A Bakony-vidéken kimutatott szárazgyep asszociációk – Dry grassland associations of the

A Bakony-vidék nyílt és zárt szárazgyepjeinek osztályozása és az eredmények értékelése alap-ján megállapítható, hogy élesen elkülönülnek a terület mészkedvelő és mészkerülő homokpuszta-gyepjei, a dolomitsziklagyepek és sziklafüves lejtősztyeprétek, a bazalt szikla- és lejtősztyepjei, valamint a félszárazgyepek. Az osztályozás problémásabb, nehezebben értelmezhető eredményei a zárt szárazgyepek csoportjaira vonatkozóan születtek.

A több klasszifikációs eljárás segítségével is egységesnek mutatkozó, asszociáció rangon ér-tékelhető egységek közé tartoznak a Bakony-vidék nyugati részén, több tájegységből kimutatott mészkerülő homoki gyepek (Thymo angustifolii-Corynephoretum), melyek Bakony-vidéki ál-lományaival saját kutatásaimat megelőzően nemigen foglalkoztak. B^OROS(1947) hívja fel a fi-gyelmet, hogy a Corynephorus canescensvalószínűleg sokkal elterjedtebb hazánkban, mint korábban gondolták, megjegyzi, hogy a faj tipikus kísérői a Jasione montanaés a Thymus serpyl-lum(utóbbi a Dunántúlon). Megfigyelése több későbbi fitoszociológiai tanulmány alapján meg-erősítést nyert (B^AUER2006, L^ÁJER2006). A Nagytevel és Homogbödöge környéki tömeges Corynephoruselőfordulásra F^EKETEet al. (1961) irányítja a figyelmet. A terület homokpusztái-nak elterjedését és jellemző összetételét B^AUER(2006) tárja fel, az asszociáción belül megkü-lönböztetve egy valamivel zártabb, Koeleria majoriflora tömegességével jellemezhető szubasszociációt. Jelen dolgozat eredményei alapján ez a típus egy igen lokális, szubasszociáció rangon sem értékelhető változat, a Koeleria majorifloratömegesebb előfordulása fáciesként, vagy lokálvariánsként értelmezhető. Atlantikus jellegű, nyílt, mészkerülő homoki gyepek szép állományai ma a Bakonyalja és a Déli-Bakony több pontján előfordulnak, a Káli-medencében és a Tapolcai-medencében a bányászat és turizmus („kőtengerek” környéke) által veszélyeztetett állományaik fragmentálisak, eltűnőben vannak.

A Bakonyalján csak Fenyőfő és Bakonyszentlászló környékén előforduló (S^Oó1931, B^OR

-HIDI1956a) mészkedvelő homokpusztagyepek (Festucetum vaginatae) fő jellemvonásait már B^ORHIDI(1956a) megfogalmazza, felismeri azok pontusz-pannon és endemikus taxonokban való elszegényedését. A szubasszociáció rangon azonosított, Stipa joannistömegességével jel-lemezhető nyílt homokpusztagyep (S^Oó1957, B^AUER2006) sem ökológiailag, sem fajkészletét tekintve nem válik el élesen, a Bakonyalján úgy tűnik inkább csak fáciesnek tekinthető. A B^OR

-HIDI(1956a) által önálló asszociációként tárgyaltFestuco vaginatae-Corynephoretum(Festuco domini-Corynephoretum, in B^ORHIDI2003) gyep a területen jelenleg igen ritka, állományaik

feltehetően az elmúlt fél évszázad intenzív erdeifenyő telepítései következtében szorultak visz-sza. A vizsgált Bakony-vidéki felvételi adatbázisban alulreprezentált, csak néhány felvétellel szereplő, ezért önálló csoportot nem alkotó gyep asszociáció szintű önállósága L^ÁJER(2006) dolgozata alapján tekinthető megerősítettnek.

