A környezetpszichológiai korai időszakának (1970–1987) 146 jellemzői:

interakcionalizmus, interdiszciplinaritás

A környezetpszichológia kialakulásának folyamata az előzőekben ismertetett társadalmi, tudomá-nyos és hétköznapi kontextusban, a környezet pszichológiai vizsgálata igényének felmerülésétől (1950–60-as évek) indult el. A terület a 60-as években¹⁴⁷ formálódott meg, ekkor kezdődött törté-netének első korszaka, amely az 1980-as évek végéig tartott. Ez a korszak az elmélet síkján az instrumentális környezetszemlélet (II.3.1 fejezet) meghaladásának szakasza, módszertanilag pedig részben a laboratóriumi helyzet alternatívájának kidolgozásáról szól, és az unidiszciplinarizmussal való küzdelem jellemzi. Az utóbbi két kérdéskör azzal is összekapcsolódik, hogy lélektan-e a kör-nyezetpszichológia, vagyis a pszichológián belül formálódik egy új terület, vagy egy új, pszicho-lógiai indíttatású gondolkodásmód formálódik (vö. Stokols, 1995; Dúll, 2001, 2009a), amihez azonban legalább részben ki kell(ene) lépni a hagyományos pszichológiai gondolkodásból...

Ezt a dilemmát a terület elnevezéseinek sokfélesége is tükrözi. A környezetpszichológia (environmental psychology, Proshansky, Ittelson, & Rivlin, 1970b) különböző változatait – hangsúlyuktól függően – eltérő elnevezésekkel illették a szerzők (a folyamatot áttekinti többek között Lawrence, 1983a; Groat & Després, 1991; Bonnes & Secchiaroli, 1995; Sommer, 2000).

Néhány példa: építészetpszichológia¹⁴⁸ (architectural psychology), környezet–viselkedés kutatás (environment and behavior subdiscipline/research), ember–környezet viszonylatok (man/people–

environment relations), ökológiai pszichológia (ecological psychology), öko-viselkedéstudomány (eco-behavioral science), környezet(i)tervezés kutatás (environmental design research), társas–

fizikai tervezés (socio–physical design), illetve társas ökológia (social ecology) neveken emlegetik a területet. A társadalomtudományok rematerializálódása és az említett összetett társadalmi jelenségek (nagyrészt, de nem kizárólagosan) pszichológiai természetének felismerése kapcsán számos nem pszichológus szakember (építész, tájtervező, iparművész, szociológus, geográfus, antropológus stb.) is bekapcsolódott¹⁴⁹ a környezetpszichológiai kutató és gyakorlati munkába

146 Korábbi elemzéseimben (Dúll, 2001, 2009a) – elsősorban Stokols (1995) nyomán – a környezetpszichológia klasszikus (kezdetektől a 80-as évek közepéig) tartó szakaszáról, majd a 90-es évek végéig tartó második fázisról írtam. A terület hazai alapítójaként felgyűlt két évtizedes tapasztalataim alapján a jelen értekezésben a korábbi írásaimhoz képest némileg másképp jelölöm a korszakok határait és eltérően jellemzem ezeket.

147 Az Amerikai Kórházi Társaság 1964-es, new yorki kórháztervezésről tartott konferenciáján William H. Ittelson

„Környezetpszichológia és építészeti tervezés” címmel tartott előadást. Itt hangzott el először a környezetpszichológia (environmental psychology) kifejezés. 1970-ben jelent meg a témában az első gyűjteményes kötet (Proshansky, Ittelson, & Rivlin, 1970b). A környezetpszichológia intézményesülésének fontosabb lépései az USA-ban és Európában:

- 1968 USA, Environmental Design Research Association (EDRA) – a környezetpszichológia első hivatalos szervezete http://www.edra.org/ – utolsó látogatás: 2016. 11. 26.

- 1976 USA, American Psychological Association (APA) Division 34: Population and Environment (ma Division 34: Society for Environmental, Population and Conservation Psychology, http://www.apadivisions.org/division-34/ – utolsó látogatás: 2016. 11. 26.)

- 1981 Európa, International Association for People-Environment Studies (IAPS) http://www.iaps-association.org/

– utolsó látogatás: 2016. 11. 26.

