Az undor „leküzdésének” problémája

Az eszmét, amely F. Werfel mott óként kivonatosan idézett szép versének is témája, hogy tudniillik az undort, akárcsak a félelmet, le lehet gyűrni, és hogy ez erkölcsi érdem is, már több változatban is védelmünkbe vett ük.

Anélkül, hogy belebocsájtkoznánk a bátorság és gyávaság megítélésével

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 77

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 77 2014.05.08. 15:02:402014.05.08. 15:02:40

78

adódó párhuzamokba – a saját itt lét, veszély stb. egyfelől, az idegen ígylét, érintkezés, kapcsolat másfelől etikailag az elképzelhető legeltérőbb dolgok! –, megpróbálunk ez ügyben egyet s mást megvilágítani még.

Először két alapvető különbségtétel. Gyakorlati-funkcionális szemszög-ből az undorító tárgyak kétfélék: olyanok, amelyek, hogy úgy mondjuk, természett ől undorítók, és amelyek csak egészen különleges körülmények között válnak undorítóvá. Az előbbi csoporthoz tartoznak az exkrementu-mok és a rothadó dolgok. Ezek a természet „hulladékai”, amelyek kiiktat-tatnak, eltávolítt atnak az élet mechanizmusából. A bennük rezdülő „meg-hívást” egyértelműen rövidre zárja az irtózás belőlük kiinduló impulzusa.

Az undor érzete az esetükben „természetes” valami, a legszigorúbb értelem-ben a tárgyhoz mért, az, hogy „undorítók”, itt olyan karakterjegy, mint a színük vagy állaguk megnevezése. Másképp áll a dolog azokkal a tárgyak-kal, amelyek valamiképp még „működésképesek”, benne állnak az életben:

ételekkel, állatokkal, eleven képződményekkel. Itt az undor érzése – legyen bármilyen általános – mindig „szeszélyesebb”, inkább nyugszik a szub-jektum abbeli elhatározásán, hogy védekezik. Az undor beállított ságának revíziója az eff ajta képletekben alapvetően inkább lesz helyénvaló. A máso-dik különbségtétel az irtózással szemlélt tárgyakban időnként benne rejlő

„igényt” érinti. Némelyek közülük teljesen passzívan viseltetnek irántunk:

amíg „föl nem keressük” őket, mintha nem is léteznének (pl. bizonyos rova-rok). Néha azonban valamiféle agresszióval találkozunk, ránk kényszerí-tett – néha tartós – aktuális közelséggel (a piszok a példa rá), sőt több, mint közelséggel, ránk kényszerített viszonnyal, a tárgy értékigényével, kísérleté-vel, hogy megtelepedjék az életünkben. Ez az eset áll fönn, ha egy személy közeledését érzékeljük undorítónak, vagy ha egy undorítónak tűnő gondol-kodásmód nyilatkozik meg előtt ünk, és merészkedik a napvilágra. Az undor megítéléséről még itt is azt kell gondolnunk, hogy egyfelől ugyan a második esetben (igényesebb tárgyaknál) nagyobb a veszélye az undor magatartá-sába való elsietett és a látókört szűkítő bezárkózásnak, valamint a meglevő értékek fi gyelmen kívül hagyásának, másfelől nagyobb az aktuális elundo-rodás jogosultsága is, és kevésbé lehet szó szeszélyes, mintegy bűnös élve-tegségről, az undorodás valamifajta szenvedélyéről.

Mindezek alapján könnyen érthetővé válik a döntő különbségtétel, amely az undorban rejlő elvetésintenció fajtáját érinti. Valójában két értelemben is követelhető vagy legalábbis kézenfekvővé tehető az undor elfojtása. Egyszer abban az értelemben, hogy az undor érzetének még nem szabad megokolnia az érintett tárgy megsemmisítését célzó szándékot; az undor nem szólíthat föl arra, hogy „ez megsemmisítendő”. Egyedül az undor nem határozhatja meg kimerítően a magatartásunkat valamely tárggyal szemben – és a leg-kevésbé épp ott határozhatja meg, ahol a legtöbb „ellenérzéssel” van meg-terhelve: tehát ellentétben az egyértelműen undorító esetével (hulladékok),

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 78

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 78 2014.05.08. 15:02:402014.05.08. 15:02:40

79 a legkevésbé, mondjuk, az „undorító emberiség” esetében. Az undor nem szabad, hogy kioltsa az egyáltalában vett személy vagy a kultúrát hordozó dolgok szeretetét: a puszta védekezés, tagadás és ellenszegülés mellett mér-legelendő legalábbis a változtatás lehetősége vagy az „értékes részelemek kedvéért” való igenlésé. Továbbá az undor korrekt értelemben vett elfojtása akár meg is követelhető, hogy az undorító tárgyak közelsége vagy a velük való foglalkozás bátran és egyfajta technikai megszokott sággal („letompí-tással”) elviselhető legyen. Mint az intencionális korlátozás és relativálás korábbi esetében, itt is az undor pillanatnyi pszichológiai legyűréséről van szó, beleértve természetesen az erre való általános készséget, esetleg az ebben szerzett rutint. Vannak matériák, ahol a kétfajta követelés találkozik:

például a karitatív szolgálat esetében, eltérőleg a puszta tudományos kuta-tástól, az undor mint a tevékenységet akadályozó valami egyfelől merőben tárgyi okokból is leküzdendő, de leküzdendő az emberszeretet mélyebb meggyőződése okán is.