Az osztályozás eredményei alapján önálló, jól definiálható asszociációként értékelhetők az Öreg-Bakonyban felvett, egységesen szegényes mészkő sziklahasadékgyepek (Asplenio rutae-mu-rariae-Melicetum ciliatae). B^ORHIDI(2003) még Diantho lumnitzeri-Seslerion albicantis csoportban tárgyalja, de felveti, hogy esetleg az Alysso-Sedion albi csoportba tartozhat. Az eredmények alapján inkább utóbbi lehetőség tűnik valószínűbbnek, javaslom az asszociáció áthelyezését a melegked-velő pionír jellegű gyepeket tömörítő Alysso-Sedion albi csoportba. A Bakony-vidék melegebb részterületein felvett, fajgazdagabb, gyakran lejtősztyeprétekkel mozaikosan előforduló sziklaha-sadékgyep-állományok az erózió, vagy degradáció hatására felnyíló lejtőgyepek csoportjaiba ke-rültek az osztályozás során. A sziklahasadékgyepek és a másodlagosan felnyíló lejtősztyepek elkülönítése – mivel ezek határai már terepen sem mindig világosak – a fajkészlet elemzése alapján meglehetősen problémás, az állományok besorolása strukturális jellemzőik ismeretében lehetséges.

Az alacsony mintaszám miatt a felnyíló xerotherm lejtőgyepektől az osztályozás vizsgált szint-jein nem különültek el, de strukturálisan, megjelenésük és dominanciatársulás jellegük alapján jól megfoghatók a Sedum-fajok és néhány termofrekvens therophyta és chamaephyta faj tömegessé-gével jellemezhető, pionír törmeléklejtő gyepek. Bazalthegyek aprótörmelékes kőzethalmain jel-lemző a Jakucs által felismert (S^Oó 1973), de érvényesen csak később publikált Geranio rotundifolii-Sedetum albiasszociáció (B^AUER2005). A Balaton-felvidékről S^Oó(1928, 1931, 1932b) által Grimmia-SedumAss., Grimmia–Sedum album–boloniense Ass. neveken említett, majd a hazai szintézisekben Grimmio-Sedetum albi-sexangularisprovizórikus néven tárgyalt (S^Oó 1971, 1973, B^ORHIDI1996, 2003) pionír törmeléklejtő gyepeket felvételeztem és a Magyarországról korábban nem jelzett Alysso alyssoidis-Sedetum albiasszociációval azonosítottam (M^üLLER1961).

Az asszociáció kis felületeket borító állományai, leggyakrabban felhagyott kőbányákban, szőlők közti telekhatárokon felhalmozott kőrakásokon alakulnak ki.

A Dunántúl bazalthegyeinek Aurinia saxatilistömeges megjelenésével jellemezhető szikla-gyepjei a Festuco pallentis-Aurinietum saxatilisasszociációhoz sorolhatók. A C^SIKY(2003) által a Csobáncon felismert bazalt sziklagyep szép állományai más tanúhegyeken (pl. Szent György-hegy, Badacsony, Tátika, Somló) is megfigyelhetők, jelentős reliktumőrző szerepükre B^AUERet al. (2008a) világít rá a Cardaminopsis petraeahazai állományainak élőhelyvizsgálata alapján. A Szent György-hegyen, a bazaltorgonák felett a sziklagyep egy különleges, Bromus pannonicus subsp. monocladusdominálta, zárt változata is előfordul, mely állományra K^OVÁCS& T^AKÁCS (1995a) is felfigyel; a gyepet Asplenio-Festucetum(pallenti-pseudodalmaticae) provizórikus néven említi. Ilyen állomány a többi dunántúli bazalthegyen nem jellemző (lokális változat), jóval gya-koribb az északi kitettségű sziklákon látható, nyílt sziklafali variáns. Ez az osztályozás alapján közel áll a Festuco pallenti-Brometum pannoniciészaki kitettségű dolomit sziklafalakon jellemző változatához. Hasonlóságuk a kétféle alapkőzeten eltérő gyakoriságú, de közös sziklapreferens fajok általánosabb (Allium montanum, Campanula rotundifolia, Jovibarba globifera subsp.hirta, Seseli osseum) és ritkább, reliktumjellegű (Aurinia saxatilis, Galium austriacum, Hieracium wi-esbaurianum) elemeinek köszönhető. K^OVÁCS& T^AKÁCS(1995a) a bazalt és a dolomit sziklave-getációjának párhuzamos fejlődéstörténetére vonatkozó megállapítása az eredmények alapján helyesnek látszik. A Festuco pallentis-Aurinietum saxatilisasszociáció szerkezetileg és funkcio-nálisan a dolomiton tipikus Festuco pallenti-Brometum pannonicimegfelelője bazalton.

