Hanne Ørstavik regénye egy korszak lenyomata. Egy olyan korszaké, ahol elhidegülés és elidegenülés tapasztalható egy olyan emberi kap-csolatban, ahol ennek nem lenne szabad megtörténnie.
Ørstavik regényében egy egyedülálló anya és fia közötti kapcso-lat bontakozik ki. A történet szövege egy délután és éjjel eseményeit mondja el két szemszögből. A harmadik személyű elbeszélés az egye-dülálló anyával, Vibekével és fiával, a kilencéves Jonnal történő élmé-nyeket írja le. Vibeke és Jon nemrégiben költöztek egy észak-norvégiai kisvárosba. Vibeke felelős szülői volta már a mű elején megkérdőjele-ződik, míg Jon, a kilencéves kisfiú mutat egyfajta érett gondolkodást.
Kapcsolatuk egy fonákjára fordult anya-gyerek viszonynak mondható.
„Megjelenik a „parentizált”, vagyis szülőszerepre emelt gyerek. Ez nagyon fontos fogalom, hiszen az egyedül maradt szülő általában nincs is tudatában, hogy felnőtt szerepeket ruház gyermekére. Nyilván
minél idősebb és mentálisan érettebb gyerekről van szó, ez a tudattalan folyamat annál inkább életbe lép.” (Karner 2011)
A mű fejezetein belül váltakoznak Jon és Vibeke jelenetei, egymás-tól el nem tagolva. A kisfiú délután otthon várja édesanyját, és mikor Vibeke hazaérkezik, az ő szemszögére vált az elbeszélés, alig gondol a fiára, inkább a munkahelyi hódítása és a kinézete foglalkoztatja. Leül olvasni, elmegy fürödni, de nem megy oda a fiához, amint hazaérkezett.
Még nem vette le a miniszoknyáját. Régi darab már, de olyan jó érzés, ahogy az anyag követi csípője és combja mozgását.
(Ørstavik 2011, 13)
A fentihez hasonló, önmagára összpontosító gondolatokkal van tele a Vibekéhez tartozó jelenetek zöme. A szöveg minimalista, tömör nyel-vezettel dolgozik, párbeszédek alig vannak benne. Jon és Vibeke sem túl beszédesek, a közöttük lévő kommunikáció pedig meglehetősen felszínes. Egy mozzanat figyelhető meg a könyvben, ahol úgy tűnik, az édesanya gyengéden fordul a fiához, de az idézett rész végére még ez a látszatgyöngédség is fonákjára fordul:
– Ha mindenki ilyen lenne, mint te, biztos más lenne a világ – mondja csendesen és megsimogatja a kisfiú fejét. – Találtál már barátokat?
Jonnak vékonyszál selymes haja van.
– Jon, kicsi Jon. – suttogja Vibeke és újra végigsimít a fiúcska fején. Pillantása a kezére téved és megállapítja magá-ban, hogy a barackszínű körömlakk tényleg jól mutatna a kezén. (Ørstavik 2011, 20-21)
A történet voltaképpen akkor válik eseménydússá, amikor este Jon és Vibeke is elmegy otthonról. Míg Jon folyton anyjára gondol, és arra, hogy biztosan születésnapi tortát süt neki másnapra, addig Vibeke fejében csak egy röpke pillanatra fordult meg, hogy megnézze, otthon van-e a fia, de aztán nem foglalkozik vele, és elmegy otthonról.
Később bemegy a pangó kisváros vidámparkjába, ahol egy ottani dolgozóval összeismerkedve a férfival tölti az éjszakáját. Unatkozik és inkább játékból, mint komolyabb ismerkedési szándékkal kezd ki az aznap megismert férfival.
Jon a hideg, téli városban járkál, de mikor hazaindul, anyját még nem találja otthon.
Otthon zárva találja a bejárati ajtót. Alig kap levegőt, sála átnedvesedett az izzadtságtól. A kulcs után kotorászik nad-rágja elülső zsebében. Mindig oda szokta rakni, de úgy lát-szik, ez alkalommal elfelejtette. A többi zsebében sem találja.
Nem akarja fölébreszteni Vibekét. Ezek szerint bezárta az ajtót, mielőtt lefeküdt. Biztosan megunta már, hogy órákig várjon rá. Hiszen egész este sütött neki. (Ørstavik 2011, 105) Jon ismét a városban csatangol, mígnem egy vidámparki dolgozó idősebb hölgy fel nem veszi kocsijával. Hideg téli este van. Mikor Jon éjjel hazaér, a lakást zárva találja. Átfagyva fekszik hasra a küszöb elé, és várja Vibeke hazaérkeztét. Ezzel ér véget a mű.
A műben Vibeke egy tehetetlen alak. Felnőttsége teljes mértékben megkérdőjelezhető. Kilencéves fia korához mérten jóval felelősségtel-jesebben gondolkodik, mint anyja, aki saját magával foglalkozik már-már narcisztikus módon. Tehetetlen és elveszett, egy olyan ember, aki annak ellenére, hogy anya, még mindig inkább egy kislánynak érzi magát, aki kényeztetésre, odafigyelésre és szórakozásra vágyik.
Jon az ajtóban áll, és figyeli. Hiába, nem tudja abbahagyni a pislogást. Szeretne kérni tőle valamit a születésnapjára. Hol-nap lesz kilenc éves. De ahogy megpillantja Vibekét, rájön, hogy várnia kell még a kéréssel. Nem akarja felébreszteni.
Könyv fekszik az ölében. Jon már hozzászokott a látvány-hoz. Egy könyv, az állólámpa erős fénye. Olykor rágyújt egy cigarettára is, ilyenkor a kisfiú elnézi, ahogy a füst a mennye-zet felé kígyózik. Hosszú, sötét hajából átnyúlik egy kevés a
karosszék peremén, a többi oldalt lóg lefelé. Simogasd meg a hajam, Jon. (Ørstavik 2001, 10–11)
Jon ellenben rengetegszer gondol anyjára, számára ő a mérce és origó. Vele álmodik, őt várja, hogy mikor érkezik haza munkából, az ő motoszkálását figyeli a házon belül és az ő intő szavaira vagy pil-lantásaira gondol.
Ørstavik művében egy gyenge, narcisztikus és egocentrikus anya figurája rajzolódik ki, aki képtelen kommunikálni saját gyermekével, s képtelen mást látni önmagán kívül. A szövegben végig ott van vala-mi a kilencvenes évek „kulcsos gyerekeinek” életérzéséből is. Ahogyan Tom Egil Hverven fogalmaz: „képet kapunk egy kilencévesről, aki egye-dül maradt a világban. A szülei elváltak. Munkában vannak. A testükkel foglalkoznak. Sok Jon létezik, a statisztikákon túl is.” (Hverven 1999, 63)
Vibeke énközpontúsága jó példája annak a világban bizonytalanul mozgó egyénnek, akinek egyetlen mentsvára a saját teste maradt. Visz-szautalva a rizikótársadalom jelenségére, feltételezhető, hogy a külvi-lágban tapasztalt bizonytalanság és kockázatok leképeződnek a család szintjén is, ezzel megingatva mind a családot mint intézményt, mind az egyéneket, akik egymásra utaltan élnek együtt.