Habár napjainkban a számi lakosság nincs olyan értelemben kirekeszt-ve a norvég társadalomból, mint az 1960-as ékirekeszt-vek előtti időszakban, a norvégosító politika idején átélt stigmatizáció olyasfajta szégyenérze-tet hozott magával, hogy sokan még jóval az asszimilációs időszak után is tagadták származásukat. Nem ritka, hogy ezt még a családon be- lül is eltitkolták a gyerekek elől, hogy megkíméljék őket a kirekesztés-től. Az elmúlt tíz évben egy dokumentumfilm és egy regény is feldol-gozta a jelenlegi helyzetet.
Ellen Astri Lundby 2009-ben mutatta be az Anyám titka (saját fordí-tás, eredeti: Min mors hemmelighet) című dokumentumfilmet, amely-ben elmeséli, hogyan szerzett tudomást származásáról, és hogyan értette meg fokozatosan az emögött meghúzódó okokat.
Ellen csak annyit tudott az édesanyjáról, hogy Észak-Norvégiából származik, de a számikérdés sosem merült fel köztük, hiszen az édes-anyja nem beszélt szívesen a gyerekkoráról. Felnőttként Ellen elkezdi kutatni a gyökereit, több rokont és ismerőst is meghallgat ebben az ügyben, többek között a nagybátyját, aki viccel tér ki a faggatás elől, és nem ad neki egyenes választ. Az északon lakó nagyszülők korábbi
5 Ibid.
szomszédja pedig bevallja, hogy bár ő és a szülei is beszélték az északi számi nyelvet, ő mégsem tartja magát száminak.
Ellen elutazik az anyja szülőfalujába is, hogy többet kiderítsen, és az interjúk készítése közben előtte is kibontakozik a második világháború előtti asszimilációs időszak. Hall a bentlakásos iskolákról, ahova a gye-rekek hét-nyolc éves korukban kerültek be, és ahol megbüntették őket, ha megszólaltak az anyanyelvükön. Többet megtud a szülőkről, akik igyekeztek a gyerekekhez norvégul beszélni, és csak egymás között használni a számit, és az olyan falvakról, ahol bár a népesség kilenc-ven százaléka számi anyanyelvű volt, a lakók mégis letagadták ezt. Az egyik női interjúalany elmeséli, hogy mi történt, amikor az édesany-jához a telefonban számiul kezdett beszélni: A vonal végén döbbent csend fogadta, majd az anyja végül azt mondta „nem beszélhetek veled számiul, hiszen mindig norvégul beszéltünk” (33).
Ellen többek közt a Számi Parlamentbe is elmegy, hogy regisztrálja magát szavazóként. Itt tudja meg, hogy bár valószínűleg hatvan-nyolc-vanezer számi él Norvégiában, csak tizenháromezer bejegyzett szavazó van a számi parlamentben. A csatlakozásnak a származás mellett az is feltétele, hogy az illető beszélje a számi nyelvet, vagy ha ő nem, lega-lább a szülei, nagyszülei vagy a dédszülei. Ez az utóbbi a fő oka annak, hogy nem lehet pontosan tudni, hány számi élhet Norvégiában, hiszen a szálak messzire vezetnek, és még akkor sem biztos, hogy az illető felvállalja a származását, ahogy arra már volt példa a megkérdezettek között is.
A számi identitás elnyomása volt több ezer ember stratégiája a kire-kesztés ellen. Az Alta-akció egyfajta mérföldkő volt, hiszen utána már a norvég állam is máshogy tekintett a számikra és magára a számi kér-désre. Ezután szánták magukat sokan arra a fontos lépésre, hogy fel-vállalják az identitásukat, de sokan továbbra is rejtve maradtak, ezzel pedig igazolják, hogy az asszimilációs politika valóban stigmát égetett az emberekbe.
