Az Atya és Fiú közötti különleges kapcsolat

A szinoptikus evangéliumokban ritkábban használt „Atya” kifejezés legtöbbször Jézus imájának a címzettjét jelzi: hozzá fordul, vele beszél, őt kéri, őhozzá fohászkodik. A vocativus-szal fordítható „Abba” szó Istenre utal, akihez és akivel Jézus beszél. János evangéliumában azonban az Atya az a valaki, akiről, és ritkábban az, akihez Jézus beszél; az Atya inkább diszkurzusok és viták tárgya, mint az imádság megszólítottja. A πατήρ (atya) szó száztizennyolc előfordulásából csak kilenc alkalommal szerepel vocativus-ban, és ezen belül kétszer jelzővel („szent” 17,11 és „igaz” 17,25), mely konkrét utalás az ószövetségi isteni attribútumokra (1Sám 2,2; Zsolt 5,18; 11,7; 89,14; 97,6.12; 111,3.9; 119,137).¹⁰⁵

Mindkét fogalom, atya és fiú, a mindennapok legmélyebb, legintimebb és legismertebb emberi kapcsolatot jelzi. Az erős reciprocitásból eredő fogalmak nem léteznek egymás nélkül, ugyanakkor nem keverhetők egymással. E kifejezésekből, továbbá a Jézus és Isten immanenciáját jelző gyakori utalásokból, az evangélium olvasója Jézust és Istenét

104 A téma egyik legrészletesebb leírását Josephus Flavius műve, A zsidó háború tartalmazza (Talentum Kiadó, 1999).

105 O’DAY, G. R., „Show Us The Father And We Will Be Satisfied” (John 14,8), in God the Father in the Gospel of John (Semeia 85), szerk. REINHARTZ, A., Society of Biblical Literature, Atlanta 1999, 11–18.

szoros egységben és egymástól elválaszthatatlannak látja. János evangélista állandó jelleggel olvasója szeme előtt tartja ezt a páratlan relációt és az ebből fakadó, világot és embert éltető, alakító közös tevékenységet. János Jézusa, aki az Atya kebléről jött a világba (1,18) és oda tér vissza (14,2), egész földi életében nem mondott és nem tett mást, mint Atyja akaratát: eledele volt a mennyei Atya akaratának teljesítése (4,34). Isten „az én atyám-ként” kifejezés huszonöt előfordulása azt jelzi, hogy Isten úgy atyja Jézusnak, mint senki másnak, Jézus pedig úgy Fia atyjának, mint senki más. Jézus és az Atya egy (10,30; 17,11.22), Jézus az Atyában van és az Atya Jézusban (10,38; 14,10; 11,20; 17,21). Ismerni vagy nem ismerni az egyiket azt is jelenti, hogy ismeri vagy nem ismeri a másikat. Jézus arcvonása mögött ott rejlik az Atya arcvonása (14,9). Jézus elfogadása vagy elutasítása az Atya elfogadása vagy elutasítása is egyben (15,24).¹⁰⁶

Az evangélista csak egyszer használja a μένω igét az Atya és a Fiú közötti különleges kapcsolatának a kifejezésére, a 14,10 versben: „Nem hiszed (ti. Fülöp) hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem a bennem maradó Atya (ὁ δὲ πατὴρ ἐν ἐμοὶ μένων) cselekszi tetteit (ποιεῖ τὰ ἔργα αὐτοῦ).” A szavak és tettek dimenziója a μένω igében összefonódik, hiszen Jézus szavai által a benne maradó Atya viszi végbe tetteit. Ezek a szavak teremtő erővel bírnak, mert bennük Isten cselekszik. Az Atya Jézusban való maradása nem egy passzív „benne lét”, hanem életet fakasztó jelenlét.

A ὁ μένων (a maradó) participiumot csak ebben a versben használja az evangélista személyesen az Atyára. Ha a búcsúbeszéd e szavait a múltra való reflexióként értelmezzük, akkor „a bennem maradó Atya” kifejezés, mint szintézis, összefoglalja mindazt, amit az Atya és Fiú kapcsolatában egzisztenciális és funkcionális síkon történt Jézus nyilvános működése idején. Ha a jövőbe néző, prófétikus beszédként közelítjük meg e kifejezést, akkor azt olvashatjuk ki belőle, hogy az Atya a közelgő „óra” legnehezebb pillanataiban sem hagyja magára a Fiút. De a mindenkori Jézusban maradó tanítványt sem hagyja magára, hiszen az evangélium azokat a jézusi igéket tartalmazza, amelyeken keresztül az Atya véghezviszi tetteit. Jézus szava és implicit módon az Atya tevékenysége nem a történelem egy bizonyos

