A vízfolyás és vízgyűjtője
A vízfolyások a medrükben levonuló vizeket a tér egy adott, általában egyértelműen körbehatárolható részéről gyűjtik össze. Ez a vízgyűjtő. A vízfolyás egy kijelölt pontjához (szelvényéhez) tartozó vízgyűjtő tehát az a térrész, ahonnan az adott pontig a csapadék lefolyást adó hányada felszíni vagy felszín alatti összegyülekezéssel eljut. A felszíni összegyülekezéssel átfogott térrész a felszíni, a felszín alatti összegyülekezéssel átfogott térrész a felszín alatti vízgyűjtő. A kettő helyszínrajzilag nem minden esetben azonos, a felszíni és a felszín alatti vízgyűjtő különösen kisebb, de geológiailag igen változatos vízgyűjtők esetén térhet el jelentősen egymástól. A vízfolyás mentén haladva a vízgyűjtő terület növekszik. Ahol a vízfolyás mellékvízfolyást vesz fel, a növekmény ugrásszerű. A vízgyűjtőket egymástól a vízválasztók határolják el.
A vízgyűjtő természetföldrajzi adottságai - domborzata, geológiai felépítése, talaja, növényzete -, továbbá a területhasználatok jellege vízgyűjtőnként erősen változik és az ugyancsak vízgyűjtőnként változó éghajlati adottságok meghatározó szerepe mellett jelentősen befolyásolja a lefolyás és az összegyülekezés folyamatát, a vízgyűjtő vízrajzi arculatát.
A domborzati adottságok közül a felszín esésviszonyainak lehet jelentősebb hatása a lefolyásra. Az esés növekedésével a csapadék felszíni lefolyást adó hányada, míg csökkenésével a csapadék talajba szivárgó hányada növekszik. A domborzati viszonyok a felszíni vizek terepi összegyülekezését is számottevően befolyásolják. Síkvidéki területeken a viszonylag lassú összegyülekezés során a vizek ideiglenes felszíni tározódása, valamint a talajba szivárgó csapadék tározódása növeli a párolgás lehetőségét. A domborzati adottságok - egyébként azonos természetes vízellátottság mellett is - alapvetően befolyásolják a vizek megjelenési formáit, adott táj vízrajzi arculatát. A nagy esésű hegy- és dombvidéki területek a vízfolyások, a kisebb esésű, síkvidéki területek a viszonylag nagy felületű állóvizek kialakulásának kedveznek.
A vízgyűjtők geológiai felépítése elsősorban a felszín alatti vizekre van hatással, de befolyásolja a felszíni és felszín alatti vizek kapcsolatát is. A jó vízáteresztő képességű, laza üledékekbe vagy repedezett kőzetekbe ágyazódott vízfolyások jelentős vízutánpótlást
50 kaphatnak a kőzetekben tározódott vizekből. Igen jelentős a karszt hatása. Különösen fedetlen karsztokon a lehulló csapadék nagy része a felszín alá szivárog és táplálja a karsztban tárolt vizet. A karsztok jó víznyelő képessége folytán ilyen területeken felszíni vízhálózat nem vagy csak korlátozottan alakul ki. A karsztokból felszínre bukkanó víz ugyanakkor források és forrásokból táplálkozó vízfolyások eredete lehet.
A talajok minősége, genetikai típusa nagymértékben meghatározza vízgazdálkodási tulajdonságaikat: víznyelő, vízvezető, víztartó és vízraktározó képességüket (Szalai, 1989). A talajok vízgazdálkodási tulajdonságai viszont döntően befolyásolják - a talajok pillanatnyi nedvességellátottsága mellett és azzal együtt, hogy a csapadék milyen hányada szivárog a felszín alá, szivárog le a talajvízig, párolog el a talajból valamint a kapilláris emelkedés révén a talajvízből, ad felszíni lefolyást.
