A testi természet észlelése

Az az észlelés, amely alapján bizonyossá válik, hogy a világnak nincsenek határai, a világ egészére vonatkozik. A karteziánus filozófia kontextusában ekkor a res extensa megismeréséről van szó. A res extensa a test avagy az anyag, amelynek legfőbb attribútumai a kiterjedés, az alak és a mozgás. Mivel ezek elválaszthatatlanok attól a dologtól, amelytől

205 Ez a latin szöveg (a conceptu rerum adaequato) francia fordítása, amely inkább magyarázat.

206 Jean-Marie Beyssade tovább pontosítja a felfogás (conceptio) jelentését: „A felfogás nem azonos a megértéssel, tehát hogy átöleljük a tárgyat teljesen megkerülve azt, hanem inkább annak megérintésével azonosíthatjuk. A concipere a capere-ből származik, ami megragadást jelent. A felfogáshoz meg kell ragadni egy jelen lévő tartalmat ahhoz, hogy ideáját megtöltsük vele. Az idea ekkor válik fogalommá” (Beyssade 2001, 276). Az a meghatározás, amelyet Jean Laporte ad a felfogásnak nagyon hasonló ehhez: „A felfogás ugyanaz a szellemi dolgokhoz képest, mint ami a képzelet a testi dolgokhoz képest: egy ’reprezentáció’ (amikor a reprezentáció teljes és adekvát, akkor a concipere comprehendere-vé válik)” (Laporte 1951, 29-30).

létüket kapják, nevezetesen a testtől avagy az anyagtól, ezért sem a kiterjedés, sem az alak, sem a mozgás nem létezhetnek önállóan, egy test nélkül. Ebből az is következik, hogy vákuum (azaz test nélküli kiterjedés) nem létezhet, és hogy a tér és a testi avagy anyagi kiterjedés egy és ugyanaz a dolog. A világ ezért összességében tekintve egyetlen testet képez.

A világ észlelése tehát a testi szubsztancia észlelésével azonos annak ideáján keresztül.

Descartes érvének megértéséhez azt kell tisztán látnunk, hogyan képes az elme a testi természet vagy testi szubsztancia egészét észlelni a maga összességében vagy teljességében.

Mielőtt ennek vizsgálatába fognánk, tisztáznunk kell, hogy az Alapelvek II, 21-ben ismertetett érvet a második rész legelején (PPh II, 1) megelőzi egy bizonyítás a testi természet létére vonatkozóan. Descartes itt lényegében összefoglalja azt az érvelését, amelyet a Hatodik elmélkedésben már kifejtett a fizikai valóság elmefüggetlen létének igazolására. Ez az érv egyrészt az érzékelés mechanizmusának működésén, másrészt az isteni igazmondáson alapul.

Descartes az érzékelés mechanizmusát passzivitásként (vagy szenvedélyként)²⁰⁷ írja le, amelynek az a lényege, hogy az érzéki észlelések akaratunktól függetlenül rákényszerítik magukat az észlelésünkre. Ez a passzivitás azt jelenti, hogy minden esetben, amikor érzékelésünk révén testeket észlelünk a minket körülvevő világban, akkor az a bizonyosságunk támad, hogy ennek az észlelésnek a forrása valami tőlünk független tárgy:

„saját magunkban tapasztaljuk, hogy minden, amit érzékelünk, valamilyen más dologból származik, mint a gondolkodásunk, mert nem áll módunkban előidézni, hogy inkább az egyik érzetet érezzük, mint a másikat, ez pedig ettől a dologtól függ, aszerint, hogy az érzeteinket hogyan érinti” (PPh II, 1, AT IX-2, 63, Descartes 1996a, 71). Világosan és elkülönítetten észlelünk tehát „egy hosszúságban, szélességben és mélységben kiterjedt anyagot, amelynek a részei eltérő alakot öltenek s különféleképpen mozognak”, és „ezt az anyagot Istentől és a gondolkodásunktól különböző dologként fogjuk fel” (ibid.). Ha ezt a bizonyosságunkat összekapcsoljuk azzal, amit Descartes a Harmadik elmélkedésben bizonyít, hogy tudniillik Isten tökéletes, és nem csap be bennünket világos és elkülönített megismeréseink vonatkozásában, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy valóban „van egy bizonyos hosszúságban, szélességben és mélységben kiterjedt szubsztancia, amely jelen van a világban az összes tulajdonságával együtt, amelyekről tudjuk, hogy nyilvánvalóan hozzá tartoznak”

