A Csemegi-Kódextől az 1908-as I. novelláig

Ha a fiatalkorú bűntettet követett el, akkor elkülönített helyen kellett őrizni, és a körülményektől függően egy naptól hat hónapig terjedő elzárással lehetett büntetni. Az elzárás ideje alatt a fiatalkorút munkával kellett foglalkoztatni és vallás-erkölcsi oktatásban kellett részesíteni.⁴⁶

Elrendelték továbbá, hogy a fiatalkorúakkal szemben a legenyhébb bilincset lehessen alkalmazni, ez volt az úgynevezett könnyűvas, és a tizennyolcadik életévüket be nem töltött fiatalokkal szemben botütést nem, hanem csak vesszőütést lehetett mérni.

Azonban az osztrák büntetőtörvénykönyv sem tartalmazott rendelkezéseket a javítóintézetek felállításáról, hanem erre vonatkozó rendelkezések csak az 1878. évben születtek.

Az 1861-es Országbírói Értekezlet visszaállította a magyar joggyakorlatot, és ennek hatására 1878. május 29. napján kihirdették az első magyar Büntető Törvénykönyvet, a Csemegi Károly nevével fémjelzett 1878. évi V. törvénycikket.

1.2.1. A Csemegi-Kódextől az 1908-as I. novelláig

A fiatalkorúak különleges büntetőjogi és büntetés-végrehajtási kezelésének voltak ugyan a Csemegi-Kódexet megelőző előzményei a honi büntetőjogi gondolkodásban, ezek azonban szemléletükben nem illeszkedtek az uralkodó büntetéstani áramlatokhoz, intézményi és gyakorlati realizálásuk pedig elképzelhetetlen volt az anyagi feltételek hiánya miatt.⁴⁷ Az európai-hírű, széles látókörű 1843-as börtönügyi törvényjavaslat

46 U.o. 270-272. §-ai

47 Az 1772-ben megnyílt szempci fenyítőház túlnyomórészt ugyan felnőtt korúak befogadását látta el, de felvettek az intézetbe fiatalokat, ezek között a szülők által beküldött rossz magaviseletű gyermekeket is

az 1795-ös büntetőtörvény-javaslat az enyhébb és szigorúbb jellegű börtönök mellett tervezte a javítóházak (domus correctoria) felállítását, amelyben olyan fiatalok lettek volna elhelyezhetők, „akiknek javulása még könnyebben remélhető”.

éppen csak említést tett a fiatalkorúakkal kapcsolatos sajátos elbánásról. A törvényjavaslat előkészületei során felmerült ugyan a nyugat-európai (különösen angliai) lelkesítő tapasztalatokra alapozott javító iskolák gondolata, de mint Finkey Ferenc megjegyezte: „úgy látszik a nagy liberális fellángolás, a tervbe vett hatalmas alkotmányreformok csodaerejűnek vélt eredményében való optimista bizakodás nem látta szükségesnek a törvényszegő fiatalokkal való különös foglalkozást.”⁴⁸

A Csemegi-Kódex az ún. klasszikus büntetőjog elveit követte, amely a fiatalkorúak sajátos szociológiai, biológiai és az ebből adódó büntetőjogi állapotát figyelembevevő rendelkezéseket nem tartalmazott. A kódex azonban nem volt érzéketlen a serdületlen életkorral kapcsolatosan: tizenkét év alatti gyermek bűnvád alá nem volt vonható. A tizenkettő és tizenhat év között a felnőttektől eltérő, annál jóval enyhébb szankciók hatálya alá tartoztak. A leglényegesebb, s szakmailag legértékesebb megoldása az volt, hogy a bíróság – éppen a fiatalságára figyelemmel – dönthetett úgy is, hogy a hathónapos fogházbüntetés helyett, a huszadik életévét még nem betöltött személyt javítóintézetbe utalja (ha a bíróság mégis a fogházbüntetést választotta, akkor azt – a társaktól való bűnfertőzés megelőzése okán – magánzárkában kellett letöltenie).