Lvovics vizsgálatai szerint a talajok víznyelő képességének növekedésével - évi átlagot tekintve - növekszik a csapadék felszín alatt és csökken a felszínen lefolyó hányada, egyúttal csökken a teljes lefolyó hányad is (Szesztay, 1980). Ha a talaj víznyelő képességének növekedésével a talaj víztartó képessége csökken, akkor a felszín alatti lefolyás a talajok vízgazdálkodási tulajdonságainak ilyen irányú változásával igen erőteljesen növekszik. Ennek eredményeképpen, jóllehet a felszínen lefolyó hányad csökken, a teljes lefolyás a kezdeti csökkenés után ismételten és erőteljese növekszik.
A talajok (és részben a domborzat) hatása a síkvidéki összegyülekezés folyamataira jól nyomon követhető a belvízképződés hazai, elsősorban alföldi viszonyaiban. A gyenge víznyelésű és gyenge vízvezető képességű talajokon a lehulló csapadék a felszínen reked, ami a víz lassú mozgása miatt ideiglenes felszíni vízborításokat (belvizeket) okoz. A nagy víznyelésű és vízvezető képességű talajokon a csapadék jó része beszivárog és lejut a talajvízig. A talajvíz mozgásakor - a terepadottságoktól függően - megtalálja azokat a mélyedéseket, a mélyvonulatokban kialakult semlyékeket, ahol felszínre bukkanva okoz elöntéseket. A belvizek keletkezésének első típusa a kötött talajokra, míg a második - a talajvízen keresztül támadó - típusa a laza homok talajokra jellemző.
A lehulló csapadék nagyobb hányada a növények testén keresztül jut vissza a légtérbe, ezért a növényzet fontos szerepet játszik a lefolyás és az összegyülekezés alakításában, a lefolyás felszíni és felszín alatti hányadának megoszlásában. Különösen számottevő szerepe van az erdőnek. Az átlagos évi lefolyás lefolyási tényezőjének szerkezetének változását az erdősültség függvényében a 9. ábra mutatja.
51 A különféle emberi tevékenységek ezeknek az adottságoknak a megváltoztatásával - tudatosan vagy akaratlan - a lefolyási folyamatokat is megváltoztatják.
Az urbanizációs folyamatokra jellemző területbeépítések koncentráltan és viszonylag nagy területen megváltoztatják a természetes térszínt. A természetes térszínt nagy területen felváltó mesterséges burkolatok (utak, építmények, háztetők) csökkentik a felszínt elérő csapadékot, a beszivárgást, számottevően növelik a felszíni lefolyást. A városbeépítések egykor természetes vízfolyásokat szüntetnek meg vagy adnak azoknak csatorna jelleget, az anyaglelőhelyek nyomán mesterséges, a természetes tavak tulajdonságaival közel sem rendelkező állóvizek alakulnak ki. A közlekedési útvonalak, különösen az autópályák és autóutak, a természetes összegyülekezési folyamatot gátolják, módosítják.
9. ábra. A vízháztartási elemek változása az erdőborítottság függvényében.
C csapadék, W tározódott vízkészlet, P párolgás, L lefolyás, felszíni (árvízi) lefolyás, L1, felszíni (árvízi) lefolyás, L2, felszín alatti (kisvízi) lefolyás.
A bányászatban mind a külszíni műveléseken, mind a mélyműveléseken szükség van vagy lehet a bányatér víztelenítésére, amellyel csökkentik a felszín alatti vizek szintjét. A talajvíz szintjének süllyedése hatással van a talajvíz fölötti háromfázisú zóna vízforgalmára, s azon keresztül mind a felszíni, mind a felszín alatti összegyülekezésre.
Az egykor természetes növénytakaró megbontása, különösen az erdőirtások a lefolyási folyamatok számottevő megváltozását okozzák. Az erdőirtások a felszíni lefolyás és szélsőségeinek megnövekedését idézik elő. A felszíni lefolyás növekedése a talajlepusztulás növekedéséhez is vezet. A lefolyás és az összegyülekezés folyamataira hatással van a mezőgazdasági művelésben megválasztott növényi kultúra, valamint a talajművelés módja is.
