Szocializmus és kommunizmus

Kuehnelt-Leddihn szocializmussal, illetve kommunizmussal kapcsolatos tézisei kisebb részt a második világháborút megelőzően, nagyobb részt pedig azt követően születtek meg. Ez idő tájt a két részre osztott világrend örökérvényűnek tetszett, a bármelyik pillanatban bekövetkező atomháború réme pedig nem tűnt puszta fenyegetésnek. Ilyen körülmények között természetesen különös hangsúlyokkal jelenhetett meg a kommunizmus kritikája, – főként, hogy könyveit leginkább amerikaiak, vagy az amerikai kultúrába beilleszkedni kívánó európaiak olvasták, talán ezért is találhatóak gyakori utalások az amerikai kommunistákra, szovjet-szimpatizáns baloldaliakra.²³³

231 KUEHNELT-LEDDIHN 1943b, 344.o. 742. jegyzet.

232 Uo. 115.o.

233 Az Egyesült Államokban ugyan nem létezett erős kommunista párt, azonban Kuehnelt-Leddihn élesen támadta a nagyrészt kommunista-szimpatizáns amerikai baloldalt, (left-liberalism, „left-of centrism”) valamint igyekezett kimutatni a kapcsolatokat az általa „hamis liberalizmusként” aposztrofált eszmerendszerrel, amelyet főként az amerikai Demokrata Párt körül csoportosuló ideológusok képviseltek.(Lásd pl:KUEHNELT-LEDDIHN 1974a 210.o.)

71 Főbb téziseit már a nagyrészt saját tapasztalataiból táplálkozó Jezsuiták, Kispolgárok, Bolsevikik című regényben megelőlegezte, amely egy katolikus fiatalembernek a Szovjetúnióban átélt kalandjairól szól. A fiatalember az Egyház megbízásából utazik az „Gonosz Birodalmába,”

hogy segítsen ébren tartani az ellenállás lángját. A tragikus végű történet során a főszereplő először Moszkvába megy, majd megjárja a szovjet internálótáborok poklát – a regényben Kuehnelt-Leddihn a Szovjetúniót egyfajta falanszterként mutatja be, ahol az Istentől elszakadt modern civilizáció önmaga groteszk paródiájává válik.

Az amerikai szovjetszimpatizánsok kihívása is állhatott a Leftism bizonyos állításai mögött, miszerint – az 1935-ös sztálini alkotmány papíron éppenséggel sokkal demokratikusabb volt, mint az USA alkotmánya,²³⁴ – így az olvasó elgondolkozhat azon is, hogy a nyugat marxista érzelmű értelmisége évtizedeken keresztül jogosan hivatkozott-e arra, hogy a szovjet doktrína, a nyugatnál radikálisabban valósította meg lényegében ugyanazt a programot, amelyet a Francia forradalom jakobinusai is maguk elé tűztek. Kuehnelt-Leddihn szerint a szovjet kommunizmus lényege a gyorsított progresszió volt, és az arra való cinikus, embertelen – de a marxizmus szívében helyet foglaló materializmusból leplezetlen módon következő hivatkozás, hogy „egyetlen harcot sem lehet megvívni áldozatok nélkül” – vagyis „ahol fát vágnak, ott hull a forgács is.”²³⁵

A szocializmus illetve kommunizmus kuehnelt-leddihn-i kritikáját olvasva eszünkbe juthat, hogy mindezt az olyan, a klasszikus liberalizmus talaján álló filózófus-közgazdászok már megalapozták, mint Friedrich Hayek vagy Mises. Az egyik meghatározó tézis nem kis részben ehhez a körhöz köthető, elsősorban Kuehnelt-Leddihn-nel egy időben barátságot ápoló – Friedrich A. Hayek nevéhez. Hayek, Út a szolgasághoz című művében amellett érvelt, hogy a termelőerők fölötti ellenőrzés megszerzése, és a vagyon arányos elosztása megköveteli a kényszert, és a szocializmushoz vezető út a társadalmat a totalitarizmusba rántja – a fasizmus és a nácizmus pedig hasonló szocialista gazdasági trendeknek volt a következménye Olaszországban és Németországban. Hayek szerint a szocializmus nem a munkásosztály mozgalma volt, ahogyan a szocialisták állították, hanem inkább „elméletalkotók konstrukciója, amelyet az absztrakt gondolkodás bizonyos tendenciáiból vezettek le, amelyek hosszú ideje csak az értelmiségieknek

234 KUEHNELT-LEDDIHN 1974a, 291.o.

235 KUEHNELT-LEDDIHN 1974A, 144-152. o.

72 mondtak valamit, és hosszú időbe telt mire a munkásosztályt meggyőzték arról, hogy elfogadja programjukat.”²³⁶

Megkülönbözteti azonban Kuehnelt-Leddihn kritikáját Hayek illetve Mises kritikájától,²³⁷ vallási eszmék vonalán megközelíthető szemlélete. Kuehnelt-Leddihn számára, – sokkal inkább, mint a kereszténység iránt el nem kötelezett Hayek, vagy a zsidó vallást nem gyakorló Mises számára, a marxizmus egy istentelen elmélet volt – így gazdasági alapjairól leválasztva is elfogadhatatlan. Kuehnelt-Leddihn szemében a marxizmus kirívó példája volt annak, amit keresztény gondolkodók az individuum Istennel szembeni „intellektuális hübriszének” tartottak–

