Az undor etikai funkciója

Az előző fejezetben az undornak a morális elutasításban, az erkölcstelen-ség fölismerésében játszott szerepét példák fölidézésével tárgyaltuk. Ezt a szerepet nem cáfolja, ellenkezőleg, éppenséggel igazolja, hogy undor és etikai elvetés nem párhuzamosan lépnek föl, hanem valamiféle nem egyér-telmű hozzárendeltségben. A gyűlöletre és hasonló, tagadó érzelmekre ez még inkább igaz. Karakterükhöz hozzátartozik a sajátos tartalmi kötött ség, az „irracionális üledék”, ha tetszik, az erkölcsi jó irreguláris szolgálata. Az undor nem a gonosz primer élménye, épp csak – már ha egyáltalán szellemi-erkölcsi valamiről van szó – utalás a gonoszra. Más szavakkal: az erkölcste-len egy sajátos minőségének a jeerkölcste-lenlétére utal, tudniillik az erkölcsi „rothadt-ságra”, „fertőzött ségre”. Hogy ezt a minőséget kicsit közelebbről körülírjuk, hadd hasonlítsuk össze az undort az erkölcsi elítélés egy vele rokon, általá-nosabb érzésével, a megvetéssel.

Bár nem egyformán kísérője az érték mindennemű elvitatásának, azért a megvetés kifejezett en a megítélés érzelme. Nem logikai, hanem aktuális-élményszerű értelemben előfeltételezi tárgyáról a kedvezőtlen ítéletet. Csak ítélőképes, a megítéléshez hozzászokott ember esetében lehet szó megvetés-ről. A megvetés állásfoglalás, amely nemcsak megokolható, hanem a homlo-kán is viseli megokolhatóságát. Másrészt azonban a maga egyszerű érzelem-szerűségében a megvetés is mintha tartalmazna valami mást is, mint csupán az elmarasztaló ítéletet, valamit, ami átcsúszik a biológiaiba, valamit, ami magából az undorból származott át rá. Voltaképp ébreszthet valami tést anélkül is, hogy undort keltene, általában azonban, úgy tűnik, a megve-tés előföltételezi az undor árnyalatát. Undor és megvemegve-tés sokszor a morális elutasítás érzelmében egyesülnek; mondunk olyasmit, hogy „mint a férget”, úgy vetünk meg valakit stb. Nem mindent vetünk meg, amit etikailag elíté-lünk, és az értékek etikán kívüli életében is van olyasmi, amit joggal neve-zünk megvetésnek. A megvetés nem az értékellenest veszi célba általában, hanem ami alacsony, nemesség nélküli, tehetségtelen, kudarcra ítélt; éspe-dig épp olyankor, amikor az mégiscsak értékigénnyel lép föl, kedvező ítéle-tet akar kiharcolni magának, a szubjektum kegyét keresi. Ebben is analógia mutatkozik az undorral: mintha valamiféle formalizált, kihűlt, normákkal fölszerelkezett undor bújnék meg a megvetésben. Megvetés és undor egy-behangzanak abban, hogy mindkett ő olyan értékidegen valaminek szól, ami egyben nyomorult, törékeny, megvert, még ha nem is minden értelemben, de némely lényegi szempontokból. Ám a megvetés inkább a tökéletlenség ele-mét célozza meg, az etikai-akarati érvényesülni nem tudást, az alacsony-sze-gényes-animális életfelfogást, az undor ellenben inkább a „piszkosság” vala-miféle elemét, azt a vonást, amely a szubsztanciális rothadásra emlékeztet.

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 74

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 74 2014.05.08. 15:02:392014.05.08. 15:02:39

75 A kicsinyesség, mondjuk, válhatik megvetett é, de soha nem lesz undorító; a rafi nált és szellemességre valló kéjvágy azonban inkább undorító, mintsem megvetendő. Egy tett mint olyan lehet megvetendő, az undor számára azon-ban mint tárgy túl absztrakt volna; az undor soha nem fordulna a meztelen tényállás mint olyan ellen, hanem a tett es benne talán plasztikusan kifejeződő személyiségét venné célba, vagy a tett be foglalt vagy vele összekapcsolódó konkrét-szemléletes „fejleményeket”. Mert másfelől az undor birodalma kiterjed olyan dolgokra is, mint hogy „helyzet”, „ügy”, „matéria” (gondol-juk hozzá(gondol-juk a „gusztustalan”, tisztátlan” jelzőket!), vagyis olyasmire, ami sehogyan sem lehet „megvetendő”.