Tapasztalatok szerint egyedi csapadékok esetében - minden más feltétel azonossága mellett -
52 a legnagyobb felszíni lefolyást az ugar adja, amelyhez képes: a lefolyás ritkasoros növények termesztésekor 5-15%-kal, kalászosok termesztésekor 10-25%-kal, sűrűsoros növények és gyep termesztésekor 5-20%-kal, erdővel borított talajon 30-50%-kal kisebb a lefolyás a csapadék 10-40-mm tartományában. A talajvédő művelések (a lejtőre merőlegesen végzett művelés, a talajlazítással kiegészített őszi mélyszántás, a forgatás nélküli művelés, még inkább a sáncolás és teraszozás) a felszíni lefolyásnak a beszivárgás javára való csökkenéséhez vezet.
A vízfolyások a vízgyűjtőről összegyűjtött vizeket a mederben koncentrálva szállítja tovább. A vízfolyások medre - pontosított kifejezéssel az anyameder vagy középvízi meder - a terepnek az a többnyire jól elhatárolható része, amelyet a mozgó víz közepes vizek idején megtölt. A meder a vízgyűjtő legmélyebb részein - a völgyekben, a völgyek alján, kifejezett völgyek hiányában, a terep mélyvonulataiban - alakul ki. A medret az oldalrézsűk és a mederfenék határolja. A terep mederhez közvetlenül csatlakozó sávja a part, a part és a mederrézsűk metszésvonala a partél. Nagyvizek idején a víz kilép a középvízi mederből és a csatlakozó terep egy részét, az árvízi medret, kitöltve vonul le. A levonuló nagyvíz által ténylegesen elöntött vagy (árvédelmi töltések megléte esetén) potenciálisan elönthető területek alkotják a vízfolyás árterét.
A vízfolyásra - a vízmozgásra - merőleges átfolyási felület a meder keresztszelvényét jelöli ki. A keresztszelvény alakja igen változatos és változó egy adott vízfolyás hosszmentén is.
Alakja szoros összefüggésben van egyfelől a vízfolyás mozgási energiájának nagyságával, másfelől a medret alkotó kőzet minőségével. A vízfolyások hegyvidéki szakaszain a nagyobb mozgási energia következtében a meder lefelé mélyül és viszonylag keskeny. A síkvidéki területekre kiérve a vízfolyás a medrét inkább oldalirányban alakítja, ezért itt a széles és többnyire lapos medrek a jellemzőek.
A forrástól induló és valamely befogadó vízfolyásig húzódó vízfolyásnak mind mederesése, mind a mozgó víz felszínesése a vízfolyás hosszmentén csökken. A legnagyobb esések a vízfolyás felső szakaszán alakulnak ki, ennek megfelelően itt van a vízmozgás legnagyobb sebessége, valamint fajlagos - egységnyi vízhozamra eső mozgási energiája. A felső, hegyvidéki szakaszt elhagyó vízfolyás sebessége, ezzel együtt fajlagos energiatartalma is fokozatosan csökken. Ennek egyik következménye, hogy a felső szakaszon termelt hordalékot a hegyvidékről kilépő vízfolyás sok esetben hordalékkúpok alakjában lerakja.
53 Síkrajzi értelemben a vízfolyások medre különböző görbületű vízfolyásszakaszok váltakozása, azaz a vízfolyás kanyargó. A kanyarulatokat összekötő, többé-kevésbé egyenes átmeneti szakaszokon a meder közel szimmetrikus. Ezzel szemben a kanyarulatokban a meder - a kanyarulat csúcsa felé haladva egyre inkább - aszimmetrikussá válik. A homorú part közelében a vízmélységek (és vízsebességek) nagyobbak, mint a domború part közelében. Ha a kanyarulat hossza meghaladja a kanyarulat kezdő- és végpontja közti távolság felével, mint sugárral rajzolt félkör ívét, a kanyarulatot meandernek, ezt meghaladó eltérés esetén túlfejlett kanyarulatnak nevezzük. Ha a folyó a túlfejlett kanyarulatokat átvágja vagy azt a folyószabályozáskor mesterségesen megteszik, a levágott kanyarulatokból holtágak alakulnak ki, amelyeknek megszűnik a közvetlen kapcsolata a vízfolyás medrével.