Ellenben a legeltökéltebben szembefordulunk az undor meghaladásával, ha ez az eszmény azt az alakot ölti, hogy az undor mint „szűkkeblű előítélet”,

„beteges képzelődés”, a „természet megsértése” stb. mindenestül leküzdendő volna. (A következő aforizmát olvastam valahol: „Nincs semmi undorító, csak az undor maga!”) Azzal a követeléssel sem értünk egyet, hogy az undor egye-temlegesen egész az érzékelhetetlenségig letompítandó volna. Ez a fajta állás-foglalás egyrészt abban a nyomorúságos ismeretelméleti szubjektivizmusban gyökeredzik, amelyik a világ rétegzett ségét és feszültségekben való gaz-dagságát csak mint a „képzelőerő produktumát” meri tudomásul venni, az objektív érték- és értéktelenségkarakterek elfogadásától pedig mint állítólag

„tudománytalan” föltevéstől végképp visszariad, részben abból a naturalista-pszeudooptimista-immorális ostobaságból, amely a tagadás minden erősebb árnyalata látt án a természet meggyalázásáról, előítéletről, szerzetesi fanatiz-musról picsog. Ezzel szemben újra szeretnénk hangsúlyozni az undor kogni-tív és szelekkogni-tív biológiai, metafi zikai és etikai szerepét. Az undort meghaladni akarni abban az értelemben, hogy tagadni ezt a fajta alapvető jogosultságát és értelmességét, egyfelől erőszakos, distanciálatlan és szemérmetlen naturaliz-mus, másfelől – az undor szubjektumával szemben – nem kevésbé erőszakos, valóságmegvető, túlfeszített , a szó legrosszabb értelmében véve „idealista”

manicheizmus. A vers, a Jesus und der Äser-Weg nem ezt a mechanikus és az árnyalatokat egybemosó álláspontot énekli meg, hanem a „magaslati” erkölcsi tökéletesség keresztény vezéreszméjét. Az undorítóság onnan nézve nagyon is reális; a dögáradat látványa a Megváltót éppúgy elundorítja, mint a tanít-ványait. Ám ő, a szeretet hirdetője, aki nem ismer abszolút korlátot (de sok-féle fokozatot ismer!), szeretetért könyörög isteni atyjához, szeretetért, amely erősebb az undornál: erősebb az undornál, nem pedig olyasmi, ami a puszta

„képzelődésként” leleplezett undor helyébe lép, vagy perverz módon élvezi az

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 79

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 79 2014.05.08. 15:02:402014.05.08. 15:02:40

80

undort. Ebben a szeretetben részesedvén merül alá a dögök nyüzsgésében;

s mert Megváltó, az emberben rejlő isteni zenitje, csodát tesz. A költő biztos kézzel választ a csodák közt: rózsaillat hirdeti a szeretet győzelmét az undor fölött , az enyészet nem végleges voltát, csak viszonylagos uralmát – de nem a dögszag válik egyszeriben kellemessé, és a borzalmas alakzatok sem válnak vonzó fi gurákká, hogy rácáfoljanak az undorra:

Er aber füllte seine Haare aus

Mit kleinem Aas und kränzte sich mit Schleichen –

…

Und wie er so im dunkeln Tage stand, Brachen die Berge auf und Löwen weinten An seinem Knie…⁷⁹

Nem szabad hát az emberi életnek abban a jelenségében, amelynek ezt a vizsgálódást szenteltük, valamiféle eltévelyedést látnunk; ellenkezőleg, az értelmes és legitim valami, bár persze ha kontrollálatlanul hagyjuk tenyészni, megfoszthat bennünket egynémely értékes dolgoktól, és megakadályozhat egynémely nemes tett et is, és ennek megfelelően sokszoros ellenőrzést, csi-szolást és fi nomítást igényel.

Zárómegjegyzés az irodalomról

Tárgyunk nem alkalmas rá, hogy a bibliográfi ai akríbia bűnével kísértsen.

Az a kevés, ami róla az irodalomban elszórtan található, nem szolgál sok tanulsággal. W. Wundt (Physiologische Psychologie, 5. kiadás, Lipcse, 1902, II.

5., 54. sk. o.) nem tud okosabbat, mint az undor kapcsán „keserű és sós ízbe-nyomásokat” emlegetni. Ami olyan, mintha a vallásos élményt a „hegyóriá-sokra” való utalással elintézett nek vélnénk. O. Külpe is túlzott szűkszavú-sággal bújik ki a közelebbi vizsgálódás alól: „Az undor, melyet korábban az ízlelés érzetei közt tartott ak számon, valószínűleg az izomzatérzékelés-sel összefüggésben föllépő, a hányás előtt járó rosszérzés” (Grundzüge der Psychologie, Leipzig, 1893, 102. o.). – J. Volkelt undor és ijedség szintézise-ként emlegeti a „borzongást” (System der Ästhetik, 2. kiadás, München, 1925, 160. o.). A hegeliánus K. Rosenzweig ellenben fontos motívumait tárja föl az undornak (Ästhetik des Hässlichen, Königsberg, 1853, 312. skk.): „a már holt elenyészte” – „váladékok” – az organikus természet csak analogikusan undorító – a legmagasabb alulra kerülve – stb.

Mesterházi Miklós fordítása⁸⁰

79   De kis tetemeket tűzött a hajába, és csúszómászókkal koszorúzta magát … És ahogy a sötét nappalban állt, megnyíltak (esetleg: fölkerekedtek) a hegyek és oroszlánok sírtak a lábánál…

80  A fordítást lektorálta: Ábrahám Zoltán.

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 80

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 80 2014.05.08. 15:02:402014.05.08. 15:02:40

81

Kolnai Aurél

A gőg ⁸¹