Az ember–környezet kapcsolat lélektana: a környezetpszichológia születése

Granasztói (1974. 47) ezekkel a szavakkal zárja fentebb említett tanulmányát a Magyar Pszichológiai Szemlében: „elérkeztünk odáig, s talán még nem későn, hogy a megoldások lélektani vonatkozásainak hatásaival is foglalkozzunk, a jövőben ilyenekre nagyobb figyelemmel legyünk.

Az [...] urbanisztika önmagában nem lehet képes kellőképpen megoldani ezeket a problémákat.

Részben, mert kompetenciája véges, és szüksége van a társtudományok, így e téren különösképpen a pszichológia segítségére, ismereteire, módszereire”.

Már csak az volt a kérdés, hogy a pszichológia kompetens-e az emberi viselkedés környezeti kontextusának megértésében.

A pszichológiában felmerül a kérdés: értjük-e a környezetet pszichológiai szempontból?

Harold M. Proshansky, a City University of New York szociálpszichológus kutatója, az 1960-as évek elején azt a kutatási–beavatkozási felkérést kapta egy new yorki kórháztól, hogy alakítsa át a pszichiátriai részleg két osztályát úgy, hogy „terápiás atmoszférája” legyen. Proshansky szerint a felkérésben két előfeltevés rejlett: az emberek (és maguk a pszichológusok) azt feltételezik, hogy (1) a pszichológusok pontosan értik ¹³⁷ a fizikai környezet szerepét az összetett társas interakciókban, sőt, (2) képesek operacionalizálni ezeket a hatásokat és át tudják ültetni a gyakorlatba (Proshansky, Ittelson, & Rivlin, 1970a, 1970d).

Proshanky rájött, hogy a feladat számos kérdést vet fel a pszichológiának a környezethez való viszonyával kapcsolatban, és – egyáltalán nem mellesleg – ezáltal magának a pszichológiának a természetével kapcsolatban is. Világossá vált számára, hogy a pszichológusok valójában nem tudják – nem is tudhatják –, hogy ténylegesen milyen a terápiásan hatékony, gyógyító tér – hiszen abban az időben magának a környezetnek nem volt sem adekvát pszichológiai definíciója, sem lélektani elmélete. „Annak az elvnek a megvalósításához például, hogy a pszichiátriai páciens környezetének »melegnek«, »barátságosnak« és »megnyugtatónak« kell lennie, értenünk kellene, hogy a fizikai környezet milyen viszonylatban van a többi – pszichológiai és társas – emberi környezettel” (Proshansky, Ittelson, & Rivlin, 1970a. 27). Proshanky 60-as években elvégzett

vidéki luxusépítészet egy merev térbe száműzi a gyereket, egy kaotikus metropolisz betondzsungele mindig felosztható, és biztosít számára egy kis »mindig zöld« területet”. A „zöld terület” utalás Françoise Dolto (1976/2013) gyermekpszicháter Zöld Házára (Maison Verte), amelyek közül az első 1976-ban nyílt Párizsban. A Zöld Ház „együtt fogadja be a gyerekeket és a szülőket. A játszósarkokkal együtt olyan elrendezéseket is létrehoznak, amelyek a felnőttek örömét szolgálják, hogy a gyerekeikkel egyenrangúan, gondoskodva befogadhassák őket is. Nem egy kipárnázott, vagy a fejlődéslélektan vagy a kognitív pszichológia által előírt világ ez, hanem olyan közeg, amely egyaránt befogadja és tiszteli a felnőtt és a gyerek, a bevándorló és az őslakos, a gazdag és a szegény világát. Ahol valaki, másokkal együtt, a saját terében megtalálhatja a saját helyét a többiek között” (Benvenuto, 2004b. 78–79). A Zöld Házról lásd pl. Bajomi (2006).

137 „Természetesen a pszichológia legkülönbözőbb irányai mindig valamilyen viszonyba állítva vizsgálják a lelki jelenségeket, értsék az utóbbin akár az élményt, akár a viselkedést.” „Hacsak nem akarunk egy következetesen fenomenológiai álláspontot képviselni, szükségszerű ez a ›viszonyba helyezés‹; mindig valaminek a függvényében vizsgáljuk a lelki jelenségeket.” „A fizikai környezet, az idegrendszeri működések, a szociálisan tagolt környezet szerepelnek leggyakrabban mint a viszony másik pontja” (mindhárom idézet Pléh, 1984. 183).