és számára mindez, számára talán a szovjet kommunizmus gyakorlatában tanulmányozható legpregnánsabban. Nyikolaj Bergyajevhez hasonlóan hangsúlyozta, hogy a marxizmus maga is vallás – amely nagyon sok szállal kötődik egy kifordított és eretnek kereszténységhez.²³⁸

A szocializmus bizonyos alapideáit (mint például a személyi tulajdon hiánya, a mindenkire és mindenre kötelező egyenlőség, a nem örökletes kormányzat, közös munka, a közös szociális élet) Kuehnelt-Leddihn egészen a középkori monaszticizmusig (és az ókori esszénus közösségekig) vezette vissza.²³⁹

Értelmezésében a középkori monasztikus életforma, az elhivatással és az áldozattal függött össze, lényege pedig spirituális természetű volt, amelyet senki sem mérhetett a gazdasági sikerben, és nem utolsósorban önkéntes alapokon nyugodott, ezzel szemben egy „hamis monaszticizmus”

áll, úgy, mint a középkor alkonyával lehanyatló igazi monaszticizmus groteszk ellenképe. A kommunizmusellenes beállítottságú szerzőkkel együtt, mint például Nietzsche, de Gobineau vagy Maurras, hogy a szocializmus és a helyesn felfogott kereszténység között lényegi és termlészetbeni rokonság volna, sőt, kifejezetten igyekezett elválasztani a szocializmus lényegi gyökereit a kereszténység természetétől. Tagadta, hogy a kereszténység valaha is „proletár” jellegű lett volna, vagyis szerinte szándékosan torzít az a részben filozófiai részben történeti intellektuális konstrukció, amely „királyi papságuk” helyett állandóan elnyomott státusukra emlékeztette a keresztényeket. A Timeless Christian-ban éppenséggel Jézusnak és tanítványainak arisztokratikus beállítódását és hagyományait hangsúlyozza. József szerinte nem egy egyszerű ács volt, hanem Dávid király leszármazottja, ahogyan a görög tektón szó egyszerre jelenthet ácsot és építészt. Mária, Jézus Krisztus anyja arámita volt, papi leszármazott, tehát mindketten a társadalom felsőbb osztályaiból származtak, valószínűleg nem voltak gazdagok, de szociális szempontból mégis magas státuszt élveztek. Krisztus későbbi tanítványai közül Péter a halászok főnöke volt, János és Pál pedig „első vonalbeli értelmiségiek.” A korai keresztények valójában minden társadalmi osztályban megtalálhatóak, nem csupán a szegények között; összehasonlítani őket az arisztokratikus társadalmat aláaknázó

„rabszolgahaddal” Kuehnelt-Leddihn szerint vérbeli demagóg megközelítés. (KUEHNELT-LEDDIHN 1969, 141.o)

73 katolikus reneszánszal szemben fellépő aszkétizmus és rigorizmus a reformált államokban (szemben a katolikusokkal, ahol a reformációt követően individualista és anarchisztikus tendenciák mutatkoztak) megerősödött a közösségi szellem. A szekularizált, és „kötelezővé tett” aszkézis az egalitárius és kommunisztikus tendenciák erősödését jelentette.

A „hamis monaszticizmus” legerőteljesebb motívuma a biztonság ígérete volt, elvégre is – teszi fel a kérdést– „nem vagyunk-e néha mindannyian irigyek az apácákra és a szerzetesekre, akik rendezett és biztonságos életet élhetnek, akiknek minden alapvető igénye, a munka, szellemi gondozás, orvosi ellátás, lakás, étel, ingyenes ruha, alkalmanként szórakozás, ki van elégítve?”²⁴⁰

Minél inkább csökken a világban a valódi monasztikus közösségek száma, annál erősebbé válik a vágyakozás a „hamis monaszticizmus” iránt. Campanella és Joachim da Fiore már olyan szerzetesek voltak, akik a világra is ki akarták terjeszteni a monasztikus ideált, az ő nyomdokait követik a korai romantikus és utópista szocialisták. „Mivel az őrültség gyakran nem más, mint hideg és számító racionalizmussal keveredve egy valóságtól elrugaszkodott fantáziálással²⁴¹” Saint-Simon utópiája pedig egyfajta kapcsot jelent az utópista és a „tudományos” szocializmus között.²⁴²

Kuehnelt-Leddihn szerint Marx – „mint szenvedélyes gyűlölködő, illuzionista és képzett demagóg, aki a valóságtól teljesen elrugaszkodott²⁴³” – a brutális erő segítségével szerette volna elpusztítani az államot, nem téve mást, mint „tudományos bizonyítékokat keresett az érzelmeire”, magát elsősorban művésznek tekintette és „álmainak be nem teljesülése tette őt forradalmárrá.²⁴⁴” Marx, a moralitást leegyszerűsítette a materiális jólétre, („az ember azért bűnözik, mert éhes”), ugyanakkor Kuehnelt-Leddihn szerint mindenkor esztéta maradt, ami végső soron immoralitást jelentett: „egy embert nem lehet felelőssé tenni azokért a dolgokért, amelyeket elkövetett”, hiszen ha a dialektikus materializmus értelmében a világ minden eseménye

