7.1. Általános kriminálpolitikai elvek és a reformatio in peius tilalma
A kriminálpolitika FÖLDVÁRI megfogalmazása szerint az állam általános politikájának az a része, amelyik a kriminalitással, a bűnözéssel kapcsolatos712. JESCHECK szerint elsősorban azzal a kérdéssel foglalkozik a kriminálpolitika, hogy a társadalom-védelmi feladatának teljesítése érdekében hogyan lehet a legcélszerűbbé alakítani a büntetőjogot713. S míg korábban többen is tagadták hazánkban is a kriminálpolitika tudományos önállóságát714, manapság már a korábban esetleg elutasító álláspontot képviselőszerzők is az önálló tudományági jelleg mellett teszik le voksukat715.
JESCHECK a kriminálpolitikának három alaptételét fektette le. Ezek a bűnösségi elv, a jogállamiság elve és a humanitás elve716. FÖLDVÁRI ezt kiegészítette a társadalomvédelem elvével, a realizmus igényével, a büntetőjog szubszidiárius jellegével és a büntetőjogi felelősség érvényesítésének a bírósághoz kötésével717. Ezek az alaptételek meghatározzák a napi és a hosszabb távú kriminálpolitikai célkitűzéseket, és azok megvalósítási módját is.
A kriminálpolitikát a neoklasszikus büntetőjogi iskola az általános szociálpolitika integráns részének tekintette718, míg KAISER szerint a társadalomvédelmi politikába tartozik719. IRK pedig a kriminálpolitikának a társadalomfejlesztési politikába való sorolását emeli ki720. DIJK szerint a kriminálpolitikának részei egyrészt a büntetőanyagi és eljárási jog, másrészt a rendőrségi és ügyészségi tevékenység721. JANKOWSKI szerint ugyanakkor nem a rendőrség és az ügyészség, hanem a Legfelsőbb Bíróság, a Legfőbb Ügyészség és az Igazságügyi Minisztérium alakítja ki a gyakorlati kriminálpolitikát állásfoglalásain és irányelvein keresztül722. LAHTI szerint a büntetőigazságszolgáltatási rendszernek három alapvetőelve van: a hatékonyság, az igazságosság és az emberség (humanitás)723. A
712FÖLDVÁRI József: Kriminálpolitika. Budapest, 1987. 17. o.
713JESCHECK, Hans-Heinrich: Lehrbuch des Strafrechts. Berlin, 1978. 16. o.
714HORVÁTH Tibor: A szocialista állam büntetőpolitikájának alkotó tényezői. Az Állam- és Jogtudományi Intézet Értesítője, Budapest, 1960. 426. o.; SZALAY József: Büntetőpolitika és büntetőítélkezés. Magyar Jog, 1959/10. 291. o.; VERMES Miklós: A kriminológia alapkérdései. Budapest, 1971. 160. o.
715Míg FÖLDVÁRI 1982-es kriminológiai tankönyvében még elutasította a tudományági önállóságot az önálló tárgy és a feldolgozási nézőpont hiánya miatt, addig 1987-es kriminálpolitikai könyvében már módosított ezen az állásponton. Vö. VIGH József – FÖLDVÁRI József: Kriminológiai alapismeretek. Budapest, 1982. 29. o. és FÖLDVÁRI József: Kriminálpolitika. Budapest, 1987. 22-23. o.
716JESCHECK, Hans-Heinrich: Lehrbuch des Strafrechts. Berlin, 1978. 17. o.
717FÖLDVÁRI József: Kriminálpolitika. Budapest, 1987. 32. o.
718 LAHTI, Raimo: Current Trend sin Criminal Policy in the Scandinavian Countries. In: Bishop, Norman (szerk.): Scandinavian Criminal Policy and Criminology 1980-1985. Scandinavian Research Council for Criminology. Koppenhága, 1985. 59-72. o.
719KAISER, Günther (szerk.): Kleines Kriminologisches Wörterbuch. Heidelberg, 1985. 248. o.
