II. Félelem és undor
2. Az undor intenciótartalma
A félelemtől való alapvető különbségről mindenekelőtt az intencionalitás iránya árulkodik. Az undor intencionalitása messze egyértelműbben fordul kifelé: dacára az erősen hangsúlyozott fi ziológiai hatásnak, itt hiába is keres-nénk az intenció erős és mélyreható visszaáramlását, ahogy az a félelemben lejátszódik. Az undor egészen más formában tapad az őt okozó tárgyhoz;
összehasonlíthatatlanul kevésbé sematikus-dinamikusan, sokkal „jóllakot-tabban”, minuciózusabban ragadja meg azt. A tárgy vagy akár a tárgy adott -ságának módja szempontjából, ellentétben a félelemmel, nem a benne rejlő tényállás saját fennállásunkra való vonatkoztatott sága konstitutív, hanem önmagában vett alkata. Hogy a különbséget egészében megértsük, képzel-jük csak magunk elé a félelem, illetve az undor állapotának tipikus lefolyását.
Az előbbi esetben a tárgy, ha egyszer a „látóterünkbe került”, intencioná-lisan önmagával azonos marad, az érzés tulajdon Énünkbe és állapotaiba, jövendő sorsába fúrja bele magát: az, ami fenyeget, mozdulatlan hátt ér, és személyünk az intencionális aktus mozgalmas színtere. Az undor esete ennek a fordított ja: a remegés, elfordulás, hányinger rögtön fölbukkannak, valóságosan vagy legalább intencionálisan, az undorító tárgy tartós jelenléte fokozhatja vagy „sötétebbre” színezheti őket, de az intenció hegye a tárgyba fúródik, mintegy elemzi azt, alámerül annak mozgásába vagy változatlan-ságába – dacolva azzal a dolog lényegéhez tartozó idegenkedő habozással, amely persze könnyen torkollhat az érintkezés „azonnali” megszakításába és az undor elmúlásába. Ennek megfelelően az undornak olyan kognitív szerep jut, amilyennel a félelem nem henceghet: a félelem ugyan rábírhat a veszély forrásának megismerésére, az undor azonban közvetlenül is képes részleges – és meglehet, igencsak érzékletes – ismeretet nyújtani tárgyáról.
Az intencionális aktus ugyanakkor egységesebb is. Nem a tényállás bizo-nyosfajta vonatkoztatott ságának a köteléke fog össze egy tárgyi-képszerű és egy élményelnyelő pólust, hanem a tárgy a maga „képgazdagságában” tár-gya az intencionális aktusnak, az a tárgy, amely pusztán azáltal, hogy (adott alkalomból) tárgya az aktusnak, már a hátt érszerűen föltételezett szubjek-tum „körzetéhez” tartozik. Ama bizonyos alkalom mármost nem más, mint a
Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 40
Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 40 2014.05.08. 15:02:362014.05.08. 15:02:36
41 szóban forgó tárgy közelsége. Olyan fogalom ez, amely központi helyet foglal el az undor problematikájában. Mert a közelség nem is csak alkalom, hanem egyben társobjektuma is az undor érzésének. A tényállás vonatkoztatott sá-gaként ő a híd az undor kiváltója és szubjektuma között . De a tényállásnak ez a vonatkoztatott sága sokkal kevésbé pregnánsan az, mint a tényállás kauzá-lis-dinamikus vonatkoztatott sága a félelem kiváltója és szubjektuma között . Sokkal inkább megőrződik közben a tárgy képszerűsége, az egész jelenség ígylétének egységessége. Ami szemléletileg „undorító”, az egészen más, sokkal teljesebb értelemben létezik, mint az, ami szemléletileg „félelmetes”.
