1. A fõnökség szervezésének elõzményei.
Borkovics és Vanoviczy elsõ fõnökök
A fegyelemben és õsi szellemben megújuló pálos rend, növekvõ erõvel kapcso-lódott be a magyar katolikus megújhodás lelkipásztori és hitterjesztõ munkájába és a többi szerzetesrenddel, elsõsorban a jezsuitákkal és a ferencesekkel együtt némi-leg pótolta a világi papság állandó nagy hiányát. A pálosokról is elmondhatjuk, hogy minden kolostoruk vonzási és kisugárzási központ, amely széles sugárban hat a körülötte elterülõ világra, és minden szerzetes egyben misszionárius is. A pálosok híres búcsújáróhelyei – Máriavölgy és Kõrös – a lelki megújulás és a gyakori meg-térések színhelyei, mint már Vanoviczy is megjegyezte.
Vanoviczy János az elsõ pálos szerzetes, aki apostoli misszionáriusi címen köz-vetlenül a Szentszéktõl, a világmissziók és az egyetemes katolikus restauráció leg-fõ bb irányító szervétõl, a Propaganda Kongregációtól kapta hitterjesztõi megbízá-sát és a vele kapcsolatos rendkívüli felhatalmazásokat, fakultásokat. A szerzet két munkatársat rendelhetett melléje, akikkel megoszthatta munkáját és felhatalma-zásait. Munkaköre kiterjedt a királyságra, a Hódoltságra és az erdélyi fejedelem-ségre.
A pálos renden kívül személyiségét Nagyszombat, a magyar katolikus megúj-hodás középpontja és az Örök Város restaurációs légköre, továbbá a jezsuita nevelés és oktatás alakította ki. Vanoviczy ízig-vérig missziós lélek volt. Keresztül-kasul járta az országot, mint vándorapostol. Behatolt a várkastélyokba, a jobbágyfalvak-ba, vitatkozott, prédikált az országgyûléseken és megyegyûléseken. Szórványokat alapított és gondozott, rengeteg lelket megtérített és katolikus hitében megerõsí-tett. A befolyásosabb, elõkelõ bb személyek megtérítésérõl többnyire beszámolt a Kongregációnak.
Missziós tevékenységének állandó fékezõje volt a szerzet, amely minden tagját, még a Kongregáció közvetlen joghatósága alá jutott apostoli misszionáriusokat is, elsõsorban a szerzetesi élet szempontjából figyelte. Kezdettõl fogva elhalmozta kü-lönféle rendi tisztségekkel és megbízásokkal. A vagyoni ügyek intézése, pereskedé-sek, eljárások lekötötték erejét, elvették idejét. A rendi tisztségekben vállalt kötele-zettségei is akadályok voltak a missziós munka korlátlan kifejtésében, nem élhetett
kizárólagosan a szent ügynek. Újhelyi, majd nagyszombati házfõnök volt, az 1647.
évi rendi káptalan kormánytanácsossá, az 1651. évi pedig fõperjeli titkárrá és kísé-rõvé választotta. A hatvanas évek folyamán újból kormánytanácsos és titkár volt.
Eme tisztségei mellett rendi elöljárói többízben Rómába küldték, hogy a szerzet ügyeiben, fõképpen a rendi szabályok megújítása, javítása, kinyomatása ügyében a Kongregációban eljárjon. Egy-egy római útja hónapokat, sõt egy egész évet is igé-nyelt. Majd a római kis ház megszerzése és kiépítése rendi fõügyészi székházzá, és a magyar hitterjesztést szolgáló kis papnevelõ céljaira való adaptalása nagy lekötött-séggel járt, végül vállalta a rendi fõügyészi tisztséget. Mindez az Örök Városhoz kötötte és elvonta a hitterjesztés személyes és kizárólagos tevékenységétõl.
A hatvanas évek folyamán a pálos rendben egyre mélyebben átérzik azt a felis-merést, hogy a rendi missziók szûk keretei korántsem elegendõk annak a hitter-jesztõ munkának a kifejtéséhez, amelyet a nagy arányokban kibontakozó magyar katolikus restauráció a pálosoktól méltán megkívánt. Igaz ugyan, hogy a kolosto-rokban végezhettek hitterjesztõ munkát, de hivatalosan csupán Vanoviczynek volt közvetlen megbízatása a Szentszéktõl. Legutóbb 1665 nyarán hét évre megújí-tották fakultásait, ismét a megszokott engedéllyel, hogy azokat az elöljáróktól ki-jelölt két állandó munkatársára is átruházhatja. A rendi missziókat tehát szélesebb alapokon kellett felépíteni. A missziós munka állandóan gyarapodott országszerte.