720IRK Ferenc: Kriminálpolitika – nemzetközi kitekintés. Ügyészségi Értesítő1993/3. 15-16. o.
721 DIJK, Van Jan Johannes Mattheus: Recent developments int he criminal policy on victims in The Netherlands. In: Changing victim policy: the United Nations vistim declaration and recent developments in Europe. HEUNI Publication Series 16., Helsinki, 1989. 68-81. o.
722JANKOWSKI, Michal: New Trend sin Polish Criminal Policy. HEUNI Papers on Crime Policy 2., Helsinki, 1986. 97-110. o.
723LAHTI, Raimo: Punishment and Justice – A Finnish Approach. In: BROEKMAN, Jan M. – OPALEK, Kazimierz – KERIMOND, D. A.A. (szerk.): Social Justice and individual Responsibility. Stuttgart, 1985. 257-261. o.
súlyosítási tilalom az elsőés a harmadik alapelvvel teljesen összhangban áll (hiszen növelheti az eljárás hatékonyságát (hasznosságát) és a terhelttel szemben mindenképpen humánusnak tekinthető), az igazságosság szempontjából viszont alapvetőproblémákat vet fel (hiszen ugyanazon bűncselekményért ugyanaz a másodfokú bíróság „kénytelen” lehet a súlyosítási tilalom miatt enyhébb büntetést helybenhagyni, mint más terhelt ügyében). Ugyanakkor IRK szerint az igazságosság elvének részét képezi a korrektség és az előre láthatóság (kiszámíthatóság) is, amelyet viszont már sokszor épp a súlyosítási tilalom biztosít724.
FINSZTER a kriminálpolitikának három szintjét különbözteti meg725:
az elsőszint a reagáló kriminálpolitika: a bűnüldözőés az igazságszolgáltatási szerveknek a bekövetkezett jogsértésekre adott válaszai;
a második szint a tervezőkriminálpolitika: a törvényhozásnak és a kormányzatnak a bűnözés prognózisaira épülőjogalkotási tervei, szervezetfejlesztési elképzelései, működési finanszírozása;
a harmadik szint a közbiztonsági stratégia: a politikai szféra, a civil társadalom és a gazdasági élet intézményei és cselekvési formái.
A három szint közül a súlyosítási tilalom szempontjából az elsőszintnek van különös jelentősége. FINSZTER szerint ugyanis ide tartozik többek között a törvényesség szavatolása, az állami büntetőigény érvényesítésének differenciáltsága, az eljárások gyorsasága és a pertakarékosság726. Márpedig ezek a tényezők döntően meghatározzák a súlyosítási tilalom érvényességi körét is.
A politikai szférával kapcsolatosan találóan jegyzi meg BÁRÁNDY, hogy a büntetőpolitikáról kialakított vélekedés része a mindenkori kormánypárt(ok) és ellenzéki párt(ok) közötti kommunikáció is: amit az egyik oldal állít, támogat, szorgalmaz, azt a másik oldal cáfolja, minden módon meg kívánja akadályozni727. A büntetőpolitika BÁRÁNDY szerint lényegében arra keres és ad választ, hogy miként kell a büntetőjogot úgy kialakítani, hogy feladatainak a legjobban megfeleljen728.
BÁRD az 1993-ban megjelent Kriminálpolitikai koncepció729 alapján három kriminálpolitikai alapmodellt állított fel. Az egyik a korlátozó-beavatkozó modell, amely elsősorban a közösségi érdekeket képviseli, és az elítélt megváltoztatására, de legalábbis izolálására koncentrál (ún. szigorú konzervatív megközelítés). A második alapkoncepció (benevolens, liberális megközelítés) a segítő-támogató alternatíva, amely a személyi érdekeket helyezi az elsőhelyre, és a közérdeket csak ezek mögé (nem az adott elítélt kezelése-izolálása a fontos, hanem a bűnalkalmak megelőzése, a generálprevenció). A harmadik modell pedig a jogállami vagy alkotmányos alternatíva, ami a törvények elsődlegességéből kiindulva választja ki a kriminalizálandó magatartásokat730. A súlyosítási tilalom szempontjából nyilvánvalóan csak a második és a harmadik modellnek lehet jelentsége, hiszen az elítéltet eleve nem normális egyénnek tartó, vele szemben az erőteljes megtorlás eszközével fellépőkriminálpolitikai koncepcióval nem egyeztethetőössze a másodfokú ítélkezésnek a legalitás elvével szembemenőkorlátozása.
