IV. Súlyosítási tilalom és jogállami büntető eljárás
4.6. Az intézkedések kicserélhető ségének az elve
Az intézkedések összehasonlításából, ebből az aliud kapcsolatból következik az
563MEYER-GOßNER, Lutz: Einstellung des Verfahrens und Verschlechterungsverbot. In: GÖSSEL, Karl Heinz – KAUFMANN, Hans (szerk.): Strafverfahren im Rechtsstaat. Festschrift für Theodor KLEINKNECHT.
München, 1985. 287-292. o.
564HESSE, Konrad: Grundzüge des Verfassungsrechts der Bundesrepublik Deutschland. Heidelberg, 1998. 337.
o.
intézkedések felcserélhetetlensége. A minden intézkedésben benne lévőcél (a további bűncselekmény veszélyének elhárítása az egyéni megelőzés által) ugyanúgy kevésbé cserélhetőki, mint a büntetésekben rejlőbüntetés kiegyenlítése. Az intézkedéseknél azonban lehetséges a vagyoni jogot érintőés a szabadságelvonó intézkedések rangsorolása annak érdekében, hogy ezáltal ki lehessen fejezni az elkövetett jogtalanság súlyát. Az intézkedések kicserélésének tilalma tiszta irányvonalat mutat a lehetséges rangsorolásokkal szemben, amelyek során a különbözőintézkedések nem mérlegelhetőösszehasonlításához jutunk. Az intézkedések kicserélésének tilalma ennélfogva KRETSCHMER szerint „a jogbiztonság egy említésre méltó szelete a szankciók mezejében”565, az általános és az egyéni érdek viszonyában. Ezért is indokolt külön fejezetet szentelni a súlyosítási tilalom és a jogállami büntetőeljárás viszonyát vizsgáló fejezeten belül az intézkedések (nálunk bizonyos szempontból a szankciók) kicserélhetőségének az elvének.
A német szakirodalom azzal érvel a gyógyító jellegűintézkedések súlyosítási tilalom ellenére való elrendelhetősége mellett, hogy ezek az intézkedések a jelentős bűncselekmények megelőzése érdekében a közösség védelmében szükségesek, másrészt a szociális állam védelmi kötelessége a polgáraival szemben, hogy a betegeknek segítséget és gyógyulást ajánljon fel. Ezek az alkotmányjogi érdekek adott esetben ellenkezhetnek a súlyosítási tilalommal mint jogállami elemmel, és ennek az alapelvnek az áttöréséhez vezethet, ha az állam a kötelességét teljesítve jelentős bűncselekményeket akadályoz meg, és a betegek javára intézkedéseket foganatosít566.
Annak a mérlegelése során, hogy benyújtson-e jogorvoslatot, a vádlott pszichológiai kényszerszituáció előtt áll: meg kell ítélnie, hogy jogorvoslatának eredménye lehet-e a szankció súlyosítása. A büntetések terén a reformatio in peius tilalmának szempontjából a jogszabály igen jól kiszámítható sorrendet állapít fel, az alkotmányjogi és a törvényi értékelés világos.
Más a helyzet a mellékbüntetéseknél és az intézkedéseknél, hiszen ezek egymáshoz való kapcsolata már erősen vitatható. Az persze nem vitatott, hogy a mellékbüntetések mindig súlyosabbak, mint az intézkedések. Az általános objektív értékelés előnye, hogy a vádlott teljes egészében előre látja, hogy mit várhat a jogorvoslat benyújtása után a fellebbviteli bíróságtól a jogkövetkezmény kimondásakor. A reformatio in peius büntetőjogi tilalma bizalmat ad a vádlottnak, hogy ha csak a javára nyújtanak be fellebbezést, akkor végeredményben nem fog rosszabbul járni, mint az elsőfokon kimondott ítélet után. Annak megítélésében, hogy a „peius“ mit jelent a szankciók összehasonlításában, csak az általános objektív értékelés mellett lehet biztos a vádlott.
