Komplex vízgazdálkodáson mindazoknak a tudatos, emberi beavatkozásoknak az összességét értjük, amelyeket egy kijelölt térség vagy terület adott vízháztartási helyzetének fenntartására, vagy megváltoztatására kifejtenek a vízzel szemben támasztott társadalmi szükséglet kielégítése céljából úgy, hogy ezek a beavatkozások ne sértsék se a rendelkezésre álló vízkészleteket, se az egyéb fennálló vízigények teljesítését. A komplex vízgazdálkodás tehát az adott térségben a víz minden előfordulási formájára és a lehetséges vízhasználatok mindegyikére kiterjedően vizsgálja, tervezi és szervezi a víz felhasználását. Olyan átfogó szemléletű és hosszú távú gondolkodást igénylő tevékenységet jelent, amely a vízháztartási viszonyok gondos, mindenre kiterjedő mérlegelésével avatkozik csak be a fennálló egyensúlyba és tesz lépéseket annak megváltoztatására oly módon, hogy a kialakuló új egyensúlyi helyzet nehézség és káros következmények nélkül fenntartható legyen. Tipikusan komplex szemléletet kíván a nagytérségi vízgazdálkodás, amely egy nagyobb területet, rendszerint több gazdaságot és több településhez tartozó térséget érintő vízgazdálkodás céljából végzett átfogó műszaki beavatkozások rendszere. A komplex vízgazdálkodás olyan értelemben is összetett, hogy nem csak a vízzel összefüggő különféle igényeket igyekszik összehangolni, hanem tekintettel van a területen folyó gazdálkodásra és az ott jelentkező környezetvédelmi, táj- és természetvédelmi szempontokra is.
Az ember létét és jólétét megalapozó termelési, gazdálkodási tevékenysége az adott természeti erőforrás-rendszerben zajlik, amelynek fő összetevői a légkör, a talaj és a víz. Az új növényi biomassza előállítása a mezőgazdasági, a kertészeti, az erdőgazdasági termelésben, de a táj építészetben is mindig és mindenütt a természeti erőforrásokkal való - tudatos, vagy kevésbé tudatos - gazdálkodás révén valósul meg. A természeti erőforrásokkal való minél tudatosabb és előretekintőbb gazdálkodás minden esetben szélesebb és összetettebb feladatot jelent, mint azok egyszerű hasznosítása. Bele tartozik a káros jelenségek elhárítása, az erőforrás-rendszer kedvezőtlen elemeinek a kiiktatása éppúgy, mint a céloknak nem megfelelő rendszerelemek megjavítása, magújítása, nemegyszer hatásuk növelése is. Mindazt a tartós hatású emberi beavatkozást, amely a légkört, a földfelszínt (talajt) és a vízháztartást - külön-külön vagy együttesen, így kölcsönhatásaikat is - kedvező irányban befolyásolja, illetve módosítja, meliorációnak nevezünk.
158 Az ember által fenntartott és irányított ökológiai rendszerekben a termelést számos természeti tényező korlátozhatja. Így például a terület vízszintes és függőleges (domborzati) tagoltsága, amelynek hatásai a kedvezőtlen táblaméretekben, táblaalakokban, a rosszul kialakult vagy kialakított út-, illetve árokrendszerben, a gépi művelésre való alkalmatlanságban vagy korlátozott alkalmasságban, a táblán belüli kedvezőtlen környezeti viszonyokban mutatkoznak meg. Korlátozóak az időjárási tényezők ingadozásai, az éghajlati szélsőségek is, amelyek különösen a csapadék, a hőmérséklet, a szélviszonyok és a napfénytartam alakulásában jelentkeznek. Nehézséget jelentenek a talaj kedvezőtlen fizikai és kémiai tulajdonságai, elsősorban a talaj rossz szerkezete, a pH és a sótartalom alakulása.
Korlátozóan hatnak a hidrológiai tényezők és azok interakciói is, például a káros víztöbbletek, a tartós vízhiány és a rossz vízminőség.
Ezek a korlátozó hatások abban nyilvánulnak meg, hogy; az adott termőhely viszonyai - nem elégítik ki a termesztett növény (faj, fajta) biológiai igényeit;
- veszélyeztetik a rendszer saját megújuló képességét (talajpusztulás, leromlás);
- veszélyeztetik, rontják vagy kizárják a megfelelő termesztéstechnológia alkalmazását, aminek következtében romlik a ráfordított munka hatékonysága.
