L’ART POUR L’ART

I built my soul a lordly pleasure-house Wherein at ease for aye to dwell.

I said „O Soul, make merry and carouse Dear soul, for all is well.

(Tennyson – The Palace of Art)

Történt, hogy írók és művészek egy csoportja érezte ezt egy-szer, és próbált magának építeni egy ilyen palotát, nyugalom palotáját, a művészetéből. Megunták az Élet és az Akarat min-dennapi lármáját, mely művészetüket környezte és rabszolgává tette – rabszolgává, mint a tükör rabszolgája a hercegnőnek, kinek szépségét tükrözi; mint a hang rabszolgája a mozgató idegnek, mely kényére tagolja és akaratát fejezi ki vele. Való-ban, ilyen tükör és hang és szócső volt mindeddig a művészet;

az erkölcs és tudomány használta fel a maga céljaira; a Szép alázatos szolgálóleánya volt a Jónak és Igaznak; pedig maga is uralkodásra és hercegnőségre van teremtve – így gondolták ezt azok. És építettek maguknak egy kéjpalotát. Történt ez egy átmeneti korban, mikor az emberek kezdtek elfordulni a Sok-féleségtől és vissza az Egységhez; a Realismus tetőpontján túl volt; az Idealismus első szellője szállott és még alig észreve-hetőleg, századunk 80-as éveiben – akkor történt a Művészet ezen emancipációja.

Talán máskor nem is történhetett.

Csak ilyen átmeneti korban. A művészet valamilyen érte-lemben mindig irányművészet volt – akármit beszéltek is ti, világra unt, kéjpalotára sóvárgó emberek! A művészet tükör és hang és szócső és történelmi adattár. Az idők hatalmas árja, ha viszi és elborítja az embereket és betölti szívüket és tüde-jüket, – hogyne áradna ki szavaikból is, és a művészet mégis csak a szónak egy neme. Ebben talán mégis igaza van az öreg

Tolsztojnak, aki szenvedélyes dilettantizmusával és paraszt-forradalmi hevében neki ront a szellemi arisztokráciának is (Mi a művészet?) – és a művészetet, mint közlekedési eszközt, mint a beszédet, mint a vizet és a levegőt, az egész emberiség-nek minden lélek számára követeli. De a beszéd sem minden állaté, hanem csak az emberé; mért ne legyen a művészet, e ma-gasabb beszéd, csak a mama-gasabb embereké? Nietzsche szerint is csak a könnyűek – höhere Menschek – nélkülözhetik a sza-vakat, ők daloljanak, ne beszéljenek többé. – (Also sprach Za-rathustra III. Die sieben Siegel). De aki szegény ember, az jár-jon gyalog és beszéljen gyalog nyelven; akinek nincs szárnya, ne röpüljön.

Múlt félévi dolgozatomban próbáltam kifejteni, hogy az így gondolkozó arisztokrata olygarchisták, bár első tekintetre rea-listáknak látszanak, voltaképen erősen idealisták. Igaz ugyan, hogy ők individualisták is, vagyis az egyéniséget védelmezik, ez pedig, mint részrebontó törekvés, látszólag realista vonás;

de figyelmesebb tekintet meglátja, hogy ők a kiváló, erős egyén-nek csak a faj érdekében fogják pártját, a faj haladása érdeké-ben (der Mensch ist etwas, das überwunden werden soll) az egyéneket ellenkezőleg semmibe se veszik, az emberszeretetet, Mitleidet stb. érzésgyöngeségeket üldözik, a harcot kívánják;

csak a faj, az egész lebeg szemeik előtt, egységben látnak, idealisták; Nietzsche is erős idealista. – Aristokraták az art pour l’art emberei is többnyire; – de bennük, mint átmeneti emberekben, még jó adag realismus is maradt; – törekvésük a művészet felszabadulása, souvereinitása érdekében annak az eredménye, hogy az életet a művészettel, a jót a szépet és az igazat nem látják többé egységben, idealista módra.

Most vegyük föl fejtegetésünk előbbi fonalát.