(PPh II, 1, AT IX-2, 64, Descartes 1996a, 72). Mindebből az következik, hogy az érzékelés által megjelenített testek az elmében az anyagi és testi természetnek az ideái, és nem csupán olyan testek ideái, amely akár a tiszta matematika tárgyai is lehetnének. Másként mondva,

207 Lásd erről A lélek szenvedélyei §19.

bizonyos, hogy az érzékelés által megjelenített ideák reális, az elmén kívül létező testeket jelenítenek meg.²⁰⁸

Azt is pontosítanunk kell, mit jelent Descartes számára az érzékelés. Az érzékelés egy az elmére jellemző megismerési módok közül. A Szabályokban Descartes hangsúlyozza, hogy az elme megismerő ereje (vis cognoscens) egységes, de az alapján, hogy mire irányul a megismerés, különböző észlelő képességeket tudunk megkülönböztetni benne: „Ugyanazt az erőt nevezzük e különböző működései szerint tiszta értelemnek, vagy képzeletnek, vagy emlékezetnek, vagy érzékeknek; tulajdonképpen azonban elmének (ingenium) nevezzük” (AT XII, 416, Descartes 1980, 131²⁰⁹). Az elmén kívüli testi természet megismeréséhez három észlelő képességre is szükség van: az érzékelésre, a képzeletre és a tiszta értelemre. Az érzékelés az a mechanizmus, amelynek során a külső valóság fizikai hatást gyakorol az érzékszervekre, majd ezek idegi közvetítések útján mentális tartalmakká alakulnak át. A testi dolgok érzékelése elsősorban a látással történik: az elme a testeket képek formájában észleli.

A Hatodik elmélkedés meghatározása szerint a képzelet „a megismerés képességének egyfajta alkalmazása valamely testre” (AT VII, 72, Descartes 1994, 89), amiből világosan kitűnik, hogy a fizikai testek észlelésében az érzékelés mechanizmusa elválaszthatatlanul összekapcsolódik a képzelet működésével. A testek megismeréséhez továbbá a tiszta értelemre is szükség van. A test megismerése kapcsán Descartes így ír Erzsébet hercegnőnek:

„a test, tehát a kiterjedés, az alakok és a mozgás, megismerhető egyedül a tiszta értelem által is, de sokkal jobban a képzelettel segített értelem által” (Erzsébetnek, 1643. június 28, AT III, 691, Descartes 2000, 113). A tiszta értelem a test kapcsán azokat a testi jellemzőket ismeri meg, amelyeket Descartes a 12. szabályban egyszerű természeteknek (natura simplex), az Erzsébet hercegnőhöz írott levelekben (1643. május 21 és június 28.) egyszerű fogalmaknak (notion primitive) nevez. Ezek a kiterjedés, a mozgás és az alak, amelyeket „csak a testben lehet megismerni” (AT X, 419, Descartes 1980, 133). Ezekhez járul még a létezés, a tartam és az egység, amely a nem testi észleleteket is jellemzi. Ezek az egyszerű természetek olyan

208 Lásd ezzel kapcsolatban Kim Sang Ong-Van-Cung elemzését L’objet de nos pensées. Descartes et l’intentionnalité című könyvében, aki az érzékelés által kialakított testi ideák intencionalitását hangsúlyozza:

„Az idea a gondolkodás formája, amely közvetlenül felismertté teszi számunkra azt a dolgot, amelynek az ideája.

A gondolkodás formája e módon irányul tárgyára. Vagy, másként szólva, mivel az értelem észlelése a receptivitás, nem pedig a cselekvés rendjébe tartozik, közvetlen viszonyban áll valamivel, még akkor is, ha a dolog természete még nem eléggé ismert […]. A dolgokhoz való viszony adott az ideában és […] az ideák intencionalitással rendelkeznek” (Ong-Van-Cung 2012, 178-179). Jean Laporte a következőképpen határozza meg ezt az intencionalitást (bár a fogalmat nem használja): „Ha a test ideája nincsen ’valóságosan az elmében’, akkor az elme számára kívülről adódik. De hát vajon ez az idea nem azok közül a ’lényegek’ közül való-e, amelyeket Istennek kellett megteremtenie éppúgy, mint a létező dolgokat? Vajon nem azon „igaz és változhatatlan természetek” közül egy, amelyek rákényszerülnek értelmünkre, nem pedig annak művei?”

(Laporte 1951, 31).

