Arthur Golding Metamorphoses-fordításának Előszava (1567)
Arthur Golding (1536–1606) Metamorphoses-fordítása1 1567-ben, a reneszánsz, a humanizmus és a reformáció közös erőterében, a XVI. század vallási és nem-zeti identitáskeresés légkörében született. Mint az ovidiusi mű első nyomtatás-ban megjelent fordítása nagynyomtatás-ban hozzájárult az Erzsébet-kori angol kultúra ar-culatának formálásához; hatása olyan szerzők műveiben is kimutatható, mint Shakespeare vagy Spenser.2
Golding és a Metamorphoses
Ovidius és az Átváltozások kulturális jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyoz-ni. A költő egyike volt Vergilius és Horatius mellett annak a három latin szer-zőnek, akiket a legnagyobbként tartott számon a korszak. Sokatmondó, hogy a kortársak Shakespeare-t tekintették Ovidius, Jonsont pedig Horatius megtes-tesítőjének.3 A Metamorphosest a középkorban erkölcsi példatörténetek tárhá-zának, valamint az ókori görög–római kultúra teológiai kézikönyvének tartot-ták, és a „pogányok Bibliája” névvel illették (Bölcs Alfonz spanyol uralkodó, XIII. századi művében: General Estoria).4 Az Erzsébet-kori Angliában alapvető iskolai szövegnek számított az ún. „grammar school”-okban, amilyenbe példá-ul Shakespeare is járt.5 Sokszínűségének megfelelően igen sokféle szerepet vett
* A tanulmány az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-19-3 kódszámú Új Nem-zeti Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült.
1 A dolgozathoz az alábbi kiadást vettem alapul: Publius Ovidius Naso, Metamorphoses, transl. Arthur Golding, ed. Madeleine Forey (London: Penguin Books, 2002).
2 Neil Rhodes, „Arthur Golding, The Histories of Trogus Pompeius (1564)”, in English Renais-sance Translation Theory, eds. Neil Rhodes, Gordon Kendal and Louise Wilson, Tudor and Stuart Translations 9, 307–309 (London: Mod ern Humanities Research Association, 2013), 307.
3 Jonathan Bate, How the Classics made Shakespeare (Princeton: Princeton University Press, 2019), 146.
4 John M. Fyler, The Medieval Ovid, ed. Peter E. Knox (Oxford: Wiley-Blackwell, 2013), 411–412.
5 Madeleine Forey, „Introduction”, in Ovidius, Metamorphoses. xix–xviii, xiii.
magára: erkölcsi tanítást, tudományos és vallási ismereteket merítettek belőle, valamint a költői teljesítmény etalonjának tekintették. A benne szereplő törté-netek gazdag alapanyagot biztosítottak populáris, anyanyelvű irodalmi termé-kek számára is.6 Nem meglepő tehát, hogy az elsők között fordították le angol nyelvre Ovidius művei közül, s Golding maga is a klasszikusokat angolra átül-tető humanista mozgalom egyik korai képviselőjének tekinthető.7
Golding igen termékeny fordítói életművet hagyott hátra: főként vallási szö-vegeket fordított latin és francia nyelvről, többek között Kálvin prédikációit és kommentárjait, s ő maga is a reformáció genfi ágával szimpatizált. 8 Az ókori klasszikusok közül is átültetett néhányat angol nyelvre, például Julius Caesartól a De bello Gallicót (1565), de legismertebb fordítása minden bizonnyal Ovi dius Metamorphoses című művéből született. Az Átváltozások első négy könyvét 1565-ben jelentette meg fordításban, egy rövidebb, prózában megírt Ajánló le-véllel Leicester grófjához, Robert Dudley-hoz, amelyet az Előszó – Az olvasóhoz követett. A teljes fordítás 1567-re készült el, amelyet az Előszón kívül egy kibő-vített, verses Ajánló levél kísért.9 Golding fordítása hat további kiadást ért meg,10 ebből arra következtethetünk, hogy igen nagy népszerűségnek örvendett. Több korabeli szerző, köztük Shakespeare is bőségesen merített belőle.11 A XVII. szá-zadi olvasóközönség azonban George Sandys új fordítása felé fordult, Golding pedig több évszázadra feledésbe merült, s csak azok tanulmányozták, akik az Erzsébet-kori költők forrásait akarták feltárni.12
Az 1567-es fordítás a Metamorphoses első teljes nyomtatott kiadása angol nyelvterületen; a latin szöveg megjelentetésére csak három évvel később kerül sor. Golding műve előtt csak egy teljes fordításról tudunk William Caxton tol-lából 1480-ból, amely nem az eredeti szöveget, hanem a francia Ovide moralisét ültette át angolra, s csupán kéziratos formában terjedt, ezért feltehetően koránt-sem gyakorolt olyan erős hatást, mint későbbi társa.13