72

kórházvizsgálatai (lásd Dúll, 2012b) jelentették a környezetpszichológia közvetlen előzményét.

Ez volt az első olyan vizsgálat, amely – tudatos szakmai mérlegelés után feladva a függő–független változó és lineáris okság mentén haladó laboratóriumi vizsgálati logikát (Proshansky, 1981, 1987, 1990) – az ember-környezet kölcsönhatás szisztematikus, pszichológiai eszközökkel történő feltárását és alkalmazását tűzte ki célul a terepen (Proshansky & O'Hanlon, 1977; lásd Dúll, 2006b, 2009a, 2012b).

Proshansky és munkatársai a környezet pszichológiai természetét feltáró kutatásuk (Proshansky, Ittelson, & Rivlin, 1970c) során a pszichiátriai betegek és a gyógyító személyzet viselkedését a kórházi osztályon,¹³⁸ környezeti és társas kölcsönhatásaikban figyelték meg és értelmezték. Annak ellenére tehát, hogy a vizsgálat célja a fizikai környezet pszichológiai folyamatokban való szerepé-nek megértése volt, a kutatócsoport kezdettől jellemzően kontextuális¹³⁹ szemléletben végezte résztvevő megfigyeléses terepvizsgálatait. Proshansky és munkatársai több hónapon át zajló feltá-ró, majd szisztematikus megfigyeléseik nyomán kialakították a vizsgált pszichiátriai részleg két osztályának időszakok, helyszínek, viselkedések, személyek stb. szempontjából rétegzett viselke-déstérképét (Ittelson, Rivlin, & Proshansky, 1970). A viselkedéstérképeken jól látszott, hogy az emberek téri elhelyezkedése és ennek változásai nem véletlenszerűek: a környezet és a viselkedés kapcsolatnak jól definiálható alapelvei¹⁴⁰ (Proshansky, Ittelson, & Rivlin 1970a, 1970c, 1970e; vö.

Dúll, 2012b) vannak. Ezek az alapelvek ugyan kórházi helyzetben¹⁴¹ kerültek leírásra, ám nagyon

138 A gyógyító tevékenység helyszíneinek környezetpszichológiai kutatásai később kiléptek a pszichiátria falai közül és kiterjedtek az egészségügyi intézményekre általában (lásd Dúll, 2012b; Pálfi, 2015), de megmaradt a klinikai pszichológiai (Anthony & Watkins, 2002) és tanácsadó pszichológiai (Holahan, 1977; Miwa & Hanyu, 2006), valamint a pszichiátriai tevékenység (Moos, Harris, & Schonborn, 1981; Devlin, 1992; Vinokur-Kaplan, 1995) környezeti kontextusa iránti érdeklődés is.

139 A főáramú pszichológia, annak ellenére, hogy számos területére jellemző a rendszerszemléletű megközelítés (vö.

pl. a bio–pszicho–szociális modell, Engel, 1980), a fizikai környezetet – mint a rendszer, a kontextus szerves részét – még mindig nem kellőképpen veszi komolyan. Ennek – módszertani nehézségeken túl – az is oka, hogy nagyon nehe-zen határozható meg, hogy mi a pszichológiában egy beavatkozási vagy vizsgálati helyzet ún. hatékony szociofizikai kontextusa (Stokols, 1987). A hatékony szociofizikai kontextusra alább, a következő alfejezetben visszatérek.

