V/1. A törökellenes védelmi rendszer főbb jellemzői a XVI. században
A déli végvárrendszer összeomlását (Nándorfehérvár eleste 1521. augusztus 29-én), majd a vesztes mohácsi csatát (1526. augusztus 29.), végül pedig Buda török kézre kerülését (1541.
augusztus 29.) követően égető szükség volt egy olyan védelmi rendszer megalkotására, amely képes – igaz, a Magyar Királyság területén belül – az oszmán haderő feltartóztatására.
A II. Lajos (1516–1526) magyar király halálát követő kettős királyválasztás és trónviszály idején I. Ferdinánd és Szapolyai I. János (1526–1540) elsősorban egymás hatalmának megtörésére törekedett, a török hódítás tényét ekkor még egyik uralkodó sem tekintette véglegesnek. I. János 1540 júliusában bekövetkezett halála és a Bécs ellen indított oszmán hadjáratok (1529. szeptember 26. és október 16. között és a Kőszeg ostromával végződő 1532. évi hadjárat) azonban több dologra rávilágítottak: a magyar rendek önerejükből nem képesek a török támadások feltartóztatására, de a Habsburg uralkodók sem rendelkeznek elegendő anyagi forrással és katonai erővel a török kiűzésére a Magyar Királyság területéről.57
A kezdeti időszakban I. Ferdinánd erejéből pusztán ideiglenesen felfogadott mezei seregek felállítására futotta, amelyek reagálni tudtak csupán a török támadásaira. Ezeket a seregeket vezető idegen királyi főhadparancsnokoknak ekkor még igencsak szükségük volt a magyar politikai vezető réteg helyismeretére, tapasztalataira. Mindezek mellett a krajnai, stájer és ausztriai rendek anyagi támogatása egyre inkább nélkülözhetetlenné vált a kialakuló határvédelmi rendszer fenntartására. A magyarországi várak megerősítése ekkor azonban még csak hevenyészetten, átfogó koncepció nélkül zajlott.58
A bécsi hadvezetés kénytelen-kelletlen felismerte, hogy Bécs, a későbbi császárváros és a többi Habsburg tartomány védelme érdekében szükség van egy állandó katonasággal ellátott, összefüggő várláncolat kiépítésére. Buda 1541. évi eleste és az azt követő várháborúk révén létrejövő – az újonnan felállított budai vilajetet védő – török várhálózattal szemben
57 Pálffy 2010. 136–144. o.
58 Pálffy 1996. 174–179. o.
21 megkezdődött az egy-egy fővárra épülő határvédelmi rendszer kiépítése. A kezdeti szervezet kiépítésében Niklas Graf zu Salm magyarországi főparancsnok és Várday Pál esztergomi érsek, királyi helytartó játszott elévülhetetlen szerepet. Munkájukat segítették Nádasdy Tamás dunántúli és Báthory András dunáninneni főkapitányok is. Az állandó határvédelem megszervezése először a horvát határvidéken indult meg, hiszen ennek az országrésznek a védelméből I. Ferdinánd már korábban is kivette a részét. Megkezdődött a magánkézben lévő, de végvárnak alkalmas erősségek királyi kezelésbe vétele, a Balatontól északra fekvő várakba (Győr, Pápa, Veszprém és Szentmárton) pedig az alsó-ausztriai rendek által fizetett királyi katonaságot helyeztek.59
A kialakult helyzeten az Udvari Haditanács 1556. évi felállítása változtatott jelentősen.