A melioráció célja a földhasználatot korlátozó valamely természeti tényező hatásának tartós javítása, a káros, illetve kedvezőtlen hatások lényeges és tartós mérséklése vagy megszüntetése abból a célból, hogy:
- fenntarthassuk az adott földhasználat és a hozamok jelenlegi szintjét;
- a meglévő földhasználat módosításával növeljük a terméshozamokat;
- azonos vagy módosított földhasználat folyamán csökkentsük a fajlagos termelési ráfordításokat.
A melioráció feladata adott területen a földhasználat értékének - más megfogalmazásban a mezőgazdasági terület teljesítőképességének (agro-ökológiai potenciáljának, AÖP)
- tartós növelése,
- a földhasználat módosítása, - a hozamok növelése,
- a költségek csökkentése, illetve - a termelési biztonság fokozása által.
Agro-ökológiai potenciálnak (AÖP) nevezzük a termőhely teljesítőképességét, amelyet valamely referencianövény ott elért maximális termése fejez ki valamilyen valószínűséggel
159 akkor, ha a termést nem a faj vagy a fajta biológiai termőképessége, illetve az alkalmazott termesztéstechnológiája limitálja, hanem a természeti környezet valamelyik tényezője. Értéke nem abszolút és nem örök, tehát időben és a körülmények változásával változhat.
Mértékegysége t/ha (Petrasovits. 1989).
A meliorációnak fizikai, kémiai és biológiai eszközei vannak, ezek együttes al-kalmazásakor beszélünk komplex meliorációról. A melioráció komplexitása a melioráció egyes elemeinek leghatékonyabb tér- és időbeli kombinációját (arányait, sorrendjét) is jelenti.
Ha szakmailag kívánatos is ezek együttes megvalósítása, ökonómiailag azonban ez nem mindig előnyös, illetve indokolt, tehát fontos az előzetes gazdaságossági elemzés. A komplex melioráció folyamán számos feladat, illetve beavatkozás végrehajtásáról kell dönteni, mindig az adott hely vagy térség jellegzetességeinek megfelelően.
A melioráció elvi rendszerén belül
a légköri meliorációhoz tartoznak:
- a szélhatás elhárítása, mérséklése, vagyis a szélerózió elleni védekezés, - a fagyelhárítás, illetve mérséklés (fagyvédelem),
- a jégelhárítás, a jégeső és a jégverés elleni védelem, - a levegőminőség javítása,
- a légköri aszály elhárítása, mérséklése;
a földfelszíni meliorációhoz tartoznak:
a területrendezés, amelynek munkái:
- a tereprendezés,
- a táblahatárok kialakítása,
- az út- és árokhálózat kialakítása, az utak stabilizálása, a fölösleges utak, árkok megszüntetése,
- az elhagyott tanyahely, épületek helyének elegyengetése, - különféle terep- és műtárgyak elhelyezése,
- vízmosáskötés;
a talajvédelem, a víz- és szélerózió elleni védekezés, amelynek leggyakoribb munkái:
- a sáncolás, a teraszolás, - övárok, övgát készítése,
- gyepes vagy burkolt vízlevezetők kialakítása;
160 - a talajjavítás, a savanyú, a szikes, a homoktalajok javítása (meszezéssel, gipszezéssel, mélylazítással, szervesanyag-bevitellel stb.);
- a rekultiváció: az emberi tevékenység hatására (pl. bányászat) megsérült talajú területek ismételt termővé tétele, eredeti, vagy ahhoz hasonló mértékű teljesítőképességének helyreállítása, rajtuk a környezetkárosító hatások megszüntetése;
a hidromeliorációhoz tartoznak azok a beavatkozások, amelyek azt célozzák, hogy ne a víz legyen a termést, illetve a termelést korlátozó tényező, vagyis
- a vízrendezés, a felszíni és a felszín alatti káros, fölösleges vizek elvezetése, - az öntözés, a vízhiány pótlása,
- a vízminőség javítása (vízminőség-védelem);
a biomeliorációhoz tartoznak mindazon módszerek, amelyek az élő szervezetek segítségével védik, illetve javítják egy adott terület teljesítőképességét, pl.
- a tuskóeltávolítás mikroszervezetekkel (pl. gombákkal: laskagomba), - a káros sók (pl. nehézfémek) kivonása növényekkel talajból, vízből, - a talajvíz-szabályozás biológiai „drénekkel" (pl. egyes fafajokkal),
- a talajszennyezést jelző (indikátor) növények alkalmazása környezetminősítésre, - a gyenge termékenységű területek rekultivációja speciális, extenzív körülmények
között is megélő növényekkel, - a szennyvíztisztítás növényekkel.
