A környezetpszichológia kialakulása előtt: instrumentális környezetszemlélet

Az instrumentális környezetszemlélet (Stokols, 1990) az ember környezet felé irányuló cél–eszköz orientációját jelenti: eszerint a fizikai környezet nem más, mint az emberek számára fontos viselkedéses és gazdasági célok elérésének eszköze. Ezt a szemléletet sok tekintetben fellelhetjük a korszak pozitivista viselkedéstudományában (Kaye, 1975; vö. Franck, 1987), valamint tárgy- (pl.

Read, 1953/1964) és téralakítási gyakorlatában is (vö. modern mozgalom, pl. Stam, 1929/1975;³¹ Le Corbusier, 1929/1968; vö. Sancar, 1994).

30 A kezdeti szakaszban a környezetpszichológusok szintén kidolgoztak vonásalapú személyiségelméleteket (vö.

Mischel, 1968; Little, 1976) a környezethez való viszonyulás leírására, például arousalkeresés (Mehrabian & Russell, 1973), ingerkeresés–arousabilitás (Mehrabian, 1977), amiket aztán empirikus kutatásokban teszteltek (pl. Winkel, Malek, & Thiel, 1969).

31 „Ahogy lakásunk tárgyainak életünket kell megkönnyíteniük, ugyanúgy a helyiségek és lakások is bennünket szolgálnak. Legyenek segítségünkre az életben, támogassanak, fokozzák teljesítő-képességünket. Szobánk mérete igazodjék az ember méreteihez, lelki és fizikai szükségleteihez. Tegyék lehetővé mind az életfolyamatok természetes egymásutániságát, mind a napi munka kipihenését” (Stam, 1929/1975. 263–264).

31 II.4. Építészet és pszichológia kapcsolata

Ugyanakkor a második világháború után hatalmas mértékű építési és rekonstrukciós feladatok adódtak. A társadalmi folyamatok összetettsége a háborút követően progresszíven növekedett.³² Az építészettudomány³³ szembesült ezzel, és felismerte, hogy az épületekkel és a terekkel, városokkal³⁴ kapcsolatos követelmények árnyaltabban lettek az addigiaknál.³⁵ Megjelent például az igény az egyedülálló épületek helyett épületegyüttesek építésére, ami tovább növelte a (sokszor tömegnyi) ismeretlen felhasználó szimbolikus és valós távolságát az építésztől (Zeisel, 1981).

Paradox módon ezek a hatalmas épületegyüttesek a használatot illetően gyakran specializáltabbak voltak az egyéni épületeknél (Heimstra & McFarling, 1974). Mindez azt is tudatosította az építészekben és a velük (Észak–Amerikában) egyre inkább együttműködő pszichológusokban, hogy a környezetalakítás nem pusztán környezetszakmai és intuitív folyamat – a pszichológiai és egyéb társadalmi tényezőket minden fázisban érdemes komolyan venni és szakszerű, az adott szakmához (szociológia, antropológia, pszichológia stb.) kötődő, érdemi módon bekalkulálni (Canter, 1984, 1990; Sime, 1986; Lawrence, 1983a, 1995). Az építészekkel együttműködő pszichológusok eleinte – a főáramú pszichológia szemlélete szerint – a tényleges vagy potenciális használók épületekre adott reakcióit regisztrálták és mérték (lásd Bell, Fisher, Baum, & Green, 1990), tehát az épített környezet használatának értékelő szakaszát kívánták aktívabbá tenni a tervezési folyamaton belül. Módszertani szándékaik ehhez illeszkedtek: sztenderd, a tervezésben később könnyen használható értékelő eszközöket akartak kifejleszteni. Ez a törekvés azonban zsákutcának bizonyult – a 70-es években az addig végzett pszichológiai munka technikai–

technológiai orientációját nyomatékosan kritizálva kibontakozott az építészetpszichológia új szemlélete (Canter & Lee, 1974; Groat & Després, 1991; Lang, 1987, 1988). A korszerűbb szellemben született tanulmányok hangsúlyozták, hogy a pszichológia nem csak a tervezésben fontos, hanem a kész épület pszichológiai hatásaival is számolni kell. E szemléleti változások eredményeként felülvizsgálták az addig elfogadott környezeti/építészeti determinisztikus nézetet (Lee, 1971; Franck, 1984, 1987; Hillier, Burdett, Peponis, & Penn, 1987) és kezdett ennek a helyébe lépni egy interaktívabb szemlélet az ember és az épített környezete kapcsolatát illetően.