Az intézkedések egyenértékűségének alapelvét mindenképpen el kell utasítani. Az egyes intézkedések a kialakításuk, egyes céljaik és individuális hatásuk szerint olyan különbözőek, hogy közöttük valódi fajtabeli különbség áll fenn, és még a minden intézkedésben benne lévőmegelőzési célzat szerint sem egyenértékűek. Elsőpillantásra leginkább a jogilag védett érdekekre vonatkozó értékrend az, amely döntően összehangolja az intézkedéseket, mivel az nem vitatható, hogy a szabadságelvonó intézkedések mindenképpen súlyosabbnak tekinthetők, mint a szabadságot csak részben vagy részben sem érintő intézkedések, ezáltal az intézkedések között e tekintetben mindenképpen alkotmányjogi rangsor áll fenn. Tehát a törvényi értékelés alapján az alapokat tekintve felállítható egy rangsor, de ez igen gyorsan eléri a határait. Az intézkedéseket átfogó rangsor további hiányának úgy tűnik, hogy nincs jelentősége, mivel az intézkedések az egymás közötti lényegi különbségeik következtében aliud kapcsolatban állnak egymással. Az intézkedések az
565KRETSCHMER, Joachim: Das strafprozessuale Verbot der reformatio in peius und die Maßregel der Besserung und Sicherung. Berlin, 1999. 113. o.
566KRETSCHMER, Joachim: Das strafprozessuale Verbot der reformatio in peius und die Maßregel der Besserung und Sicherung. Berlin, 1999. 81. o.
elkövetőszemélyiségéhez és azoknak a társadalom számára való veszélyességükhöz kötődnek. Konkrét módon az egyén speciális veszélyességére a mindenkori intézkedésnek az egyéntől kiinduló veszélyt illetően meg kell akadályozni a további bűncselekményeket. Így pl.
a szenvedélybetegek javítására és gyógyítására szolgáló intézkedések máshogy kötődnek a tettes személyiségéhez, mint pl. a vagyonelkobzás. A pártfogó felügyelet célja az, hogy a veszélyes és veszélyeztetett terhelteket az életvezetésükben biztosítsák, támogassák és felügyeljék annak érdekében, hogy távol tartsák őket a további bűncselekményektől; ez a cél összehasonlíthatatlan aliud kapcsolatot alkot a kényszergyógykezelés céljával összehasonlítva.
A speciális megelőzőhatást teljesen eltérően hangsúlyozzák az egyes intézkedéseknél.
Az intézkedések a specifikus elkövetői személyiségekből kiindulva koncentrálnak a sajátos veszélyekre. Az intézkedéseknek az individuális, egyes terheltekre vonatkozó veszélyesség orientáltságának a különlegessége jelentős különbség a bűnösségre koncentráló büntetésekhez képest. Az intézkedések mindegyike specifikusan kapcsolódik a terhelt személyiségéhez, illetve annak veszélyességéhez. Ha elsőfokon a bíróság kényszergyógykezelést rendelt el, és a jogorvoslati eljárásban felvetődik a kérdés, hogy ehelyett nem kellene-e elrendelni próbára bocsátást, a terhelt specifikus veszélyességének vizsgálata során értékelőrangsorolás nem lehetséges, mivel minden intézkedésnek célzottan más, az individuumból kiinduló veszélyt kell megelőznie.
A törvény szerint az intézkedések a büntetőeljárás során jelenleg elrendelhetők büntetés (intézkedés) helyett, illetőleg büntetés (intézkedés) mellett. Az már kétséges, hogy mennyiben egyeztethetők össze a súlyosítási tilalom ezen kivételei az összehasonlíthatatlanság vagy kicserélhetetlenség kidolgozott alapelveivel. Mivel az intézkedéseknek az egyénre szabottan kell megjelenniük, ezért mindegyiket a terhelt érdekében kell alkalmazni akkor is, ha a generális cél a további bűncselekményekkel szembeni védelem. Az eszköz azonban kizárólag speciálisan megelőzőcélzatú intézkedés, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a reszocialalizációs fáradozásokat sem.
A kicserélhetetlenség elve alapján az egyes szankciók cseréje megalapozza a terhelt jogorvoslati jogát (ne feledjük, a súlyosítási tilalom megsértése a felülvizsgálati eljárásban is érvényesíthetőabszolút eljárási szabálysértés, noha az erre vonatkozó 416. § (1) bekezdés d) pontja a rendkívüli perorvoslatoknál szabályozott súlyosítási tilalmat nem sorolja ide).
