Az anyagi/tárgyi kultúra marginalizálódása a 20. századi társadalomtudományokban és a pszichológiában és a pszichológiában

Az anyagi világ, a környezet és az ember kapcsolata felé irányuló orientáció a tudományban és a hétköznapokban is változik az idők folyamán.

A természet- és társadalomtudományok – illetve az objektív, fizikai világ és a szubjektív, szellemi szféra – elkülönülése a 20. századra teljesen egyértelművé vált. Ebben – egyebek mellett – nagy szerepe volt a felvilágosodás kartéziánus dualizmusának. Az anyagi kultúrát a szubjektumok világától elválasztó szemléletmód, a materiális kultúra „dualista vagy redukcionista felfogása”

(Miller, 1994, idézi Berta, 2008) osztotta ugyanis mereven ketté a világot a szellem (szubjek-tumok) és a test (objek(szubjek-tumok) csoportjaira. Ez a „kétosztatúnak tekintett – szubjektumokra és dolgokra osztott – világ víziója azért félrevezetően redukcionista, mert mindkét kategóriát önálló, elkülönült egésznek tekinti, azt sugallva, mintha a szubjektumok létezhetnének a dolgokkal kialakított interakciók, vagyis a dolgok jelenléte és tevékeny közreműködése nélkül” (Berta, 2008.

31), pedig a „tárgyak¹² a természet és a társadalom kölcsönviszonyának legpregnánsabb megteste-sítői” (Hernádi, 1982. 9). A redukcionista szemlélet erősen hozzájárult ahhoz, hogy a tárgyi kultú-rát a 20. századi társadalomtudomány (Olsen, 2006) és a pszichológia is figyelmen kívül hagyta.

Az anyagi/tárgyi kultúra fogalmának sokféle filozófiai, antropológiai, szociológiai meghatározása létezik. A terület pszichológiai definíciója még nem fogalmazódott meg – sőt, a téma vizsgálata sem igazán erős ága a főáramú pszichológiának. A környezetpszichológia (nemzetközi színtéren a kezdeteket lásd Proshansky, Ittelson, & Rivlin, 1970a; Magyarországon Dúll, 1995, 1998, 2009a) és a környezeti kommunikáció (Dúll, 2009b, 2014a – lásd II.12 fejezet is) sok tekintetben felvállalta ezt a feladatot. A jelen értekezésben az anyagi/tárgyi kultúra fogalmát környezetpszichológiai értelemben az ember tárgyakkal/dolgokkal és terekkel/helyekkel¹³ zajló kölcsönkapcsolataként, tranzakciójaként (lásd II.14 fejezet) kezelem.

12 Környezetpszichológiai értelemben minden emberi artefaktum, az épített környezet is tekinthető tárgynak (vö. Dúll, 2014a) – lásd még 65. lábjegyzet.

13 A tárgyak környezetpszichológiai elemzési lehetőségeiről és filozófiai/pszichológiai értelemben vett dologgá (thing) átlényegülésükről – párhuzamba állítva a tér és a hely hasonló jellemzőivel – másutt (Dúll, 2003a, 2004a, 2009a) részletesen írtam. Tárgy az az objektum, amely „emberi célra, emberi megmunkálással” válik ki a „természeti

22

Az anyagi kultúra „társadalomtudományi marginalizálódásához” (Berta, 2008. 31) az is hozzájárult, hogy erőteljessé váltak azok az elméletek, amelyek szerint a hétköznapi tárgyi környezet túlburjánzó módon vesz körül bennünket. A 20. században a fejlett nyugati államokban lezajlott a fogyasztói forradalom, ami a tömegfogyasztói társadalom (vö. Simányi, 2005) létrejöttéhez vezetett, ez pedig tovább fokozta a szerzett identitás (Riesmann, 1950/1983) jelentőségét. Riesmann szerint a szerzett identitás az ipari forradalom időszakában alakult ki és vált fontossá: ekkortól a nyugati társadalmak tagjait egyre inkább egy anyagi javak birtoklásán alapuló, kívülről (pl. tulajdonok vagy reklámok által) irányított nemcsoportalapú önmeghatározás, a megszerzett identitás társadalmi karaktere kezdte jellemezni. A 20. században széles körben elterjedt az a meglehetősen pejoratív normatív vélekedés, amely szerint a tárgyak elözönlötték a modern embert, akinek nincs is önálló léte, szubjektuma – mivel tárgyain, javain keresztül határozza meg önmagát (Miller, 1997; Kasser, 2002/2006). Erich Fromm pszichoanalitikus (1976/1994. 25) megfogalmazásában: „Úgy látszik, mintha a létezés tulajdonképpeni lényege a birtoklásban rejlene, hogy nem is létezik az, aki nem birtokol”.