A kódex vitathatatlanul új, fiatalkorúakat érintő büntetőjogi intézménye: a javítóintézet lett. Ha a Csemegi-Kódexet megalkotásának jogfilozófiai, kriminálpolitikai közegében nézzük, úgy véljük, hogy Csemegi Károly merészségére volt szükség a javítónevelés felvételéhez. Mint ezt Lőrincz József egyik tanulmányában⁴⁹, kifejti, Csemegi Károly nem hagyhatta figyelmen kívül az amerikai és az európai kontinens „művelt országaiban” végbemenő folyamatokat. Az európai kontinensen a korai polgári, urbánus fejlődés a kontinens csaknem teljes nyugati térfelén létrehozta az olyan szociális közintézményeket, mint a kórház, szegényház, árvaház, a dologház és a fenyítő-dologház, ezek mellett jöttek létre a fiatalkorúak javító-nevelésének prototípusai, ahova bűnelkövetés miatt hatóságilag illetve a szülők kívánságára utaltak be fiatalkorúakat.⁵⁰

48 Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák. Budapest, 1933. 230. old.

49Lőrincz József: Helyzetjelentés a javítóintézeti nevelés végrehajtásáról. Ünnepi kötet dr. Cséka Ervin professzor 90. születésnapjára. Acta Universitatis Szegediensis, Szeged, 2012. 287. old.

50 Ilyenek voltak a XVII. század elején a Hamburgi Ehrliches Haus, a XVIII. sz. elején az olasz San Michele, a XVIII. század végén John Howard farmiskolái, a XIX. század közepén Mary Carpenter rongyos iskolái, valamint a XIX. század végén az Elmira Reformatoryk.

A Csemegi-Kódex hatálybalépésekor a nyugat-európai államok többsége már a javítóintézetet (javítóház, javító iskola stb.) a belátási képességgel (discernement) nem rendelkező fiatalkorú bűnelkövetők befogadására alkalmazta. E felfogás a javítóintézetet nem tekintette büntetésnek, hanem olyan preventív beavatkozásnak, amely alkalmas a fiatalkorú életpályájának idejekorán történő kiigazítására. A beavatkozás egyik feladata volt kiemelni a fiatalkorút addigi káros környezetéből, másik követelménye pedig a korábbi hibás nevelés sikeres korrekciója volt.

Az első honi javítóintézet létesítésére 1884-ben került sor Aszódon, ezt követte 1886-ban a kolozsvári, 1890-ben a rákospalotai (lányok részére), 1895-ben a székesfehérvári, végül 1903-ban a kassai javítóintézetek felállítása. Az öt intézet befogadóképessége 980 férőhely volt, elhelyezési gondok azonban csak a 90-es évektől jelentkeztek (Finkey megítélése szerint ekkor a fiatalkorú bűnelkövetők létszáma már 8-10 ezer körül ingadozott). Az elhelyezés ekkortól egyre növekvő nehézségeit tetézte, hogy – megfelelő számú intézet nem lévén – javítóintézetek fogadták be a bíróság által beutalt bűnelkövető fiatalkorúakon kívül a szülők vagy a gyám kérelmére azokat a fiatalokat is, akiknél huzamosabb ideig tartó kényszernevelés mutatkozott indokoltnak.

Nem sokkal a kódex hatálybalépését követően kidolgozott Királyi Javítóintézetek Alapszabályai (a továbbiakban: Alapszabályok) meghatározta az intézet feladatát, mely nem más, mint „[...]a kebelükbe befogadott egyéneket vallásosságban és polgári erkölcsökben nevelni, iskolai oktatásban részesíteni s őket a komoly munkássághoz, s illemes magaviselethez szoktatni.” (19. §) Az Alapszabályok kiemelték, hogy „a javítóintézetek igazgatója és felügyelő személyzete sohase tévessze szem elől azt, hogy az intézet nem büntetés végrehajtására rendelt hely, s hogy ennél fogva az ifjak nem bűnhődés, hanem elhanyagolt vagy megromlott erkölcseik megjavítására és fejlesztése végett vannak felügyeletükre és őrizetükre bízva.” (20. §) A javító-nevelés végrehajtásának kétségkívül legfigyelemreméltóbb új intézménye a nevelés ún. családi rendszere volt. Az Alapszabályok rendelkezése szerint az elkülönítés idejének leteltével a növendéket olyan „családba” osztották be, amely életkorának és erkölcsi állapotának leginkább megfelelt. (29. §) A család 20-30 főből állt, a növendékek nevelésével a