106 János evangéliumában a Jézus és Atyja közötti kapcsolat annyira különleges, hogy egy teljesen más ontológiai síkon létezik. Az Atya dicsősége a Fiúé is (1,14), az Atyának mutatott tisztelet a Fiúnak is szól, és fordítva (5,23; 8,42; 12,28); aki a Fiút szereti az Atyát is szereti (14,21–23; 16,27); aki a Fiút gyűlöli, az Atyát is gyűlöli (15,23–24); aki a Fiút látja az Atyát is látja (14,9), mivel a Fiú az Atyában van és a Fiú az Atyában (10,38; 14,10–11;17,21). Az Atya és a Fiú egy (10,30); az Atya tesz tanúságot a Fiúról (5,37; 8,18), és a Fiú az Atyát ismerteti (8,19; 10,15; 14,7, 10–11; 16,3). Az Atya megdicsőíti a Fiút (8,54; 12,26; 17,5) és a Fiú megdicsőíti az Atyát (8,49; 14,13; 15,8). Mivel a Fiú az Atya egyetlen megjelenítője a világban, senki sem mehet az Atyához, csak őáltala (14,6). A Fiú az Atya tekintélyével és erejével cselekszik.

korszakába zárt valóság; az evangélium, mint Jézus szava, minden korszakot átalakító isteni cselekvő ige.

A ὁ μένων participium az egyetlen, amelyet az evangélista Istenre és tanítványra egyaránt használ: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. A bennem maradó és én őbenne (ὁ μένων ἐν ἐμοὶ κἀγὼ ἐν αὐτῷ), az hoz sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok tenni” (15,5). A Fiúban maradó Atya és a szőlőtőn maradó szőlővessző Jézusban egymásra lelnek. E Jézusban való maradás által az Atya újból átölelheti az elesett embert, aki ezáltal visszakapja fiúi, istengyermeki méltóságát.

Az „Atya” kifejezés eltérő használata a szinoptikusoknál és Jánosnál megsejtet egy olyan irányú teológiai fejlődést, melyben hangsúlyeltolódás történik Krisztusról az Atyára, mint Jézus és a Lélek küldőjére; feltételez egy olyan liturgikus és közösségi életet, amelyen belül a tanítványok egyre inkább az Atyához fordulnak Jézus nevében (14,13), és testvérekként, egyazon atya gyermekeiként gyakorolják a szeretet parancsát. A jánosi krisztológiában egyre nagyobb teret hódító Fiú cím közelebb hozza az Atyát és fokozatosan megerősödik az Isten és ember közötti immanencia gondolata.¹⁰⁷

Az Atyát jelző másik gyakori titulus az „aki küldött engem.” A „küldő” (πέμψαντός) kifejezés megjelenik az Atya szó kíséretében (az Atya, aki küldött engem), azonban legtöbbször egyedül áll, mint Isten jelzője. Sosem jelenik meg azonban abszolút formában, tárgy nélkül, csak úgy, mint „Küldő.”

János evangéliuma két igét használ a „küldeni” kifejezésére: a πέμπω-t (harminckét alkalommal) és az ἀποστέλλω-t (huszonnyolcszor). Bár ez a két ige könnyen felcserélhető a közös jelentéstartalom miatt, a szövegből az derül ki, hogy mindkettő egy-egy „jánosi specifikum” hordozója.¹⁰⁸ A πέμπω ige szorosan kapcsolódik a θέλημα (akarat) szóhoz (4,34;

5,30; 6,38–39). Ilyen értelemben, a Fiú életének és tetteinek a célja, hogy mindenben

„küldője” (πέμψαντός) akaratát teljesítse. Mintha az lenne az evangélista szándéka, hogy feltárja a Jézus és Küldője közötti belső kapcsolatot úgy, hogy az ember betekintést nyerhessen a Fiú és Atyja közötti relációba. Ilyen értelemben a tanítvány feladata az lenne, hogy tanuljon e kapcsolatból: „Bizony, bizony mondom nektek, aki az én igémet hallgatja, és hisz annak, aki engem küldött (πιστεύων τῷ πέμψαντί με), annak örök élete van, és nem ítéletre jut, hanem átment a halálból az életre” (Jn 5,24).

107 MEYER, P. W., „The Father”:The Presentation of God in the Fourth Gospel, in Exploring the Gospel of John, szerk. CULPEPPER, A. R. – BLACK, C. C, Westminster John Knox Press, Louisville, Kentucky 1996, 255–273.

108 FERREIRA, J., Johannine Ecclesiology, Journal for the Study of the New Testament, Supplement Series 160, Sheffield Academic Press, Sheffield 1998,190–200.