- 1969 USA, Environment and Behavior (szakfolyóirat) elindulása

- 1981 Nagy-Britannia, Journal of Environmental Psychology (szakfolyóirat) elindulása

- 1973-tól Annual Review of Psychology rendszeresen közöl áttekintéseket a környezetpszichológia fejlődéséről - 1968 óta USA, Európa, számos neves felsőoktatási intézményben oktatnak környezetpszichológiát és/vagy társas

ökológiát, tanszékek, intézetek jönnek létre

- 1987 Handbook of Environmental Psychology (Stokols & Altman, 1987) - 2002 Handbook of Environmental Psychology (Bechtel & Churchman, 2002)

148 Az építészetpszichológia és a környezetpszichológia viszonyáról II.4 és a II.7.2 fejezetekben írtam.

149 A környezetpszichológia képviselőinek érdeklődése sem definiált egységes tudományterületet: a környezetpszichológia is megkapta azt a definíciót, hogy „az, amit a környezetpszichológusok csinálnak”

77

egyaránt, magukkal hozva saját tudományterületük szemléletét, fogalmait és módszereit.

Kialakulásának időszakában a környezetpszichológiát nem lehetett kuhn-i értelemben (vö. Kuhn, 1962/1984) saját jogán paradigmaként meghatározni, mivel elméleteinek többségét és kutatási stratégiáit, módszereit számos viselkedés- és környezettudománytól kölcsönözte (Stokols, 1977).

A környezetpszichológia már kezdeti szakaszának elejétől nagy léptekkel haladt az unidiszciplinaritáson és a multidiszciplinaritáson¹⁵⁰ át az interdiszciplinaritás (majd manapság a transzdiszciplinaritás) felé – lásd II.15.3 és II.15.4 fejezetek.

Itthoni szakmai munkám során környezeti kommunikáció¹⁵¹ (Dúll, 2009b, 2014a – lásd II.12 fejezet) néven alakítottam ki a környezetpszichológia egyik származékos területét, a Budapesti Műszaki Egyetemmel az évek során kialakult együttműködések egyikeként.

A környezetpszichológia első szakaszában eleinte (egy nagyon rövid ideig) unidiszciplináris, illetve multidiszciplináris volt, mivel hatóköre egy tudományterületen belül maradt: pszichológiai kérdéseket vizsgált lélektani módszerekkel és a kérdésekre pszichológiai válaszokat adott.

Képviselői azonban – jó részt heterogén szakmai hovatartozásuknak¹⁵² köszönhetően – hamar, már az első szakaszban eljutottak a más tudományokkal (geográfia, építészet, urbanisztika, szociológia, antropológia stb.) együttműködéshez, eleinte multidiszciplináris, később interdiszciplináris (vö.

II.15.3 fejezet) módon. A gyarapodó ismereteknek és a szakmai sokféleségnek köszönhetően a környezetpszichológiára kezdettől jellemző alapvető elméleti és módszertani hitvallást valóban kezdték komolyan venni: már a terület létének első fázisában kiteljesedett a személy–környezet interakcionalizmus.

Ahogy fentebb említettem, a környezetpszichológia kialakulásának idején a korszellemnek megfelelően ezen a területen is az instrumentális szemlélet (vö. II.3.1 fejezet) volt jellemző – mivel a kutatásoknak gyakran praktikus és konkrét célja volt: a fizikai környezet azon összetevőinek, tulajdonságainak és átfogó diszpozícióinak azonosítása, amelyek serkentik és/vagy gátolják az emberek viselkedéseit –, de kezdettől jelen volt ennek a meghaladásának az igénye. Ennek szellemében kezdődött azoknak a kvantitatív, a sztenderditás igényével jellemezhető (környezet)pszichológiai módszereknek a kidolgozása, amelyek érvényes és megbízható adatokat szolgáltatnak a környezet–ember viszonyról (pl. Ittelson, Rivlin, & Proshansky, 1970b; Thiel, 1970;

(Proshansky, Ittelson, & Rivlin, 1970d). Még 1999-ben is napvilágot láttak ilyen definíciók: „A környezetpszichológia sok minden. Valami arról, amit látnak és éreznek az emberek. Az akadémiai tudás egyik területe. Valami, amit tanítanak. Egy alkalmazási terület. Van, aki a pszichológia egyik területének tartja. Mások inkább átfedő területként kezelik a pszichológia és számos más tudomány és terület között. Vannak, akik a környezet- és viselkedéstudomány egyik alterületeként tartják számon. A környezetpszichológiának megvan a maga kultúrája és szubkultúrái, homokba rajzolt konceptuális és metaforikus határvonalaival, amelyeket időnként elmos a víz a területek gyarmatosításának apály–dagály változása során” (Sime, 1999. 192).

150 Multidiszciplináris együttműködés esetén több tudományterület közös problémán szakemberei dolgoznak, de mindenki a saját szakterületén, integráció nélkül – a tudományterületek együttműködésének lehetőségeit – különös tekintettel a környezetpszichológia transzdiszciplináris jellegére – a II.15 fejezetben fejtem ki.