32 Az 1960–70-es években az USA és a nyugat-európai országok gyors ütemű és nagy arányú fejlődése volt az a pszichológián kívüli helyzet, amely megkívánta és lehetővé tette, hogy a nagy volumenű társadalmi és ökológiai–

környezeti problémák megértéséhez a kutatók együtt hívják segítségül a geográfiát, az építészetet, az antropológiát, a szociológiát, a pszichológiát, és általában véve, a társadalomtudományokat (Bell, Fisher, Baum, & Green, 1990; Bonnes

& Secchiaroli, 1995; Dúll, 2001). A fejlődés e tekintetben kétirányú volt: egyrészt az egyes tudományokon belül kialakultak olyan területek, amelyek fő témájuknak az ember–környezet viszonyt tekintették, másrészt ezek a területek előzményként és inspirációként, manapság pedig inter- és transzdiszciplináris kapcsolódási lehetőségként is szolgálnak a környezetpszichológia számára.

33 Mivel a környezetpszichológia mind az építészetteoretikusokat, mind a gyakorló építészeket potenciális partnernek tekinti, és ebben az értekezésben – a pszichológusokon túl – mindkét szakmai csoportot meg kívánom szólítani, munkámban az építészetelméletre és az építészeti gyakorlatra egyaránt az építészet vagy az építészettudomány szót használom, nem különítem el az építészetelmélet fogalmát az építészettől.

34 Az építészetet és az urbanisztikát gyakran egyaránt építészetnek nevezem ebben az értekezésben, egyetértve Alföldy (2010. 7) szavaival: „Az urbanisztika az építészettől eltérő síkokon mozog, de vannak közös metszetek. A város az emberek együttélési formája és helye, a természet része, élő organizmus közel 5000 éve, életét, fejlődését vagy bukását külső és belső kapcsolatai, a kölcsönhatások határozzák meg. [...] A kölcsönhatások különféle épületekben, építészeti alkotásokban nyertek és nyernek formát, ezek a házak, templomok, terek – külső-belső terek – jelenvalóvá tett színhelyei a közösség összekapcsolódó életének. Tehát a város nem ›műalkotás‹, hanem az időben megjelenő, majd elmúló építészeti alkotások és környezeti–társadalmi kölcsönhatások eredménye, és pixelszerűen kerülnek egymás mellé a városok fizikai terében. Az építészeknek ebben a bonyolult és több szereplős játszmában az a feladatuk, hogy az egymás mellé kerülő épületek tudjanak többletjelentést hordozó együttessé összeállni.”

35 Vö. Jacobs (1961, 1970).

32 Építészetpszichológia, környezetpszichológia

A környezetpszichológia kialakulását alább (II. 9 fejezet) részletesen áttekintem. Most felvázolom az építészetpszichológia keletkezését és bemutatom az építészetpszichológiai szemléletmódot. Az értekezésben később már nem foglalkozom célzottan az építészetpszichológiával, inkább a tágabb értelemben értett környezetpszichológia szemléletmódjáról, eredményeiről lesz szó.