„családfőt” bízták meg. A családfő csak szakavatott pedagógus lehetett (fiúknál okleveles polgári iskolai tanító, a lányoknál okleveles elemi népiskolai tanítónő). (5. §) E pedagógusoknak jó megélhetési feltételeket, nevelési feladataik megoldásához nagy önállóságot biztosítottak. Ez a felfogás, miszerint a bűnelkövető fiatalok egyéni nevelése „a polgári életviszonyoknak megfelelő családias nevelés keretében honosíttassék meg”,⁵¹ jelentős fejlődést, a korszak pedagógiai törekvéseinek térhódítását jelzi.

Az Alapszabályok a javító-nevelés eszközeiként a növendékek valláserkölcsi és iskolai oktatását, rendre, tisztaságra és fegyelemre szoktatását, munkára nevelésüket határozta meg, ezen belül kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a valláserkölcsi nevelésnek. A hit és erkölcstan oktatása, a szertartásokon való részvétel, a lelkészekkel kialakítható személyes kapcsolat a növendékek érzelmi nevelésének fontos, a kor irodalmában csaknem egyöntetűen hatásosnak megítélt lehetőségét nyújtotta.

Az iskolai oktatásról szólva azt hangsúlyozták, hogy „az ismeretfejlesztés és értelmi haladás megkedveltetése az elaljasodás egyik hatalmas óvszere lévén, az iskolai tanításra a javítóintézetekben kiváló gond fordíttatik.”⁵² Az Alapszabályok ennek megfelelően minden növendék számára tankötelezettséget írt elő. (38. §) Az oktatást, a pihenőidő értelmes eltöltését segítette a minden intézetben létesített könyvtár, amelyből vasárnaponként a családfő irányításával kölcsönözhettek könyveket a növendékek.

A javítóintézeti nevelés legvitatottabb intézménye a növendékek munkáltatása, illetve munkaoktatása volt. Az igazságügyi kormányzat kezdetben azt az elvi felfogást képviselte, hogy a munkavégzés a jellemképzés segédeszköze⁵³, ezért már az intézetek telepítésekor különös gondot fordítottak arra, hogy megfelelő feltételeket alakítsanak ki a növendékek mezőgazdasági, illetve ipari foglalkoztatásához. Elsősorban a kéziipari műhelyeket hoztak létre,⁵⁴ főként a saját szükségletek kielégítésére. A munka irányítását, egyben oktatását ipari tevékenység folytatására képesített ipartestületi tagok látták el, akik jogosultak voltak növendékeiknek tanonclevelet és munkakönyvet kiállítani. A növendékek munkateljesítményük alapján havonként kifizetendő

51 Kun-Láday: A fiatalkorúak kriminalitása ellen való küzdelem Magyarországon. Budapest, 1905. 53. o.

52 A magyar kir. országos javítóintézetek ismertetése. Budapest, 1899. 34. old.

53 Részletesen kifejti Kun-Láday i. m. 66. old.

54 A fiú javítóintézetekben asztalos, esztergályos, fafaragó, bognár, szabó, cipész, kosárfonó, kőműves, könyvkötő, könyvnyomdász, pékipari foglalkoztatást, valamint gyermekjáték-készítést honosítottak meg.