Lényegében a biomelioráció részeként tarthatjuk számon az erdészeti meliorációt, amely a természetes erdők visszaállítását (különösen a vízgyűjtő területek felső részén vagy éppen mélyebb fekvésű területeken), a faültetvények telepítését (elsősorban mezőgazdaságilag eredményesen nem művelhető területeken, illetve bizonyos célból, pl. szennyvíztisztítás), fasorok, facsoportok, erdősávok létesítését (pl. mezővédő erdősávok, szélerózió elleni védelem) és vízvédelmi erdők, faültetvények (pl. árterületeken) telepítését foglalja magában.
Az előzőekből látható, hogy a vízgazdálkodás számos eleme és beavatkozása egyben a melioráció része is, tehát szoros kapcsolat van közöttük, bár egyenlőségjel nem tehető a két fogalom által takart folyamatok és beavatkozások közé. Azt mondhatjuk, hogy vannak tevékenységek, amelyek mindkét területhez egyaránt tartoznak (pl. vízrendezés, öntözés),
161 vagyis ezeken keresztül kapcsolódik egymáshoz a melioráció és a vízgazdálkodás, de vannak mindkettőnek sajátos, a másikhoz nem tartozó feladatai is.
Irodalom
Barna B.-Kardos M. (1990): A vízkészlet-gazdálkodás korszerűsítése. Vízügy Közlemények, 4.
Benedek P.-Literáthy P. (1979): Vízminőség-szabályozás a környezetvédelemben. Műszaki Könyvkiadó, Budapest
Dávid L. (1989): Vízkészletgazdálkodás (A vízkészlet-vízigényegyensúly folyamatszabályozással). Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöktovábbképző Intézet, Budapest
Domokos M. (1989): Az összesítő vízgazdálkodási mérleg mennyiségi oldalának elmélete. Vízügyi Közlemények, 4.
Domokos M.-Tarnóy A. (1993): A felszíni vizekkel való magyarországi gazdálkodás és reménybeli jövője.
Hidrológiai Közlöny, 6.
Felföldy L. (1987): A biológiai vízminősítés. Vízügyi hidrobiológia, 16. OVH-VGI kiadvány, Budapest
Járó Z. (1980): Intercepció a gödöllői kultúrerdei ökoszisztémában. Erdészeti Kutatások I. Kötet, (7-18.), Budapest
Katona E. (szerk. - 1984): A vízminőségi kárelhárítás kézikönyve. VÍZDOK, Budapest Katona E. (szerk. - 1989): A vízminőség-szabályozás kézikönyve. AQUA Kiadó, Budapest Liebe P. (szerk. - 1994): Magyarország vízkészleteinek állapotértékelése. VITUKI, Budapest
Orlóczi I. (1991): Széchenyi programtervezői munkálkodása és a vízgazdálkodás tervezése. Vízügyi Közlemények, 3-4.
OVH (1984): Országos Vízgazdálkodási Keretterv, Budapest
Petrasovits I. (1988): Az agrohidrológia főbb kérdései. Akadémiai Kiadó, Budapest
Petrasovits I. (szerk. - 1989): A vízgazdálkodás és a melioráció agronómiai kérdései. Egyetemi jegyzet. GATE, Gödöllő
Rácz J. (1981): Az erdő szerepe a vízgyűjtő területek vízháztartásában. Az erdő és víz c. munkaértekezlet, 1980.
Sopron kiadványa, MTA VEEAB, Veszprém
Rácz J. (1984): Vízgazdálkodás. Egyetemi jegyzet, EFE Jegyzetsokszorosító, Sopron
Szalai Gy. (1984): A vízgazdálkodási és melioráció műszaki alapjai. GATE, Mezőgazdaságtudományi Kar, Gödöllő
Szesztay K. (1976): A vízigényszabályozás körvonalazása. Vízügyi Közlemények, 3.
Szesztay K. (1980): A vízgazdálkodás vízháztartási adottságai Magyarországon. Vízügyi Közlemények, 3.
Szesztay K. (1995): A víz szerepe a természetben és a társadalomban. Vízügyi Közlemények, 1-2. (107-111.) Tarnóy A. (1990): A vízkészlet-gazdálkodás időszerű feladatai. Vízügyi Közlemények, 3.
Vermes L. (1993): Hulladékgazdálkodás, hulladékhasznosítás. Mezőgazda Kiadó, Budapest
162 VÍZDOK (1980): Vízkészletgazdálkodási és vízikörnyezet-védelmi értelmező szótár, Budapest
Zsuffa I. (1984): Műszaki hidrológia. Tankönyvkiadó, Budapest
163