209 A fordítást módosítottam.

velünk született ideák, amelyek az érzékelés fogalmi feltételeit biztosítják, és amelyeket csak a tiszta értelem képes megragadni önmagukban. A viasz észlelésének elemzése a Második elmélkedés végén rámutat arra, hogy a testek egységét és tartamát, a képzeletben megjelenített képek változatosságának ellenére, a tiszta értelem képes megragadni.²¹⁰

Mindebből kirajzolódik az érzékelés karteziánus leírásának komplexitása. Az érzékelt valóság az érzékelés és a képzelet közreműködésével képek formáját ölti az elmében. Ezek a képek mindig magukba zárják a testi természetre jellemző egyszerű fogalmakat: az egységet, a tartamot, a kiterjedést, az alakot és a mozgást, amelyeket a tiszta értelem a felfogás segítségével tud észlelni. A 12. szabályban Descartes hangsúlyozza, hogy a test egy egység, még akkor is, ha az értelem segítségével el tudunk benne különíteni különböző fogalmi alkotóelemeket (lásd: AT X, 418, Descartes 1980, 132). Az érzékelés és a képzelet tehát a testi természetet szubsztanciaként jeleníti meg az elmében, amely magában egyesíti mindazt, amit a testi természetről a tiszta értelem a felfogás révén megismerhet. Descartes azért írja Erzsébetnek, hogy a testet jobban megismerjük, ha a tiszta értelmet a képzelet segíti, mert a képi reprezentációiban a képzelet mindig egységesen jeleníti meg a testi természetre jellemző attribútumokat. Az érzékelésen alapuló képzelet észlelései tehát mindig egy egységes szubsztanciát jelenítenek meg az elmében, amelynek elmefüggetlen létéről bizonyosságunk van.

Mi jellemzi tehát a testi szubsztancia észlelését? Ez az észlelés egyfajta passzivitással jár együtt, ami azt mutatja, hogy valami olyant észlel az elme, ami tőle függetlenül létezik. Az észlelés során az érzékelés és a képzelet által megjelenített idea közvetlen kapcsolatban áll tárgyával, az anyagi világgal. Ebben az ideában elválaszthatatlanul összekapcsolódnak a testi természet attribútumai, az alak, a kiterjedés és a mozgás. A képzelet ezeket mindig egységesen jeleníti meg. Ez nagyon fontos jellemzője a képzeleti észlelésnek, amit figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni az Alapelvek II, 21-ben található érvet.

Ugyanis a képzelet minden olyan észlelése, amely a testi és anyagi természetre vonatkozik, mindig egységesen jeleníti meg a testi szubsztanciát különböző attribútumaival együtt.

Ebből következik, hogy a képzelet nem jelenít meg soha olyan teret, amelyben ne volna anyag. A vákuum, azaz az anyag nélküli kiterjedés Descartes szerint önellentmondás. A kiterjedés mindig egy test, azaz egy anyagi dolog kiterjedése. A világ című értekezésében, majd az ezt követő fizikai tárgyú szövegeiben, gyakran gúnyolódik a „képzeletbeli terek”

210 A viasz példája kapcsán Jean Laporte hangsúlyozza, hogy „a karteziánus dedukció minden erőfeszítése annak megmutatására irányul, hogy a test megismerésében közrejátszik valami, ami meghaladja az érzékek és a képzelet hatókörét” (Laporte 1951, 19).

skolasztikus fogalmán.²¹¹ A finitista skolasztikus kozmológiában e tereket a világ határain túl képzelték, és mivel nem foglalnak magukban sem testet, sem anyagot, ezért ezek szubsztancia nélküli kiterjedéseknek minősültek. Descartes kritikájának az a lényege, hogy ha tisztán képzeletbeli terekről beszélünk, akkor szükségszerűen létezést tulajdonítunk az alany és szubsztancia nélküli tiszta kiterjedésnek, azaz a vákuumnak. Az Alapelvek második részében Descartes többször hangsúlyozza, hogy aki a vákuum létét állítja, az a semminek kiterjedést tulajdonít,²¹² holott az anyag nélküli kiterjedés ontológiailag ellentmondást hordoz, ezért nem létezhet. Azonban a képzelet nem is tud megjeleníteni ilyen kiterjedést, mivel az általa reprezentált testi természetben a testi attribútumok szükségszerűen egységben vannak. A képzelet tehát igaz módon jeleníti meg az anyagi valóságot, miként Descartes hangsúlyozza is az Alapelvek II, 21 legvégén: „valamely térben felfogott kiterjedés ideája az az igaz idea, amellyel a testről rendelkeznünk kell” (PPh II, 21, AT VIII-1, 74, Descartes 1996a, 84).