Ennélfogva a vádlott megtámadhatja az ítéletet a kényszergyógykezelés elrendelése miatt, tehát pusztán magát a kényszergyógykezelést, ha nem áll fenn az egyes intézkedések felcserélhetősége. Ezért akit például korábban csak próbára bocsátottak, és a javára megindított perorvoslati eljárás során (amikor is beállt a súlyosítási tilalom) kényszergyógykezelésre ítélik, a súlyosítási tilalom keretein belül nemcsak szubjektív értelemben kap súlyosabb szankciót, hanem az általános objektív látásmód alapján is, mivel a szabadságot elvonó intézkedés a célkitűzése miatt mindig súlyosabb szankciót jelent. Ez az általános objektív hátrány a jogkövetkezmények fajtájában különösen akkor nyer jelentőséget, ha a vádlott, akit elsőfokon nem sújtottak szabadságot elvonó szankcióval, a reformatio in peius tilalma miatt mer fellebbezni, mondván, hogy nem kell félnie attól, hogy másodfokon kényszergyógykezeléssel sújtják. Hiszen a kényszergyógykezelés mint intézkedés elrendelésének a lehetősége távol tarthatja attól a vádlottat, hogy éljen a rendelkezésére álló jogorvoslat benyújtásának jogával.
Noha tehát mindkét intézkedés magában hordozza a gondoskodás gondolatát, a levegőben lógó, szabadságot elvonó intézkedésnek az általános objektív szemléletmód alapján is a fellebbezés beadását gátló hatása lehet, amit mindenképpen el kell kerülni. HANACK ezzel kapcsolatosan egy alkotmányjogi gondolattal érvel, amikor kifejti, hogy az egyenlő elbánáshoz való jog és az önkényes eljárás tilalma sem engedi, hogy egy különben egységesen kialakított jogorvoslati folyamat keretein belül az intézkedéseket másként
kezeljék, mint a többi szankciót, ha ezt meggyőzőérvekkel nem lehet alátámasztani567. A szabályozás ezzel megnehezítené a jogorvoslati bírósághoz vezetőutat, mégpedig nem jogszerűmódon. HANACK ezen gondolata találkozik a reformatio in peius jogállami indoklásával kapcsolatosan a legalitás elvével való összefüggéssel. Ezért nem lehet az a követelmény, hogy a kivételes szabályozás alapgondolatát kiterjesszük más intézkedésekre is.
Tehát az a követelmény hárul a törvényhozóra, hogy a súlyosítási tilalommal összefüggésben az intézkedések kicserélésének tilalmát a törvényben világossá tegye. CRAMER szerint emellett felmerül az a kérdés is, hogy ha a súlyosítási tilalom szempontjából kiemelünk egyes intézkedéseket a többi közül, akkor ez a kivételes szabályozás nem alkotmányellenes-e568.
A jogorvoslati bíróságnak az elsőfokú bíróság jogi hibáját ki kell javítania, mivel egy olyan jogkövetkezményt nem lehet helybenhagyni, amelynek a feltételei nem adottak. A hibásan elrendelt intézkedést a jogorvoslati bíróságnak meg kell szüntetnie. A megszüntetett intézkedés helyébe azonban a jogorvoslati eljárásban más intézkedést kell elrendelni. Ebben az összefüggésben az új intézkedés jelentősége nem haladhatja meg az elsőfokú ítéletben foglalt intézkedését (amennyiben beállt a súlyosítási tilalom). Ha ugyanis csak a vádlott javára jelentettek be perorvoslatot – akár azzal a céllal, hogy enyhébb ítélet szülessen, akár azért, hogy az elsőfokon elkövetett jogi hibát korrigálják –, akkor nem lehet ennek alapján szigorúbb döntést hozni. Ha az elsőfokú ítéletben olyan anyagi jogi hiba van, amelynek kijavítása esetén súlyosabb döntés meghozatala válhat szükségessé, GOLLWITZER szerint az ügyészség mint bűnüldözési hatóság feladata ennek észlelése és az ilyen irányú perorvoslat benyújtása569. A bűnüldözőhatóságnak ugyanis az eljárás kezdetétől fogva kötelessége, hogy felügyelje, hogy a lefolytatott eljárás, illetőleg az annak során meghozott döntés törvényes-e.