A sziklafalak, sziklahasadékok és törmeléklejtők vegetációját tanulmányozva világosan látszik az állományok összetételének esetlegessége. Ezek az együttesek minden bizonnyal hasonló tűrő-képességű fajok előfordulásának szinte véletlenszerű kombinációi, mely feltételezést egyrészt 1)

a reliktum jellegű ritka fajok (pl. Primula auricula, Aurinia saxatilis, Cardaminopsis petraea, Hi-eracium wiesbaurianum, Saxifraga paniculata) nagyobb száma, ugyanakkor rendkívül alacsony relatív gyakorisága, másrészt 2) az állandó és fidélis fajok alacsony száma is erősít. Erre vonatko-zóan már S^Oó(1933b) is igen figyelemre méltó megjegyzést tett: „a sziklákon igen kis területen váltakoznak az életfeltételek s így a borító vegetáció sem egységes növényszövetkezet, a legtöbb balatonvidéki szikla növénytakaróját, mint egymástól független sociatiok (ill. stádiumok) komple-xének kell tekintenünk, amelyek a Festucetum glaucaehoz tartoznak, ill. hozzá vezetnek.”

A bazalthegyek xerotherm lejtősztyeprétjei is markáns csoportot alkottak az osztályozás során.

A dunántúli állományokat fontosnak tartom megkülönböztetni az Északi-középhegységben és Kelet-Szlovákia vulkáni hegyein jellemző, erősen kárpáti karakterű Potentillo-Festucetum pseu-dodalmaticaegyepektől. D^ÚBRAVKOVÁet al. (2010) alapján a Balaton-felvidéki bazalthegyekről származó felvételek a nyugat szlovákiai elterjedési súlypontú Inulo oculi christi-Festucetum pse-udodalmaticae asszociáció felvételei közé kerültek. A D^ÚBRAVKOVÁet al. (2010) dolgozata alapján az asszociáció konstans fajaiként felsorolt elemek a dunántúli állományokban is jellegzetesek, gyakoriak, a diagnosztikus fajok között azonban van néhány, melyek a dunántúli bazalthegyeken a flórából is hiányoznak (pl.Carduus collinus, Erysimum crepidifolium, Lactuca perennis).⁴²A vizsgált dunántúli állományokat, erős szubmediterrán karakterükre alapozva, javaslom szubasszo-ciáció rangon megkülönböztetni (Inulo oculi christi-Festucetum pseudodalmaticae orlayetosum grandiflorae). További, legalább közép-európai léptékű vizsgálatokat kell folytatni e típus önál-lóságának tisztázásával kapcsolatban. Nem zárható ki a Balaton-felvidék bazalthegyein előforduló gyepek asszociáció-szintű önállósága sem, de a Kárpát-medencei Festuca pseudodalmatica gye-peket tágabb értelemben megközelítve akár a Festucetum pseudodalmaticaeMikyška 1933 regi-onális változataként vagy orlayetosum szubasszociációjaként is felfoghatók. A dunántúli bazalthegyek xerotherm lejtősztyeprétjein sok helyen a Festuca valesiaca, Stipa capillata, Stipa pulcherrimadominálta gyepek jellemzőek, gyakoriak a Festuca valesiacadominálta, fajszegény, gyakran másodlagos szárazgyepek is. Ezek a Kovácspataki-hegyekről leírt Ranunculo illyrici-Festucetum valesiacae(K^LIKA1931b) asszociációhoz állnak igen közel, melyet újabban azonos-nak tartaazonos-nak a Festuco valesiacae-Stipetum capillatae asszociációval (J^ANISOVÁ 2007).