Ezzel szemben a szociálkonstruktivista álláspont szerint a „to have is to be” (Dittmar, 1992), illetve az „az vagy, amit birtokolsz/használsz” (Csikszentmihályi & Halton, 1981/2011) azt jelenti, hogy az ember nemcsak homo sapiens, hanem homo faber, azaz tárgykészítő és -használó is (Dittmar, 1992). A készítés és a használat folyamatain keresztül a tárgyak és a környezet fontos énmeghatározókká, a kiterjesztett én (Belk, 1988, 1989) alkotóelemeivé válnak (és V.1.1 fejezetben A dolgok/helyek egyéni és kollektív tulajdonlásélménye című alfejezetet). Ez a gondolat a lélektanban már a környezetpszichológia 1960-as években lezajlott kialakulása előtt mintegy 70 évvel korábban felmerült – egyáltalán nem negatív színezettel, inkább a modern környezet-pszichológia számára is elfogadható, tényszerű állításként: William James, a környezet-pszichológia egyik alapító atyja, a fizikai környezet és az én viszonyát tárgyalva kiemeli, hogy az én egyik része az észlelés tárgyát képező ún. empirikus én, amelynek egyik alstruktúrája – a szociális és a spirituális én mellett – a materiális én. Az anyagi énnek három összetevője van James szerint: kognitív komponense az ember testére vonatkozó tudáson túl a ruházat, a család, az otthon és a birtokolt tárgyak ismeretét jelenti, affektív összetevője a mindezekhez való érzelmi viszonyulás (pl.

örömérzés egy elveszettnek hitt tárgy megtalálásakor, szomorúság költözéskor), és végül, a materiális én harmadik, konatív komponense a testi vágyakon túl a birtoklás, díszítés, a „valamit létrehozni” vágya és az otthon szeretete (James, 1890, idézi Greenwald & Pratkanis, 1984/1992).

William James filozófiai elméletéhez és James Gibson (1979) ökológiai észleléselméletéhez (erre II.2 fejezetben visszatérek) is jól illeszkedik Neisser (1988/1992) „ökológiai én”–koncepciója,

világ anyagbázisából”, társadalmi funkciója miatt társadalmi jelentés hordozója, miközben nem veszíti el természeti meghatározottságát (Hernádi, 1982. 12). A tárgyszociológia gyakran nem tekinti tárgynak „az ember méreteit jócskán meghaladó vagy az emberi méretektől jócskán elmaradó objektumokat” (épületek vagy molekulák) (Hernádi, 1982.

12–13). Környezetpszichológiai értelemben ezek is tárgyak (Dúll, 2003a, 2009a), tárgykötődés (Belk, 1992) és az ezzel közös gyökerű helykötődés (Altman & Low, 1992; Dúll, 2002a, 2009a) alakulhat ki hozzájuk. A kiterjesztett én (Belk, 1988, 1989) működése során válhatnak dologgá szerveink (Belk & Austin, 1986; Belk, 1990) vagy más emberek (Belk, 1992). Környezetpszichológusi munkámban a hangsúly a téri környezet (ezen belül is az épített környezet) és az ember kapcsolatán van, a jelen értekezésben azonban a közös környezetpszichológiai mechanizmusok felbátorítanak arra, hogy a tárgy, tárgyi fogalmat gyakran a környezet, környezeti szinonimájaként is alkalmazzam. Ugyanígy, az anyagi/tárgyi kultúra fogalmát az ittelsoni (1978) környezetpszichológiai fizikai környezet (lásd II.2 fejezet) értelmében is használom (vö. Beauregard, 2012), ugyanúgy, ahogyan jellemzően a tér (Winkel & Sasanoff, 1970), a hely (Canter, 1977), a terület (Jakab, 2009), a színtér/helyszín (setting – Barker, 1968;

Wicker, 1981, 1987, 2002; Stokols & Shumaker, 1981), és a miliő (Meusburger, 2014; Philippopoulos-Mihalopoulos, megjelenés alatt 2016) fogalmát is. Ezek elkülönüléséről máshol (Dúll, 2004a, 2009a) értekeztem. Ahol ezeket a terminusokat ettől eltérően, speciális jelentésben használom, jelzem.

