A kontempláció folyamata

Néhány kihúzott szövegrészt leszámítva „Az ember összemérhetetlensége” című töredék első bekezdése a következő felszólítással kezdődik: „Szánja hát oda magát az ember a természet egésze (la nature entière) szemlélésének hatalmas és teljes fenségében (dans sa haute et pleine majesté)” (Laf. 199, Sel. 230). A kontempláció tárgya tehát a természet egésze. A folyamat az embert körülvevő érzéki tárgyaktól indul el, majd felemelkedik az égi dolgok szemléléséig:

256 Szigorú értelemben e cím jelentése: „Az ember aránytalansága”, ahogyan azt Pődör László fordítja (Pascal 1978, 26). Ez azonban félrevezető, hiszen az ember aránytalansága azt is jelentheti, hogy az ember testalkata nem arányos. Miközben a Laf. 199, Sel. 230 töredék címe arra utal, hogy az ember és a természet között nincsen közös mérték, azaz az ember összemérhetetlen a természettel. A végtelen természet és a véges ember között éppúgy nincs közös mérték, mint az egyenes és a pont, a tartam és a pillanat között, ami annyit jelent, hogy egy folytonos mennyiség és „oszthatatlanja” is összemérhetetlenek egymással. A végtelennel összemérve minden véges elhanyagolható, azaz semminek minősül. Az ember összemérhetetlensége cím tehát egy matematikai evidenciára utal, és a töredék ezt járja körül az ember és természet vonatkozásában.

257 Az itt következő elemzések egy korábbi, már publikált tanulmányunkra támaszkodnak. A központi gondolatmenetet megtartottuk, ám az elemzéseket teljesen átdolgoztuk úgy, hogy jelen könyv értelmezési szempontjai érvényesüljenek benne. Lásd: „Imaginatio és contemplatio: a képzelet és a végtelen szemlélése”

(Pavlovits 2014, 39-56).

Fordítsa el tekintetét az őt körülvevő alantas tárgyaktól, tekintsen arra a ragyogó fényre, amely örök lámpásként szolgál a világegyetem megvilágítására, ne lásson többet a Földben, mint egy pontot ahhoz a tetemes pályához viszonyítva, amelyet ez az égitest leír, és csodálkozzon el azon, hogy e tetemes pálya maga sem több egy finom tűhegynél ahhoz a pályához képest, amelyet az égbolton keringő égitestek befutnak. (Laf. 199, Sel.

230)

Első körben a kontempláció érzéki formát ölt, hiszen az ember a szemét és látását használja hozzá. Az égbolton keringő égitestek pályája jelöli ki a látás végső határát, amely távolról sem azonos a természet határával. A kontempláció folyamatának folytatásához ezért a képzeletre van szükség: „De ha látásunk megtorpan is itt, képzeletünk hatoljon tovább.

Hamarabb fog belefáradni a felfogásba (concevoir), mint a természet a felfognivaló nyújtásába” (Laf. 199, Sel. 230). Míg az érzéki látás erősen korlátozott, a képzeletet semmi sem szorítja korlátok közé: „a képzeletnek az a sajátossága, hogy éppoly kevés fáradságába és idejébe telik a legnagyobb dolgok előállítása, mint a legkisebbeké” (OC II, 552) – írja Pascal Noël atyának címzett egyik levelében. E képességénél fogva a képzelet alkalmasnak tűnik arra, hogy a kontempláció végső tárgyát megközelítse, és mivel képes a természet azon részeinek megjelenítésére, amelyek túlterjednek a láthatóság határain, ezért nélkülözhetetlen a szemlélődés folyamatában.

Az itt leírt folyamat hasonlít ahhoz, ahogyan Descartes jellemezi a képzelet működését a világ egészéről kialakítandó valóságos reprezentáció megformálásában.²⁵⁸ A kontempláció során a képzelet megpróbálja úgy megjeleníteni a természetet, ahogyan az valójában van, a maga teljes egészében, ám e törekvésében szükségszerűen kudarcot vall. A képzelet Descartes szerint sem képes adekvát reprezentációt alkotni a világ egészéről, ám ennek felismeréséhez nem a képzeletre, hanem az értelemre, azaz a fogalmi megragadásra (conceptio) van szükség.