240 KUEHNELT-LEDDIHN 1974a, 104.o.

241 KUEHNELT-LEDDIHN 1974a, 110.o.

242 Uo. 110-111.o.

243 Uo. 123. o.

244 „Marx filozófiája a tiszta lap létrehozatala egy világégésben, egy Götterdammerungban, ahol az örökségből kizárt munkásság mindent szétver és elpusztít. Ebből egy új emberiség fog hallatlan művészi beállítottsággal kiemelkedni – Marx egy frusztrált művész volt – éppen úgy, mint a sajnálatosan híres frusztrált akvarellista Braunauból.”

(KUEHNELT-LEDDIHN 2010, 109.o.)

74 determinált, az események mintegy a természeti törvények szükségszerűségével következnek be.

Marx materializmusából következik, hogy az ember legjobb esetben egy magasabbrendű állat, amely patkányokkal vagy férgekkel rokon, nem meglepő hogy a marxista kormányzatok alattvalóikat rovarokként kezelték nagyon logikusan, és ha szükség volt rá, mint férgeket semmisítették meg ²⁴⁵

A társadalmi törvények természeti törvények általi magyarázata, a „mechanizmus általi önfelmentés” nem független Marx öngyűlöletétől, amely Kuehnelt-Leddihn szerint a kommunista gondolkodás legjellemzőbb karakterjegye.

A burzsoá civilizáció tipikus produktumaként, Marx gyűlöli a burzsoáziát, zsidó származása létére antiszemita, a kapitalista Anglia lakójaként antikapitalista, arisztokrata feleséggel antiarisztokrata,(…) a modern ipari munka elidegenítő hatásáról beszél, és közben iparosítást szeretne.²⁴⁶

Marx tagadta az ember sajátos elhivatottságát, és a „saját természet” szerinti létmódot. Az ideális kommunista társadalomban megvalósuló egyenlőség előfeltételezné, hogy egy bizonyos személy mindenki másnak a munkáját is képes legyen elvégezni, mert csak ekkor lehet valójában szabad,²⁴⁷ ráadásul Marx, szerinte voltaképpen még a gazdasághoz sem értett.²⁴⁸

A kommunizmus voltaképpeni mozgatóereje Kuehnelt-Leddihn szerint az irigység, gyökere pedig az a gondolat, hogy: „én szegény vagyok, mert ő gazdag”, ami már azért is tapasztalat al ellentétes állítás, mert:

245 Uo. 109.o.

246 Uo. 126. o.

247 Kuehnelt-Leddihn idézi Marx egy passzusát a minden józan gondolkodástól elrugaszkodott utópizmus megvilágítására: „[A] megvalósult kommunista társadalomban az ember nem lenne a cselekvés egy bizonyos területére kényszerítve, hanem minden területen fejleszthetné magát, ahol a társadalom szabályozza a közös termelést, és lehetővé teszi számára, hogy ma ezt csinálja, holnap meg azt, hogy reggel vadásszon, délben halásszon, némi munkát végezzen az állatok körül este, irodalmi kritikát végezzen az ebédek után, anélkül, hogy elkötelezze magát amellett, hogy valaha is vadásszá, halásszá, juhásszá vagy kritikussá váljon.” (Uo. 126.o.)

248 „Közgadaságilag Marx a filozófus, teljesen amatőr volt – egyáltalán nem meglepő hogy epigonjai egy munkásellenes államkapitalizmust hoztak létre, amely csupán annyit tett, hogy a polgári uralkodóosztályt egy nagyon elnyomó gazdasági pártbürokráciával helyettesítette”. (KUEHNELT-LEDDIHN 2010. 109.o.) Különös módon Kuehnelt-Leddihn a marxizmus tömegekre tett hatását leginkább a marxista alaptézisek abszurditásával magyarázta: mivel a Francia forradalom egyenlőségdogmáit követően a számok korszakában élünk, ezért lehetett olyan sikeres az eszme,„minél butább a tézis annál vonzóbb a sokaknak.” A Marxizmus, mint „bendő és pénztárca-teória” a primitív tömegek számára azonnal „megvilágító” mindez szerinte éppen ellentétben áll a kereszténységgel, melynek három évszázadra volt szüksége az áttöréshez (KUEHNELT-LEDDIHN 2010, 124. o.)

75 Eloise alapvetően nem Isabel szépsége miatt csúnya. A tömegek alapvető identitásvágyából hasznot húzók ezt az alapvető tényt ügyesen elhallgatták, és ez az, amely egy szintén egészen abszurd kompenzációs kényszert hozott létre, amelyet a forradalmi politikai demagógia gátlástalanul ki is használt: „gazdag de gonosz”, „nemes de erkölcstelen.”²⁴⁹