Feltehetőleg a dunántúli bazalthegyek ilyen Festuca valesiacadominálta szárazgyepjeit tekintet-ték korábban Cleistogeni-Festucetum sulcatae-nak a hazai szakirodalomban, arra hivatkozva, hogy a bazalt lejtősztyepjeinek a mészkőével szemben nincsenek saját, megkülönböztető elemei.

Bár e bazalthegyek szárazgyepjeinek kizárólagos karakterfajai valóban nincsenek (B^ORBÁS1900, S^Oó1933b), vizsgálataim alapján számos, a mészkő- és dolomit lejtősztyepeken jellemző, a du-nántúli bazaltokról következetesen hiányzó növényfaj nevezhető meg, pl. Minuartia setacea, Linum tenuifolium, Euphorbia segueriana, Teucrium montanum, Scabiosa canescens, Ononis pu-silla, Scorzonera austriaca, Alyssum montanum, Seseli hippomarathrum.E „hiányflóra” diffe-renciáló szerepe jelentős, mely e gyepek ökológiai, és esetleg fejlődéstörténeti különbözőségére hívja fel a figyelmet. Ez felveti annak a lehetőségét, hogy e Festuca pseudodalmaticajelenlétét nélkülöző (többségében másodlagos) bazaltgyepeket is inkább az Inulo oculi christi-Festucetum pseudodalmaticae alatt tárgyaljuk, azok Festuca valesiacafácieseként.

A félszárazgyepek tekintetében a Bakony-vidéken két fő típust tárgyal a dolgozat asszociáció rangon. A területen elterjedt Bromus erectusdominanciájával jellemezhető gyepek az I^LLYÉSet al.

(2009) által (jelen dolgozatban szereplő félszárazgyep felvételeket is tartalmazó felvételi adatbázis alapján) új asszociációként leírt Sanguisorbo minoris-Brometum erectiasszociációval azonosíthatók.

Minden bizonnyal ugyanerre a vegetációs egységre vonatkoznak I^SÉPY(1998) és K^OVÁCS(2000b)

42 A Bromus hordeaceushelyett nálunk ezeken az élőhelyeken inkább a Bromus squarrosusjellemző. Az általam felkeresett dél-szlovákiai szilikátlejtősztyepeken (Burda-hegység, Kovácspataki-hegyek) szintén a Bromus squarrosus-t találtam jellemző elemnek, nem zárható ki, hogy itt fajtévesztéssel állunk szemben.