724IRK Ferenc: Kriminálpolitika – nemzetközi kitekintés. Ügyészségi Értesítő1993/3. 19. o.
725FINSZTER Géza: Kriminálpolitika tegnap és ma. Rendészeti Szemle, 2006/12. 87-88. o.
726FINSZTER Géza: Kriminálpolitika tegnap és ma. Rendészeti Szemle, 2006/12. 87. o.
727BÁRÁNDY Péter: Büntetőpolitikai terveink. In: HOLÉ Katalin (szerk.): A BüntetőTörvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosításának elméleti és gyakorlati kérdései. Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2003. 25. o.
728BÁRÁNDY Péter: Büntetőpolitikai terveink. In: HOLÉ Katalin (szerk.): A BüntetőTörvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosításának elméleti és gyakorlati kérdései. Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2003. 27. o.
729Ügyészségi Értesítő1993/3.
730BÁRD Károly: Kriminálpolitika. Kriminológiai Közlemények 52. sz. 1995. 137-139. o.
Az 1993-as koncepció FINSZTER szerint két kifejezett területet emelt ki: a büntető jogalkotási politikát és a büntetőigazságszolgáltatási politikát (ennek részterületei a bűnüldözési, a vádemelési és a büntetés-végrehajtási politika). Ez a két expressis verbis említett részterület mellett a koncepció FINSZTER szerint egy további alrendszert, a bűnmegelőzést is említi, noha azt kifejezetten nem nevesíti731.
Az 1993-as koncepció után 13 évvel az OKRI felmérte annak hatásait. Ennek során hét területet emelt ki:
a büntetőtudományok művelése;
a büntetőanyagi jogalkotás;
a büntetőeljárási jogalkotás;
a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás szervezete, működése;
a büntetés-végrehajtás;
a bűnmegelőzési stratégia;
a nemzetközi kriminálpolitika732.
A XX. század utolsó két és a XXI. század elsőévtizedében öt jelentős fordulat következett be a büntetőjogalkotásban733:
Az 1980-1988. közötti ciklusban MÁRKI szerint a büntetőpolitika kezdett elszakadni a valóságtól, mert a pártállami erős állam eszménye nem volt képes kordában tartani a bűnözést734. Mindenesetre a reszocializációs igény megjelenése is ehhez a korhoz köthető.
Az 1989-1992. közötti időszakban jelent meg az alkotmányos büntetőjog, ugyanakkor MÁRKI szerint a büntetőpolitikát tekintve ez volt a „lovak közé vetett gyeplő kora”735: némiképp kiürültek a börtönök, de ez inkább a közkegyelemnek és a dekriminalizációnak volt köszönhető736.
Az 1993-as változás (1993. évi XVII. törvény) főbb jellemzője ugyan a liberalizáció volt, de néhány tekintetben FINSZTER szerint a szigorítás és a további kriminalizáció is jellemezte737. Ugyanakkor a büntetőeljárásjogban erre az időszakra tehetőa koncepcióváltás igényének megjelenése. A 2002/1994. (I. 17.) Korm. sz. határozat több pontban sorolta fel a megalkotandó új büntetőeljárási törvénnyel szemben támasztott követelményeket. BÓCZ ezek között említi a rendelkezési jog erőteljesebb kifejezését is738, ami mindenképpen a súlyosítási tilalom létét (és körének esetleges bővítését) alátámasztó elv.
731FINSZTER Géza: Kriminálpolitika tegnap és ma. Rendészeti Szemle, 2006/12. 76. o.