A környezetpszichológia (environmental psychology) és az építészetpszichológia (architectural psychology) elnevezéseket gyakran még a szakemberek is szinonimaként használják. A jelen értekezésben – amely elsősorban a környezetpszichológia és az építészet lehetséges kapcsolódásairól szól – építészetpszichológiának tekintem azt a interdiszciplináris irányultságú, ám elsősorban mégis építészeti hangsúlyú mozgalmat, amely a várostervezés és a pszichológia összekapcsolódásával az 1950-es évek táján indult el az Egyesült Államokban³⁶ (Moore, 1987), elsősorban Kevin Lynch (1960) munkája nyomán, majd a 70-es években teljesedett ki a pszichológia és a várostervezés közötti sokrétű interdiszciplináris együttműködésében részben az USA-ban, részben Európában, Nagy-Britanniában (Canter, 1972, 1984; Canter & Lee, 1974;

Canter & Donald, 1987) és Svédországban (Küller, 1987). Az építészetpszichológiát részben a századelő modern mozgalmai inspirálták (vö. Groat & Canter, 1979; Groat, 1982; Lang, 1991), részben pedig az erősödő igény, hogy az építészetnek szükséges és hasznos együttműködnie a társadalom- és történettudományokkal, különösen a pszichológiával (Bechtel, 1970; Bonnes &

Secchiaroli, 1995; Dúll, 2005, 2009a). Az építészetpszichológia – nevéhez hűen – jelenben létező vagy már csak külső reprezentációk formájában (pl. térkép, leírás, festmény) hozzáférhető, illetve virtuális építészeti alkotások, „termékek” (épületek és épületrészletek, pl. homlokzatok, épületek stílusjegyei, utcák, terek, parkok, városnegyedek, lakótelepek, településszerkezet stb.) pszichológiai megismerésével, megértésével, leírásával és hatásvizsgálatával foglalkozik.

A környezetpszichológia – nézetem szerint – ennél tágabb terület: egyének, csoportok és a szociofizikai épített és természeti (vö. Dúll, 2001, 2009a), valamint a virtuális környezet közötti tényleges kölcsönhatás, tranzakcionális viszony tanulmányozása. A környezetpszichológia lélektani kérdéseket fogalmaz meg, vizsgálatai módszerei számos más tudományterületről származnak, de válaszai a feltett kérdésekre ismét pszichológiaiak – inter-, illetve újabban transzdiszciplináris területnek (a témára a II.15 fejezetben visszatérek) tekinthető. A környezetpszichológia egyik alapítója, Daniel Stokols 1995-ben feltette a kérdést: mivel vizsgálati célfelülete az ember–környezet kapcsolat, a főáramú pszichológia szempontjából szokatlan és sokak szerint nehezen integrálható a pszichológiai témák közé, és a környezetpszichológiát számos nem pszichológus (építész, geográfus stb.) műveli, vajon pszichológia-e egyáltalán a környezetpszichológia, vagy kialakulóban van-e egy önálló multidiszciplináris tudományterület?

És ha a pszichológiához tartozik, nem fog-e egyszerű, „a környezet fontos”–szemléletként feloldódni a pszichológiában? Kicsit több mint két évtized elteltével (az értekezés menetében némileg előre szaladva) a kérdésre – mind a nemzetközi, mind a hazai trendeket látva – az az összetett válasz adható, hogy az ember–környezet tranzakció mint szemléleti és vizsgálati terület megerősödött és differenciálódott. Az ember és környezete pszichológiai kapcsolata mára jól definiált problémakör, amit – többek között – meg lehet közelíteni ember–környezet tudományként (pl. Jodelet, 1987), társas ökológiaként (Binder, 1972), környezetpszichológiaként (Proshansky, Ittelson, & Rivlin, 1970b), sőt, egy itthon általam kialakított új szemléletmóddal, környezeti kommunikációként (Dúll, 2009b, 2014a – lásd II.12 fejezet) is. A részterületeket,