151 A környezeti kommunikáció területének lényege az ember és szociofizikai környezet közötti tranzakcionális kapcsolat értelmezése kommunikációs szempontból (Dúll, 2014a – lásd II.12 fejezet is). 2008-ban vezetésemmel indult el a környezeti kommunikáció képzés az általam kidolgozott Környezeti kommunikáció BA és Környezeti kommunikáció MA specializációk keretében a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszéken, a Média és Kommunikáció szakon belül. Ugyanekkor alapítottam a Tanszéken a Környezeti Kommunikáció Műhelyt, amelynek azóta is igazgatója vagyok.

152 A környezetpszichológia abban biztosan hasonlít a főáramú pszichológiára, hogy kezdettől sokféle szakértelemmel rendelkező szakember művelte: „Amikor megpróbálunk határokat vonni a pszichológia intézményesülésének idején, attól kezdve nem szabad megfeledkeznünk Edwin Boring [...] figyelmeztetéséről. Rámutatott arra, hogy a négy nagy szereplő közül, akiknek óriási jelentőségük volt a pszichológiában, Darwin, Helmholtz, Freud és James közül az első három biztosan nem tartaná magát pszichológusnak, s biztos, hogy nem elégítené ki a szakmai szövetségek tagsági kívánalmait. Ennyit az interdiszciplináris megközelítés újdonságáról a pszichológiában” (Pléh, 2010a. 23).

78

Patterson, 1977; Mehrabian & Russell, 1974). Pontosabban eleinte – bár deklarálták ezeknek a vizsgálatoknak a hátterében a személy–környezet interakció tényét – ennek a viszonynak mindig az egyik oldaláról:¹⁵³ vagy a fizikai környezetnek az emberi viselkedésre gyakorolt hatásáról, vagy fordítva, arról, hogy hogyan módosítják a pszichológiai tulajdonságok, folyamatok a környezetet.

Sok esetben klasszikus kísérleti paradigmában is gondolkodtak a kutatók, amennyiben a vizsgált jelenség természete lehetővé tette a függő–független változó viszonylatra való lefordítást (Altman, 1973; Bonnes & Secchiaroli, 1995).

II.10.1. Módszertani következmények: laboratórium helyett (főleg) terepkutatás

Ahogy fentebb (II.9 fejezet) említettem, a környezetpszichológia (environmental psychology) kialakulása összekapcsolódott a főáramú lélektan módszertani kritikájával is. A környezetpszichológia képviselői kezdettől markáns programot hirdettek meg: a laboratóriumi kísérletezésen alapuló, objektív, művi, az intrapszichés folyamatokat általános modellekben, lineáris ok–okozati viszonyokban leíró lélektannak legalábbis egyenrangú alternatívája legyen az aktuális helyzetet terepen – azaz tényleges környezeti kontextusában –, résztvevő megfigyelőként leíró, ökológiai rendszerszemléletű, az ember–környezet tranzakcióra építő, szociofizikai szemléletű, gyakran kvalitatív módszerekkel (is) dolgozó környezetpszichológia.

A pszichológiai kutatási eredmények alkalmazásának igénye a főáramú pszichológiát is kimozdította a laborból (Sime, 1999). Az erősödő és hamar kiteljesedő való világ orientáció és a mindennapi élet megismerésének igénye a filozófiában (fenomenológiában, pl. Douglas, 1966/1984), gazdaságkutatásban (Spéder, 1993), a kísérleti (Biederman, 1972/1989; Robson, 1993; Dúll, 1990) és a szociálpszichológiában (pl. Goffman, 1959/1999; Csepeli, 1986), valamint a környezetpszichológiában (Craik, 1968; Perinbanayagam, 1985; Michelson, 1985, 1992; Gärling, 1992a, 1992b; Gärling & Garvill, 1993; Hanson & Hanson, 1993; Horelli & Vepsä, 1994; Dúll, 1998; Gustafson, 2001; Spiers & Maguire, 2006), a dizájnelméletben (Norman, 1988, 2013) és a helyelméletekben (de Certeau, 1984) egyre inkább az emberek és helyeik közötti kölcsönkapcsolatra, tranzakcióra irányította a figyelmet.

