A félelem intenciótartalma

A szóhasználatt al, hogy „félelem”, nem a félelem és szorongás⁶¹ szigorú meg-különböztetésére akartunk utalni, kizárva ezzel a vizsgálódásból, mondjuk, a valóban veszélyes dolgoktól való rett egést. Szűkebb értelemben ugyan félel-men akár a szorongás motiválatlan, nem szigorúan tárgyra vonatkoztatott , többé-kevésbé szabadon lebegő állapota is érthető; mi azonban a szót tágabb értelemben használjuk, és csak azért részesítjük előnyben a „szorongás”

ter-61   Az Angst és Furcht fordítása, ahol a fordító nem hagyatkozhatik egyszerűen a nyelvre, mert a kifejezések terminusként vagy majdnem terminusként szerepelnek a szövegben, vagyis illik minden összefüggésben ugyanúgy fordítani őket, csaknem megoldhatatlan feladat;

bár nagyon karakteres esetekben éppen a Furcht a félelem (istenfélelem/Gott esfurcht stb.), a magam füle szerint az aggodalom-rett egés-szorongás-rémület-ijedtség (stb.) jelentéskör leghajlékonyabb és legkevésbé sajátosan színezett szava, ahogy a németben az Angst, magyarul a félelem, amiért is ebben nem különösebben nehéz, és igyekszem is következetesnek maradni; a Furchtot azonban a szövegkörnyezethez igazítom. – A ford.

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 37

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 37 2014.05.08. 15:02:352014.05.08. 15:02:35

38

minussal szemben, hogy ragaszkodhassunk a rémület vérbeli, „redundáns”

képzetéhez („pavor”), megkülönböztetve azt a szorongástól mint egy nem kívánt esemény vagy valami veszély sejtelme okozta puszta aggodalomtól („timor”). Vizsgálódásaink során általában csak a „normális” és – bár a tár-gyával nem mindig arányos, de – mindig tárgyias félelem mint félelem vala-mitől az, ami a szemünk előtt lebeg.

A félelem intencionalitása kett ős. Egyszerre ölel föl két, egymástól töké-letesen elváló tárgyat: a kiváltóját és a szubjektumát. Félek, ha megpillan-tom, ami fenyeget, vagy ha gondolok rá; de a félelem félreérthetetlenül csak nekem, saját személyemnek szól. Hogy közelebbről saját épségemről, érdekeimről, lelki üdvösségemről van-e szó, vagy idegen, de „számomra” is drága „érdekekről”, az itt , tudniillik az intenció iránybeli sajátszerűségének szemszögéből, egyre megy; annyiban persze nem közömbös, hogy a szoron-gás tipikus állapota az önösen megokolt szoronszoron-gásé, míg a „szeretett (ide-gen) személyért való aggódás” más, bonyolultabb fajtája az érzelmeknek.

Ha ellenünk vetné valaki, hogy a voltaképpeni ösztönös félelem nem ismeri az önmagam miatt érzett aggodalmat, csupán közvetlen „ijedtség”

valami rett egést keltővel szembesülve, hogy a rett egés nem „rövidített követ-keztetés” tulajdon javunk fenyegetett ségét illetően – akkor azt válaszolnánk, hogy ezt a véleményt a divatos frivol irracionalizmus szülött jének tartjuk, amely irtózásában minden „kauzális meghatározástól” és „utilitarista lapos-ságtól” hallani sem akar a nemi vágy és nemzés, az éhség és az étel össze-függéséről. A félelem minden bizonnyal más, mint amikor egy kereskedő kedvezőtlennek ítéli üzleti esélyeit, ám amiről a félelem szólni akar, minden-képp saját gondunk-bajunk. Minden menekülés szigorúan teleologikusan intencionált; de a menekülés a félelem zárlata, ösztönszerű kisülése. A féle-lem fogalma elválaszthatatlan a fenyegetésnek, a veszélynek, a menekvés és védekezés szükségletének a fogalmaitól. A dolog nem szorul empirikus bizonyítékokra. Csak egyetlenegyet hadd hozzak föl: ha valami önmagában fenyegető veszélytől tökéletes biztonságban tudjuk magunkat, a félelem is az enyhe borzongás szintjére csökken (amely borzongás voltaképp nem is

„enyhe félelem” már). Hogy milyen könnyedén zabolázza meg itt a dol-gok állásáról való tudás az ösztönt, azt jelzi az emberek többnyire a félelem minden nyomát levetkezett viselkedése a nagyragadozók ketrece előtt . Az ellenség legyűrése után hátramaradó félelemhez ellenben, amely jellegzetes módon gyakran a tisztázatlan „nyomott ság” típusához kerül közel, ritkán társul az a mély meggyőződés, hogy „ebben az ügyben” valóban elhárult volna minden veszély.