6 Raphael Lyne, Ovid’s Changing Worlds: English Metamorphoses 1567–1632 (Oxford: Oxford University Press, 2001), 38.
7 Ovidius más műveinek teljes fordításairól a korszakban lásd Forey, „Introduction”, xii.:
Heroides (George Tubervile, 1567), Tristia (Thomas Churchyard, 1572), Elegies (Christopher Marlowe, 1595), Amores (Christopher Marlowe, 1599 k.), Ars Amatoria (Thomas Heywood, 1625).
8 A Golding által fordított művek katalógusához lásd Madelaine Forey, „List of Golding’s Works”, in Ovidius, Metamorphoses, xxvii–xxix.
9 Forey, „Introduction”, xxix.
10 A mű még ötször jelent meg Golding életében és egyszer halála után: 1575, 1584, 1587, 1593, 1603, 1612, vö. uo., xxxvi.
11 Ennek legismertebb példái Pyramus és Thisbe története a Szentivánéji álomból (Bate 9), va-lamint Medea beszéde, amely Prospero beszédével mutat szoros kapcsolatot A viharból (Ye elves and hills…). Uo., xiii–xvi.
12 Uo., xii–xiii.
13 Lyne, Ovid’s Changing Worlds, 29.
Az Erzsébet-korban Golding művén kívül más fordítások is születtek, ame-lyek a Metamorphoses egy-egy epizódját állították a középpontba: T. H. (minden bizonnyal Thomas Howell) Narcissus történetéről írt verse, The fable of Ouid treting of Narcissus 1560-ból, valamint Thomas Peend Hermaphroditus and Salmacis című műve 1565-ből. Ez utóbbi költeménynek az az érdekessége, hogy Peend saját állítása szerint le akarta fordítani angolra az egész Metamorphosest, de amikor értesült Golding tervéről, letett erről a szándékáról. 14
Összehasonlításképpen érdemes megemlíteni, hogy a XVI. századi magyar irodalomban az angollal ellentétben nem tudunk teljes Ovidius-művek fordításáról, hatása azonban érzékelhető olyan műveken, mint például a Trója-história (1570, „Lévai Névtelen”) vagy Bogáti Fazakas Miklós históriás éneke (Szép história az tökéletes asszonyállatokról, 1575).15 Balassi Bálint költészete is bővelkedik ovidiusi áthallásokban, s a XVII. század hajnalán Rimay János is átdolgozta a költő műveit. A barokk fedezi fel magának igazán Ovidiust, különösen a „magyar Ovidius”-nak nevezett Gyöngyösi István, aki a legát-fogóbban használta fel a költő műveit, ám azokat sajátjaként jelentette meg.16 A Metamorphoses hosszabb magyar fordításai azonban a XVIII–XIX. század fordulójáig váratnak magukra; s az első teljes fordítást 1851-ben Pesten adják ki Egyed Antal tollából.17 E rövid áttekintésből is kitűnik, hogy az angol iroda-lomban korábban és erőteljesebben jelent meg az anyanyelvi fordítás igénye, s Ovidius előbb vált ismertté széles, latin nyelvtudással nem rendelkező rétegek számára. Ebben bizonyára szerepet játszott az is, hogy hazánkban 1844-ig a la-tin hivatalos nyelv volt, továbbá, hogy „[a]z iskolai oktatásban a nyelvi, poétikai és a retorikai stúdiumok egyik alapszövege a Metamorphoses volt”.18