732FINSZTER Géza: Kriminálpolitika tegnap és ma. Rendészeti Szemle, 2006/12. 78. o.
733LÉVAY Miklós: A büntetőjog társadalmi szerepének változása Magyarországon. 1985-2005. In: JAKAB András – TAKÁCS Péter (szerk.): A magyar jogrendszer átalakulása. 1985/1990-2005. Jog, rendszerváltozás, EU-csatlakozás. Budapest, 2007. 497-514. o.; LÉVAY Miklós: Társadalmi-gazdasági változások és bűnözés. In:
TAUBER István (szerk.): Tanulmányok VÍGH József 70. születésnapjára. Budapest, 2000. 161-172. o.;
NÉMETH Zsolt: A magyar rendőrség kriminál-prevenciós aktivitása a II. világháborútól az ezredfordulóig.
NAGY Ferenc (szerk.): Ad futuram memoriam. Tanulmányok CSÉKA Ervin 85. születésnapja tiszteletére.
Szeged, 2007. 260-272. o.
734MÁRKI Zoltán: Ciklusok a büntetőpolitikában. In: HOLÉ Katalin (szerk.): A BüntetőTörvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosításának elméleti és gyakorlati kérdései. Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2003. 45. o.
735 MÁRKI Zoltán: Ciklusok a büntetőpolitikában. In: HOLÉ Katalin (szerk.): A BüntetőTörvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosításának elméleti és gyakorlati kérdései. Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2003. 45. o.
736GÖNCZÖL Katalin: A bűnözés és a bűnmegelőzés Magyarországon a rendszerváltás időszakában. Magyar Jog, 1991/11. 646-653. o.; NYÍRI Sándor: A bűnözés és a bűnüldözés helyzete 1990-ben. Rendészeti Szemle, 1991/3. 3-7. o.
737FINSZTER Géza: Kriminálpolitika tegnap és ma. Rendészeti Szemle, 2006/12. 83. o.
738BÓCZ Endre: A büntetőeljárásjogi kodifikáció egyes kérdései. In: HOLÉ Katalin (szerk.): A Büntető
Az 1998. évi LXXXVII. törvény radikálisan szakított a liberalizációval (bár meghagyta annak néhány elemét)739. KIS ezt a szigorítást elfogadva azt az Alkotmánybíróság által kidolgozott arányosság követelményére alapozta: szükség esetén akár a büntetőpolitikától megkövetelhetőa büntetési tételek és feltételek szigorítása, ha az arányosság ezt kívánja740.
A 2003. évi újabb fordulat (2003. évi II. törvény) pedig a liberalizáció felé fordult anélkül azonban, hogy minden szigorú kriminálpolitikai intézkedést megszüntetett (hatályon kívül helyezett) volna.
A súlyosítási tilalomra vonatkozó rendelkezéseket ugyanakkor egyik kriminálpolitikai koncepció-váltás sem érintette konkrétan, az azzal kapcsolatos módosítások elsősorban a korábbi legfelsőbb bírósági elvi döntési elveknek a törvénybe iktatásában merültek ki, de érdemi változást nem jelentettek. Ennek egyik oka az a büntetőeljárásjogi jogalkotással szemben FINSZTER által jogosan megfogalmazott kritikában rejlik, miszerint a kodifikáció indokolatlanul sürgette az új törvény mielőbbi hatályba lépését ahelyett, hogy gondos hatásvizsgálatot és állapotanalízist végzett volna el741.
A súlyosítási tilalommal összefüggésben két kriminálpolitikai célkitűzéssel kívánunk részletesebben foglalkozni. Az egyik ezek közül a büntetés (és általában a büntetőjogi szankciók) sokak által főcéljaként megjelölt megelőzés, éspedig mind a speciál-, mind a generálpreventív célkitűzések kapcsolata a reformatio in peius tilalmával. A másik, napjainkban egyre többször hangoztatott cél pedig a jogalkalmazás (különös tekintettel a bíróságok) tehermentesítésére irányuló elképzelések kapcsolata a súlyosítási tilalommal.