Ezért is tulajdonítunk az undornak olyan pótolhatatlan és legitim etikai-kognitív szerepet, amilyet a megvetés önmagában képtelen betölteni. Persze ha, mondjuk, a kategorikus imperatívusz talaján állnánk, ezt nem tehetnénk meg; hisz az az éthosz csak cselekvési maximákat ismer, s talán a belőlük

„következtetett ” jellemet ismeri még. Egy olyan értéketika azonban, ame-lyik törődik minden morális árnyalatt al és fokozatt al, nem engedheti meg magának, hogy ne ismerje föl az undor teljesítőképességét ezen a területen.

Nyilván nem illeti meg az undort az a fajta normatív bizonyosság, mint a megvetést; az etikán kívül eső ízlésmozzanatokkal való belső összekevere-dés az undor esetében sokkal kézenfekvőbb, egyáltalában, a végső etikai ítélethez inkább csak útmutatásként szolgálhat, nem lehet annak közvetlen meghatározója. Cserében sajátja az érzésnek, a „tapinthatóságnak” az a tős-gyökeressége, amely a megvetésből teljességgel hiányzik, és amely az etikai orientációnak konkrét ügyekben fölbecsülhetetlen értékű támasztéka.

De melyik az a típusa a gonosznak, jobban mondva, melyik az a típusa a gonoszhoz való emberi viszonynak, amely sajátlagosan alkalmas arra, hogy undort keltsen, s utóbb ítéletként azt a megállapítást váltsa ki, hogy az illető

„tisztátalan”, „fertőzött ”? Tegyük föl, valaki teljességgel egy rossz ügy vagy gonosz szenvedély szolgálatában áll, vagy legalábbis amennyiben gonosz, szántszándékkal az, mondjuk, a voltaképpeni „jónak”, értékesnek, vitatha-tatlannak nyilvánítva azt, amit általában gonosznak tartanak. (Az intencio-nális helyzet akár nagyon különböző is lehet.) A nagy, kemény bűnözőnek ez a sátánizmusa, terjedjen ki bár az ösztön- és érdekéletnek a hatalom szűkebb értelemben vett akarásán kívül fekvő régióira is, primer értelemben sem megvetendő, sem undorító; őt megvetendőnek vagy undorítónak látni már olyan metafi zikai látószöget föltételezne, ahonnan nézve az ördög is becsapott nak tűnik stb.; pusztán fenomenológiailag itt sem a megvetés, sem az undor nem megfelelő válasz a benyomásra. Ha mármost valakiben, aki teljes meggyőződéssel csügg a jón, a gonosz elemei mutatkoznak, mondjuk, olyan szenvedélyek és gyöngeségek, amelyek időről időre vagy bizonyos értelemben mindig legyűrik őt, akkor ez, mint az erkölcsi életben minden

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 75

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 75 2014.05.08. 15:02:392014.05.08. 15:02:39

76

gyöngeség, megvetendő lehet, de igazán undorító nem, hisz ez az ember nem él voltaképp a gonoszban. A megvetendő egy másik típusa a kicsi-nyes, triviális közönségesség, ahol szó sincs a belső harcban elszenvedett vereségről, hanem az ember mintegy már jó előre kompromisszumot köt a gonosszal, hogy az átsegítse őt az életút buktatóin: vagyis az életbeállított -ság etikai igénytelensége. Ez sem igazán tartománya az undornak: a jelen-ség túl zárt, stabil, színtelen, talán egy bizonyos értelemben túl „egészjelen-séges”

is ahhoz, hogy igazán undorító lehessen. Az a fajta erkölcstelenség, amely mindenekelőtt épp undort ébreszt, más struktúrát mutat. Olyan jellemek-ben mutatkozik meg, akik 1. valamiféle távolságot tartanak a gonosztól, nem léptek szilárd szövetségre vele, s nem fordítanak egyszerűen hátat az etikai kategóriáknak; ám 2. nem állnak (talán kilátástalan) harcban a gonosszal, ellenkezőleg, annak mindig megújuló, mindig aktuális ölelésében leledze-nek, örökösen engedik „meghódítani” magukat; 3. ezek szerint „át is élik”

a rosszat, és mégis, ha szükséges, „pro forma” belső harcot vívnak, egyálta-lában, morális hányatt atásaikból egy „történést” halásznak ki, és hányatt a-tásaik megformálásával nagy „lármát” csapnak. Itt szinte érzékletesen meg-mutatkozik, hogy miként indul rothadásnak a személyiség szubsztanciája, szemben az egységes személyes törekvés sátáni hiperaktivitásának típusával (még ha az a metafi zikai önmegsemmisítés felé tart is), a gonosz által való mégiscsak valahogy külső kényszerítt etésével vagy a gonosznak fi zetendő járandóság kényelmes elismerésével. A morális rothadás a személy legbenső, élményszerű, ha tetszik, legértékesebb részét ragadja el, és övezi a lidércfény ragyogásával: nem valamiféle zárt gonoszság uralkodik itt , inkább az „ere-dendően” vagy legalábbis egyik lehetősége szerint jó és nemes tartalmú ível át a romlott ságba, a felelőtlen kéjelgés att itűdjébe. E „rothadás megtámadta”