A vízmozgás sebessége adott szelvényekben a vízmélység függvényében változik. A legnagyobb sebesség a vízfelszínhez közel, de annál valamivel lejjebb alakul ki. Legkisebb a sebesség a mederfenék közelében. A sebességek oldalirányban is változnak. A legkisebb sebességek partközelben, a legnagyobbak egyenes vízfolyásszakaszokon a vízfolyások közepén, kanyarulatokban a domború partok közelében alakulnak ki. A legnagyobb sebességű helyeket összekötő vonal a sodorvonal. A vízfolyások sebességeloszlása a hordalékforgalmat és a mederalakulásokat erősen befolyásolja.
A vízsebesség mérésére a forgóműves vagy forgószárnyas sebességmérő szolgál. A műszer érzékelő része a vitorla (forgószárny), amely az áramló vízbe helyezve az áramlás sebességével arányos számú forgást végez. A műszert úgy alakították ki, hogy a fordulatszám mérhető. Általában 20 fordulat megtétele után a műszerben elhelyezett áramkör zár és egy jelzőt (többnyire csengőt) hoz működésbe. A jelzések közt eltelt idő mérhető. A fordulatszám és az idő hányadosa megadja az egységnyi időre jutó fordulatszámot, ami arányos a vízsebességgel. Az egységnyi időre jutó fordulatszám alapján a sebesség a kalibrálási egyenlettel kiszámítható, amelyet laboratóriumokban az ún. kalibráló mérésekkel állítanak elő. A műszerenként is eltérő kalibrálási egyenleteket időnként felülvizsgálják, és szükség esetén korrigálják (Starosolszky, 1976).
A vízjárás
A vízfolyások vízjárását - a medrükben szállított vízmennyiség időbeli alakulását a vízszintek (vízállások) és a vízhozamok időbeli változásával jellemzik.
54 A vízfolyások (és az állóvizek) vízállásának vagy vízszintjének mérésére a többnyire 2 cm-es beosztású, folyamatos illcm-esztésű vízmércelapokból álló vízmércék szolgálnak. Ezeket a meder vagy a mederrézsű erre kiképzett helyein vagy a vízfolyások, állóvizek műtárgyain (hidak, zsilipek, partfalak) helyezik el függőlegesen vagy az oldalrézsűt követve ferde helyzetben. A vízmérce ún. 0 pontjától fölfelé pozitív, lefelé negatív értékek olvashatók le. A vízmércét úgy helyezik el, hogy a 0 pontja nagyjából egybeessen a vízmérce telepítését megelőzően az adott helyen előfordult legkisebb vízszinttel. Ha a vízmérce elhelyezését követően a korábbinál alacsonyabb vízszint fordul elő, úgy a mérceleolvasás negatív. Fontos követelmény a vízmérce 0 pontjának állandósága, amit az időszakosan elvégzett mérésekkel ellenőrizni kell.
A fontosabb vízfolyásokon folyamatosan regisztráló, ún. rajzoló vízmércéket helyeznek el.
A rajzoló vízmércék működésének alapelve hasonló a csapadékíróéhoz. Az úszói rendszerint a parton megépített aknában helyezik el, az akna egy összekötő csővel hidraulikai kapcsolatban van a mederrel és annak teltségével. Az úszós vízszintjelző magassági helyzetét az úszóra erősített írótoll egy óraszerkezettel mozgatott papírszalagon rögzíti. A korszerű rajzoló vízmércék a mérési jeleket számítógépi átvitelre is alkalmas tárolóban rögzítik. Az adatok távjelző segítségével is átvihetők.
