Az 1908-as büntetőnovella és az 1913. évi bírósági törvény a

62 Kun-Láday: i. m. 396. old.

63 U. o. 402. old.

A fiatalkorúak megkülönböztetett büntetőjogi kezelését bevezető 1908. évi XXXVI.

törvény (I. büntetőnovella, a továbbiakban: Bn.)⁶⁴ a szociológiai iskola eszmevilágát képviselve fordult szembe a klasszikus tanokkal. A Bn. hatálybalépésével a fiatalkorúak büntetőjogában, de ezzel együtt büntetés-végrehajtásában is éles fordulat következett be, amelynek uralkodó vonása az volt, hogy a büntetés hagyományos – megtorlásra irányuló – formáinak helyébe a tettes jövőbeli magatartásának determinálására alkalmas kriminálpedagógiai tartalmú jogkövetkezmények léptek. A Bn. a fiatalkorúság alsó korhatárát változatlanul a tizenkettedik életévben jelölte meg, felső korhatárát 18.

életévre emelte. Gyökeresen megváltoztatta a fiatalkorúakra alkalmazható büntetések rendszerét. Eltörölte a Btk. 85. §-ában foglalt redukált büntetési tételeket, kiiktatta a börtön- és pénzbüntetéseket, helyettük két új „erkölcsi büntetést” a dorgálást és a próbárabocsátást hozta létre, megerősítette a javító-nevelést és a fiatalkorúakra a végső esetben kiszabható legszigorúbb büntetésként a fogház és államfogház alkalmazását deklarálta (17. §). A törvény a büntetéskiszabásban is követte a reformeszméket:

általában eltekintett az elkövetett bűncselekmény súlyától és elsősorban a fiatalkorú bűnelkövető nevelési szükségleteit állította előtérbe, teljes szabadságot biztosítva az ítélkező bírónak, hogy az intézkedések (dorgálás, próbárabocsátás, javító-nevelés, fogház vagy államfogház) közül azt válassza, amely a fiatalkorú jövőbeli magaviselete és erkölcsi fejlődése szempontjából kívánatosnak mutatkozik (18. §).

A Bn. a javító-nevelést a fiatalkorú bűntettesekre alkalmazandó „rendes intézkedésként”

a szabadságelvonással járó jogkövetkezmények – nagy reményekre jogosító – alapintézményeként avatta be, az intézkedés tartalmát tekintve azonban lényeges változást nem hozott. A javító-nevelést a továbbiakban is az erkölcsi romlásnak kitett, vagy züllésnek indult fiatalkorúak értelmi és erkölcsi fejlődése érdekében történő, lehetőleg huzamosabb ideig tartó, rendszeres, kényszernevelési beavatkozásnak szánta.

Elrendelése a bíróság által mindig határozatlan időre szólt, minimális tartama azonban legalább egy év volt, s legfeljebb a fiatalkorú huszonegyedik életévének betöltéséig tarthatott (24. és 25. §-ok).

64 A Bn. 1910. január l-n lépett hatályba.

A Bn. hatálybalépésének évében hét magánintézet létesült, ezek összesen mintegy 320 fő befogadására voltak alkalmasak. Az öt állami javítóintézet 1630 férőhelyével így országosan csaknem 2000 fő elhelyezése volt biztosítható. A Bn. végrehajtási rendeletei közül az 1909. évi 27200. sz. IM sz. rendelet állapította meg a javító-nevelés rendszerét és részletes szabályait, ennek jelentősége abban állt, hogy honi viszonyaink között elsőként törekedett pedagógiai tartalmú, személyiségváltozásra irányuló végrehajtási rendszer kialakítására.

A Bn. szelleme és szabályai kétségkívül a fiatalkorúak szabadságvesztés-büntetésének reformjában értek el leglátványosabb eszmei győzelmüket. A reformtörekvések azt követelték, hogy a szabadságvesztés időtartama nyújtson lehetőséget a fiatalkorú átalakítására, tartalma pedig – főképpen a munkás életmódra szoktatás és a szakmai felkészítés hangsúlyozásával – növelje a társadalomba beilleszkedés jövőbeli esélyeit. A Bn. a külön felállítandó fiatalkorúak fogháza létrehozásával maradéktalanul respektálta a fenti követeléseket (27. §). E rendelkezéssel gyakorlatilag is szétválasztotta a fiatalkorúak szabadságvesztésének végrehajtását a felnőttekétől, megteremtve ezzel egy sajátos végrehajtási rend kialakításának feltételeit. A fiatalkorúakkal kapcsolatos büntetőjogi gondolkodás gyökeres átalakulását jelezte az is, hogy a fogházbüntetést a törvényhozó afféle „végső érvként” vette számba. A Bn. miniszteri indoklása szerint a fogházbüntetésre, mint szigorúbb intézkedésre „végső esetben, amikor az erkölcsileg és értelmileg fejlett fiatalkorú bűncselekménye nagyobb fokú romlottságról, rosszakaratról, viselkedése különös makacsságáról tesz tanúságot” van szükség. A törvény külön kiemelte, hogy a tizenötödik életévüket még be nem töltött fiatalkorúak ellen fogházbüntetés csak a legsúlyosabb esetben állapítható meg. A fiatalkorú átalakításához szükséges időtartamot a bíróság a kiszabható generális minimum (15 nap) és generális maximum (5 illetve 10 év) között elsősorban nem a cselekmény súlyára, hanem az elkövető személyére tekintettel szabhatta ki (26. §).