jutalomdíjban részesülhettek. A 90-es évek végétől a munkaerőpiac változása és a gépi nagyipar elterjedésének időszakában azonban a foglalkoztatás átalakítására kényszerültek. A XX. század első éveiben e felfogásnak megfelelően létesítették az akkor felállított kassai intézetben a fa-, bőr- és textilipari tanműhelyeket, amelyeket a korabeli modern technikai színvonalán álló gépi berendezésekkel látták el, Aszódon új kocsigyártó és javító iparműhelyeket és ipariskolát hoztak létre. A kereskedelemügyi miniszterrel folytatott hosszas alkudozás után a kibocsátott növendékeknek ipariskolai bizonyítványt nyújthattak, akik így, mint felszabadult iparossegédek vállalhattak munkát.⁵⁵ A szakképzéshez fűződő érdek előtérbe nyomulása óhatatlanul háttérbe szorította a növendékek személyiségalakításának egyéb eszközeit.

A növendékek elbocsátása történhetett „kísérletileg” vagy véglegesen. Kísérleti kihelyezésben részesítették azt a huszadik életévét még be nem töltött növendéket, akiről az intézetben tanúsított magaviselete és szakmai felkészültsége alapján feltételezhető volt megjavulása. E növendék támogatására az intézet igazgatósága védnököt kért fel. A védnök hivatása abban állt, hogy védencét „tanáccsal, figyelmeztetéssel, vagy komoly intelemmel” lássa el.”⁵⁶ Az elbocsátás végleges volt azoknál a növendékeknél, akik a huszadik életévüket betöltötték, vagy a szülő (gyám) által a nevelésre engedélyezett idő letelt.

A javítóintézetek az Igazságügy Minisztérium felügyelete alatt álltak, élükön a kinevezett igazgatóval. Az intézet tiszti személyzetéhez a családfők, a tanítók, a lelkészek, az orvos, gondnok és a tiszti írnok tartoztak. Az intézet működésének minden lényeges kérdésében a havonta ülésező házi tanács foglalt állást.⁵⁷

A javítóintézetek hatásrendszere – minden kezdetlegességük ellenére – pedagógiai tartalmú volt. Az intézetek megjelenése a XIX. század utolsó harmadában egyszeriben felpezsdítette a pedagógusok, pszichológusok érdeklődését, akik lendületes fejlődésben lévő tudományuk egyik alkalmazási területét vélték felfedezni a fiatalkorú bűnelkövetők

55 Kun-Láday: i. m. 37. old.

56 A védnök tevékenységét az 198. évi 37247. számú igazságügy-miniszteri rendelet alapján látta el.

57A házitanács intézményét az 1888. évi 4100. számú, illetve az 1892. évi 13636. számú igazságügyminiszteri rendeletekben szabályozták.

sajátos kriminálpedagógiai (pszichológiai) kezelésében. Sajnálatos módon köztük és a büntetés-végrehajtás elméletét uraló jogász-szakemberek között ebben az időszakban még nem jött létre egymás tevékenységét indukáló, inspiratív együttműködés.⁵⁸ Mindenesetre a XIX. század utolsó negyede, a XX. század eleje az erkölcsi fogyatékosok kriminálpedagógiája és az inadaptáltak pszichológiája megalapozásának időszaka volt, amelyet neves szakemberek: Ranschburg Pál, Éltes Mátyás, Kármán Elemér, Ganyó Vilmos, Vágó Károly munkásságának magas színvonala fémjelez.⁵⁹ A XIX. század végén azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a csekély befogadású javítóintézetek képtelenek a riasztó mértékben növekvő fiatalkori bűnelkövetők elhelyezésére.⁶⁰ Így annak ellenére, hogy már a bíróságok is elfogadták és elismerték a javítóintézetek létjogosultságát, a fiatalkorúakat odairányítani csak korlátozott mértékben volt lehetőségük. A fiatalkorú elítéltek túlnyomó többségét továbbra is a felnőtt korúak büntetés-végrehajtási intézetei fogadták be. A tizenhat év alatti elítéltek legnagyobb része a Btk. 85. és 92. § enyhítő rendelkezései alapján rövid tartamú fogházbüntetést kapott, amelyet számos törvényszéki vagy járásbírósági fogházban hajtottak végre. A századfordulóra azonban az elmélet és a gyakorlat számára már egyaránt érzékelhetővé váltak a rövid tartamú szabadságvesztés hátrányai. „Ezeket az állapotokat – írta a fentebb már többször idézett szerzőpáros Kun Béla és Láday István – nem lehetett tovább fenntartani. Amíg egyrészt a felnőttekkel való közös elzárás a fiatalokat állandóan ragályozta, addig az éppen semmi, vagy igen könnyű fogházi munka miatt a büntetés súlyát sem igen érezték.”⁶¹ A fiatalkorúak elkülönítésének szükségességét tehát egyrészt a bűnfertőzés (kontágium) veszélyének kiküszöbölésével, másrészt munkáltatásuk (szakképzésük) ésszerű megoldásával indokolták, de nyomós érvek szóltak amellett is, hogy a külön intézetben megoldást nyerne iskolai oktatásuk, sőt szervezettebb patronálásuk (utógondozásuk) is. A minisztérium börtönügyi osztálya 1903 derekán látott neki a büntetőintézetekben fogva tartott és elkülönített fiatalkorúak létszámának megállapításához, a felmérésnek az egy hónapnál hosszabb börtönre, fogházra vagy elzárásra ítélt tizenkettő és húsz év közötti fiatalkorúakra kellett