Ha az ügyészség nem tesz eleget ennek a feladatának, akkor ebből arra lehet következtetni, hogy álláspontja szerint az állami büntetőjogi igény az elsőfokú ítéleten keresztül teljesült.
Másik oldalról felmerül egy adott intézkedés helytelen besorolásának a kérdése. Ha az intézkedések között jogilag helyesen meghozták már a döntést, hogy melyiket kell adott esetben választani, akkor a kicserélésre másodfokon már nem kerülhet sor. Az elrendelt intézkedést ugyanis a terhelt sajátos személyiségére és annak veszélyességére vonatkoztatva állapítják meg. Az intézkedés általános célját (specális és generális prevenció) egy esetlegesen elrendelendőmásik intézkedésnek is követnie kell. A kicserélésre, vagy egy további intézkedés elrendelésére tehát csak a vádlott terhére bejelentett fellebbezés esetén kerülhet sor.
Mindkét összefüggés azt mutatja, hogy az intézkedések kicserélésének tilalma érdekes eredményekhez vezet. Az átfogó tilalom megakadályozza a vádlott terhére való módosítást a súlyosítási tilalom hatálya alatt. Ha egy helytelenül elrendelt intézkedés miatt egyik irányban sem jelentenek be jogorvoslatot, akkor a vádlott ellen egy törvényellenesen elrendelt szankció maradna érvényben. Azért, hogy ezt megakadályozzuk, a Be. ilyen esetekben lehetővé teszi a jogerős ítélet felülvizsgálatát is (a helytelenül elrendelt kényszergyógykezelés esetét külön ki is emeli a törvény a szankciók közül, vö. 416. § (1) bekezdés a) pont).
BRUNS kritikai észrevétele, amely szerint a reformatio in peius tilalma esetén érvényesülőkicserélési tilalom a javítás parancsát jelenti, nem állja meg a helyét570. A megtámadási jog ugyanis adott, amelynek alapján lehetőség van az elsőfokú ítélet felülbírálatára. Ha ennek során az derül ki, hogy az elsőfokú döntés hibás volt, azt meg kell
567 HANACK, Ernst-Walter: Anmerkung zu BGH, Urteil vom 7. 10. 1992 - 2 StR 374 / 92. Juristische Rundschau, 1993. 430-432. o.
568CRAMER, Peter: Die Austauschbarkeit der Entziehung der Fahrerlaubnis gegen ein Fahrverbot. Neue Juristische Wochenschrift, 1968. 1764-1765. o.
569GOLLWITZER, Walter: Anmerkung zu OLG Karlsruhe, Beschluß vom 2. 8. 1982 -4 Ss 73 / 82. Juristische Rundschau, 1983. a 296. §-hoz fűzött kommentár.
570BRUNS, Hans-Jürgen: Sicherungsmaßregeln und Verschlechterungsverbot. Juristenzeitung, 1954. 730-736.
o.
változtatni (a vádlott hátrányára vagy előnyére). A hibás döntés kiküszöbölése ezzel szemben egy jogállami eljárás szükséges követelménye. Ha a kicserélési tilalom alapján egy hibásan elrendelt intézkedést nem szabad a helyes intézkedésre kicserélni, akkor ez a vádlott pozíciójának erősödését jelenti. A súlyosítási tilalom által nyújtott védelem csak akkor lehet átfogó, ha ezt minden esetben alkalmazzuk. Ha a vád nem akarja, hogy ez a gátló tényező érvényesüljön, akkor az ügyész feladata, hogy tevékenyen fellépjen (jelentsen be perorvoslatot a vádlott terhére). Ahogy MEYER-GOßNER fogalmazott: ha az ügyészség a terhelt terhére irányuló jogorvoslat benyújtását elmulasztotta, akkor a fellebbviteli bíróságnak az elsőfokú bíróság hibás döntését is el kell fogadnia – még akkor is, ha az a vádlott számára nem előnyös571.
571MEYER-GOßNER, Lutz: Anmerkung zu BayObLG, Urteil vom 4. 12. 1981 – RReg 1 St. 392 / 81. Neue Zeitschrift für Strafrecht, 1982. 258-259. o.