A fentiekből látszik, hogy az izlandi lakosságnak – a 17. századtól elte-kintve – mindig is csak viszonylag kis hányada (kb. 10%-a) hitt valóban a szellemekben, a rejtett népben vagy egyéb természetfeletti lényekben.
36 Vö. Lúðvík Kristjánsson. Íslenzkir sjávarhættir II. Reykjavík 1982, 389, 392, 398.
Felmerül tehát a kérdés, hogyan szereztünk mégis nemzetközi hírne-vet e téren, miért kapunk számtalan, hiedelemvilágunkkal kapcsolatos kérdést a külföldi sajtótól?
Egyrészről egy ország lakosságának 10%-a nem is olyan kis arány.
Izland esetében 25 ezer emberről van szó, amihez hozzájön további több tízezer izlandi, akik egyértelműen a természetfeletti jelenségek létezését se nem vallják, se nem tagadják. Ez a keresztény beállított-ságú külföldi újságírók szemében egyenesen pogányságnak számíthat, hiszen a Bibliában se szellemeket, se rejtett népet nem találunk.
Másrészről a természetfelettiben hívők könnyen találnak maguk-nak közönséget: előszeretettel keresik fel őket mesegyűjtők, írók, és az utóbbi időben újságírók, akik a szürke hétköznapok helyett szíveseb-ben számolnak be efféle jelenségekről. A sajtó képviselőit ma is egészen lázba hozza a mágikus történetek furcsa világa, amelyről a többség valós véleményével mit sem törődve adnak hírt. Így tükrözhetik te- hát a médiában látott-hallott számok a természetfeletti jelenségekben hívők valós arányának sokszorosát.
Harmadrészről az izlandiak, ha hisznek akárcsak az álfokban, szelle-mekben vagy egyéb lényekben és mágikus erőkben, magukat többnyire a természetfelettiben hívők csoportjához tartozónak vallják. Errefelé az ilyesmibe vetett hit büszkeségre ad okot, olyan is van, aki színleli, mert pontosan tudja, hogy így könnyebben kerülhet a média célke-resztjébe. Ez a hozzáállás nagyban eltér a más nyugati és keresztény országokban megfigyelhetőtől: ott hasonló hiedelmeiket leginkább rejtegetik az emberek, hiszen az ellenkezik az egyház és az úgyneve-zett civilizált világ tanításaival. Néprajztudósok és újságírók jóvoltából több országból is érkeztek hasonló hírek az utóbbi évtizedek során.37
Negyedrészről az állítólag széles körben vallott, természetfelettibe vetett hit turistacsalogató izlandi exportcikké avanzsált. Az idegen-forgalom ma Izland egyik legfontosabb gazdasági ágazata, így szinte szabotázsnak vagy árulásnak minősülne, ha valaki kételyének adna
37 Lásd pl. Linda Dégh. Narratives in Society. Helsinki 1995, 218–224. (FF Communi-cations 255).
hangot a feltételezésekkel kapcsolatban. Talán jobb is, hogy a Skírnir38 nem közli a megjelentetett tanulmányok összefoglalását idegen nyelven.
Turistanéprajz
A turistáknak kitalált néprajzi jelenségek ékes példája a feltételezés, miszerint Izlandon úgy építik az utakat, hogy azok kikerüljék a rejtett nép lakhelyeként szolgáló dombokat és az álfok lakta sziklákat. Ennek hátterében valójában az áll, hogy régebben, a lovas kocsis közlekedés idején, ásón és kapán kívül nem nagyon akadt más szerszám, így az egyenes utakra törekedés helyett a dombokat és sziklákat inkább kike-rülték, hogy azokat ne kelljen széttörni; majd az autózás első évtizede-iben is még ezeket a régi lovas útvonalakat használták.
Később, a második világháború után, buldózerek és markológépek segítségével már jóval könnyebb volt egyenes és széles utakat építeni.
Ekkor viszont úgy tűnt, némely természetkedvelőt és költőt különös viszony fűzi egy-egy dombhoz vagy sziklához – az érzés ismerős lehet, ha láttuk már, hogyan forgatják fel a gyerekkorunkban úgy a szívünk-höz nőtt helyeket. Az útépítés esetében természetesen az esztétikai érzék és az egyszerű, egészséges természetvédelem is szerepet kap, bár ilyen érvekkel talán nehezebb a munkásokat meggyőzni. Sokkal köny-nyebbnek bizonyult azt mondani, hogy a szóban forgó dombok a rej-tett nép lakása, még akkor is, ha ilyesmiről senki sem hallott korábban.
Ha az útépítés során valaki ráadásul megsérült, vagy a szerszámokban kár keletkezett, nem is volt szükség több tanúra vagy bizonyítékra.
A hasonló, álfok lakta sziklák egyik legismertebb példája a Reyk-javík külvárosában, Grafarholt és Keldur között, kettéhasítva heve-rő szikladarab. 1970 végén–1971 elején útépítéskor eltoltak három különböző méretű sziklát eredeti helyükről, amikor is a három közül
38 A tanulmány eredetileg az Izlandi Irodalmi Társaság által kiadott Skírnir folyóirat 1996-os évfolyamának tavaszi számában jelent meg (a ford.).
a legnagyobb, a Grásteinn (szürke kő) kettéhasadt. Bár Grafarholt lakói a kőben tanyázó álfokról korábban nem hallottak, 1971 nyarán, amikor három útépítő munkás megsérült, mégis szárnyra kapott a hír, miszerint a követ a balesetek és a rejtett nép figyelmeztetései miatt mégsem mozdítják el, inkább az utat vezetik el előtte. Ezt a történetet hallja azóta minden egyes turista.39
Hjaltalínsholtban, Grundarfjörður nyugati részén, a Grundarga-ta utcánál Grundarga-található a Stóristeinn (nagy kő) névre hallgató szikla. Egy 1909-ben született, világéletében ezen a vidéken élő férfi elmondása szerint nem ismert egyetlen, a sziklához kapcsolódó álftörténetet sem.
Környezeti megfontolásból viszont annak idején a helyi építési bizott-ság néhány tagjában felmerült, hogy el kellene távolítani a követ. Győ-zött a javaslat, a parcella pedig a 81-es számot kapta. Ekkor viszont a városvezetés kétségének adott hangot a szikla elmozdításával kap-csolatban, miszerint az állítólag álfok otthona, amelynek immáron saját házszáma is van. Azóta pedig egész turistacsoportok állnak meg Grundarfjörðurben, hogy megcsodálhassák és lefényképezhessék az egyedülálló, saját házszámos álfotthont – útközben pedig természete-sen pénzt is költenek.40