A II.2 fejezetben már tárgyalt ökológiai pszichológiák (Barker, 1961; Gibson, 1979) képviselői mellett a főáramú pszichológia kutatói közül többen (pl. Orne, 1962; Rosenthal, 1963) erőteljesen felhívták arra a figyelmet, hogy a laboratóriumi kísérletek során számos elvárás- vagy követelményjellemzővel találkozik a vizsgálati személy, amelyek – annak ellenére, hogy nem tudatosulnak –, hatnak rá és befolyásolják a viselkedését. Orne példája szerint, ha valakit megkérünk egy buszmegállóban arra, hogy csináljon tíz fekvőtámaszt, valószínűleg nem járunk sikerrel. Ha azonban egy pszichológiai laboratóriumban vagyunk, számos környezeti és emberi nemverbális üzenet (követelményjellemzők, demand characteristics – Orne, 1962) érkezik a személy felé arról, hogy ez itt egy adekvát kérés, mert a helyzet lehetővé teszi azt az értelmezést, hogy „ez egy pszichológiai kísérlet, ahol érkezhetnek furcsa kérések, talán majd a végén megmagyarázzák”. A környezetpszichológiai kutatások a fizikai környezettel, annak affordanciáival (Gibson, 1979 – lásd

153 Az egyik irány az intrapszichikus folyamatok kapcsolata volt a környezettel (vö. Séra, 1990), annak szisztematikus feltárása, ahogyan a személy észleli és értelmezi, interpretálja a környezetet. Rengeteg laboratóriumi és terepvizsgálat zajlott például a különböző fizikai közegek és/vagy ezek jellemzőinek (szín, hőmérséklet stb.) viselkedésre gyakorolt befolyásáról, például a zaj hatása az olvasási képességre (Bronzaft & McCarthy, 1975) vagy a segítő viselkedésre (Page, 1977), a fény, illetve a fényhiány befolyása a figyelemre (vö. Dúll, 1997). A másik irányhoz tartoztak például a személyiségtulajdonságoknak a környezetek megítélésére gyakorolt hatásának vizsgálata (Winkel, Malek, & Thiel, 1969), vagy annak a feltárása, hogy az etnikum és a nem milyen összefüggésben állnak a személyestér-szabályozással (Leibman, 1970).

79

II.6 fejezet) kapcsolatban egyértelműen igazolták ezt a feltevést. A hőmérséklet növekedése és az agresszió összefüggése számos kutatás (Baron, 1978; Carlsmith & Anderson, 1979; Anderson, 1987; Anderson & Anderson, 1996, 1998; Kenrick & MacFarlane, 1986) szerint például erősen függ attól, hogy terepen (pl. utcán, köztéren) vagy laboratóriumban vizsgálják: az első esetben lineáris a kapcsolat (vagyis ahogy nő a hőmérséklet, úgy nő az agresszió mértéke), míg a második esetben

„fordított U-alakú” összefüggést kapunk (egy ideig a hőmérséklet növekedése az agresszió fokozódásával jár, ám egy platófázis elérése után a további melegedés az agresszió mértékének csökkenésével jár).

Ugyancsak a követelményjellemzők (és az affordanciák) fontos szerepére mutatott rá Miller, Shim és Holden (1998), akik kutatásukban azt találták, hogy az anyai gondozói magatartás (az anyák hároméves gyermekükkel voltak a megfigyelt helyzetekben) jellemzően változott a megnyilvánulás helyétől (otthoni konyha főzés közben, játszótér és laboratóriumi váróhelyiség) függően. A megfigyelések szerint otthon, ételkészítés közben, ahol sok a környezeti kényszerkövetelmény (pl. a balesetveszély), az anyák viselkedésében inkább a tiltás volt jellemző – „ne nyúlj hozzá, mert forró”.

A játszótéren (sok a környezeti lehetőség, de számos követelmény is van) az anyák több aktív figyelmet mutattak gyermekeik felé, és sokkal több volt viselkedésükben az irányítás, az orientálás („próbáld ki a hintát”). A laboratóriumi vizsgálatra várva (ahol a váróteremben alig volt kényszerkövetelmény és közepes mennyiségű volt a környezeti lehetőség, mert pl. voltak játékszerek a gyerek számára) az anyák ellazultak, sok figyelmet és pozitív érzelmet mutattak a gyerekeik felé.

Mindez azt mutatja, hogy az anya felé irányuló környezeti kényszerkövetelmények (pl. veszély) fokozottan hívják, kikényszerítik az anya figyelmét, és emiatt az anya ezekben a helyzetekben – nem tudatosuló módon – a gyerek viselkedésére adott reaktív tiltó viselkedést mutat. A több környezeti lehetőséget tartalmazó szociofizikai helyzetek ellazítják az anyát, aktív figyelme inkább irányulhat az együttműködésre a gyerekkel. „A viselkedés mintázata a környezetek jellemzői szerint ›hívódik‹ /

›megkövetelődik‹ / ›gátlódik‹ aszerint, hogy az aktuális személy–környezet tranzakcióban milyen arányban vannak jelen a környezeti affordanciák és a környezeti követelmények” (Dúll, 2014a. 171).