23

amely a személy közvetlenül észlelt fizikai perspektívája az énjéről a világban. Az énérzés onnan ered, hogy a személy önmaga van saját vizuális mezője középpontjában, és így minden – cselekvési, gondolati vagy érzelmi – kontroll alá vont tárgy és környezet az ökológiai én részévé válik. Ez a helyidentitás (lásd II.14.2 fejezet) kialakulásában alapvető. A tárgyak, helyek tehát – környezetpszichológiai értelemben semlegesen, azaz értékítéletmentesen¹⁴ – az énmeghatározás részei. A környezetpszichológiai értelemben vett materializmus (azaz a tárgyi környezethez való viszony) önmagában nem pozitív vagy negatív. A materializmus Belk (1984) szerint a világ tulajdontárgyaihoz kötődés¹⁵ fontosságát jelenti: ezen a kontinuumon az egyik szélsőséges tartomány jelentése, hogy a tárgyakkal nagyon erős a kapcsolat, a birtokolt tárgyak központi szerepet játszanak a személy életében, aki meg van arról győződve arról, hogy ezek a kielégülés/kielégületlenség legfontosabb forrásai. Csikszentmihalyi és Halton (1981/2011) szerint, ha a materializmus ellentétét, az aszkétizmust tekintjük, akkor mazochizmushoz, öngyűlölethez, anorexia nervosához, és más, olyan öndestruktív késztetésekhez jutunk, amelyek jórészt azon alapulnak, hogy az ember megtagadja önmagától az anyagi világ kielégülést jelentő forrásait (vö.

Kun & Demetrovics, 2015).

Ha a materializmust ilyen értelemben kezeljük, akkor elfogadható Belk (1992) állítása, miszerint a fizikai és az emberi társas környezethez kötődés tulajdonképpen fenomenológiailag azonosnak tekinthető: hasonlóan intenzív, mély és esetleg ellentmondásos érzelmekkel viszonyulhatnak az emberek az otthonukhoz, a gyermekükhöz, az autójukhoz, egy városhoz, egy templomhoz vagy egy fényképhez, a kutyájukhoz, vagy épp a saját testükhöz. Ennek a széles értelemben vett kötődésnek a szerepe az én meghatározása az anyagi (pl. a körülvevő fogyasztói) kultúrában (Belk, 1989). A világ anyagi mozzanataihoz kapcsolódó affektív és konatív tendenciák egy pszichoanalitikus¹⁶ szerző (Bollas, 1998/2004. 27) megfogalmazásában: „A látványtervezők és építészek [...] megöröklik az anya feladatát, aki az ént egy új látványokkal és új tárgyakkal telített, új helyre szüli. [...] az élet apró, anyagi tárgyai – egy pohár, az evőeszköz, egy lámpa – [...]

magukban hordozzák ezt az örömöt. Tárgyaink szeretete – amely olykor némileg zavarba ejtő lehet – olyan szenvedély, amely bensőséges közösséget teremt”.

A környezetpszichológiai kutatások szerint a javak birtoklása, az anyagi jólét (vagy épp a hiánya) és ennek hatása egyéni és társas pszichológiai változókra (identitás, altruizmus stb.) számos környezeti tényezővel kölcsönhatásban értelmezhető. Ez a gondolat már Montesquieu (1748/1987) munkájában is felmerült. Szerinte egy társadalom éghajlati és materiális jóléti viszonyait összefüggésbe lehet hozni a szubjektív, pszichológiai jólléttel:¹⁷ a jövedelem nem önmagáért keletkezik, hanem a fogyasztásra (azaz fiziológiai és egyéb szükségletkielégítésre) motivált emberek azért állítják elő, mert elővételezik a (némiképp bizonytalan) jövőt és biztosítani

14 A fogyasztás és az identitás pozitív és/vagy negatív értékelése nem tárgya a jelen munkának (lásd erről a terjedelmes szociológiai, antropológiai szakirodalom mellett pl. Dúll, 2003a, 2009a; Dúll, Demetrovics, Paksi, Felvinczi, & Buda, 2006; Dúll, Paksi, & Demetrovics, 2009).