A vízfolyások medrében (át)folyó víz másik alapvető jellemzője a vízhozam. A vízhozam a vízfolyás adott vízálláshoz tartozó keresztszelvényén egységnyi idő - 1 másodperc - alatt átfolyó vízmennyiség és m3/s-ban vagy 1/s-ban fejezik ki. A vízhozam az átfolyási keresztszelvény [m2] és a szelvényen átfolyó víz középsebességének [m/s] szorzata. A vízhozammérés az átfolyási keresztszelvény és a sebességek mérésére tagolódik.
A vízhozam mérésekor mérik az átfolyási keresztszelvényt. A vízfolyás fölött a víztükör szélességétől is függő távbeosztással ellátott szelvénykötelet feszítenek ki úgy, hogy a szelvénykötélen való beosztás kezdőpontja a víztükör bal parti szélével essen egybe. A kezdőponttól a szelvénykötél szerinti beosztás alapján mérhető távolságokban ún. függélyeket jelölnek ki, amelyekben mérőrúd vagy megfelelő nehezékkel kifeszített mérőkötél segítségével mérik a vízmélységet. A vízszéltől mért távolság és a függélyekben mért vízmélység alapján a mederfenék vonala, a víztükör bejelölésével az átfolyási keresztszelvény kirajzolható (10. ábra). Ez lehetőséget ad a keresztszelvény területének számítására. A függélyeket a vízfolyás nagysága függvényében megfelelő előírások szerint választják ki.
55 A vízsebességeket ugyancsak a vonatkozó szabványok által meghatározott számú függélyekben, meghatározott számú és kiosztású mérőpontokban mérik. Kellő számú vízsebességmérés alapján kiszámítható a szelvény egészének vagy adott részének középsebessége.
A vízfolyás adott szelvényében a vízhozam és a hozzá tartozó, egyidejű vízálló között viszonylag szoros, nem lineáris kapcsolat van, ami nagyobb számú jól meg választott egyedi mérés alapján megszerkeszthető. Az összefüggés az ún. vízhozamgörbe (Q-H görbe), amelynek segítségével bármely ismert vízálláshoz több-kevesebb pontossággal meghatározható a vízhozam értéke. A vízállás-vízhozam kapcsolatának pontossága nagymértékben növelhető a vízszintesések figyelembevételével, az ún. háromváltozós vízhozamgörbe előállításával.
10. ábra. A vízfolyás keresztszelvénye
Elsősorban kisebb vízfolyásokon és mesterséges csatornákon a folyamatos vízhozamészlelés céljából speciális mérőműtárgyakat alakítanak ki. A medret keresztirányban elzáró mérőbukó használatakor a bukó mögött a víz felduzzad és megnövekedő vízszint mellett folyik át, „bukik" át a duzzasztást előidéző műtárgyon. A mérés szempontjából az átbukás akkor jó, ha a duzzasztó alatt kialakult vízszint nem befolyásolja a felvízi vízszintet, azaz az átbukás szabadon folyik. Ebben az esetben a bukó előtti vízszint (vízállás) és a vízhozam között egyértelmű kapcsolat van. Ez az összefüggés kalibráló mérésekkel, nagy pontossággal megszerkeszthető vagy közvetlenül következik a műtárgy hidraulikai kialakításából. A mérőműtárgyak egy másik alapvető típusa a mérőszűkület (pl. a Venturi- vagy Parshall-csatorna). A mérőszűkületekben ún. rohanó vízmozgás alakul ki, ami megteremti a feltételét annak, hogy a szűkület fölötti szakaszon észlelt vízszint (vízállás) és a vízhozam között egyértelmű összefüggés alakuljon ki. Mind a mérőbukó, mind a mérőszűkület alkalmazásakor a vízhozammérés így lényegében a vízállás észlelésére egyszerűsödik.