140 Proshansky és munkatársai (Proshansky, Ittelson, & Rivlin, 1970b) eredményei szerint a kórházban megfigyelt viselkedésmintázatok (evés, beszélgetés, séta stb.) jellegzetes módon, helyeken és idői mintázatokban zajlottak; ezek a mintázatok nagy állandóságot mutattak (pl. új személyek bekerülésével és/vagy a régiek távozásával sem változtak lényegesen). A viselkedés–tér rendszert minden tekintetben (téri, idői, viselkedési jellemzők) nagyfokú stabilitás jellemezte. A stabilitás ugyanakkor nem járt együtt a rendszer merevségével: rövid intervallumokban (5-10 perc) elemezve a viselkedés sok tekintetben változékonyságot mutatott (pl. az étkezés vagy a séta módja eltért a résztvevők és/vagy a helyszín és/vagy az idői jellemzők függvényében). A szociofizikai színtér tehát nem zárt rendszer, környezetpszichológiai értelemben nincsenek rögzített határai sem térben, sem időben; és külső helyszínről, más emberektől származó (pl. látogatók által behozott elemek) vagy múltbeli impulzusok (pl. hagyományok, emlékek) hatnak rá. Változást válthat ki a szociofizikai környezet részét képező bármely fizikai, társas vagy adminisztratív struktúra módosulása. Ha egy változás a fizikai környezetben a helyszínre korábban jellemző viselkedésmintázat szempontjából nem hasznos (pl. a TV-nézés zavarta a többieket), akkor a viselkedés új időpontban vagy helyen fog megnyilvánulni. Proshansky munkacsoportjának – később minden ember–környezet kontextusra általánosított – következtetése az volt, hogy az emberi aktivitás adott fizikai színtérhez kapcsolódóan tartós, időben és helyzeteken át konzisztens). Így a helyszínhez kapcsolódó jellegzetes viselkedésmintázatok azonosíthatók. Ugyanakkor a szociofizikai környezet bármely időpontban és helyen egyedi, ami a viselkedés–környezet mintázat kaleidoszkópszerű jellegére mutat rá. „Tehát ténylegesen csak egy ›környezeti helyzet‹ van, viszont annyi környezeti struktúra és elemzés létezik, ahány összetevő (beteg, orvos, nővér, látogató; kórterem, folyosó, kórház stb.) szempontjából a folyamat vizsgálható” (Dúll, 2012b. 356). Ez szorosan összefügg azzal fentebb már sokszor említett állítással, hogy a környezet és használója csak egymásra vonatkoztatva értelmezhető (Szokolszky & Dúll, 2006).

141 A fizikai környezet bevonása nélkülözhetetlen abban, hogy megértsük: mi (szó szerint: miben van) a gond a mentális betegséggel élőkkel – írja jelentős korai munkáiban Osmond (1957/1970), aki Proshansky munkacsoportjával körülbelül egy időben, tőlük függetlenül kezdett pszichiátriai kórházi környezetvizsgálatokba Kanadában. „Osmond szerint környezetpszichológiai nézőpontból jól meghatározható, hogy mit jelent a zavart észlelés (változások a vizuális percepcióban, az auditoros élményekben, az időérzékben, a taktilitásban, a szaglásban és a saját test észlelésében), és a hangulatváltozások és a gondolkodás módosulása is jól értelmezhető a környezethasználattal összefüggésben” (Dúll,

73

rövid idő alatt kiderült, hogy jól általánosíthatóak: a szociofizikai kontextus bevonása az emberi megnyilvánulások értelmezésébe teljesebbé teszi a pszichológiai folyamatok megértését is.

A kezdeti környezetpszichológiai vizsgálatok egyik legnagyobb tanulsága az volt, hogy kiderült:

a pszichológusok nem vethetnek az építészek és más környezetszakemberek szemére semmit azzal kapcsolatban, hogy naiv vagy intuitív pszichológia alapján kezelik a megrendelőket, felhasználókat (vö. Dúll, 2002a), amíg a humán oldalon gyakran egyáltalán nem foglalkoznak a formával, a térrel és az egyéb fizikai tulajdonságokkal, vagy minimalizálják azok szerepét, illetve szakszerűtlenül foglalkoznak velük (Canter, 1977; Groat & Després, 1991). A pszichológusokkal szemben ugyanis jogos lehet a vélekedés, hogy sem az építészet, sem a művészet legtöbb implikációját nem tudják igazán jól értelmezni, mert túl nagy hangsúlyt fektetnek a gondolkodás, a vizsgálatok empirikus oldalára. Pontosan az empirikus kutatások világítottak rá egyébként, hogy nem is olyan könnyű (ma sem) megfelelő döntéseket hozni a vizsgálandó környezeti jellemzőket (pl. szín, megvilágítás, ablak, kilátás, tájpreferencia és így tovább) illetően. Ráadásul számos vizsgálat tanúskodik arról, hogy a tényezők egyenkénti hatásából gyakorlatilag nem vezethető le az összetett környezeti kontextus hatása. Egy óvodás gyerekek együttműködését vizsgáló kutatásban (Read, Sugawara, & Brandt, 1990; vö. Cohen & Trostle, 1990; Dúll, 2015d) például szisztematikusan változtatták a csoportszoba környezeti jellemzőit: a fal színét, a belmagasságot, vagy mindkettőt egyszerre. Gibson (1979) korábban (II.2 fejezet) bemutatott ökológiai pszichológiai affordanciaelméletére alapozva azt feltételezték, hogy a tér differenciálása – bármely módon a fentiek közül – jelentős hatást gyakorol az óvodás gyerekek együttműködő viselkedésére.