korábban, de érvényes közlés nélkül provizórikusan említett, xerobrometum asszociációnevei (Lathyro pannonici-Brometum erecti, Potentillo arenariae-Brometum erecti). A Bakony-vidéken a fajgazdag Brachypodium pinnatumgyepek ritka típust képviselnek, besorolásuk problémás, melyre már korábban is felhívtuk a figyelmet (I^LLYÉSet al. 2009). Jelen dolgozatban, az erdőssztyep-fajokban gazdag Brachypodium pinnatumgyepeket az Alsó-Ausztriai dolomithegyekről leírt Polygalo majo-ris-Brachypodietum pinnatiasszociációval azonosítom, de meg kell jegyezni, hogy a Bakony-vidék délkeleti peremterületein a mezőföldi Euphorbio pannonicae-Brachypodietum pinnati félszárazgyep-állományok (vö. B^AUERet al. 2001, H^ORVÁTH2002, 2010) is felismerhetők. A Bakony Brachypodium pinnatumgyepjeinek asszociáció-szinten történő azonosítása bizonytalan, a Lino tenuifolii-Brachy-podietum pinnatinév tartalma, az egység önállósága tisztázandó. A K^OVÁCS(2009) által a Sáska kör-nyéki dolomitdombokról jelzett Festuco rupicolae-Danthonietum provincialis Csűrös et al. 1961 asszociáció a Bakony-vidéken szintén vizsgálandó, jelen dolgozat elemzett felvételei közt ilyen min-ták nem szerepelnek. A K^OVÁCS(2009) által közölthöz hasonló fajkészletű állományokat e dolgozat szerzője is ismer, nemcsak a Déli-Bakony peremterületein, de Balaton-felvidék keleti részén a Vilo-nyai-hegyekben és a Keletei-Bakony alacsony fennsíki részein is. A Danthonia alpinadominálta, többnyire kisebb gyepfoltok itt gyakran együtt, mozaikosan jelennek meg a (szintén ritka) Stipa tirsa gyepekkel. E típusokról reprezentatívnak tekinthető számú felvétel egyelőre nem készült. Vizsgá-landó, hogy e gyepfoltokat a K^OVÁCS(2009) által jelzett asszociációhoz, vagy valamelyik Stipetum tirsaeasszociációhoz helyesebb-e sorolni.

A dolomit – Bakony-vidéken igen elterjedt – többé-kevésbé nyílt gyeptársulásai valamennyi elvégzett klasszifikáció alapján, magas szinten elválnak a többi szárazgyep csoporttól. A dolomit-gyepeken belül a Festuco pallenti-Brometum pannoniciasszociáció elkülönülése egyértelmű, a másik három, hagyományosan elkülönített asszociáció (Seselio leucospermi-Festucetum pallentis, Fumano-Stipetum eriocaulis, Chrysopogono-Caricetum humilis) határai azonban kevésbé világo-sak, melyet különösen az igen elterjedt, Bakony-vidéken nagy területeket borító Stipa eriocaulis sziklagyepek, egyértelműen átmeneti helyzete (fajkészlet, struktúra) bonyolít. A dolomitgyepek értékelését ezért külcsoportok bevonásával (Zólyomi eredeti felvételei, a Dunántúli-középhegység más területeiről és az Alsó-Ausztriai dolomithegyekről származó saját felvételek) külön fejezetek-ben (5.2., 5.3.) értékelem.

A Bakony-vidék szárazgyepjeinek klasszifikációit értékelve, legnehezebben azonosítható egy-ségeknek a karbonátos alapkőzetek, keskenylevelű pázsitfüvek (főleg: Festuca valesiaca agg., Stipa spp.) uralta szárazgyepjei bizonyultak. A Dunántúli-középhegységben a keskenylevelű pá-zsitfüvek dominálta zárt szárazgyepeket (részben lejtősztyepréteket), melyek a félszárazgyepek és sziklagyepek között álltak, korábban (szinte automatikusan) a Cleistogeni-Festucetum sulcatae asszociációval azonosították. Az asszociáció pontos definiálásának hiányában a közlemények e néven tárgyalt egységei igen heterogén vegetációs egységekre vonatkoznak (vö. Z^óLYOMI1958, S^Oó1959, 1964, D^EBRECZY1988, P^ENKSZAet al. 1994, K^OVÁCS1995b, 2000b, K^OVÁCS& T^AKÁCS 1995b, S^EREGÉLYES& C^SOMóS1995).