A század második felében már alig volt protestáns nagybirtokos család az ország nyugati részében. A katolikus fõurak uradalmainak teljes rekatolizálását fõként a papság nagyfokú hiánya késleltette. A keleti részen, a Szepességben és a Tiszahá-ton szilárdan állott ugyan mind az ágostai, mind a helvét hitvallás, mégis a Thökölyek, a városi hatóságok és számos középbirtokos család védekezõ harca a folyton elõretörõ katolicizmussal mutatja az új fejlõdés irányvonalát. Jezsuita, fe-rences, minorita és pálos hittérítõk nyomán katolikus szigetek és mindenfelé egy-re gyarapodó szórványok keletkeztek.
A többi szerzetesrend példája serkentõen hatott a pálosokra. A ferencesek év-rõl évre sok száz lelket térítettek meg a városi polgárság és a jobbágyság körébõl.
Az ötvenes évek elején a szalvatoriánusok 2000–2500 protestánst hoztak vissza az Egyházba alig hat év alatt. A hatvanas évek közepén a mariánusok és a szalvatoriánusok körülbelül 2500 fõre emelték a megtérítettek számát három év leforgása alatt. A ferenceseknél jóval nagyobb eredményt értek el a jezsuiták, akik évente átlag 1500 protestáns megtérítésérõl számoltak be. Kimutatásaikban fõképpen a társadalom vezetõrétegei: fõnemesek, köznemesek, magasrangú ka-tonatisztek, megyei és városi fõemberek, jómódú polgárok, külföldön járt iparo-sok és kereskedõk, diákok, papok és tanítók szerepeltek. Eme kimutatáiparo-sok a leg-többször nem tüntetik fel, hogy gyakran egész jobbágyfalvak vagy jelentõs részük tömegesen tért át. A jezsuiták nagyarányú hatását csak úgy érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy állandóan ötven-hatvan rendtag kizárólag a missziókban forgolódott: vándorúton járt, népmissziót, lelkigyakorlatot tartott, plébániát szervezett.
Más szerzetesrendek is – bár csekélyebb mértékben – bekapcsolódtak a magyar katolicizmus újjászületésének mozgalmába. A Kongregáció úgyszólván alapításá-tól fogva olasz konventuális minoritákat küldözgetett Erdélybe, azok azonban nem tudtak behatolni, a fejedelemség határain feltartóztatták õket, így Felsõ-Ma-gyarországon, királyi területen végeztek vándormissziót a nép nyelvét nem is-merve. Eredményük csekély, mégis magyar és lengyel rendtársaik segítségével a Szepességben Csütörtökhelyen és Radon vagy Rádon kolostort alapítottak. A domon-kosoknak kolostoruk volt Szombathelyen. A nem szigorított ágostonrendieknek, a szer-vitáknak is volt egy-egy székháza. A horvát-krajnai ferences rendtartomány és a kapu-cinusok osztrák-magyar rendtartománya a nyugati határok földesurainak hivogatására és egyes szerzetesek buzgalmából vándormissziót folytattak az ország ama délnyugati területén. A bosnyák obszerváns ferenceseknek két régi kolostoruk maradt fenn Szlavóniában. A töröktõl elpusztított magyar településeken megtelepedett kü-lönféle délszláv telepesek között számos plébániát láttak el. Átlépték a Drávát, Pécsett, Pesten, Budán, a Hódoltság déli részein elszórtan nagyszabású missziót fejtettek ki, elsõsorban a szláv lakosság körében, amely ellepte a Dráva–Maros vonala alatt elterülõ országrészt, majd átmentek, mint török alattvalók Erdélybe és elõsegítették a lehanyatlott csíki zárda felemelését és ezzel az erdélyi katoli-citzmus újjászületését. Itt jezsuita hitterjesztõkhöz csatlakoztak, akiknek iskolá-juk volt Kolozsmonostoron és világi papi ruhában plébániákat vezettek a fejede-lemségben. A Propaganda Kongregáció ferencesekkel Belgrádban hitterjesztõ püspökséget alapított. A püspökök két ízben a négy nagy folyam közét elhagyva hatalmas körutat tettek a Hódoltságban Belgrádból kiindulva Temesváron, Ma-kón, Szentlõrincen, Jászárokszálláson, Gyöngyösön és vidékén, továbbá Pesten, Budán, a váci egyházmegye területén Turán és Vácszentlászlón, Kecskeméten, majd Székesfehérváron és Pécsen, míg a Szerémség nemzetiségileg vegyes terüle-tén át vissza nem értek székhelyükre Belgrádba. Belgrádban a jezsuiták iskolát nyitottak, de központjaik voltak Karánsebesen, Temesvárt, Pécsett és a vidék magyarlakta egyházközségeiben. A ferencesek ugyancsak a magyar hódoltság-ban Gyöngyösön és Szegeden végeztek szélessugarú vándormissziót. A gyöngyö-siek mintegy százötven kilométer sugárban, a szegediek a Bácskában és a Maros mentén Makóig, Temesvárig elszórtan élõ maradék magyarság közt.138
A térítõmunka ily hatalmas fellángolása mellett szinte elenyészõ csekélység volt a három pálos misszionárius mûködése. A rend ekkor már átment a belsõ re-form fejlõdésének kezdõ szakaszán. A szerzetesutánpótlás örvendetesen fellendült, a nemesi és polgári ifjúság növekvõ számban duzzasztotta az õsi magyar szerzet so-rait. Tekintélye emelkedett, vagyoni helyzete megszilárdult, kolostorainak száma növekedett. A belsõ megizmosodás és a magyar katolicizmus égetõ szükségletei
138 A két ferences rendtartomány kérésérõl: APF Acta, vol. 36, fol. 151. – A jezsuiták évesLitterae Annuaeban számoltak be a világnak és a Kongregációnak írt leveleikben eredményeikrõl. Az utóbbiak egy része kéziratban a birtokomban van. A szepesi hitterjesztésrõl alább szólunk.