Az elvárás összességében igazolódott: a gyerekek mind a belmagasság, mind a falszín által tagoltabb térben több kooperációt mutattak, de csak abban az esetben, ha csak egy változás következett be. Ha egyszerre változott a fal színe és a belmagasság is, akkor a gyerekek közötti együttműködés kisebb mértékű volt (bár még így is több, mint az eredeti változatlan térben). A szerzők ezt úgy magyarázzák, hogy két térjellemző együttes változása már túl sok ingert jelenthetett az óvodások számára. A hatás azonban függ az adott tér tényleges jellemzőitől (pl.

alapterület stb.), ezért további vizsgálatokra van szükség.

A most említett vizsgálatban mindössze két változó kölcsönhatásáról volt szó – ehhez képest a valós szociofizikai kontextus sokkal bonyolultabb. Bármely személy–környezet kölcsönkapcsolatra épülő, tranzakcionális környezetpszichológiai vizsgálat és/vagy beavatkozás esetén tehát a környezeti oldal nagyon pontos operacionalizálást igényel. Ugyanakkor tranzakció humán résztvevőjével kapcsolatba is fontos figyelembe venni, hogy a lélektani szituációba (legyen az kísérlet, tanácsadási helyzet vagy terápia) mind a vizsgálati személy/kliens, mind a pszichológus/terapeuta is „magával hozza” egész környezeti önéletrajzán (Cooper Marcus, 1979 – lásd II.14.3 fejezet) túl az aktuális (időjárási, közlekedési stb.) hatásokat és élményeket. Minden elemzési helyzetben kérdés, hogy ezekből mely tényezőket és ezek milyen kölcsönhatását tekintsük a szociofizikai helyzet részének – lényegét tekintve ez a hatékony szociofizikai kontextus (Stokols, 1987) problémája. A környezet kezelését a szakmai helyzetekben (tanári munka – vö.

2012b. 355). Osmond szerint a beteg környezetének alkalmazkodnia kell a változásokhoz, például a létfontosságú pszichoszociális szükségleteket, a biztonságot és a megfelelő kapcsolati szabályozást gondosan kialakított szocio-petális (kapcsolatokat erősítő) és szociofugális (érintkezést gátló) elrendezések aránya és egyensúlya mentén lehet és kell biztosítani. Általános szempont a szociofizikai kontroll lehetőségének biztosítása, ugyanakkor egyértelműséggel, a bizonytalanság csökkentésével együtt. Mindez később az orientáció/tájékozódás (II.13 fejezet) témában (is) nagy hangsúlyt kapott a környezetpszichológiában, és kiderült, hogy a környezeti eligazodás sikerének vagy sikertelenségének kulcsszerepe van minden ember–környezet tranzakcióban (vö. Foley & Cohen, 1984; Dúll, 2007a).

74

Dúll, 2007b, 2007c, megjelenés alatt 2016a; Dúll & Lippai, 2015; orvosi szituációk – vö. Pálfi, 2015, és nem sorolom tovább: a környezetpszichológiai szemlélet szerint az élet minden területe értelmezendő ebből a szempontból) általában „intuícióból” oldjuk meg, mint ahogyan – mint arra fentebb már utaltam – általában a hétköznapokban sem tudatosul a környezeti kontextus. A környezet mára „sokféle tartalommal, sokféle fogalmi keretben és eltérő elméleti – módszertani felfogásban van jelen a pszichológiában. Az olyan ismert fogalmak például, mint inger, információ, feladathelyzet, kontextus, csoport, nevelés, terápia, kultúra, evolúció, valamilyen módon mind magukban foglalják a környezet aspektusait. Ezek a szeletek azonban kevéssé állnak össze elméleti rendszerbe. A környezet a pszichológia számára megkerülhetetlen, ugyanakkor nehezen meghatározható fogalom, illetve problémakör. A pszichológia nem a környezet tudománya, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a pszichológia tárgyát képező összes emberi és állati viselkedés és pszichés funkció környezetbe ágyazódik, és nem létezhet meghatározott környezeti feltételeken kívül. A tudománytörténeti kezdetek óta kérdés, hogy hogyan ragadható meg a pszichológia számára jelentőséggel bíró környezet, és az milyen módon játszik szerepet a viselkedés alakulásában” (Szokolszky & Dúll, 2006. 9; vö. Stokols, 1981, 1988).