A központi hadügyi szerv létrehozása véglegesen Bécs javára döntötte el a hadvezetés feletti ellenőrzés vitáját a magyar rendekkel szemben. Ugyan az Udvari Haditanács szakszerűbbé tette a hadügyek irányítását, de mivel a rendelkezésre álló anyagi háttér felett továbbra is az Udvari Kamara rendelkezett, a Haditanács működése korlátozott volt. Ennek ellenére 1556-tól felgyorsult a magyarországi végvárrendszer kialakítása: 1562-re kialakult a győri végvidék, 1566-ban a bányavárosi és felső-magyarországi, valamint a dunántúli főkapitányság is.60
Szigetvár 1566. szeptember 15-i eleste és a várháborúk korát lezáró drinápolyi béke (1568) után szükséges volt a még kialakulóban lévő várrendszer újjászervezése. Ugyan Gyula 1566. szeptember 2-i török kézre kerülése pótolhatatlan területi veszteséget jelentett, Szigetvár kiesését Kanizsa fővárrá tételével úgy-ahogy pótolni lehetett. Az adott patthelyzetet felismerve – élve a drinápolyi béke által biztosított nagyobb hadműveletektől mentes periódusnak – az 1577. évi nagy haditanácson a törökellenes várláncolat minél szorosabbá történő kiépítését határozták el.61
Annak ellenére, hogy a bécsi udvar és ausztriai rendek jelentős anyagi támogatást biztosítottak a végvárrendszer fenntartására – ennek köszönhetően az ausztriai rendeknek jelentős beleszólásuk volt a határvédelem irányításába is –, az uralkodó és a magyar rendek között kompromisszumos megoldás jött létre, azaz minden egyes országrészen egyfajta kettős irányítás jött létre.62
59 Pálffy 1996. 179–182. o. Vö. Domokos 2005. 26–40., illetve Szántó 1980. 23–46. o. A végvárak gazdasági hátterének biztosítására ld. Kenyeres 2008. 89–148. o.
60 Pálffy 1996. 187–192. o. A győri végvidéki főkapitányság létrejöttére ld. Pálffy 1999. 45–163. o.
61 Kelenik 1997/b. 30–37. o. Vö. Pálffy 1999. 167–176. o.
62 A jelenségre ld. a tisztségeket betöltők archontológiájára röviden Pálffy 1997. 258–260. o.
22 A határvédelem szempontjából jelentősebbnek a végvidéki főkapitányságok tekinthetőek, amelyek egy-egy fővár köré szervezett kisebb-nagyobb erődítményekből álló körzetek voltak: a Bécs védelmét ellátó győri, a kanizsai, bányavidéki, felső-magyarországi (később kassai), károlyvárosi és 1578-tól a vend-bajcsavári végvidéki főkapitányság.63 A végvidékekkel párhuzamosan, azokkal azonos területen működtek a kerületi főkapitányságok, amelyek vezetői egy-egy kerület vármegyei hadai, városi csapatai, a nemesi felkelés csapatai, valamint a király költségén fizetett főkapitányi kontingensek felett rendelkeztek. A kerületi főkapitányi tisztségeket (a végvidéki főkapitányokkal ellentétben) csak magyar honossággal rendelkező egyének tölthették be. A kettős rendszer működését nagyban segítette, hogy az esetek többségében a végvidéki és a kerületi főkapitány tisztet ugyanazok a személyek viselték. A kialakuló védelmi rendszer hatékonyságát, annak működőképességét az úgynevezett hosszú török háború tette próbára, amelynek során Kanizsa elvesztése teremtett a Dunántúlon új, megoldandó helyzetet a magyarországi határvédelem számára.64
63 Komárom várát, annak fontossága miatt, közvetlenül az Udvari Haditanács irányította. Pálffy 2010. 151–152.
o. A Zrínyi család tagjainak segítségével létrejött bajcsavári végvidékre ld. Pálffy 2003. 463–499. o., illetve legújabban Végh 2020/b. 69–93. o.
64 Pálffy 2010. 150–157. o., illetve Czigány 2004. 55–98. o. A XVII. századi állapotokra összefoglalóan ld.
Czigány 2020. 189–264. o.
23 V/2. A Kanizsa ellen vetett végek működése a XVII. század első felében
Szigetvár elestét követően a jó természetföldrajzi adottságokkal rendelkező Kanizsa várát tették meg az új határvédelmi körzet központjának. A Dél-Dunántúlon Kanizsa (és a környékbeli kisebb erősségek) a Mura és a Zala folyó folyóvölgyei által képzett természetes akadálynak köszönhetően el tudták látni a Nyugat-Dunántúl és végső soron Stájerország védelmét is.65
A várat 1568-ban vette át az uralkodó akkori tulajdonosától, a Nádasdy családtól, majd hamarosan megkezdődött Kanizsa korszerűsítése is. A terveket Pietro Ferabosco mérnök készítette, azonban a korszerűsítés egészen 1578-ig elhúzódott, annak ellenére, hogy a munkálatok elvégzésére odarendelték ingyenmunkára Vas vármegye és a Nádasdy birtokok jobbágyainak egy részét, valamint az osztrák örökös tartományokból is érkeztek munkások.66 Az újonnan létrejött végvidék védelmét azonban nem sokáig élvezhette a Dunántúl lakossága. A hosszú török háború során az Ibrahim nagyvezír vezette török csapatok 1600.