típus, a morális haut-goût⁷⁸ lényegéhez hozzátartozik egyfajta kétségbevonha-tóság, az erkölcsi előjel gyakran csalóka többértelműsége, ahogy a nem egé-szen friss étket is, melyet föltálalnak nekünk, először „kétségesnek”, „gya-núsnak” találjuk. Itt is fontos a „már nem”, illetve „már” árnyalata: a szóban forgó típus „rothadás- és sorsszerűen” permanens módon mind közelebb sodródik a gonoszhoz. Az ilyen emberek néha úgy tüntetik föl, mintha vala-miféle „morálon túli” és mégis „értékterhes” (nem pusztán kényszerű) „sors-parancsnak” engedelmeskednének. – A voltaképpeni bűnözőnél azonban a rothadással való hasonlatosság elhalványul, mert itt szó sincs a személyiség empirikus széthullásáról, arról, ami a rothadó szerves anyaggal történik.

Az elmebetegség pedig azért nem emlékeztet a rothadásra, mert benne nem élett öbblet és halálintenció mutatkozik meg egy funkcionális életstruktúra keretei között , nem élet és halál vannak érintve mint szubsztanciális

folya-78  [magas ízlés]

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 76

Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 76 2014.05.08. 15:02:402014.05.08. 15:02:40

77 matok, hanem az egész (szellemi) empirikus életegység állapotai. Persze az elmebetegség bizonyos alakzatai is lehetnek undorítók, ahogy a testi torzság bizonyos alakzatai is. Valódi értelemben azonban csak a „morális rothadás”

undorító azzal, hogy előtárja, miként szolgáltatt atnak ki „perverz”, „hiszté-rikusan” alulszínezett módon a lélek értékelemei gonosz és személyiség-romboló törekvéseknek és élménykomplexumoknak. A lelki tartalom maga lesz itt „gyanús”, „kifogásolható”, egész jelentőségében „hazug”, értékeivel egyetemben rothadó, a rothadás ígéretével terhes. Hogy ebben a típusban lehet valami báj, valami vonzó, az hozzá tartozik az undorral való frigyhez;

hogy ezzel inkább csal meg, mint a fi zikailag undorító dolgok, az a morális reakcióknak a fi zikaiakhoz képest csekély közvetlenségéből, kevésbé egy-értelműen sürgető voltából adódik: még a tiszta bűnözői természet is csaló-kább, mint egy vadállat vagy valaki közvetlenül „veszélyes” ember.

Egyfelől a pozitív lelki értékeket elkerülhetetlenül sújtó visszaéléssel függ össze, másfelől az undor ígyléthangsúlyával, hogy a morális rothadtság és undorítóság különösen szoros kapcsolatban áll az erotikus szférával, továbbá az érintett emberek beszédhabitusával. Ezeknek a jelenségeknek a közelebbi leírása és a gonosz itt megkísérelt tipizálásának további kiépítése olyasmi, amit itt meg kell tagadnunk magunktól.

Hadd essék még szó röviden a fi zikai undor morális jelentőségéről. Hogy a testi tisztaságnak és rendben tartott ságnak, valamint az undorítónak szóló, hogy úgy mondjuk, társadalmilag hitelesített érzékenység karbantartásának erkölcsi relevanciája van, az általánosan elfogadott nézet. Nem egyszerűen a tisztaságnak arra a fajta higiéniai jelentőségére támaszkodik, amelynek manapság alkalmasint túl nagy jelentőséget tulajdonítanak. Amikor olyas-mit hallunk, hogy aki külsőleg piszkos, többnyire belül is az, akkor ezzel szemben nem hagyható említetlenül az a típus, amelyik a kínos testi nett -séget immoralitással párosítja. A tisztaság és az undorra való hajlam min-den foka mögött kvalitatíve különböző intenciók rejtőzhetnek: a hanyagság még nem érzéketlenség – a kimosakodott ság pedig fakadhat valódi tiszta-ságigényből, erotikus rafi nériából, sőt akár a piszkos anyagokkal való fogla-latoskodás óhajából. Mindenesetre a fi zikai undorodás képességének igazi hiánya árulkodhatik az etikai „kizártságélmény” atrófi ájáról is, az elhatáro-lódás- és távolságérzék elégtelen fejlett ségéről.