A fiatalkorúak fogházbüntetése megszervezésekor – hasznosítható honi (kriminál) pedagógiai tapasztalatok híján – az igazságügyi kormányzat arra kényszerült, hogy a

„legdivatosabb” külföldi modellek közül válassza ki a legmegfelelőbbet. A századforduló táján Európa-szerte a leghitelképesebb modellnek az amerikai Reformatory rendszere tűnt, amelynek lényegét, működését egy elismert szaktekintély,

Finkey Ferenc műveiből ismerhette meg a hazai szakmai közvélemény.⁶⁵ A rendszer alapját az (általános)iskolai és szakmai oktatás, az ezt kiegészítő ún. fizikai nevelés: a testnevelés és fegyelmezés, továbbá a munkára nevelés és szakmai felkészítés adta. A reformatoryba utalás rendszerint határozatlan időtartamra szólt és a rendszer progresszivitása a beutaltak teljesítményéhez kötődött. A magyar szakemberek a fiatalkorúak büntetés-végrehajtásában igyekezték „ötvözni” a felnőtt korúaknál már

„bevett” angol-fokozatosság és az amerikai „reformatory-modell sajátosságait. A gyakorlatban azonban minden egy kicsit másképpen alakult. Az igazságügyi kormányzat a fiatalkorúak fogházbüntetésének lényegét rendkívül pragmatikusan fogta fel: mindent annak rendelt alá, hogy a fiatalkorút a jövőbeli megélhetésének alapjául szolgáló rendszeres munkavégzésre szoktassa. Ekként a végrehajtás elvben differenciált eszközei, mint az iskolai, a valláserkölcsi oktatás, valamint a munkáltatás lényegükben a munkára nevelés értelmi, erkölcsi és gyakorlati segítőivé váltak. A fokozatos rendszer utolsó szaka a feltételes szabadság volt, amelyet a büntetés kétharmad részének kitöltése után maga a fiatalkorú vagy törvényes képviselője kérelmezhette. A feltételes szabadságra bocsátás ügyében a fogház vezetője javaslatát a fiatalkorúak felügyelő hatósága útján a döntésre jogosult igazságügy-miniszterhez terjesztette fel. A feltételes szabadságra bocsátottak magatartási előírásai azonosak voltak a javítóintézetből kísérleti kihelyezésre bocsátott fiatalkorúakéval. Felügyeletüket a fogház vezetője és a felügyelő hatóság által kirendelt pártfogók látták el.⁶⁶

A századforduló reformmozgalma lelkesen felkarolta, elvi-elméleti támogatást nyújtott az ún. patronázs-mozgalomnak is. Ennek magyarázata az volt, hogy felismerték: a fiatalkori bűnözés csökkentése, a bűncselekmények megelőzése nem lehet csupán állami, bűnüldözési feladat, sokkal inkább széles társadalmi összefogásra lenne szükség.

A patronázs-mozgalom főképpen gyermek- és fiatalkorúak támogatására vállalkozott, közülük is az elhagyott, illetve az erkölcsi romlás veszélyének kitett, vagy már bűncselekményt elkövetetteket, a javítóintézetből és a szabadságvesztés-büntetésből

65 Finkey Ferenc több művében számol be az észak-amerikai Reformatory rendszeréről, így – többek között - az alábbiakban: A börtönügy jelen állapota és reformkérdései (1904) A fiatalkorúak büntetőjoga Észak-Amerikában (1913) Az észak-amerikai büntetőjog mai vezéreszméi és reformintézményei (1911) Az észak-amerikai Reformatoryk tanulságai (1911).

66 A fiatalkorúakra vonatkozó büntető jogszabályok magyarázata. II. rész. Budapest, 1912. 86. old.

szabadulókat kísérte figyelemmel. De segítséget nyújtott a szabadságvesztésüket töltők családtagjainak is. E mozgalom – éppen társadalmi jellegénél fogva – számos kérdés megoldásában nem léphetett fel sikeresen: nem rendelkezett hatósági jogosítványokkal.