36 Philip (1996) szerint az építészetpszichológia Nagy-Britanniában indult, egy irodaház vizsgálatával.

33

megközelítéseket a környezetpszichológia különböző szakaszainak bemutatásakor (II.10, II.14 és II.15 fejezetek) áttekintem. „Bármelyik irányból közelítünk az ember–környezet relációhoz, alapkoncepció, hogy nem elégséges és nem is lehetséges egymástól elszigetelten megértenünk a környezet egyénre gyakorolt pszichológiai hatását (ami a ›hagyományos‹ lélektan egyik lényeges témája), illetve azt a folyamatot, ahogyan az ember alakítja környezetét (vagyis pl. az építészetpszichológia egyik kulcskérdését, a tervezés problémáját). A személy-környezet tranzakciók során az egyének/csoportok megváltoztatják a környezetet, és egyúttal viselkedésük, tapasztalataik, észlelésük stb. megváltozik a környezet által. Ezért beszélünk ›aktív környezetről‹, amely fogalom túlmutat mind az építészeti/környezeti, mind a pszichológiai determinizmuson: a környezet és az ember bonyolult kölcsönhatásban létezik” (Dúll, 2009a. 306).

Építészeti tervezés és környezetpszichológia

A használók és a környezet viszonyát tekintve a szociofizikai környezet kialakítása és fenntartása vagy épp átalakítása, megszüntetése során gyakorlatilag minden fázisban szerephez juthat a környezetpszichológia, és az építész tervezőgondolkodásának explicit és implicit folyamatait is segítheti a környezetpszichológiai tudás. Canter és Lee (1974) klasszikus programadó tanulmányukban kiemelik, hogy (1) a pszichológiai folyamatok figyelembe vétele nélkül a tervezés inadekvát lehet, és (2) az épületek megvalósulása után szükséges azok funkcionális megfelelésének pszichológiai úton történő meghatározása mind részleteiben, mind összességében.

Azt már én teszem hozzá, hogy az persze megfontolandó, hogy jelen esetben pontosan mit értsünk funkcionális megfelelésen – ez korántsem a 3F-nek (form follows function,³⁷ a forma a funkció függvénye – lásd részletesebben II. fejezet Típus című alfejezetében) való mechanikus megfeleltetést jelenti, inkább a pszichológiai személy–környezet összeillést (lásd II.14.1 fejezet) kell ez alatt értenünk. Canter és Lee szerint a tervezést célszerű nem csak szakmai, intuitív folyamatként kezelni – a lélektani és egyéb társadalmi tényezőket minden fázisban érdemes bekalkulálni, mivel a pszichológia három aspektus részletes leírásával tudja támogatni a környezettervezést: fel tudja tárni (1) az emberek aktivitását, cselekvéseiket (mi, hol, hogyan történik és milyen változások tudnak bekövetkezni), (2) a környezeti értékeléseket a tervezők és a felhasználók körében, és magát (3) a viselkedés–környezet kapcsolatot. A pszichológia tehát gyakorlatilag az építész munkájának legtöbb fázisában segíthet (Canter & Lee, 1974): (a) a tervkialakítás szakaszában, ahol az általánosan érvényes pszichológiai elveket, törvényszerűségeket (pl. a térészlelés vagy a társas interakciók szabályai) is figyelembe kell venniük az építészeknek, (b) a specifikáció fázisában: a legtöbb fizikai környezeti aspektus és a pszichológiai jelenségek közötti kapcsolat (pl. a tér érzelemkiváltó jellege és a térben folyó kommunikáció kapcsolata) specifikusan feltárható. Végül (c) az értékelés szakaszában: a megnyilvánuló (vagy feltételezhető) pszichológiai hatások elemzése szükséges annak érdekében, hogy feltárjuk és kijavítsuk a meglévő környezetek nem megfelelő tulajdonságait, illetve megértsük a megfelelően működő terek sajátosságait, és mindezt felhasználhassuk a jövőbeli környezetek kialakításakor. Ily módon szolgálhat a pszichológia hídként a konkrét, operatív problémák és a működő megoldások között, és nemcsak a megszokott esztétikai–vizuális nézőpontból (Fitch, 1965/1998; Wohlwill, 1976; Lang, 1992; Nasar, 1992), hanem tekintetbe véve az épület használóinak szükségleteit és elvárásait, mindenek fölé helyezve az épített környezet ezeknek való környezetpszichológiai értelemben vett funkcionális megfelelését (Zeisel, 1981).

