Az elemzés lehetséges tanulságai

Kétségtelen, hogy Kuehnelt-Leddihn, célkitűzéséhez híven számos olyan racionális argumentumot sorakoztatott fel a monarchia védelmével kapcsolatban, amelyet nehéz vitatni. Azonban kétséges, hogy ezek az argumentumok önmagukban elégségesek-e ahhoz, hogy meggyőzzék a monarchia ellenfeleit. Azok részéről, akik nem értenek egyet Kuehnelt-Leddihnnek a demokrácia

„ellenszerével” a monarchikus/vegyes kormányzattal (regimen mixtum) kapcsolatosan kifejtett elveivel és érveivel, jogosan fogalmazható két fontos ellevetés. Az egyik az, hogy ha Kuehnelt-Leddihn a gyakorlatban megvalósult és működő demokráciákat is „vegyes kormányzatoknak”

tekinti akkor – pusztán racionális alapon – mi szükség volna egy valóságos államformaváltásra?

A másik a „garancia” problémájára vonatkozik. Mi a garancia arra, hogy az uralkodó valóban betartja az általa megtestesített „erkölcsi világrend” szabályait? Nem képes-e az uralkodó visszaélni a törvények felettiséggel, ha pedig az uralkodót törvények alá vetjük, akkor ki vagy mi az, aki/ami megszabja a királyi hatalom pontos korlátait és funkcióit?⁴³⁷ És legfőképpen: mi a biztosíték arra, hogy a mindenkori király valóban rászolgál a király névre? Természetesen ezekre a kérdésekre nem lehet abszolút biztosítékokat vállani, így az alattvalóknak éppoly bizalommal és hittel kell élniük a király konkrét személye kapcsán, mint a demokratáknak az általuk választott kormány iránt. Ezzel azonban, a monarchisták feltételesen – legalább a király személyére vonatkoztatva – feladják antropológiai pesszimizmusukat, amelyet a „nép” kapcsán viszont táplálnak: a demokratáknak azonban nem kell ezzel az inkoherenciával szembenézniük, hiszen az ő tézisük alapvetően az emberi természet optimista felfogásán: a mindenkori egyénnek a jó választására való képességében való hiten alapul. Ez a lépés pedig végső soron csak úgy lehetséges, ha a monarchisták a király személyét szakralizálják: királyt voltaképpen emberfeletti lényként értékelik – amely tisztán racionális alapon, ahonnan Kuehnelt-Leddihn a monarchiát védelmezné, nehezen volna védhető vagy indokolható.Éppen ez a nem racionális eszme volt az ókori/ archaikus – és középkori – királyeszme alapja is: a pogány uralkodók leginkább valamely istentől

437 Éppen ez a dilemma képezte a középkor egyik nagy politikai vitájának a pápai guelf és a császári ghibellin tézis évszázados ellentétének alapját. Európában királyság klasszikus periódusában (ókor és középkor) a király nem csupán

„atya” volt, hanem „szent” is, és attól kezdődően, hogy a kereszténység Európában egyeduralkodóvá vált, a királyok nagyon gyakran éppen a szakrális hatalom legfőbb képviselőjével, a pápával kerültek szembe: a „két kard” viszonya tehát korántsem tekinthető mindig felhőtlennek.

139 származtatták magukat: a germánok Wotantól/Odintól a római császárok pedig Jupitertől. A Nyugat-Római Birodalom bukásával kialakuló germán-keresztény királyságokban, habár a király, maga nem isteni, de rex dei gratia illetve, vicarius dei lehetett, – vagyis hatalmának forrása isteni, – egészen addig elmenően, hogy a király „Isten képmása” is. (Alter Christus, Imago Dei)⁴³⁸ Mindez mindenekelőtt abból az autoritásból származott, amelyet a középkori (és részben a kora újkori) király – és nem csupán a koramodern abszolutizmusok királya, – már mintegy „isteni jogon” birtokolt, amely azt jelentette, hogy a király személye, éppen a királyságnak, mint pozíciónak a természetéből következően, egy olyan funkció, amely a papisághoz hasonlóan közvetít a relatív és az abszolút valóság között.⁴³⁹ A sokat vitatott doktrína, amelyet később Jean Bodin a „királyok isteni jogaként” fogalmazott meg, azt jelentette, hogy Isten, nem pedig a nép kegyelméből uralkodnak, vagyis cselekedeteiket csak Isten bírálhatja, nem pedig a nép. Ez pedig azt jelenti, hogy a király fölött nincs ember, csak Isten, a király személye – ahogyan maga a királyság is, – nem a profán valóság része, hanem éppúgy szent, mint a főpapok, a templomok vagy a kegytárgyak.⁴⁴⁰