Hogy azonban maga a közelség mozzanata is milyen mélyen beleivódik a kérdéses minőségbe, azt jelzi az a megfi gyelés, hogy még az undor oktalan, képzelt érzete is – akár rátör valakire, akár akaratlagosan idézik elő – lehe-tőleg hangsúlyosan a szubjektum „közelébe”, érzékszervei legközvetlenebb tapasztalati körébe helyezi az elképzelt undorító tárgyat. A tényállásszerű itt egészében véve szorosabban simul az intenció képi tartalmához. Mind-azonáltal a dolog minden, csak épp nem egyszerű, és a további vizsgálódás különös bonyodalmakkal találja szembe magát.
Az intenció nagyobb egységessége azáltal is meghatározott nak mutatko-zik, hogy az undor érzése, ellentétben a félelemmel, periferikus érzés, hogy a szubjektum maga azt mintegy önnön felületére, a bőrfelszínére, érzékei be vetíti ki, vagy más formában – mondjuk, utólagos intencióként – a felső emésztőtraktusba és, cum grano salis, a szívbe, nem itt létébe, nem állagának összességébe. A szubjektum kívülre helyeződése és az undort kiváltó tárgy tehát, ha ez istenkáromlásnak tűnik is, szinte „harmonikusan” egymásba folynak. Ehhez társul még az undor materiális oldala. Mert nemcsak annyi mondható el a dologról, hogy az undorító valami közelsége nagymérték-ben meghatározza a hatását, hanem hogy épp a közelség vonzása, a közel kerülni akarásé, az el nem zárkózásé, majdhogynem azt mondanám: a szé-gyentelen és mintegy kontúrtalan önfelajánlkozás mozzanata maga is kons-tituense (ám semmiképp sem önmagában!) a tárgy undorító karakterének.
Ami undorító, az „ránk” vigyorog, „minket” bámul, „nekünk” bűzlik. Az affi ciálásnak ez a módja és az undor erre válaszoló reakciója mármost alkal-mas rá, hogy a közelség motívumáról többet is eláruljon.
Az, ahogy az undorító odalép hozzánk, más, mint ahogy a „gyűlöletes”
nyűgöz le minket. Már érintett ük, hogy az utóbbi önálló minőségként egyál-talában nem is létezik, azaz a gyűlöletet fölébresztheti a heves etikai rosz-szallás tárgya, de egy lény ellenséges viselkedése is, a szerelmi közeledés visszautasítása a tárgya részéről stb. Hasonló külső körülmények között gyűlölet helyett az, ami föllép, akár a megvetésnek, akár a helyrebillentés vágyának vagy a félelemnek vagy a gyásznak stb. a hangsúlyát is visel-hetné. A gyűlöletben ott rejlik a tárgyhoz való nagyon is spontán, mintegy
Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 41
Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 41 2014.05.08. 15:02:362014.05.08. 15:02:36
42
kitüntető odafordulás. Az undor ellenben általában teljes egyértelműséggel mint az egyetlen szóba jöhető, a tárgy által közvetlenül kiprovokált reakció születik meg. A tárgy magatartása benne provokatív, közelebb nyomakszik, mint a gyűlölet bármely tárgya (még ha az egészen távol lévő dolgok iránt táplált gyűlölet ritkaságszámba megy is), sőt majdhogynem úgy tűnik, mint-hogyha valamiképp a tárgy fordulna oda az affi ciált szubjektumhoz, mintha
„gondját viselné”. De nem üldözéssel vagy fenyegetéssel van dolgunk, mint a félelem oksága esetében. Ez az undor paradoxona: az undor, akárcsak a félelem, a szubjektum igazi passzív védekező reakciója egy egyértelműen erre rendelt, mintegy erre törekvő affi ciálásra, s mégis – ha egyszer kivál-tódott – a gyűlölethez hasonlóan alámerülni igyekszik a tárgy egész lénye-giségében, ahelyett hogy tulajdon személyünk állapotának tekintetében bontakoznék ki. Ha a félelem megszabadulni igyekszik tárgyától, lerázni próbálja azt, a gyűlölet ellenben megsemmisíteni próbálja a tárgyát, vagy legalábbis egy, a megsemmisítésre emlékeztető értelemben legyöngíteni vagy átformálni, akkor az undor ebben valamiféle köztes pozíciót foglal el:
míg a történést, a cselekvést illetően inkább abban érdekelt, hogy a tárgyát eltávolítsa a szubjektum környezetéből, vagyis az utóbbinak „nyugalmat biztosítson” tőle, az „ordo exsecutionis”62, a cselekvést előkészítő intenció az undor esetében mégiscsak lényegszerűen más szabású, mint a félelemnél.