A Bn. megpróbálta ezt a hiányt pótolni, mert létrehozta a fiatalkorúak felügyelő hatóságát. A hatóság tagjainak egy része hivatalból, más része az igazságügyminiszter megbízásából nyerte el megbízását. Többes feladatuk volt, mert egyrészt felügyelték a javítóintézetekben és a fiatalkorúak fogházaiban a végrehajtás szabályainak megtartását, másrészt véleményezték az ún. kísérleti kihelyezés, illetve a feltételes szabadon bocsátás eseteit, s végül közreműködtek a kísérletileg kihelyezett és feltételes szabadságra bocsátott fiatalkorúak beilleszkedésük segítésében. ⁶⁷

A fiatalkorúak számára elkülönített fogházbüntetések végrehajtása mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, bár az igazságügy törekedett arra, hogy – elsősorban a kisebb befogadóképességű – törvényszéki fogházak közül jelöljön ki intézeteket. 1910 végéig tizenhárom ilyen intézet kijelölése történt meg (Budapest, Nyíregyháza, Győr, Kassa, Kolozsvár, Marosvásárhely, Brassó, Gyula, Pécs, Pozsony, Nyitra, Zombor és Lugas), amelyek teljes befogadóképessége 1200 férőhely volt (ebből 300 lányok részére lett kialakítva). Már ez első évek tapasztalatai is kedvezőtlenek voltak és igencsak távol estek az eredeti törvényhozói szándéktól, mégpedig kétszeresen is. Egyrészt a bírói gyakorlat volt képtelen elszakadni a korábbi tett-arányos ítélkezés jól bejárt formuláitól, s így többségében rövid tartamú ítéleteket hozott. Emiatt az igazságügyi kormányzat gondos előkészületei, amelyek átlagosan másfél-kettő év tartamú ítéletekkel számolva alakította ki a fiatalkorúak fogház-hálózatát, teljesen feleslegesnek bizonyult. Másrészt, az új szabályozás nagy próbatétel elé állította a fogházi személyzetet. A korábban leginkább – a felnőtt korúak végrehajtását jellemző – biztonságra, fegyelemre bejáratott személyzetet váratlanul és felkészületlenül érte az új kihívás. Az egyébként is rendkívül bonyolult szabályozás, a szakok, osztályok progresszív mechanizmusa, a különféle csoportok megkívánta rezsimek igényelték volna az elítéltek újféle, pedagógiai tudatosságú megközelítését, míg azonban a javítóintézetek tevékenysége mentén már

67 A Bn. a 31. §-ban rendelkezett a fiatalkorúak felügyelő hatóságának minden javítóintézet és minden fk.

fogház mellett való létrehozásáról. A hatóságok szervezetét és működését a 27.400/1909. IM sz. rendelet szabályozta.

felhalmozódhattak bizonyos pedagógiai tapasztalatok, a fogház-személyzet csaknem teljesen felkészületlenül állt az új feladatok megoldása előtt.

A Bn. fogház-koncepciója nem volt végrehajtható, ezért az igazságügy-miniszter döntése szerint 1913 elején az egy évnél hosszabb ítéletű fiatalkorúak egy országos fogházba összevonása felől rendelkezett. A fiatalkorúak elhelyezését 1913 nyarától – jobb híján – a budapesti gyűjtőfogház látta el. E megoldás nagy hátránya az volt, hogy fel kellett adni a fiatalkorúak önálló fogházának ideáját, a gyűjtőfogház ugyanis nagyszámú felnőtt korú elítélt elhelyezését biztosította. A miniszter továbbá a korábbi fogházrendelet jelentős módosítására kényszerült: megszüntette az elítélteknek csoportba sorolását, egyszerűsítette az osztályrendszert és a büntetésnek szakokra osztályozását.

A magyar törvényhozás külföldön is ismertté vált korszerű kezdeményezése a fiatalkorúak fogház-ügyében tehát rövid néhány év alatt életképtelennek bizonyult.

Angyal Pál, aki e fejleményeket növekvő aggodalommal kísérte, önkritikusan jegyezte meg: „A mi büntetőjogi s a fiatalkorúakat érdeklő kriminálpedagógiai kultúránk amolyan szappan-kultúra. Hónapokig elvitatkozunk egy-egy törvénytervezet alapgondolatán, a részleteket aggodalmasan illesztjük egymáshoz [[...]] de nem törődünk azzal, hogy a kérdéses intézmény az életben hogyan fest, működik-e egyáltalán.”⁶⁸

Az igazságügyi kormányzat a fiatalkorúak bíróságainak létesítésével remélte megvalósíthatónak a rövid tartamú fogházbüntetések arányának lényeges csökkentését.