egyaránt sürgették, hogy a pálos rend tekintélyének megfelelõ arányban vegye ki részét a lelki újjáépítés és visszahódítás munkájából. Ez a helyzet érlelte meg a pálos missziók kiszélesítését és az apostoli fõnökség felállítását.
Vanoviczy János 1666-ban újból az Örök Városban tartózkodott. Éppen abban az idõ ben foglalkozott a Kongregáció a fentebb már emlegetett Koszoczky Kapisztrán János lengyel ferences kérelmével, aki a szepesi prépost támogatásá-val a prépostság területére apostoli missziót kért. Vanoviczynek sikerült meg-gyõznie a kongregációi titkárt arról, hogy a szepesi missziókat egyedül a magyar pálosok vállalhatják komoly eredmény reményével, mivel jól ismerik a terület sajátos nyelvi, társadalmi, vallási és egyéb viszonyait. A Kongregáció elejtette te-hát a lengyel szerzetes kérelmét és a szepesi missziókat a magyar pálosokra bízta.
Mivel eredetileg hajlandó volt Koszoczkyt a szepesi misszió apostoli fõnökévé ki-nevezni, napirendre került a pálos missziók kiszélesítésének lehetõsége és aposto-li fõnökség(praefectura apostolica)alakjában való átszervezése. Ekkor felvetõdött a fõnök személyének a kérdése.
A rendi elöljárók aggodalommal szemlélték a missziókban mûködõ rendtársak, elsõsorban Vanoviczy szinte kötetlen szabadságát. A misszionáriusok bejárván az or-szágot, hosszú heteket, sõt hónapokat töltöttek távol a közös élettõl, világi elemek, másvallásúak és pogányok közt állandó erkölcsi veszélyek forgatagában. Elszoktak a kolostori élettõl, a világ pora rárakódott a lelkükre. Vanoviczy falvakban, városok-ban, várkastélyokvárosok-ban, udvarházakvárosok-ban, gyûléseken járt-kelt. Ez a helyzet kétségkí-vül óvatosságra és állandó ellenõrzésre késztette a szerzetet a missziós személyzettel szemben. Az 1667. évi kormánytanács foglalkozott a Kongregáció következõ kérdé-seivel, amelyeket a Rómában rendi ügyekben tartózkodó Vanoviczy terjesztett be:1.
Kellenek-e missziók olyan helyeken, ahol a rendnek kolostorai vannak? A válasz igenlõ volt;2.Végezhetõ-e kolostorból a missziós munka, vagy ki kell szállni a vi-dékre? A válasz: vannak helyek, amelyek adminisztrálhatók a kolostorból is, de ván-dormissziót kell végezni, fõképpen a Tiszántúlon, ahol nincsenek rendi kolostorok;
3.Kinek adják a fakultásokat: a kolostorok elöljáróinak, vagy egy külön kinevezett apostoli megbízottnak, aki azután átruházza azokat a rendtársakra, akik ebbõl a célból személyesen jelennek meg Rómában? A válasz a következõ volt: a jelenlegi fõperjelnek vannak fakultásai, azokat átruházhatja azokra, akikre akarja és vissza-vonhatja, amikor akarja, a térítõk függjenek a helyi elöljárótól és a fõperjeltõl meg-határozott feltételek mellett. A kinevezést hagyja jóvá a bécsi nuncius.
A fõperjel és a rend hagyományos felfogását a bécsi nuncius megértéssel fo-gadta, a Kongregáció azonban, noha méltányolta a rend óvó intézkedéseit és körültekintését, amelyek végsõ elemzésben a szerzetesi és papi szellem csorbí-tatlan megtartását célozták, elsõsorban a missziók szemszögébõl értékelte a kérdést és feltételezte, hogy a szerzet szellemileg és erkölcsileg rátermetteket jelöl ki a különleges felkészültséget igénylõ apostoli munkára. Tapasztalatban megedzõdött gyakorlat irányította eljárását. Még 1644. január 19-én elrendel-te, hogy a missziófõnök foglalkozzék kizárólagosan missziós üggyel, missziója