Hatékony szociofizikai kontextus

„Nyilvánvaló, hogy bármely jelenség sokféle kontextusban elemezhető. A [...] kulcsfontosságú kihívás azonban az, hogy a számtalan potenciálisan releváns helyzeti faktor közül azonosítsuk azokat, amelyek a leginkább kritikusak a céljelenség formájának és megjelenésének megértésében.

Ezeknek a valós befolyással bíró helyzeti tényezőknek a halmazát nevezem a céljelenség hatékony kontextusának” (Stokols, 1987. 46 – kiemelés az eredetiben). A hatékony szociofizikai kontextus meghatározása a környezetpszichológiai kutatásokban és beavatkozásokban számos lényeges kérdést vet fel, amelyek részletes tárgyalása meghaladja a jelen fejezet kereteit. Itt csak néhány – a kontextuális elméletek (Stokols, 1996a, 1996b) kialakítását, érvényességét és alkalmazhatóságát is érintő – alapvető kérdést¹⁴² említek (Stokols, 1987 alapján), amelyeket a kontextuális validitás problémakörben foglalhatunk össze. Összességében, a hatékony szociofizikai kontextus kulcsproblémája a kontextuális validitás.¹⁴³ A fogalom „egy elmélet pontosságára vonatkozik, abban az értelemben, hogy mennyire adekvátan határozza meg a célváltozókészlet és egy vagy több helyzeti faktor kapcsolati mintázatát” (Stokols, 1987. 47).¹⁴⁴

Az egyik probléma, hogy a kontextuális elméleteknek a hatékony szociofizikai kontextus definiálásakor előre, teljes elmélet formájában specifikálniuk kell a célváltozók és az adott kontextuális változók kapcsolatát is. Ez – tekintetbe véve a kapcsolat tranzakcionális természetét – nem egyszerű. Így gyakran a kontextuális kutatások/beavatkozások nem lineáris természetűek abban az értelemben, hogy a tapasztalatok, eredmények alapján szabad, sőt, kell a folyamat közben

142 Ilyen alapvető kérdésekkel a jelen értekezésben bemutatott Nivegy-völgyi vizsgálat (V. fejezet) esetében is szembesültem.

143 „Az érvényesség (validitás) a kutatásmódszertan központi kérdése, és egyben a kutatások módszertani minőségének alapvető fokmérője. Átfogó, egységes fogalom, amely legalapvetőbb értelemben arra utal, hogy a kutatás során az egyes kutatási folyamatok (az operacionalizálás, a mérés és a következtetés) megfelelően történnek-e. Valóban úgy történnek-e a dolgok, ahogyan azt feltételezzük, és valóban azt tesszük-e, amit tenni szándékozunk?”

(Szokolszky, 2004a. 125).

144 Stokols (1987) eredeti tanulmányában elemzi a kontextuális validitás viszonyát és esetleges átfedéseit a prediktív, a külső, az ökológiai és a konstruktum validitással (a validitásról a pszichológiában általában lásd pl. Szokolszky, 2004a, a környezetpszichológiában általában Gifford, 2015, az ökológiai validitásról Brunswik, 1955/1988, 1956;

Dúll, 2007a). A problémakör kifejtése – bár módszertani és elméleti értelemben is fontos – túlmutat a jelen értekezés keretein.