szeptember 8-án megkezdték Kanizsa körülzárását, a vár falainak ágyúzása szeptember 11-én kezdődött meg. Ugyan történt próbálkozás Kanizsa felmentésére, de a vár védői végül október 22-én feladták Kanizsát. A vár visszafoglalására tett kísérlet 1601-ben csúfos kudarcba fulladt, ezért a Haditanácsnak sürgősen lépéseket kellett tennie a kiesett Kanizsa pótlására.67
Az új végvidék megszervezésébe bevonták a Dunántúlon jelentős birtokokkal és befolyással rendelkező Zrínyi IV. Györgyöt (1549–1603),68 Nádasdy II. Ferencet (1555–
1604)69 és Batthyány II. Ferencet is. Ennek köszönhetően Sárvár és Körmend központtal létrejött a Kanizsával szembeni végvidék, magába foglalva az alábbi kisebb-nagyobb várakat is: Egervár, Kapornak, Lövő, Pölöske, Szentgrót és Zalavár. A zsitvatoroki békét követően a
65 Kelenik 1995. 163–174. o.
66 A Nádasdyak birtoklására összefoglalóan ld. V. Molnár 1990. 71–83. o. A vár építésére Vándor 1994. 304–
312. o.
67 Simon 1997. 65–75. o., Kelenik 2004. 319–357., Kelenik 1995/a 5–51. o., valamint Czigány 2013. 67–70. o.
68 Zrínyi IV. György a szigetvári hős, Zrínyi Miklós fia volt. 1574–1575 és 1582–1598 között dunántúli kerületi főkapitány, 1574–1575, majd 1582–1590 között tényleges kanizsai végvidéki főkapitány, továbbá 1578-tól a bajcsavári kapitányi körzet vezetője. Tisztségeire ld. Pálffy 1997. 269. és 279. o., Pálffy 2002/b. 11–26. o. és Pálffy 2003. 463–499. o. Életére ld. röviden Štefanec 2007. 87–112. o.
69 Nádasdy II. Ferenc 1598–1604. között volt dunántúli kerületi főkapitány, 1600–1604 között sárvári főkapitány, aktív résztvevője volt a 15 éves háborúnak. Életére ld. összefoglalóan: Nagy 1987. passim.
24 határvédelem szempontjából Egerszeg, Kiskomárom vált meghatározóvá. Annak ellenére, hogy Kiskomárom nagyobb királyi várkatonasággal rendelkezett, a végvidék központjává a központibb helyen fekvő Egerszeg vált, ahol a Kanizsa ellen vetett végvidék főkapitányhelyettesei is állomásoztak, mint Egerszeg főkapitányai.70
Mint ahogy az a későbbiekben tárgyalásra kerül, a Kanizsával szembeni végvidéki- és a dunántúli kerületi főkapitányságot a XVII. században alapvetően helyi nagybirtokosok (Nádasdy Pál, majd Batthyány I. Ádám) töltötték be, megkönnyítve ezzel a végvidék és a kerületekbe szervezett határvédelem hatékonyabb együttműködését. Szükséges azonban megállapítani, hogy a két főkapitányság XVII. századi összefonódása ellenére a két főkapitányhelyettesi posztot sosem töltötte be azonos személy. Ennek következtében a dunántúli kerületi főkapitányhelyettesek pályafutásainak, feladatköreiknek vizsgálata élesen elkülöníthető a végvidéki főkapitányhelyettesekétől.
70 A Kanizsa ellen vetett végvidékhez az alábbi erősségek tartoztak: Egervár, Egerszeg, Pölöske, Kapornak, Zalavár, Kiskomárom, Kéménd, Szentgyörgyvár, Szentgrót, Bér, (Zala)lövő, Magyarosd, Szentpéter, Hídvég, Szemenye, Dobri és Szentmiklós, Kányavár, Szécsisziget, Lenti, továbbá Csesztreg, Tarnok, Pusztaszentpéter, Légrád, Alsólendva, Tótfalu és Muraköz. Ezekben a várakban és helyeken 1607-ben összesen 2542 főnyi katonaság állomásozott, a létszámuk 1655-re 3125 főre emelkedett. Czigány 2013. 76–77. o.
25