A tiszta értelemnek a világról alkotott ideája meghaladja a képzelet által létrehozott bármilyen nagy ideát, miközben még mindig inadekvátnak bizonyul a világ valóságos nagyságához képest. Pascalnál is hasonló leírást látunk, amely különbséget tesz az érzékelés (látás), az elképzelés és a fogalmi megragadás által megalkotott reprezentációk között: „Az egész látható világ észrevehetetlen vonás csupán a természet hatalmas rajzolatán, nincs az az idea, amely közelíteni tudna hozzá. Hiába növeljük fogalmainkat az elképzelhető tereken túlra, csak

258 Ezt a folyamatot részletesen elemeztük Descartes-nál a 8.3 Képzelet (imaginatio), felfogás (conceptio) és belátás (intellectio) című alfejezetben.

atomokat szülünk a dolgok valóságához viszonyítva” (Laf. 199, Sel. 230). Itt is a látható, az elképzelhető és az értelemmel felfogható világ összehasonlítása történik, amelynek eredménye az a belátás, hogy nemcsak a látható és az elképzelhető, de még a felfogható világ is összemérhetetlen a világ valóságos nagyságával.²⁵⁹ A kontempláció leírása során Pascal egy olyan fokozást használ, amely a matematikai nemek (genus) megkülönböztetésén alapul.

Eudoxosz meghatározása szerint a matematikai nemeknek egymással összemérhetetlenek, mert nincsen közös arányuk. Ez úgy is kifejezhető, hogy egy alacsonyabb nembe tartozó nagyság bármilyen mértékben megnövelve sem haladhat meg egy magasabb nembe tartozó nagyságot. Ilyen viszony áll fent a pont és az egyenes, az egyenes és a sík, a sík és a tér között. Itt Pascal a látható világot egy érzékelhetetlen vonásnak nevezi a természet egészéhez képest, majd pedig a fogalmi megragadással kialakított világfogalom nagyságát hasonlítja atomhoz a valóságos világhoz képest. Mindez azt hivatott kifejezni, hogy a mentális képességeink által kialakított legnagyobb reprezentáció is elhanyagolható a természet valóságához képest, vagy – másként mondva – az értelem által kialakított legnagyobb idea is végtelen távol van attól, hogy adekvát fogalmat alkosson a világ valóságos nagyságáról. A világ kontemplációjának a folyamata, amelynek eredeti célja a világ egészének megragadása, kudarcba fullad. Pascal ezt a képzelet kudarcának nevezi, amelyet az értelem képes felismerni.

Miután megmutatta, miként vész bele a képzelet az univerzum hatalmasságába, Pascal ugyanezt a kontemplatív eljárást az ellenkező irányba írja le. A szemlélődés most a természet végtelenül kicsi elemei felé fordul. A folyamat leírása itt is lépcsőzetesen halad, a matematikai nemek struktúráját követve. A (mikroszkóppal) még látható legkisebb anyagdarabban, a poratka lábában lévő vérnedvben található párában nemcsak egy, hanem végtelen számú újabb egész rajzolódik ki: végtelen számú világegyetem. Itt megint elhagyjuk az érzékelhető területét, és a képzelet tesz kísérletet a végtelenül kicsi megjelenítésére. A végtelenül kicsi szemlélése végül ugyanazzal az eredménnyel jár, mint a végtelen nagyságé: a képzelet e gondolatba is belevész: „ezekben is vég és megállás nélkül ugyanarra lelve el fog veszni e csodákban, amelyek kicsinységükben nem kevésbé meglepőek, mint a fenti dolgok kiterjedésük tekintetében” (Laf. 199, Sel. 230). A kontemplációs folyamat mindkét irányban ugyanarra az eredményre vezet: az értelem felismeri, hogy a természet megjeleníthetetlen, és

259 A szövegben van némi fogalmi pontatlanság, ami azonban nem értelemzavaró. Pascal azt írja, hogy a képzelet az, amely „felfog”: „előbb fog belefáradni a felfogásba (elle se lassera plutôt de concevoir)”, holott a felfogás vagy fogalmi megragadás (conceptio) az értelem művelete. Egy mondattal később azonban már világos a képzelet és az értelem megkülönböztetése: „hiába növeljük fogalmainkat (conceptions) az elképzelhető tereken túlra”, ami arra utal, hogy a fogalmi megragadással meg tudjuk haladni a világ képzelet által megalkotható legnagyobb reprezentációját is.

mind hatalmasságának, mind kicsinységének kontemplációja a képzelet kudarcát eredményezi.