37 A mondás Louis Sullivan építészhez kötődik. A 20. századi modernista építészet és az ipari dizájn egyik alapelve.

34

Egy másik gondolatmenet (Lang, 1987, 1991; Groat & Després, 1991) szerint az építészet-pszichológia két úton segítheti az építészetet: egyrészt procedurális úton,³⁸ vagyis a tervezés fej-lesztése útján (a használók bevonása a tervezésbe – a részvételi tervezést a II.16 fejezetben tárgya-lom –, a kommunikációs és döntési folyamatok feltárása és a jó gyakorlatok támogatása stb. – vö.

Loh & Norton, 2015), másrészt szubsztantív módon, ami a viselkedéskutatók által nyert „hasznos adatok” (pl. hogyan hat a dekoráció ablakkal rendelkező és ablak nélküli irodákban, Heerwagen

& Orians, 1986) közvetlen felhasználását jelenti a tervezésben és a környezetalakításban.

Az építészetelmélet gyakran egyben normatív elmélet (Lang, 1988) is, vagyis felfogható olyan leírások és magyarázatok összességeként, amelyek arról szólnak, hogy mi a jó építészet, milyen attitűdökkel rendelkezik a jó építész, és hogyan kell az építészeti gyakorlatot jól megvalósítani. A környezetpszichológiai kutatás segíthet operacionalizálni és bemérni, megvizsgálni és finomítani a tényleges környezeti kontextusban ezeket a normákat, értékeket. A tervezési gondolkodás pszichológiailag értelmezhető³⁹ úgy, mint háromféle, bonyolult mintázatba összeszövődő mentális aktivitás mintázata (Tzamir & Churchman, 1984): (1) cél–színtér aktivitás, ami a tényleges tervezési feladat szakmai megoldása, vagyis a probléma meghatározását és a tervezés tartalmi, kvalitatív és kvantitatív specifikációit jelenti – ennek során dönti el a tervező, hogy az épület hogy fog kinézni, milyen lesz a szerkezete, milyen szükségleteket fog kielégíteni, és mindezt hogyan önti fizikai formába. (2) Problémamegoldó aktivitás: a tervezési problémák megoldási alternatíváinak megtalálása és kidolgozása. Ebben óriási szerep jut – a szaktudáson kívül – számos pszichológiai mechanizmusnak. Csak néhány példát említve: lényeges a tervező kreativitása, intelligenciája, intuíciója, képzelete, vagy éppen bizonytalanságtűrése. (3) Értékelő aktivitás:

ennek lényege a kritikai gondolkodás, amelynek során a felvetődött megoldások, elképzelések, szimulációk alkalmazhatóságát kell megítélni. Itt csatolódik vissza a tervezés a cél–színtér aktivitás valóságához. Ebben a fázisban különösen kitüntetett a kommunikáció szerepe.

Ezeket a folyamatokat felfoghatjuk általános gondolkodási, döntési, értékelő, problémamegoldó mechanizmusként – ekkor is szerepe lehet a pszichológiának az építészeti gondolkodás megérté-sében és támogatásában, hiszen ezekről a mentális folyamatokról régóta számos általános, szociál- és munkapszichológiai, és egyéb szakterületi ismerettel rendelkezünk. A környezetpszichológia kialakulásával egy időben azonban elkezdődött ezeknek a működéseknek a környezetpszicho-lógiai–kontextuális keretben történő átértelmezése is, ami kifejezetten segítheti például a tervezői kreativitás (Buttimer, 1983; Atamewan & Ebong, 2014) megértését és ezen keresztül fejlesztését.

A környezetpszichológia mint alkalmazott tudomány az építészeti tervezés partnere lehet.