56 A napi (esetenként sűrűbben észlelt) vízállások vagy a vízállások alapján a vízhozamgörbe segítségével számított napi vízhozamok idősora a vízjárásgörbe. A vízjárásgörbe szemléletesen mutatja a vízfolyás állapotváltozásainak jellegzetes vonásait. Leolvasható róla pl. a vízállás- (vízhozam-) változás adott évi vagy többéves tartománya, az ún. vízjáték, a vízállás vagy vízhozam éven belüli alakulásának jellegzetes vonásai, a szélső értékek megjelenési időpontjai, kijelölhetők a nagyvízi (árvízi) és kisvízi időszakok. A különböző észlelőhelyek vízjárás görbéinek összehasonlításával értékelhetők az egyes vízfolyások vízjárásának eltérései, összehasonlítható a vízfolyások között a vízjárás vízfolyásonként vagy vízföldrajzi régiónként sokszor igen eltérő természete.
A vízjárásban két alapvető időszak különböztethető meg: a nagyvízi és a kisvízi időszak. A nagyvízi időszak árhullámait a felszíni táplálás eredményezi, amikor a nagy mennyiségű vagy/és intenzitású csapadékot követően a viszonylag gyorsan végbemenő összegyülekezés révén nagy mennyiségű víz húzódik le a mederbe. Az árhullám áradó, tetőző és apadó szakaszból áll, nagysága a tetőző vízszinttel (vízállással), az árhullám időtartamával és a víz tömegével jellemezhető. Az árhullámok mederbeli levonulásuk folyamán ellapulnak, azaz a folyó mentén előrehaladva időtartamuk megnő a tetőző vízállás (illetve a tetőző vízálláshoz tartozó vízhozam) csökkenése mellett. Az árhullámok idején a vízsebességek is megnövekednek.
Mellékvízfolyás felvételekor az árhullámok viselkedését a mellékfolyón levonuló árhullám, a mellékvízfolyás nagyságának függvényében, eltérő mértékben befolyásolja. A Tisza felső szakaszán pl. az árhullámok elsősorban magának a Tiszának és legfőbb mellékfolyóinak, a Szamosnak és esetenként a Turnak az árhullámai befolyásolják. A Tisza középső szakaszán jelentős a Bodrog, míg az alsó szakaszán a Kőrösök és a Maros árhullámainak a viselkedése.
Az árhullámok közötti időszakokban a vízfolyást elsősorban a felszín alatti összegyülekezésű vizek táplálják.
A vízjárás - a vízállás és a vízhozam ingadozása - jól követi az éghajlati elemek, elsősorban a csapadék és a hőmérséklet járását. Vízfolyásaink vízjárásában a vízgyűjtő csapadék és hőmérséklet járásának jellegzetessége jól visszatükröződik. Nagyobb és magasabb hegységekkel is fedett vízgyűjtőkben a legnagyobb, tartós árhullámok általában a tavaszi hóolvadás idején, többnyire a hóolvadással együtt járó esőcsapadékokat követően alakulnak ki. Kisebb, alacsonyabb vízgyűjtőkben, ahol számottevő tartós hókészlet sem alakul
57 ki vagy az időközi olvadásokkal eltűnik, a jelentősebb árhullámokat inkább a rövid idejű intenzív csapadékok váltják ki.
A hőmérséklet növekedése a párolgás növekedéséhez vezet, aminek következtében csökken a mederbe lehúzódó vízmennyiség. A tartós és különösen alacsony vízszállítású kisvízi időszakok többnyire hosszan tartó csapadékhiányok és azokat kísérő melegek idején fordulnak elő. A kisvízi időszakokban nem csupán a vízhiány, jelentkezik, de a vízmozgások csökkenése és egyéb okok együttes eredményeképpen csökken a vízfolyás természetes öntisztuló képessége is, ezért a kritikus vízminőségi állapotok is ezekre a kisvízi időszakokban jellemzők.
