megfestett hanem mélyen átérzett leírások, és az előbb

15 Nincs igaza Nietzschének: nem minden jó költő obj., a műremekek obj. elemeit nem is lehet elválasztani a subiectivektől. A filozófiában is Locke után jön Berkeley: a senzualizmus idealizmust hoz.

idézett lyrikus kifakadások is már, ha nem is világnézetre, de bizonyos világlátásnak ízlésbeli gyökereire vallanak, melynek még mélyebbi gyökerei már tényleg csak a fajban és környe-zetben kereshető. Az elrepült magból kikelendő növény függ attól – hogy minek a magva az? és milyen földbe esik. És függ ám az időjárástól is.

9.

Legtöbbet persze a mag minősége: a bakszakáll ernyeje röp-pentyűjéből bakszakáll nő ki, ha mégoly földbe esik is.¹⁶ –

Nos, Arany Jánosunk igazán aristokrata fajtából ágról szár-mazott; a magyar faj és főleg a magy. köznemesség

Ha Petőfi ereiben némi szláv vér is csörgedezett, szítva mű-ködésének életének apostoloskodó demokraciáját, ha Petőfi, bár távoli rokona a Bakuninoknak és Tolsztojoknak – Arany az igazi fajmagyar költő – és ehhez képest vérbeli aristokrata.

Valóban e fajnak nagyon sok aristokrata erénye van, (és de-mokrata hajlamát alig fogjuk találhatni, mikroszkóppal) – nem történt-e még a XIX. századbeli nagy demokrata mozgalom is nálunk voltaképen a nemzet és nem a nép kedvére (a nemzet szónak pedig még ma is aristokratikus hangzása van), mint nagy megindítója, Széchenyi gróf nyíltan is vallotta; – hogy a nem-zetet erősítsük, azért kell növelni a jobbágyságot.¹⁷ Im, ez az áram, mely rendesen (mint ma is a socialistáknál) nemzetközi-séggel szokott párosulni, nálunk mint a nemzetiség megvédé-sének eszköze jelenik meg. (Ezt a köv. fejezetben)

A magyar köznemességnek a tagadhatatlan előkelő jelleme

16 Hogy viszont míly keveset számít az időjárás, arra élő példa épen Arany élete; – minőségen semmit sem változtat s összes hatalma inkább rontásra van mint építésre leginkább szárít vagy tör.

17 S a nemzet, a faj védelme mindig aristokrata vonás volt.

az; amelynek esetenkint eszünkbe kell jutni, hogy Arany egyes alakjainak aristokrataságait megmagyarázzuk. Ily fajból szár-mazott s ily környezetben növelkedett Arany – ily magból ily talajban – A szülei pedig úgy látszik kivált finom lelkek le-hettek; ő otthon sokáig egy triviális trágár szót sem hallott.

Játszópajtásoktól és minden durvaságtól elvonult, s kora vá-gyai a művészethez vonták, tapasztalan lelkesedéssel színész-nek megy, s az élet első nagy csalódása, a közönségesség első ostorcsapása itt éri. –

Érdekes analogiát mutat ez ártatlan, nemes és tapasztalatlan ifjúság a XIX. sz. egy másik nagy aristokratájának, a félszá-zaddal később élt Nietzschének ifjúságával. Az is oly tiszte-lettel emlékszik a szülői házra, az is visszavonult minden Bur-schen-durvaságtól, az is tele ideális érzelmekkel s tervekkel;

s a csalódáshoz, a Klárcsi-esethez teljesen hasonló történetet találni Nietzsche ifjúságában.

S szép életük ezt az analógiát tovább is megtartja. Mind-két büszke lélek, épen büszkeségből, került minden hencegést;

okvetlenül heves művészvérüket félénkségig kényes ízlésük mér-sékelte. „Nur die Lumpe sind bescheiden” – mondja Göthe;

mi tán több joggal mondjuk: „Nur die Lumpe sind nicht bes-cheiden”. Mindig előkelőbb látványt nyújt egy Nietzsche egy Wagnernál; – s az ily összehasonlítások mindig hálátlanok bár, mégsem tudom visszatartani itt azt a gondolatot, hogy az Arany–Petőfi viszonyában volt valami analog a Nietzsche–

Wagneréhez. Petőfi ugyanaz a kifelé gravitáló, minden tüzét nyilvánosságra vivő jellem volt, aki Wagner; s P. hatása alatt

Wagneréhez. Petőfi ugyanaz a kifelé gravitáló, minden tüzét nyilvánosságra vivő jellem volt, aki Wagner; s P. hatása alatt

In document BABITS MIHÁLY ESSZÉK, TANULMÁNYOK, KRITIKÁK 1900–1911 (Pldal 52-84)