7.2. A súlyosítási tilalom a generál- és speciálprevenció tükrében
Általános feltevés, hogy a relatív büntetőelméletek és az általuk a büntetőjogban bevezetett célgondolat a legalitás elvének áttörését teszik lehetővé. DENCKER szerint azonban éppen ellenkezőleg: az általános megelőzésre irányuló elméletek amellett szólnak, hogy lehetőleg széles körben ragaszkodjunk a legalitás elvéhez, és ezáltal biztosítsuk a bűncselekmények átfogó megtorlását742. A felfogások közötti ellentét a mérlegelésen alapuló bűnüldözés gyakorlati következetességének eltérőmegítélésén alapul. Vannak, akik a legalitás elvének a visszaszorításában az általános megelőzéssel összefüggésben veszélyt látnak. Vagy azt állítják róla, hogy az ügyészség egyedi megfontolásokból a bűnüldözést azokban az esetekben is elmulasztaná, amelyeket a közfelfogás szerint üldözni kellene743, avagy attól tartanak, hogy bizonyos bűncselekmények üldözésének folyamatos elmaradása által a büntetőjogi szankciók elrettentő(visszatartó) hatása elveszne744.
ZIPF abból indul ki, hogy a legalitás elvének bizonyos korlátozásai általánosan megelőzően hasznosnak bizonyulnak azokban az esetekben, amelyekben a terhelt
Törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosításának elméleti és gyakorlati kérdései. Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2003. 65. o.
739És ez számos kérdést vetett fel a bűnüldözés terén is. Vö. TURI András: Növekvőbűnözés – új bűnüldözési dilemmák. Kriminológiai közlemények Különkiadás, 1999. 227-237. o.
740KIS Norbert: Helyteleníthető-e a büntetési rendszer szigorítása? In: HOLÉ Katalin (szerk.): A Büntető Törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosításának elméleti és gyakorlati kérdései. Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2003. 96. o.
741FINSZTER Géza: Kriminálpolitika tegnap és ma. Rendészeti Szemle, 2006/12. 85. o.
742DENCKER, Friedrich: Die Bagatelldelikte im Entwurf eines EGStGB. Juristenzeitung, 1973. 147. o.
743LOOS, Fritz: Probleme der beschränkten Sperrwirkung strafprozessualer Entscheidungen. Juristenzeitung, 1978. 593. o.
744WEIGEND, Thomas: Anklagepflicht und Ermessen. Die Stellung des Staatsanwalts zwischen Legalitäts- und Opportunitätsprinzip nach deutschem und amerikanischem Recht. Baden-Baden, 1978. 68. o.
megbüntetése az általános jogtudat megerősítéséhez vagy a bűncselekményt utánzók elrettentéséhez elkerülhetetlen745. Ez a feltételezés azon alapul, hogy a büntetőjogi megelőzés hatékonysága kevésbé függ az összesen kiszabott büntetések számától, sokkal inkább attól, hogy az állam büntetőjogi szankciókkal a szükséges esetekben reagál, tehát csak ott, ahol ezek ténylegesen alkalmasnak tűnnek arra, hogy a közösségre a kívánt hatást kifejtsék. Ez a felfogás tehát kifejezetten hátrányosnak tartja a generálpreventív célok érvényesülése szempontjából a súlyosítási tilalom jogintézményét, hiszen a súlyosítási tilalomnak éppen ellentétes üzenete van: ha az elsőfokú ítéletbe a vád belenyugodott (legalábbis a terhelt terhére nem jelentett be fellebbezést), akkor a másodfokú eljárásban a további (az elsőfokú ítéletben kiszabott szankción túlmutató) büntetőjogi igény nem érvényesíthető.