E várakozásnak megfelelően 1913 végétől a korábban fiatalkorúak befogadására kijelölt kerületi fogházak fele részének (Brassó, Kassa, Marosvásárhely, Nyíregyháza, Pécs) ideiglenes fenntartása mellett (ahol a rövid tartamú ítéletek végrehajtását látták el) áttért az országos fogházak szervezésére.

A fiatalkorúak anyagi büntetőjogának korszerűsítését a törvényhozás által régóta tervbe vett, a szakirodalomban pedig egyre sürgetőbben követelt eljárásjogi reform követte. Az

68 Angyal Pál: A fiatalkorúak bírósága a háború alatt és a háború után. Jogtudományi Közlöny, 1917. évf.

155. old.

1913. évi törvény a fiatalkorúak bíróságáról (a továbbiakban: Fb.) 1914-től minden büntető hatáskörrel rendelkező törvényszéken létrehozta a fiatalkorúak önálló büntetőbíróságát. A fiatalkorúakkal kapcsolatos ítélkezés alapgondolata a nevelés, a mentés, a megelőzés volt. Amiként az Fb. indoklásában kifejezte: „[…] az új anyagi jogszabályok a fősúlyt a nevelésre fektetik, úgy az alaki jogszabályoknak sem feladata többé, hogy a bírót egy-egy vád tárgyává tett tényállás minden apró részletének felderítésére kötelezzék. A főcél itt a cselekménnyel való vonatkozásban az egyéniség megismerése.”

A fiatalkorúak ellen alkalmazható szankciókat „újrakeresztelték” az Fb. a fiatalkorúakra kiszabható intézkedések között büntetéseket és nevelőintézkedéseket különböztetett meg. Mint Heller Erik e szankciókról kifejtette: „A büntetések – lényegüknek megfelelően – megtorló jellegűek, azonban[...] fiatalkorúval szemben megtorlást csak akkor lehet, de viszont akkor kell is alkalmazni, ha ettől lehet leginkább speciálpreventív hatást várni. A nevelőintézkedések nélkülözik a megtorló jelleget és egész lényegük a speciális prevencióban áll, ennek eszközei közül a javítás az, amely szerephez jut[...]”⁶⁹ Az Fb. hatálybalépése után a fiatalkorúakra vonatkozó szankciórendszer az alábbi módon alakult:

69 Heller Erik: A magyar büntetőjog tankönyve Ált. rész. II. félkötet. Szeged, 1937. 238. old.

–nevelőintézkedések: - büntetések

a) házi felügyelet, a) dorgálás, b) házi vagy iskolai fenyítés, b) fogház,

c) próbára bocsátás, c) államfogház, d) javítónevelés, d) elzárás,

e) a bíróság helyiségében való őrizetben tartás, e) pénzbüntetés.

f) az eljárás megszüntetése, g) fegyelmi fenyíték.

Az Fb. szerint a bíróság a fiatalkorúak ügyében hozott ítéletében az intézkedések bármelyikét alkalmazhatta, tekintet nélkül a megvalósított bűncselekményt fenyegető szankcióra. Az Fb. a fiatalkorú terhelttel szembeni eljárásban is számos – óvó, nevelő célzatú – egyszerűsítést engedett. Így például a bíró, ha megismerte a fiatalkorú abnormis fejlődésének előidéző okait, akár tárgyalás nélkül is megállapíthatta a legmegfelelőbb javító-nevelő intézkedést. Tárgyalás kitűzése esetén pedig a nyilvánosság csökkentését, esetleg teljes kizárását is elrendelhette. Mind a jogi, mind pedig a pedagógiai szakirodalom amellett, hogy lelkesen üdvözölte e kivételes büntetőítélkezés célszerűségét, féltő aggodalommal tekintett a fiatalkorúak bíróságainak akadozó működésére. Ennek oka az volt, hogy a jövőbe tekintő új típusú ítélkezés egészen más gondolkodást, nem kevésbé alapos pszichológiai, pedagógiai, szociális felkészültséget igényelt a bíráktól. Ez az aggodalom – miként azt a későbbi évek működési zavarai felszínre hozták – nem volt teljesen alaptalan. Az Fb. a fiatalkorúak kriminalitása elleni küzdelemben széles körű preventív intézkedésekre teremtett jogalapot a bíróságok számára. Ez, a büntetőhatóságok jellegét jelentősen átalakító reform a bíróságok számára beavatkozási lehetőséget teremtett a jogi viszonyokon túl a szociális és a nevelési kérdésekre egyaránt. Ezzel a korabeli kriminálpolitika megteremtette a jogi feltételeit annak, hogy a fiatalkorúak bírósága az állami gyermek- és ifjúságvédelem központi szervévé váljon.⁷⁰