75

megváltoztatni a korábbi hipotéziseket a változók feltételezett kapcsolatáról, és az új feltételezést beilleszteni a kontextuális elméletbe. A kontextuális kutatásoknak ez a „szendvicsdizájn”-ja a pszichológiai kvalitatív módszerek némelyikében szintén fellelhető. Glaser & Strauss (1967) például az egyik ismert kvalitatív módszer/teória, a lehorgonyzott elmélet¹⁴⁵ kialakításakor

„megkérdőjelezte: (1) az elmélet és a kutatás önkényes szétválasztását; (2) azt az uralkodó nézetet, mely szerint a kvalitatív kutatás elsődlegesen a ›szigorúbb‹ kvantitatív előkészítéseként alkalmazandó [...]; (3) azt a vélekedést, hogy a kvalitatív módszerek impresszionisztikusak és nem szisztematikusak; (4) a kutatás adatgyűjtési és -elemző szakaszának elkülönítését; és (5) azt a nézetet, miszerint a kvalitatív kutatás csupán leíró esettanulmányokkal szolgálhat, elméleti eredményekkel azonban nem” (Charmaz, 1995/2013. 64). A hatékony szociofizikai kontextus elmélete nem azonos a lehorgonyzott elmélettel, de logikájuk sok tekintetben átfed.

Egy másik, a hatékony szociofizikai kontextus elméletével kapcsolatos problémakör, hogy mennyire jeleníti (jelenítse) meg a célváltozóval kapcsolatos kontextuális tényezők (pl.

moderátorok) teljes körét. Erre is megfelelő módszernek tűnik a kutatócsoport által monitorozott szendvicsdizájn.

Harmadikként Stokols (1987) az elmélet generatív erejének problémakörét emeli ki: mekkora „az elmélet kapacitása arra, hogy új meglátásokat gerjesszen a céljelenség fontos kontextuális befolyásolóiról, amelyeket nem foglalt magába explicit módon az elmélet kiinduló változata?”

(ibid. 47). Stokols itt hangsúlyozza, hogy a kontextuális elméletképzés még akkor is segítheti a jelenségek megfelelő leírását, ha eleinte nem vett figyelembe minden adekvát változót vagy kontextuális faktort, ugyanis ezek épp hiányuk és ennek kitöltési szándéka révén motiválhatják a kutatót a koherens elméletképzésre és vizsgálódásra.

Hangsúlyozni kívánom, hogy meggyőződésem szerint minden vizsgált környezetpszichológiai problémában akkor megfelelő a hatékony kontextus meghatározása, ha abban szakértői teamek vesznek részt. A hatékony szociofizikai kontextus definiálásában és folyamatos, követő érvényesítésében a vizsgálati/projektfolyamat során a team magjaként kiemelten fontosnak tartom az építész–környezetpszichológus együttműködést, de a szakértői teameket mindig az aktuális vizsgálati/beavatkozási területhez kell igazítani. Ha például egy iskoláról van szó, akkor biztosan teamtag legyen az építész és a környezetpszichológus mellett a tanár (és sok esetben a szülő), ha kórházról, akkor az épített környezeti szakember és a pszichológus mellett az orvos és a nővér (illetve a megfelelő egészségügyi szakember és esetenként a látogató). A helyzettől függően kiszélesedhet a team köré épülő szakértő és felhasználó kör – ez a kérdés szerves része a II.16 fejezetben tárgyalt részvételi tervezés témának. Ugyancsak alább, a II.15.4 fejezetben tárgyalom részletesen a teamek munkája során az általam leginkább hatékonynak tartott transzdiszciplináris működési módot.

145 A lehorgonyzott elmélet (Glaser & Strauss, 1967) és módszerek „az adatgyűjtés és az analitikus eljárások olyan logikailag konzisztens elvei, amelyek egy elmélet kialakítását célozzák. Más szóval a lehorgonyzott elméleti módszerek az adatelemzés induktív stratégiáinak egy készletét jelentik. Ez azt jelenti, hogy az egyedi esetekből vagy tapasztalatokból kell kiindulni, hogy aztán mind absztraktabb konceptuális kategóriákat alkossunk, amelyek segítségével összefoghatjuk, megmagyarázhatjuk és megérthetjük adatainkat, és felismerhetjük a bennük rejlő össze-függések hálózatát. Először is ki kell jelölnünk a kutatás területét. E kutatási területen belül ezután a tényleges világok általunk felfedezett releváns elemeire alapozva kell felépíteni elméleti elemzésünket” (Charmaz, 1995/2013. 62).

76