A legalitás elve magában hordozza a büntetési kényszert, azonban az egyedi különlegességek figyelembevételét nem. Ezért a szigorú legalitás elve alapján egyedi esetekben nem lehet figyelembe venni olyan körülményeket, amelyek között a terhelt megbüntetése értelmetlen, továbbá ez az elv a bagatell esetek mindenképen történőüldözését is előírja, amit a nyilvánosság is sokszor zaklatásnak vagy nevetségesnek érezhet. Ez a jelenség aláássa a büntetőigazságszolgáltatás tekintélyét, és éppen ellenkezőhatást érnek el vele, mint amit céloz, hiszen általuk a büntetőtörvények betartására vonatkozó hajlandóság csökken746.
Még olyan nézetekkel is találkozunk, amelyek (éles ellentétben azokkal, akik a szigorú legalitás elve szerinti üldözést tekintik az általános megelőzés feltételének) éppen az opportunitás elméletének kiszélesítése kapcsán számos bűncselekmény általános megelőzését az „üldözési sűrűség” csökkentésében látják. POPITZ szerint a gyakran elkövetett bűncselekmények teljes körűfeltárása és megtorlása éppen nem az általános megelőzést szolgálná, mert ahhoz vezetne, hogy a legtöbb emberben a büntetőjogi szabályok megsértésének gyakorisága tudatosodna, és ez a jogrendben való bizalmukat, és azoknak a betartására való hajlandóságukat ásná alá747. A büntetőjog általános megelőzőhatása szerinte akkor érvényesül, ha bizonyos törvénysértések gyakorisága a nyilvánosság előtt titokban marad, és az érintett cselekményeket kivételes jelenségként közvetítik a nyilvánosság felé (ezt nevezik a „nemismerés megelőzőhatásának748„). Eszerint kriminálpolitikai célkitűzés, hogy a bűnüldözés intenzitása ideális esetben „az optimális szankcionálási arány”749 mértékét ne lépje túl, miáltal a csekélyebb súlyú bűncselekmények felderítésének és megtorlásának hasznossága nem fordul a visszájára750.
Ugyanez lehet érvényes a súlyosítási tilalomra. A közvélemény ugyanis általában a nagyobb súlyú bűncselekményekről azok elkövetése és az elsőfokú ítélethozatal során értesül, a másodfokú ítéletről a híradások általában nem vagy csak alig szólnak. Különösen igaz ez akkor, ha a másodfokú bíróság nem módosít jelentősen a kiszabott büntetés mértékén. Ha a
745ZIPF, Heinz:Kriminalpolitische Überlegungen zum Legalitätsprinzip. In: BAUMANN, J. – TIEDEMANN, K. (szerk.): Einheit und Vielfalt des Strafrechts. Festschrift für Karl PETERS zum 70. Geburtstag. Tübingen, 1974. 496. o.
746KUNZ, Karl-Ludwig: Das strafrechtliche Bagatellprinzip. Eine strafrechtsdogmatische und kriminalpolitische Untersuchung. Berlin, 1984. 24. o.
747POPITZ, Heinrich: Über die Präventivwirkung des Nichtwissens. Tübingen, 1968. 17. o.
748LÜDERSSEN, Klaus: Die strafrechtsgestaltende Kraft des Beweisrechts. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft, 1973. 293. o.
749ZIPF, Heinz:Kriminalpolitische Überlegungen zum Legalitätsprinzip. In: BAUMANN, J. – TIEDEMANN, K. (szerk.): Einheit und Vielfalt des Strafrechts. Festschrift für Karl PETERS zum 70. Geburtstag. Tübingen, 1974. 496. o.
750Mindenki számára közismert tény a gyorshajtások kiemelkedőszerepe a balesetek bekövetkezésében, ezért az általános vélekedés elítéli a gyorshajtókat. Ugyanakkor, ha a gyorshajtás szankcionálása odáig jut, hogy szinte minden közlekedésben résztvevőt megbüntetnek a csekélyebb súlyú sebesség-túllépés miatt is, akkor ez az általános vélekedés átfordul, és a gyorshajtás szankcionálását a hatóság önkényének, esetleg „pénzszerzési forrásnak” tekintik. A kisebb szabálysértések miatti túlzott felelősségre-vonásnak tehát bumeráng-hatása lehet.