Míg ugyanis a félelem a maga tárgyát mint fenyegető valamit, mint valami
„erősebb, mint én”-t állítja elém (még ha azon a nézeten vagyok is, hogy szük-ség esetén ki tudom védeni a támadást, sőt le tudom gyűrni a támadót), az undor intenciójában objektumának egyfajta lebecsülése, a fölény érzete rej-lik. Ami undorító, az elvileg olyasmi, ami nem fenyeget, hanem zavar, habár a puszta zavarás önmagában, váljék bármilyen erőssé, semmiképp sem okoz undort. Undorítónak mindig valami olyasmit találunk, amit nem veszünk komolyan, nem tartunk fontosnak: valamit, amit nem semmisít meg, vagy ami elől nem szökik az ember, amit csak félretol. Más szavakkal: ha elsőre a félelem arra késztet, hogy visszavonuljak környezetemből, körülményeim-ből és állapotomból, az undor inkább arra akar rávenni, hogy tisztítsam meg a környezetem, a karnyújtásnyi távolságot magam körül, hogy kigyomláljak onnan valamit. Mindenesetre ez meghatároz valamifajta kifelé fordulást, a tárgy valamiféle „nyakon ragadását”.
Társul ehhez valami más is, még jobban megvilágítandó az undor para-doxonát. Az undorban rejlő kihívás ugyanis nem fenyegetés, nem, mondjuk, erőtlen, nevetséges fenyegetődzés vagy valaminek (tevékenységnek, az élet rendjének) a megzavarása, hanem valami egészen más. Részelemként kétség-telenül ott rejlik a megundorításban valamifajta meghívás, majdhogynem
62 [a kivitelezés rendje]
Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 42
Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 42 2014.05.08. 15:02:362014.05.08. 15:02:36
43 azt mondanám, hátborzongató „csábítás” is. Ez alkalmasint nagyon nem fenomenológiai, inkább „pszichoanalitikus” megjegyzésnek hangzik. És valóban, itt egy pszichoanalitikus gondolatmenet nyomában járok. Mégis remélem, ezzel nem csúszik ki a talpam alól a fenomenológia talaja. Mert mi ellen sem érzem magam jobban fölvértezve, mint azoknak a paradox-kéj-sóvár-pszichologisztikus „levezetési kísérleteknek” a zavaros varázsa ellen, amelyek minden gyűlöletet partout63 „elfojtott szerelemként”, minden szere-tetet partout „túlkompenzált” gyűlöletként vélnek „megfejteni”. Csakhogy mégiscsak van olyan szerelem, amely erőt merít a vele a tárgyán osztozó gyű-löletimpulzus elnyomásából, még ha ezáltal – legyen az a kényszeredett ségé vagy egyfajta nemes és lágy pátoszé – sajátos hanglejtésre tesz is szert. Hogy épp az undornak az elfordulás nem is csak mint a tárgyától való elfordulás a sajátja, hanem mint elfordulás a szubjektumnak att ól a föltételezett vonzal-mától is, melyet az undor tárgya ébreszt benne, az az undorprobléma tar-talmi oldalának tárgyalásakor világosan bebizonyosodik majd. Ám már itt szeretnénk arra rámutatni – a pszichoanalízis ezt vélhetőleg föltárta már –, hogy az öklendezés intenciója mintha minden további nélkül bizonyítaná a fenti tételt. Hiszen ahogy a szökni akarás magától értetődően fölteszi, hogy amitől tartok, az a közelembe kerülhetne, vagy általánosabban, hatásában utolérhetne engem, és kárt tehetne bennem, a hányinger