Alapvető „tézise, hogy az épített/természeti/virtuális helyszínek és használóik kölcsön-kapcsolatban állnak, vagyis szociofizikai környezetekről beszélünk: az emberi viselkedés nem érthető meg annak környezeti kontextusa nélkül és fordítva, a tárgyak, a helyek pszichológiai jelentéssel bírnak. Ennek a kölcsönkapcsolatnak a megértése és figyelembe vétele segíti és gazdagítja az építészeti tervezést és árnyalt szempontokat nyújt a környezetkialakításhoz. Mivel a környezetpszichológiai szempontú építészeti tervezés a helyek és használóik közötti viszonylat tervezése is, ilyen módon számos – a környezetpszichológiai szemlélet hiányában rejtetten maradó – térhasználati folyamat (pl. tájékozódás, kommunikáció) is tervezhető. Az így kialakított terek a kutatások szerint mind emberi, mind a környezeti szempontból kielégítőbben működnek: jobban

38 A 70-es években jelent meg a viselkedéstudományi alapú normatív tervezéselmélet(ek) kidolgozására irányuló törekvés, aminek az egyik legjobb példája Rapoport (1977) építettkörnyezet–elmélete.

39 Az építészeti tervezésről tudomásom szerint nem született átfogó környezetpszichológiai elemzés. Az értekezésben idézett tanulmányokon kívül érdekesek még Abbott (2005) és Beauregard (2012) gondolatai is.

35

támogatják a helyhasználók viselkedését (könnyebb a tájékozódás, hatékonyabb a tanulás és az oktatás, tartalmasabbak a társas érintkezések stb.), és maguk a helyszínek is nyernek ezzel:

csökken a rombolás, gyakoribb a spontán karbantartó viselkedés stb. Mindez azt eredményezi, hogy az emberekben nő az adott hely iránti lojalitás és megnő a helyszín vonzereje, presztízse”

(Dúll, 2013a. 5 – kiemelés az eredetiben).

(Környezet)pszichológia oktatás az építészképzésben?

A pszichológiaoktatás szükségességéről az építészképzésben a nemzetközi szakirodalomban megoszlanak a vélemények. Van, aki választható szükséges extrának (Philip, 1996) tartja. Mások (Tzamir & Churchman, 1984) lényegi elemként javasolják az építésképzésben az etikával együtt;

szerintük az oktatásban teremthetők meg az etikus építészi munka alapjai és az etikus együttműkö-dés más szakmákkal, például a környezetpszichológusokkal. Mazumdar (1992, 1993) amellett érvel, hogy pszichológia oktatása a kulturális tudatossághoz szükséges az építészképzésben.

Kunszt György és Kapy Jenő az MTA Társadalomkutató Központjának Magyarország az ezredfordulón című sorozatában az építészet helyzetét áttekintő, Épített jövőnk⁴⁰ címmel megjelent fontos összegző és értékelő könyvben hangsúlyozzák – a filozófia, a szociológia és a néprajz / kulturális antropológia (vö. Lawrence, 1989; Kapy, 2006) oktatásának szükségessége mellett –, hogy „a környezetpszichológia oktatása elengedhetetlenné vált az építészoktatásban”

(Kunszt & Kapy, 2004. 74). Így érvelnek: „Építészetelméleti írások közvetlenül vagy közvetetten folyamatosan hivatkoznak a szociológia, a politológia, a közgazdaságtan, a kísérleti pszichológia és a kommunikáció-elmélet nagy egyéniségeinek munkáira. Gondoljuk el például, hogy csak a környezetpszichológia mekkora pályát futott be az utóbbi években Magyarországon! Meg kell említeni a Dúll Andrea és Kovács Zoltán szerkesztette Környezetpszichológiai Szöveggyűjteményt (Kossuth Egyetemi Kiadó, 1998) [...]. A környezetpszichológia a környezetnek az emberre gyakorolt hatását vizsgálja (fontos, hogy nem laboratóriumi körülmények között), és ezen vizsgálatok eredményei lassan hozzáférhetővé válnak magyar építészek számára is” (Kunszt &

Kapy, 2004. 77 – kiemelés az eredetiben). A kísérleti és a környezetpszichológia eredményeire szükség van az építészetben is, hiszen „[...] az ember nincs egyedül a térben, sőt maga is számtalan pszichikai minőségben és relációban van jelen”. A pszichológia segíthet abban, hogy az építész tudja mérlegelni az építészeti beavatkozás „hasznát és kárát”, ne avatkozzon be mások életébe mérlegelés nélkül (Kunszt & Kapy, 2004. 74).