15 A tárgy- és helykötődésről lásd a II.14.2 fejezetet.

16 A tárgykötődés meghatározó elméletei a környezetpszichológiában erősen pszichoanalitikus irányultságúak (Belk, 1989, 1991). A pszichoanalízisről tárgy- és környezetelméleteiről a II.6 fejezetben még lesz szó.

17 A pszichológiai jóllét (psychological well-being) pozitív pszichológiai (lásd pl. Oláh, 2012a) fogalom, amelyet az egyes szerzők más-más módon határoznak meg. A jóllét (ami sok tekintetben a boldogság szinonimája) összességében azokat az élményeket, tapasztalatokat jelenti, amelyek kívánatosak, vágyottak, pozitívak lehetnek az emberek életében. Általánosságban, háromféle jóllétet szokás megkülönböztetni: Ryan és Deci (2001) szerint létezik (1) élvezetközpontú (hedonikus), és (2) önkiteljesítő (eudaimonikus) jóllét. Kiegészíti ezt az (3) egzisztenciális jóllét (az élet értelmességének tapasztalata) (Frankl, 1959/2005 nyomán pl. Mascaro & Rosen, 2006). A három pszichológiai jóllétállapot érvényre juthat egyenként, de különböző módon össze is kapcsolódhatnak (Peterson, Park, & Seligman, 2005). A témára részletesen visszatérek a IV.6 és IV.7 fejezetekben.

24

akarják azt, hogy hosszú távon is kielégíthessék igényeiket. A fogyasztást – és minden mást, például a bűnözést és az erkölcsöt is – tehát közvetlenül és közvetve is meghatározzák a szükségletek. Utóbbiak pedig szoros összefüggésben vannak a klímával és az időjárással.¹⁸ Számos vizsgálat (vö. Pennebaker, Rimé, & Blankenship, 1996) támasztja alá, hogy az emberi csoportok, társadalmak pszichológiai jellemzői összefüggésbe hozhatók életük makrokörnyezeti kontextusával. Egy kutatásban (van de Vliert, Huang, & Parker, 2004) 55 nemzetet – amelyek körülbelül egyenletesen oszlottak el a klíma (hideg / átlagos / meleg) és anyagi helyzet (gazdag / közepes anyagi helyzetű / szegény) dimenziók mentén – vizsgáltak boldogság (önmagunk felé irányuló pozitív érzelem) és segítő viselkedés, altruizmus (mások felé irányuló pozitív érzelem) szempontjából. A kutatás eredményei szerint a gazdagabb társadalmak – akár hűvösebb, akár melegebb klimatikus viszonyok között éltek – boldogabbaknak bizonyultak, altruistának viszont leginkább a hűvösebb klímán mutatkoztak: vagyis a hűvösebb éghajlatokon élő gazdag nemzetek tagjai voltak a legboldogabbak és egyúttal a leginkább motiváltak arra, hogy mások boldogságáért tegyenek. A szegényebb társadalmak bármely éghajlati viszonyok között boldogtalanabbnak, ám összességében altruistábbnak mutatkoztak (saját boldogságuk rovására), szemben a gazdagabb nemzetekkel, akik bármely éghajlati viszonyok között boldogabbak voltak a segítőkészségük rovására. Ez azt jelenti, hogy a környezeti, klimatikus viszonyok¹⁹ összefüggésben vannak a szükségletkielégítési lehetőségeken keresztül a társas működésekkel, de a kapcsolat bonyolult: a nagyobb éghajlati kihívások több anyagi forrással társulva inkább az emberek saját maguk felé irányuló pozitív érzelmeit fokozzák, és a másokra irányuló segítő érzelmeket csökkentik.