A művészet beszéd (ha mást és többet fejez is ki, mint a kö-zönséges beszéd); az idők árja állandóan betölti tüdőnket, és ő tódul ki szájunkon a beszéddel; a művészettel is. Tehát minden

művészet irányművészet, amennyiben mind az idők árjának kifejezője, így írta ezt Bodnár Zsigmond legújabb könyvében (Eötvös és Kemény) és hozzáteszi, hogy ennek az irányos-ságnak különös kihegyeződését hívjuk csak szorossan véve irányművészetnek. Ez előfordulhat épúgy realismus, mint idea-lismus korában. Ideaidea-lismusban, mert akkor úgyis nagy az egy-ségben látás, ekkor életet és művészetet egynek látják, mint ahogy Nietzsche, az idealista írja:

Most új életre, új játékra érzek vért, nedvet, kedvet én⁸

(Fröhliche Wissenschaft. Lieder des Prinzen Vogelfrei im Süden.) Tehát az élet és a játék (művészet) egymás mellett állnak, és egygyek. Az élet nagy és könyörtelen ábrázolói rendesen is idealisták, így Zola. – Míg az idealismusnál inkább az Igaznak, realismusban inkább a Jónak szolgál a művészet; – s mivel irányműveken többnyire erkölcsi irányt értünk, itt még sokkal feltűnőbb ez az irányosság. A realismus különben is a (régi ér-telemben vett) erkölcs kora: részek védelme = emberszeretet, Mitleid, szocialismus, filosemitismus, nőemancipatio, Eötvös, Thackeray, Eliot, angolság.

Egy ilyen, Élettől és Akarattól függő, realista irányköltészet (melyhez talán még Hugo V. is tartozott élete végén) után lépnek fel az art pour l’artos emberek, átmeneti korban, amikor idealis és realis vonások szerencsés vegyülete felszabadította és semlegessé tette bennük a művészetet. Megunták az Élet és Igazság küzdel-meit, ekkor írta Baudelaire: Je vis l’horreur de mon tandis és:

Emporte – moi, wagon, enléve – moi, frégate!

8 Meg kell elégedni az én rosz fordításommal, mert az eredeti nincs most kezemnél. De a fontos szavakra emlékszem: Zu neuem Leben, neuem Spiel.

és építette, kőpalotáit, tündérvidékeit. Megunták az Akarat és Jóság küzdelmeit is, a letűnő realismus erkölcsét, minek bi-zonysága, Baudelaire Fleurs du Maljának, Flaubert Mme Bo-vary-jának, Maupassant des Vers-jeinek stb. rendőri eltiltása.

Ekkor dolgoznak (saját tündérpalotáik építésének napszámo-sai), Flaubert 20 évig egy regényen (Salambô), Manet imp-ressionistái, lefestvén ugyanazt a vidéket reggel, délben, este, januárban, februárban stb. S nem maradnak messze a többiek, prózában Goncourték, Theophile Gauthier, versben a Parnas-sus: Leconte de Lisle, Sully-Prudhomme, és Verlaine a forma-hős, képben Puvis de Chavannes stb. Angliában: Tennyson;

Amerikában a Baudelaire-fordította Poe (l. értekezését is:

Philosophy of Composition, és Island of the Fay eleje; talán Ruskinék is és a praerafaeliták; – germánoknál Böcklin (?) és Bruno Wille! Franciaországban, eredeti hazájában az irány, az ébredő idealismussal lassankint a naturalismusba olvadót (az Életet és Művészetet ismét kezdik egységben látni); – már a még javában art pour l’artos Henry Beyle (Stendhal) a Rouge et Noir egy fejezetének mottójául Saint Réal mondását választja: Un roman: c’est un miroir, qu’on promène le long d’un chemin;

aztán jött Zola, aki már Taineről írt essayjében (Mes haines:

M. Taine, Artiste) elméletileg is meglehetősen ellene áll a l’art pour l’artnak; utolsó munkáiban pedig gyakorlatban, egészen.

Még egy dolgot szeretnék említeni: a l’artpourl’artismus vi-szonyát skepticizmushoz, amely szintén átmeneti időben lép fel:

Montaigne Essai előszava (L’Aucteur au Lecteur) 1583-ban íratott, átmeneti volt az új akademikusok, valamint a Hume kora is – és a Shakspeare art pour l’artismusa összeköttetésben van a Montaigne skepticizmusával: ő olvasta Montaignet;

– a modern art pourl’artosok is skeptikusok; – de erről most elég. Jön az idealismus, vége a l’art pour l’artnak, Baudelaire meghalt aphasiában, lehullt a tündérpalota, a palace of Art, a Rève parisien, a növény és életnélküli építkezés, eltűntek a Poe Ligeiái,

akikhez Baudelaire hymnusokat zengett: Sachet toújours frais, qui parfume l’atmosphère d’un cher réduit. (Hymne)

15. ARANY, MINT ARISZTOKRATA