A korábban említett kett ős intenció föllelhető a kevésbé világos határese-tekben is: pl. ha „önmagamtól” félek. Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy itt önnön énünk intencionális kett éhasadásáról van szó – éspedig egyáltalán

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 38

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 38 2014.05.08. 15:02:362014.05.08. 15:02:36

39 nem arról az eszmei vagy formális, illetve materiális vagy lényeg-Énre való kett éváltságról, mint, mondjuk, az önmegvetés esetében, hanem magának a materiális, „hatékony” Énnek a kett éosztott ságáról, ahol is a „felső”, a saját anyagi és morális érdekekben lehorgonyzott akaratrészt fenyegeti a másik Én, ha tetszik, az ősszenvedélyek Énje. Az „oktalan” félelem sincs kevésbé alávetve a kett ős intenciónak. Az eff ajta állapotokban pszichikailag hang-súlyosabb, és ami a ráeszméltség mértékét illeti, magasabb fokú a tulajdon Énünkre való visszavonatkoztatott ság. Az idegenség, a fenyegetés azonban annál mélyebben átélhető, minél „ismeretlenebb”, azonosíthatatlanabb, minél sejtelmesebb közelebbi természete tekintetében. Ez a fajta rögzítetlen félelem, mint ég és föld, annyira különbözik az életuntságtól, az egyetemes rosszkedvtől; gondoljunk csak a sötétben ébredő félelemre, amely igencsak karakteresen félelem valamitől, s ugyanakkor mégsem „a sötétségtől” való félelem, s végképp nem a rablóktól vagy kísértetektől. Az intencionált két-ségkívül valami meghatározatlan is lehet – bár csak a legritkább esetben lehet teljesen meghatározatlan.

Mi tartja azonban össze ezt a kétszeres intenciót? Vajon valamiféle egy-ségként élnénk meg saját személyünket és azt, ami fenyegeti, ahogy ez a közösségérzések esetén bizonyos mértékig áll? Bizonyosan nem; az intenció két pólusa közt feszülő kötelék lehet merőben véletlenszerű kötelék is. Az intenció sokkal inkább a tényállás-vonatkozásra irányul, éspedig a „tiszta”, aktuális összefüggésre, nem valamiféle „lényegképző” összefüggésre, mint amilyenek, mondjuk, a – legszélesebb értelemben vett – történeti összefüg-gések. A félelemintencióhoz tapad valamiféle absztraktság, közömbösség a lényeg iránt: arról, ami veszélyes, elsősorban csak mint „veszélyről” szól, saját személyünkről pedig elsősorban mint „itt létegységről”. Ellentétben a gyűlölett el a félelem nem „nyomoz” a részletekbe menően a tárgya után, nem értékeli azt, nem vonja be az intenciók hálójába. A kedvetlen „valami miatt i aggódással” ellentétben a félelem nemigen válogat tulajdon szemé-lyünk egyes érdekkörei között : minden valódi félelem esetében az Én egésze, jobban mondva fennállása a tét, akár a puszta élet, a lelki üdvösség, a meg-élhetés, akár, mondjuk a társadalmi pozíció, a személyes szabadosság, netán épp egy szűzi lény érintetlensége az, ami ezt a fennállást mintegy „kitölti”.

Lehet a félelem „gyenge”, köszönhetően a távolságnak vagy annak, hogy kiváltó okának működésbe lépte valószínűtlen: utalása valahogy mindig

„végigfut” a veszélyeztetett nek mutatkozó végső és nagy életérdekekig. De bár úgy tűnik, ily módon a félelem intencionálisan hátrafelé, a szubjektum felé fordul, azért mégsem hiányzik belőle a tárgy egyfajta érzékletes meg-ragadása. Hisz nem maguk a tényállások félelemkeltők – ahogy, mondjuk, örvendetesek, rejtélyesek, elviselhetetlenek lehetnek –, hanem az objektu-mok, képződmények, állapotok, események a maguk tárgyi szubjektumra

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 39

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 39 2014.05.08. 15:02:362014.05.08. 15:02:36

40

vonatkoztatott ságában. Egy tigris a ketrec rácsai mögött is „rémisztő” állat, és hogy látványa mégsem ébreszt aktuális félelmet, ez a kiesési tünet elvá-laszthatatlan a tényállás eleven – a félelmet gátló – tudatától: „erős rács véd tőle engem”. Hogy a dolgok állásának ez a tapasztalata döntő szerepet ját-szik, az persze nem olyasmi, ami hozzátartoznék minden érzelem lényegé-hez: az sajátosan a félelem lényegéhez tartozik.