A Bakony-vidéken igen elterjedt dolomit alapkőzeten, az alacsony tengerszint feletti magasságú plakor, vagy kis lejtőszögű térszíneken nagy területeket borító – leggyakrabban Festuca valesiaca agg, Stipa capillata, Stipa joannis, helyenként Carex humilis, Bothriochloa ischaemum tömeges-ségével leírható – zárt szárazgyepekkel a hazai szakirodalomban alig foglalkoztak. Ennek oka egyértelműen a gyepek nyilvánvaló másodlagos jellege lehetett. Ezek többnyire régen kiirtott szá-raz tölgyesek helyén állnak, fennmaradásukat (~stabilizálódásukat) az évszázados legeltetésnek köszönhetik (W^ALLNER1941, 1942, 1943, K^ÖNCZÖL1988). A hazai fitoszociológiában a másodla-gos, leromlott gyepek leírását, „nem teljesen egységes szövetkezetről lévén szó” (S^Oó1932a) kez-detektől mellőzték. Erre még Z^óLYOMI(1958) is utal. F^EKETE(1955) Velencei-hegységből leírt, másodlagosan kiterjedt Festucetum sulcataegyepje és B^ARÁTH(1963, 1964) felhagyott szőlők

szárazgyepjeit feldolgozó munkái ritka kivételnek számítanak. A hazai félszárazgyepek leírása is csak az 1990-es évektől lendült fel (V^ARGA1997, V^ARGA-S^IPOS& V^ARGA1997, 1998b, I^LLYÉSet al. 2009, H^ORVÁTH2010).

Közép-európai országok újabb szüntaxonómiai szintézisei (C^HYTRý2007, J^ANISOVÁ2007, D^ÚBRAVKOVÁet al. 2010) alapján úgy tűnik kevesebb az asszociáció-szinten helytálló szárazgyep, mint ahány néven ezeket a gyepeket (országonként) leírták. Nagyobb felvételszámú adatbázisok értékelése nem erősítette meg sem a Ranunculo illyrici-Festucetum valesiacea(K^LIKA1931) sem a Medicagini minimae-Festucetum valesiacae(W^AGNER1941), sem a Cleistogeni-Festucetum sul-catae(Z^óLYOMI1958) önállóságát. Ezek florisztikailag gyengén elkülönülő szárazgyepek, melyek a Festuco valesiacae-Stipetum capillatae Sillinger 1930 későbbi szinonimjának tekintendők. Jelen álláspont szerint ez a Közép-Európában általánosan elterjedt, széles értelemben használt asszo-ciáció a Festucion valesiacae központi asszoasszo-ciációja, mely számos szárazgyep-társulás leromlása útján is kialakulhat (C^HYTRý2007). Bár jelen dolgozatban a Cleistogeni-Festucetum sulcatae asz-szociációval a Bakony-vidék szárazgyepjeinek egyetlen típusát sem azonosítom, meg kell jegyezni, hogy D^ÚBRAVKOVÁet al. (2010) eredményei ellenére, a Budapest környéki felvételek alapján leírt Cleistogeni-Festucetum (Z^óLYOMI1958, S^Oó1959, 1964) létezésével vagy elvetésével kapcsolat-ban korrekt állásfoglalás csak a Budai-hegység, a Gerecse és a Pilis dachsteini mészkő felszínein előforduló lejtősztyeprétek szisztematikus feldolgozását és összehasonlító vizsgálatát követően hozható. W^ILLNERet al. (2013) új eredményei szerint a Medicagini minimae-Festucetum valesiacae is önálló asszociációként értékelendő gyep.