Az ἀποστέλλω igéhez a κόσμος (világ) főnév kapcsolódik; itt Isten úgy jelenik meg, mint aki a világba (εἰς τὸν κόσμον) küldi a Fiút, hogy üdvözítse azt (3,17; 10,36; 17,18). E küldetés mintegy folytatásaként lépnek fel a tanítványok – a szinoptikusoknál, mint apostolok – akik ugyancsak a világban fognak tevékenykedni, és erről az Atya – Fiú egyedi kapcsolatról valamint a Fiú üdvhozó tetteiről fognak tanúságot tenni. Az ἀποστέλλω igével jelzett küldetés tehát inkább funkcionális jellegű.

Érdekes módon, a negyedik evangéliumban az Atya sosem jelenik meg „küldőként” az ἀποστέλλω ige használatával, azaz mint ὁ ἀποστείλας, és a tanítványok sem jelennek meg apostolokként, úgy mint a szinoptikusoknál. Az „apostol” szó csupán egyszer szerepel János evangéliumában: „Bizony, bizony mondom nektek, nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött (ἀπόστολος) az ő küldőjénél (πέμψαντος).” Talán azért használja a negyedik evangélium a μαθητής (tanítvány) kifejezést oly gyakran, mert e szó által sugallt tanulási folyamatot kívánja kihangsúlyozni, hiszen a μαθητής főnév a µανθάνω (tanulni) ige derivátuma. A tanítvány elsődleges feladata Jézustól tanulni, őt utánozni az Atya iránti engedelmességben. Napjainkban ezt így halljuk: először az Istennel lenni, és csak azután az Istenért tenni.

Az Istenre használt „Atya” titulus, mint láttuk, Jézus Istenfiúságát és a tanítvány istengyermekségét alapozza meg. Az Isten, mint küldő, Jézus és egyben a mindenkori tanítvány missziós tevékenységét legitimizálja és határozza meg, egyaránt mint egzisztenciát és funkciót - ebben a sorrendben. A participiummal megfogalmazott „küldő” (πέμψαντός) mindig az Atyát jelzi. Akinek szól a küldetés – az 1,33 verset kivéve, ahol Keresztelő János a

„küldött” – minden más esetben Jézus. Érdekességként megemlítjük, hogy a „küldött” mint cím sosem szerepelt a krisztológiai címek között. Csak Keresztelő Jánosra használja az evangélista ezt a címet (1,6; 3,28). A „küldés” teológiai nyelvezete alátámasztja a krisztológiát, azonban ez utóbbi sosem teszi magáéva krisztológiai címként.

5. Konklúzió

A kutatók többsége által elfogadott és egyértelműen bizonyított tény, hogy a Septuaginta μένω-használata olyan erős hatást gyakorolt a János-evangélium szerzőjére, mint senki másra az Újszövetség szerzői közül. Az evangélista azonban nemcsak átvette, hanem tovább is

fejlesztette az ószövetségi μένω igéhez kapcsolódó motívumokat; ezt leginkább a rendkívül sok és gazdag immanencia-mondás támasztja alá.¹⁰⁹ E különleges, Isten és ember közötti kapcsolat ábrázolása érdekében, az evangélium szerzője különböző képeket sorakoztat fel; az általunk röviden bemutatottak tulajdonképpen átölelik az egész evangéliumot és a keresztrefeszítés valamint a feltámadás eseményében teljesednek ki. A Jézus halálakor bekövetkezett „lélek kiadás”, ahol a τὸ πνεῦμα kifejezés szerepel akárcsak az 1,32–33 versekben, nem utalás-e egyfajta csendes Pünkösdre? (Jn 19,30). A katona lándzsája által megnyílt szívből kifolyó vér és víz, nem utalás-e a kánai menyegzőre? Nem a halott Jézus-e az az alvó „új Ádám” (Róm 5,14; 1Kor 15,22), akinek megnyílt oldalából megszületik az „új Éva”, Isten igazi, új menyasszonya? A tanítványok által érzett öröm a feltámadt Jézus láttán, nem utalás-e Keresztelő János teljes örömére? (Jn 20,20).

János evangéliuma egy gyönyörű tankönyv, amely a tanítvánnyá válás útját tárja fel.

Mint látni fogjuk, ennek az útnak az elején és a legvégén a μένω ige áll, szinte keretként.

A továbbiakban azokat a részeket szeretnénk elemezni, amelyek feltárják a μένω ige és a „tanítványság” összefonódását; ez a mindenkori keresztény számára vezérfonallá válhat.

109 Vö. MALATESTA, Interiority and Covenant 58–64.