A tavak
Magyarországon mintegy 1200 természetes és mesterséges tó van, amelyek együttes felülete mintegy 900 km2, az ország területének kevesebb, mint 1%-a. Kiemelt jelentősége három nagy tavunknak, a Balatonnak, a Fertő tónak és a Velencei-tónak van, amelyek együttes felülete 902 km2. A Fertő tó 198 km2-nyi felülete Ausztriára esik. A három nagy tavat leszámítva a tófelületekből 78 km2 (43%) jut a halastavakra, 15 km2 (8%) a tározókra, bányagödrökben kialakult mesterséges eredetű tavakra, 46 km2 (25%) a folyók holtágaira és 45 km2 az egyéb természetes tavakra. A tavaink - néhány, elsősorban völgyelzárással létesített mesterséges tó kivételével - kis vízmélységűek, felületükhöz képest kevés a bennük tározott vízmennyiség.
A tavak vízszintje, az adott vízszinthez tartozóan a tóban tárolt víz mennyiség időben változó. Ez a változás határozza meg a tavak vízjárását. A tavakat részben felületükre hulló csapadék, részben a tó vízgyűjtőjéből érkező felszíni és felszín alatti hozzáfolyás táplálja. A vízfelületi párolgás, valamint a tóból való elfolyás (kifolyás) a tó vizét fogyasztja. A csapadék, a hozzáfolyás, mint a tó vízbevétele, a párolgás és az elfolyás, mint a tó vízkiadása együttesen alakítják a tó vízforgalmát és vízmérlegét. Ha valamely időszak alatt a vízbevétel meghaladja a vízkiadást, a tóban tárolt víz mennyiség és ezzel együtt a vízszint növekszik, ellenkező esetben csökken.
A tavak természete tekintetében meghatározó a sokévi átlagos vízmérlegük alakulása (Szesztay, 1963). Ha a tó vízfelületére hulló csapadék mennyisége meghaladja a vízfelületi
58 párolgást, a tó hozzáfolyás nélkül is fennmarad, sőt a párolgást meghaladó csapadékrész kifolyást is lehetővé tesz a tóból. A tó forrástó. Ha viszont a párolgás nagyobb, mint a csapadék, a tavat csupán a tó vízgyűjtőjéről érkező hozzáfolyás tartja fenn. A hozzáfolyás sokszor csak a párolgás kielégítésére elegendő, és nincs elegendő vízfölösleg a tó kifolyásának táplálásához. Az ilyen tavaknak csak hozzáfolyásuk van, de nincs kifolyásuk, azaz a tavak lefolyástalanok, zárt tavak. Számos hazai tavunk, elsősorban az Alföldön, lefolyástalan tó, de nagy tavaink közül a Fertő tó is lefolyástalan. A Balaton vízbevétele sokévi átlagban 1510 mm, amelynek nagyobb része, 870 mm távozik párolgás és kisebb része 640 mm kifolyás révén.
A párolgás a tóba szállított hordalékot nem viszi magával, szemben a kifolyással. Azokban a tavakban, amelyeknek a vízfogyasztásában a párolgás jut túlsúlyba a kifolyással szemben (vagy válik kizárólagossá), megnövekszik a sótartalom, a tavak elszikesednek. A tó vízforgalma, vízmérlege alapvetően meghatározó a vízminőség alakulásában is. A vízfolyásokon létesített átfolyásos tavak vagy tározók erőteljesebb vízforgalma bizonyos mértékig lehetővé teszi a tómeder „átmosását". Hasonlót tapasztalhatunk a holtágakban, amikor az időszakos vízbeeresztések kellő vízmozgást idéznek elő a holtágak medrében.
Tavainkban a csapadék, a párolgás, a hozzáfolyás időbeli változása szabja meg a vízszintek és a vízmennyiség időbeli változását, a tó vízjárását. A tavaink vízjárása nagyvonalakban hasonló a vízfolyásaink vízjárásához. A téli félévben, amikor a párolgás jelentősen csökken, a tó felületére hulló csapadék az érkező lefolyással együtt a vízszint emelkedését eredményezi.
A tavak legmagasabb vízszintjei tél végén, tavasszal alakulnak ki. A nyári félévben a
A tavak legmagasabb vízszintjei tél végén, tavasszal alakulnak ki. A nyári félévben a