Helene Uri (2011) egyetemi professzor és nyelvész ugyanebben a témában adta ki a Szavak a múltból című regényt. Ő szintén véletle-nül, egy telefonbeszélgetés folytán tudta meg váratlanul, hogy a nagy-
apja félig számi volt, ráadásul tengeri számi. A tengeri száminak hívott kisebbséget még a rénszarvastenyésztéssel foglalkozó népcsoportok-nál is kevesebbre becsülték. Ennek oka természetesen az lehet, hogy a tengeri számik kisebb közösségeket alkottak a tengerparti norvég községekben, az Észak-Norvégiában élő számiajkúak pedig általában döntő többségben voltak a saját lakhelyükön, ami dominánssá nem, de jobban megbecsültté tette őket (Uri 2011, 64).
A regényben két párhuzamos szál fut: az egyikben egy norvég nyel-vész, Ellinor Finnmarkba utazik a számi nyelvet kutatni, a másikban pedig az írónő dokumentálja a kutatását a családjával kapcsolatban, illetve kommentálja az éppen készülő regényét. A kettőből kibontako-zik egy a számi kérdést sok szemszögből bemutató egység.
Ellinor, Ellenhez hasonlóan, elkezd interjúkat készíteni magukat száminak valló lakosokkal a nyelvi kérdésről, és ő is ugyanazokat a tör-téneteket hallja:
Csak norvégul beszéltünk otthon. Mama nem akarta, hogy nekünk is ugyanolyan hátrányokat kelljen elszenvednünk, mint neki.
A dédnagymamám mesélte az édesanyámnak, hogy az iskola első három évében egy szót sem értett. A tanárnő dél-vidéki volt, és a dédnagymamám jóformán egy fél szót sem hallott norvégul, mielőtt elkezdte volna az iskolát.
Olyan volt, mintha elvágták volna a zsinórt, amely össze-köt a rokonsággal. Anya, apa, nagyszülők, mindenki más tudott egymással beszélni azon a mágikus nyelven, csak mi nem értettük, min nevetnek, mitől lesznek szomorúak.
Elvágták a múlttal összekötő zsinórt. De ennek így kellett lennie. (Uri 2011, 88–89).
Fontos kérdés a könyvben a számi közösségeken belüli konfliktusok kezelése is. Megemlítik valamiféle ködös ősi viszályként a községben két fontos család szembenállását, ami az egész közösséget megosztotta, hiszen valamelyik család mellett állást kellett foglalni, mintha tényleg
két ellenséges törzsről lett volna szó. Holott a konfliktus forrása tulaj-donképpen a nyelvi kérdés volt, az, hogy az egyik család nem tartotta fontosnak, hogy a gyermekeinek megtanítsa a számi nyelvet, és hogy továbbra is ápolja a számi hagyományokat. Ezt a számi kultúra fák-lyavivői természetesen nagy sértésként fogták fel, talán bizonyos mér-tékig árulónak tartották azokat, akik továbbra sem voltak büszkék az identitásukra.
Bár a könyv a számik bemutatása végett sok „számiklisét” vonul-tat fel (a helyszín, számi tárgyak, sámánizmus, hidegség, bizalmat-lanság, a számi férfi ősi, elemi vadsága), mégis rávilágít az ősi kultúra és a modern világ békés együttélésére. Ellinor hiába hiszi, hogy a feltá-lalt vacsora hagyományos számi étel, amikor számi barátnőjénél ven-dégeskedik, kiderül, hogy igazából egy angol recept alapján készítették.
A főszereplő számi hölgy talán számi csizmát hord, de a vállára egy divatos francia sálat terít. És így igaz, egy számit ma már nem csak úgy lehet elképzelni, mint egy népviseletbe öltözött rénszarvasterelőt, aki joikot énekel és dobol. Belőlük ugyanúgy akármi lehet, mint egy teljesen hétköznapi norvég állampolgárból, már nincs törvényekkel korlátozva a jövőjük, a stigmák jórészt megszűntek.