58 V. ö. Pál László: Nevelés a büntetés-végrehajtásban. Budapest, 1976. 176. old.

59 Lőrincz József: Fiatalkorúak büntetés-végrehajtása. Citoyen Kiadó, Vác, 1998. 39. old.

60 Balogh Jenő adatai szerint, míg 1875-ben mindössze 2423 volt a 20 éven aluli elítéltek száma, 1905- ben a bűntett és vétség miatt szabadságelvonásra ítélt 12-18 évesek száma már 12.556 főre emelkedett.

61 Kun-Láday: i. m. 384. old.

kiterjednie. A fiatalkorúak számára létesítendő speciális fogház szempontjainak leginkább a kassai törvényszéki fogház felelt meg. Betelepítését 1905 januárjában kezdték meg.

A kassai fogházban a lakóhelyi – illetve a munkacsoportok létesítésénél – a fogvatartottak újszerű kriminológiai szempontú osztályozását kísérelték meg: külön csoportba helyezték a lopás és a rablás miatt elítélt első bűntényeseket, valamint a visszaesőket az egyéb vagyon elleni, továbbá a nem vagyon elleni deliktum miatt elítélt első bűntényeseket, valamint a visszaesőket. Végül a hetedik csoportba a városi csavargók kerültek.⁶² Eltérően a felnőtt korúakra vonatkozó fogházi előírásoktól, itt előtérbe került az iskolai oktatás. Ebből a szempontból a fiatalkorúak három csoportját alakították ki: az írni, olvasni és számolni már tudó elítéltek hetenként egy órában ismétlő foglalkozásokon vettek részt az analfabéták közül a rövid tartamú szabadságvesztésre ítéltek csak olvasni és a nevüket aláírni míg a hosszabb időre ítéltek írni, olvasni és a négy alapművelettel számolni tanultak meg. Az analfabéták munkaidejük terhére napi egy órát töltöttek tanulással.⁶³

Az igazságügyi kormányzat a legnagyobb figyelmet a fiatalkorú fogvatartottak munkáltatásának megszervezésére fordította. A helyi feltételek elsősorban mezőgazdasági termelésnek kedveztek, a nem sokkal korábban létesített kassai javítóintézet kertészete és a mintegy 300 holdnyi gazdasági tanintézete kínált – a büntetés súlyát is érzékeltetni képes – munkalehetőséget. A kassai intézet hatásainak, eszközeinek, módszereinek összehangolatlansága, kiforratlansága folytán még korántsem jellemezhető pedagógiai tartalmú büntetés-végrehajtásként. Jelentősége mégis abban állt, hogy az igazságügyi kormányzat első ízben tett kísérletet a fiatalkorúak szabadságvesztés-büntetése elkülönített végrehajtásának megszervezésére.