A tapasztalatok szerint az interdiszciplináris, építészet és pszichológia együttműködésére aktívan építő építészeti és környezetpszichológia kurzusok oktatási, szakmaszocializációs és tervezési értéke igen nagy (Romice & Uzzell, 2005;⁴¹ Dúll, 2013a; Pálfy, 2013; Dúll & Pálfy, 2014).

40 Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai tanulmányok a Magyar Tudományos Akadémián (sorozatszerkesztő:

Glatz Ferenc). XV. Épített jövő (programvezető: Finta József). Köszönöm Bagdy Emőkének, hogy megajándékozott a kötet egy példányával.

41 A szerzők egyetemi oktatók, akik egy egyetemközi (University of Guildford, Surrey és University of Glasgow) interdiszciplináris community design studio-t hoztak létre, amelyben építész- és pszichológushallgatók dolgoztak közösen egy kurzus keretében Glasgow egyik belterületének (Rovenhill) megújításán. A projekt sikeres volt, és számos fontos tapasztalatot hozott szakmai és kommunikációs szempontból is (Romice & Uzzell, 2005). A kommunikációs megfontolások kiemelten kezelendők a később a jelen értekezésben is tárgyalt transzdiszciplináris együttműködések esetében (vö. pl. Stone, 2013).

36

Környezetpszichológia oktatás az építészképzésben – hazai tapasztalatok

Saját hazai tapasztalataim – az együttműködő építészkollégákkal együtt – nagyon kedvezőek a környezetpszichológiának az építészképzésben betöltött szerepével kapcsolatban.

A posztgraduális építészképzésben a BME Építőművészeti Doktori Iskolájában 1996 óta⁴² oktatom kötelező tárgyként a környezetpszichológiát, amely választott tárgyként gyakran szerepel az építész DLA–szigorlatokon, és egyre inkább jelen van az értekezésekben is. A környezetpszichológia bekerülése az építőművészeti doktori képzésbe közös⁴³ témavezetéssel egy észlelés- és építészetpszichológiai DLA–disszertációt (Losonczi, 2014) is eredményezett (az építészkolléga jelenleg az MTA posztdoktori ösztöndíjasa vezetésem alatt az ELTE-en, témája továbbra is az építészet és az észleléspszichológia viszonya – ennek a témának a kutatására egy kutatócsoportot hozott létre az ELTE Pszichológiai Intézetében, amelyet közösen vezetünk), és számos rövid- és hosszú távú együttműködést alapozott meg a posztgraduális képzésben részt vevő építészkollégákkal a képzés keretein belül,⁴⁴ és kívül⁴⁵ egyaránt.

Az építészeti és a pszichológiai posztgraduális képzések szerves kapcsolatát jelzi, hogy egy másik, környezetpszichológiai és építészeti gondolkodást ötvöző disszertáció is készül az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájában (Környezetpszichológiai modul) közös építészi és környezet-pszichológusi témavezetéssel, és jelenleg végzi környezetpszichológiai tanulmányait ugyanott egy építészmérnök–színdinamikai szakmérnök is, aki értekezését a panelszínezés témájában írja.

Ugyancsak része a környezetpszichológia a BME Urbanisztika Tanszékén működő önkormányzati főépítész szakmérnöki képzésnek. A BME korábban meghirdetett, azóta megszűnt Orvosbiológiai Mérnökképzésében (újabban Egészségügyi mérnökképzés⁴⁶ ) is folyt környezetpszichológiai oktatás, az általam akkoriban oktatott általános pszichológiai tárgy keretein belül.

Az alapképzésben a BME Lakóépülettervezési Tanszékén a komplex tervezés tárgyat évek óta

Az alapképzésben a BME Lakóépülettervezési Tanszékén a komplex tervezés tárgyat évek óta