Meg lehetne jegyezni azt is, hogy az állam és az egyház szétválasztása, a modern, racionális-analitikus tudományosság térhódítása révén eltűnt az univerzumnak az a premodern/archaikus gyökerű szemlélete amely, mint szakrális előfeltétel, a középkori királyok uralmát és általában az arisztokratikus világrendet pszichológiai és teológiai szempontból is

438 RADÓ 2005, 31. o.

439 Lásd például: MICHELLE/MELVILLE 2012 1-23.o. Mindez jól nyomon követhető, például March Bloch-nak a középkori „Gyógyító királyokról” írt híres munkájában is: a kézrátétel előtt a király két szín alatt áldozott, a 16. század óta pedig az uralkodó minden betegnek „a király megérint, Isten meggyógyít” formulát mondta. Ennek a praxisnak csak a protestantizmus vetett véget. Ahogyan Bloch írja: „Az emberek továbbra is elképzelhetetlennek tartották, hogy egy király a „gyógyító áldás” nélkül is lehet király. (Vö. BLOCH 2005)

440 Ahogyan Rudolf Ottó írja a szent kapcsán: a szent legfontosabb tulajdonsága, hogy kiváltja az emberből a mysterium tremendum, vagyis a rettentő titok érzését:

„Ez az érzés olykor gyengéd hullámmal öntheti el a lelkünket, az elmélyült áhítat lebegő, nyugodt hangulatának formájában, s ily módon fokozatosan a lélek szakadatlanul áradó hangulatává válhat, amely sokáig tart, és ott rezeg, míg végre elcsitul, s a lélek újra a profanitásba merül. Előtörhet ez az érzés a lélekből hirtelen lökésekkel és görcsökkel is. Furcsa izgatottságot, kábulatot és eksztázist is okozhat. Vannak vad és démoni formái is. Lesüllyedhet egészen a szinte kísérteties borzongásig és irtózásig. Vannak nyers és barbár előzményei és megnyilvánulásai, valamint fejlődhet a finomság, a tisztaság és a megdicsőülés irányába is. Kialakulhat belőle a teremtmény csöndes, alázatos reszketése és elnémulása is — de mitől reszket és némul el? A minden teremtmény fölött álló kimondhatatlan titoktól.” (OTTO 2001 23. o.)

140 megalapozta. Így nagyon kevéssé lehet azon sokak számára meggyőző a király-eszme, akik képtelenek vagy nem akarnak mintegy ebbe a premodern világállapotba „vissza-helyeződni”: még akkor sem, ha látják a demokrácia benső gyengeségét, ellentmondását és korlátait. Habár kétségtelen, hogy Kuehnelt-Leddihn megalapozottan érvelhet amellett, hogy a modern demokrácia a hitre és nem a racionalitásra alapoz: – arra a hitre, amely egyrészt az emberi természet alapvető jóságára másrészt pedig a mennyiség minőségbe való átcsapására vonatkozik („a több mindig jobb”) – azonban mindezt fordított előjellel elmondhatjuk a monarchiáról is. Miközben Kuehnelt-Leddihn a monarchiát/vegyes kormányzatot racionálisnak és a demokráciát irracionálisnak állította be, nem fordított elegendő figyelmet arra, hogy a monarchia és a demokrácia közötti választás kérdésében milyen nagyfokú az irracionális, az ízlés, vagy egyenesen az „esztétikai vonzalmak”

szerepe.⁴⁴¹

441 Vö. SZÉCSÉNYI 2002

141