Az affordanciákban észlelhető környezeti információknak nagy jelentőségük van a mindennapi tevékenységek zökkenőmentes lefolyásában, az implicit, nem tudatosuló viselkedésirányítás folyamataiban (Dúll, 1994, 2012a).

A környezetpszichológia tereporientációjához hozzájárult az is, hogy az addig a (társas) környezet kérdéseivel hatékonyan foglalkozó laboratóriumi szociálpszichológia nem tudott adekvát (vagy inkább ökológiailag valid) válaszokat és megoldásokat kínálni a fentebb, a II.6 fejezetben említett

„makrokörnyezeti” problémákra (Stokols, 1977, 1978a, 1978b). A környezetpszichológia felvállalta, hogy ha a valós környezetekben fellépő valós jelenségeket, problémákat kívánjuk kutatni, akkor ki kell lépni a laboratóriumi keretek közül (Proshansky, 1981), mert például a városi vagy a lakótelepi környezetek hatásai csak a maguk természetes kontextusában tanulmányozhatók hatékonyan. Canter (1984) szerint az épületek „használói megítélését” és/vagy környezetpszichológiai vizsgálatát is úgy érdemes elvégezni, hogy – azon túl, hogy minden épület „konkrét entitás”, „diszkrét létező” (ibid.

44), figyelembe vesszük az épület vagy köztér gazdasági, kulturális, társadalmi, személyes és idői kontextusát. Ezen túl Bronfenbrenner (1977) szerint a környezetkutatási módszereknek meg kell őrizniük a tanulmányozott környezetek természetes integritását, és el kell kerülniük a művi elemek bevezetését, amelyek eltorzíthatnák a környezet jelentését a használók számára. Ezért – ahogyan korábban említettem – a környezetpszichológiában elsősorban azokban a témákban (pl. zsúfoltság, ambiens környezet) végeznek a kutatók laboratóriumi kísérleteket, ahol ennek feltételei adottak, például a helyzet egyértelműen definiálható függő és független változó viszonylatában, a változók jól

80

kontrollálhatók, és számuk a jelenség egészének sérülése nélkül korlátozható (Proshansky, 1981;

Holahan, 1982b/1998). „A környezetpszichológiai laboratóriumi adatok magyarázatakor azonban tudatában kell lennünk a környezet–viselkedés kapcsolat holisztikus természetének és egyúttal éppen olyan szigorúnak kell lennünk a különböző eredmények szintézisének megalkotásakor, mint a hagyományos pszichológiai elemző eljárások esetében” (Dúll, 2009a. 29; vö. Altman, 1975;

Bechtel, 1996).

Az interakcionalista szemlélet a pszichológiában: néhány példa

Az interakcionalista, organizmikus/holisztikus szemlélet eddigre már nem idegen a pszichológiától.

Ide tartozik például Heider (1958/2003) egyensúlyelmélete,¹⁵⁴ a Haley–féle családrendszerelmélet¹⁵⁵ (Haley & Richeport-Haley, 2003), Piaget (1968/1978) kognitív fejlődéselmélete¹⁵⁶ és számos más pszichológiai teória. Ha ezeket az interakciós szemléletű nézeteket környezetpszichológiai szemszögből megvizsgáljuk, kiderül, hogy – bár némelyik elméletben szerepet játszik a fizikai környezet – igazából ezek az intrapszichés, illetve az interperszonális folyamatok, változások értelmezését célozzák meg (vö. még Altman & Rogoff, 1987). A pszichológiában ma is elfogadott az 1970-es évek végén megformálódott szituacionalista/kontextualista a szemlélet, miszerint a fizikai környezet az emberi viselkedés „kontextusa”: a környezeti kereteken belül, a környezet medrében zajlanak a humán megnyilvánulások, a színtér mederben tartja, serkenti vagy gátolja a viselkedést, de ennél nem aktívabb résztvevője a folyamatnak (Dúll, 1998, 2001). A szituáció (Magnusson, 1981; Furnham & Argyle, 1981; Funder & Ozer, 1983) vagy az esemény (Baron, 1981) pszichológiai fogalmába például általában automatikusan „beleértjük” a fizikai környezet. A környezetpszichológia azonban következetesen explicit módon tárgyalja a szociofizikai környezet aktív szerepét a pszichológiai működésekben (Dúll, 2009a).

II.11. A környezetpszichológia gyökerei Magyarországon és az interakciós szemléletű