is fölteszi, hogy amitől irtózom, az valahogy a gyomromba vagy legalábbis a számba kerül-hetne – s ugyanígy fölteszi az undorral járó borzongás is (amely látszólag talán kevésbé van a test egésze által és pszichológiailag determinálva, mint a félelemnél, ám cserében intencionálisabb) egy olyanfajta érintkezésbe kerü-lésnek a lehetőségét, amely érintkezésbe kerükerü-lésnek az undorító tárgy talán nem is lehetne okozója, amelynek okozója csak én magam lehetnék. Persze a félelem is együtt élhet a „titkos”, „elfojtott ” vággyal, de a pszichoanalízis erre vonatkozó föltevései mértéktelenül eltúlzott nak és a dolog lényegétől idegennek tűnnek. A félelem legtisztább eseteire csak akkor volna rábizo-nyítható, hogy vágyakozással keverednek, ha léteznék valamiféle egyetemes vágyakozás az önfeladásra, önpusztításra, a megsemmisítt etésre – vagyis csak egy kérdéses, nagyon nem kézenfekvő és magának a dolognak a szem-pontjából jobbára irreleváns metafi zikai föltevésnek köszönhetően. Mon-daná bárki, hogy a félelem bénító hatása az önföladás szándékáról, a veszély elszenvedésének akarásáról árulkodik? Nem inkább egyszerűen a veszély kényszerű, minden „gyönyörtől” ment részleges megelőlegezésén nyug-szik? A gyönyör bármennyi mozzanata tapadjon is másodlagosan a félelem-hez: lényegét illetően a félelem tökéletesen megérthető a félelem kiváltója után epedő misztikus vágy bárminemű föltevése nélkül.
63 [mindenestül]
Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 43
Szeretet és gyülölet_2014_tördelt 3.indd 43 2014.05.08. 15:02:362014.05.08. 15:02:36
44
Az undorral egészen másképp áll a dolog: már belső logikájában ott rej-lik a tárgy pozitív megragadásának lehetősége – legyen szó megérintésről, felhabzsolásról vagy átölelésről. Már itt aláhúzzuk az objektumok körének viszonylagos szűkösségét az undor tekintetében: ebben a körben csak olyan képződmények foglalnak helyet, amelyek „amúgy” pozitív használatra vol-nának rendeltetve (ételek, élőlények). Pszichoanalitikus zsargonban az undor közvetlenebbül ambivalens a félelemnél. Az undor, hogy úgy mondjam, ex defi -nitione föltételez valamiféle, a kiváltójában lelt – elnyomott – gyönyört. Ami-vel semmiképp sem azt akarjuk mondani, hogy az undor voltaképp ennek az elnyomásnak volna a kifejeződése vagy következménye, netán maga volna ez a gyönyör. Ezzel az ambivalenciával pusztán az undor egyik oldalát jelle-meztük; mindjárt alább meg kell majd emlékeznünk egy olyan körülmény-ről, amely az undor lényegét megint más fényben fogja fölcsillantani. Az ambivalencia mozzanatának föltárása – amely ambivalencia a csömör jelensé-gében is megnyilatkozik: lásd az édes íz undorítóvá válását (III.) – mindazonál-tal hozzájárul annak a furcsa „csábításnak” a megértéséhez, amely az undor kiindulópontja, és a maga részéről segít megmagyarázni az undorinten-ciónak azt a sajátosságát, hogy ugyan a tárgy egyértelműen védekezésként váltja ki, s mégis – tulajdon „megmentésünk” „itt létkomplexuma” helyett – a tárgy lényege felé fordul.