S^ILLINGER(1930) a Festuco valesiacae-Stipetum capillataeasszociációt egy nyugat-szlová-kiai alacsony középhegységi dolomitterületről (Tematínské vrchy), plakor és kis lejtésű térszí-nekről írja le, ahol a gyep – a Dunántúli-középhegység dolomitterületeihez hasonlóan – nyílt sziklagyepekkel és Carex humilissziklafüves lejtőkkel érintkezik. Erre az analógiára és az alap fajkészlet hasonlóságára alapozva B^AUER(2009) a Baglyas–Iszka-hegy dolomitvonulat (Keleti-Bakony) plakor sztyeprétjeit már ezzel az asszociációval azonosítja. A Festuca valesiaca, Stipa spp. dominanciájával jellemezhető zárt szárazgyepek és erózió, vagy degradáció hatására felnyíló alegységeik létével, asszociáció-szintű önállóságával kapcsolatban a kétféle osztályozási eljárás részben ellentmondó eredményeit és a hivatkozott újabb dolgozatok következtetéseit figyelembe véve, a kimutatott alegységek asszociáció-szintű megkülönböztetését mellőzöm. A Festuco va-lesiacae-Stipetum capillatae alatt tárgyalt szárazgyepek esetében az antropogén hatásokkal szinte minden esetben számolni kell (kialakulás, jelenlegi dinamika / irtáseredet, egykori, ill. aktuális legeltetés, avartüzek, katonasághoz köthető tájhasználat). A Festuco valesiacae-Stipetum capil-latae asszociáció alatt, alacsonyabb rangon megkülönböztetett egységek között a Bakony-vidé-ken különösen gyakoriak a Festuca valesiaca–Stipa capillata, Festuca valesiaca–Stipa joannis, Festuca valesiaca–Stipa joannis–Carex humilis, Festuca valesiaca–Bothriochloa ischaemum, és a Festuca valesiaca–Stipa pulcherrimadominálta típusok. [E gyepképző fajok jellemzően több szárazgyep-csoportban (több asszociációban, szubasszociációban) megjelenhetnek domi-náns fajként; többnyire jelentősebb diagnosztikus szerep nélkül.] Ezeket az egységeket Festuco valesiacae-Stipetum capillatae alatt, szubasszociáció, ill. variáns rangon tárgyalom. Soó már korai munkáiban (S^Oó1927, 1933c) is kritizálja a domináns fajokra épülő társulásleírásokat, az ilyen típusokat később is valamely asszociáció – többnyire a Cleistogeni-Festucetum– szubasz-szociációiként, fácieseiként értékelték (pl. Z^óLYOMI1958, S^Oó1959, 1964, K^OVÁCS& T^AKÁCS 1995b, P^ENKSZAet al. 1995, T^AKÁCS& K^OVÁCS1995). A Bakony-vidéki sztyeprétek klasszifi-kációinak és kanonikus korreszpondencia analízisének eredményei megerősítik e szemléletmód helyességét. A megkülönböztethető alegységeket inkább ökológiai változatoknak – alapkőzet, kitettség, lejtőszög és minden bizonnyal más tényezők (pl. tájhasználat) mentén rendezhető – szukcessziós/degradációs stádiumoknak tekinthetjük. A Festuco valesiacae-Stipetum capillatae

legnagyobb állományai a Keleti-Bakony alacsony fennsíki részein találhatók. Az egykor legel-tetett, ill. időszakosan avartüzek által sújtott foltokon a Festuca valesiaca, Stipa capillata, Both-riochloa ischaemumuralta gyepek borítják a legnagyobb felületeket. Ehhez hasonló gyepek a Déli-Bakonyban és a Balaton-felvidéken is gyakoriak, a Keszthelyi-hegységben ritkák. A Bala-ton-felvidéken a Tihanyi-félsziget bazalttufa felszínein találhatók jelentős kiterjedésű, a többi területtől némileg különböző állományok, melyekben gyakori az Artemisia austriacavalamint számos, más területeken ritka szubmediterrán növényfaj is gazdagítja az állományokat.

A Stipa joannis, S. pulcherrimaés más tollas árvalányhaj-fajok dominálta szárazgyepeket C^HYTRý(2007) Koelerio macranthae-Stipetum joannisasszociációval azonosítja, részben ugyan-azon minták elkülönülése ugyan-azonban D^ÚBRAVKOVÁet al. (2010) elemzése alapján nem egyértelmű.

A Bakony-vidék szárazgyepjeinek értékelése is inkább arra mutat, hogy e tollas árvalányhajas gye-peket helyesebb alacsonyabb szüntaxonómiai rangú egységekként értékelni. A Bakony-vidéken a Stipa joannisa xerotherm erdőirtás eredetű, másodlagos, zárt gyepektől, természetközeli szikla-füves lejtősztyeprétekig gyakori. Legjellemzőbb előfordulásainak azok a Carex humilis, és/vagy Festuca valesiacazárt sztyeprétek tekinthetők (Festuco valesiacae-Stipetum capillatae), melyek a Bakony dolomitfelszínein, a lankásabb (vagy sík), jobb talajú részeken váltják fel a nyílt foltokkal váltakozó dolomitgyepeket. Számos helyen megfigyelhető jelenség, hogy a Keleti- vagy a Déli-Bakony dolomitdombjainak alsó harmadában és a dombok között a Stipa joannis (nyárvégi asz-pektusban aStipa capillata), míg a dombtetőkön, erodálódó, domború lejtőkön a Stipa eriocaulis alkotja az árvalányhajas foltokat, a Carex humilisés a gyeptípusra jellemző Festuca-faj mellett.

Szerkezetileg és ökológiailag a zártabb, mezofilabb, fajkészletükben gyakran már a félszárazgye-pek felé mutató Stipa joannisgyepeket a rétsztyepek (vö. K^ELLER1926, W^ALTER1943, L^AVRENKO&

S^OCZAVA1956, S^Oó1958, E^LLENBERG1963) itteni megfelelőinek tekinthetjük, melyek jellemzően xe-rotherm erdők, talajerózió által kevésbé érintett irtásterületein plakor helyzetben, ill. hegységperemi száraz domboldalak alján (jobb talajon: proluvuális üledékeken, lepelszerű löszön, homokon), alföldi löszvölgyekben alakulnak ki. Ezek fajgazdagsága ugyan messze elmarad a zonális állományoktól, de szélesebb elterjedésű fajok a Stipa joannisgyepeket csaknem teljes elterjedési területükön végigkísérik (pl. Fragaria viridis, Adonis vernalis, Filipendula vulgaris). Ezzel szemben a Stipa eriocaulis szikla-gyepek, sziklafüves lejtők strukturálisan a kelet-európai – nyugat-közép-ázsiai erdőssztyep zóna déli sziklasztyepjeinek, xerikus sztyeprétjeinek vikariáns megfelelői a közép-európai szubmediterrán te-rületeken, ahol az erős szubmediterrán hatások miatt fajkészletük alapvetően különbözik.

A Stipa pulcherrimatömegességével jellemezhető szárazgyepek a Bakony-vidéken általában olyan termőhelyeken a legjellemzőbbek, ahol több-kevesebb lösz is előfordul foltokban (platókon, lankásabb lejtőkön, hegylábi részeken, szőlőhegyeken megmaradt gyepekben). Kivételesen nyílt sziklagyepekben is jellemző (mint ahogy a Pilisben és a Budai-hegységben is). A faj a Nyugat-Mezőföldön és a Keleti-Gerecse dombsági tájainak jó állapotú löszgyepjeiben is gyakran állo-mányalkotó, feltételezett löszjelző karakterére már S^Oó(1947a) utal a „Stipetum pulcherrimae”

az Erdélyi-Mezőségről említett állományai kapcsán.

A löszpusztagyepek, zárt homokpusztagyepek a Bakony-vidéken ritkák, állományaik többnyire szegényesek. Ezeket a gyepeket a dolgozatban a hagyományosan használt asszociációnevekkel azo-nosítottam (Salvio nemorosae-Festucetum rupicolae, Astragalo austriaci-Festucetum sulcatae). A területen jellemző marginális állományok azonban a klasszifikációk során nem, vagy igen alacsony

A löszpusztagyepek, zárt homokpusztagyepek a Bakony-vidéken ritkák, állományaik többnyire szegényesek. Ezeket a gyepeket a dolgozatban a hagyományosan használt asszociációnevekkel azo-nosítottam (Salvio nemorosae-Festucetum rupicolae, Astragalo austriaci-Festucetum sulcatae). A területen jellemző marginális állományok azonban a klasszifikációk során nem, vagy igen alacsony