14 Uo., 34–40.
15 Ovidius magyar recepciójáról lásd Marót Károly, „Bevezetés”, in A kétezer éves Ovidius, 47–48 (Budapest: Gondolat Kiadó, 1958). A bekezdés, ha másként nem jelöljük, e szövegre épül. Bogáti Fazakas Miklós forrásairól részletesen lásd Ács Pál és Szentmártoni Szabó Géza, „Jegyzetek”, in Bogáti Fazakas Miklós, Históriás énekei és bibliai parafrázisai (Éne-kek Éneke, Mózesi Diadalversek, Jób könyve): 1575–1598, szerk. Ács Pál, Etlinger Mihály, Pap Balázs, Szatmári Áron, Szentmártoni Szabó Géza és Zsupán Edina, Régi magyar költők tára: XVI. század 13/A, 320–321 (Budapest: Balassi Kiadó, 2018).
16 Polgár Anikó, Ráfogások Ovidiusra: Fejezetek az antik költészet magyar fordítás- és hatás-történetéből (Budapest: Kalligram Kiadó, 2011), 124.
17 Devecseri előtt ez az egyetlen teljes fordítása a műnek, vö. Polgár Anikó, „Új alakokká vált testek: Devecseri Gábor és az ovidiusi Átváltozások”, Ókor (Modern Ovidius) 3 (2017):
54–65.
18 Lengyel Réka, „Ovidius est magister vitae (et litterarum): Ovidius tanítása nyelvről, iroda-lomról, életről a 18–19. századi Magyarországon”, in Római költők a 18–19. századi magya-rországi irodalomban: Vergilius, Horatius, Ovidius, szerk. Balogh Piroska és Lengyel Réka, 13–28 (Budapest : MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet, 2017), 17.
A klasszikusok fordításának jelentősége a reneszánsz angol irodalomban A műfordítás, s azon belül is a klasszikusok átültetése angol nyelvre központi szerepet töltött be a kora újkori angol irodalom és kultúra felvirágzásában, s nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy a korszakban az angol nyelv elnyerte azt a formáját, amelyet ma modern angolnak nevezünk.19 A fordítások megszületé-sének körülményeiben változás állt be: míg a középkorban sokszor szerzetesi vagy akadémiai háttérrel rendelkező fordítókról tudunk, kora újkori társaik között találunk többek között katonákat, politikusokat, kereskedőket és jogá-szokat is, akik fordítói tevékenységét nagyban befolyásolták olyan „evilági” té-nyezők, mint a könyvnyomtatás üzleti haszna, az állami szabályozások vagy a humanista pedagógia eszméi. Más európai országokhoz képest az angol rene-szánsz fordításokat a megkésettség érzése jellemezte, s ez ösztönző erőként ha-tott a korszak kulturális teljesítményére. A számok magukért beszélnek: 1550 és 1660 között mintegy háromezer műfordítás született, ami 200–400 ilyen művet jelent évtizedenként, sőt voltak olyan évek, amikor a kiadott könyvek legalább negyedrésze fordítás volt. Az angol fordítók helyzetét azonban meg-nehezítette, hogy nem kaptak rendszeres, kiszámítható támogatást az udvartól vagy állami hatóságoktól; Golding szerencsésnek mondható, hogy fordításához elnyerte Leicester grófjának a támogatását. Szintén az angol helyzetre jellemző, hogy sok vita övezte a fordításokat, különösen vallási téren: más európai orszá-gokban nem esett egybe ennyire az anyanyelvű bibliafordítás és a reformáció, ami sok esetben egy különösen veszélyes vállalkozássá tette a Biblia átültetését angol nyelvre.20
Miközben a korszakban forradalmi változások történtek politikai és vallási téren, beleértve a birodalmi törekvéseket és a reformáció révén önállósuló egy-házszervezetet, egyre fontosabbá vált az angol nemzeti identitás megtalálása, amelynek egyik eszköze a nagy ókori alapművek lefordítása, az angol irodalom számára történő „meghódítása” volt, amint azt Lyne részletesen kifejti könyve bevezetőjében.21 Az angol irodalom paradox módon viszonyult az antikvitáshoz:
sem a posztkolonialista szemlélet alá-fölérendeltségi viszonyokban való gondol-kodása (a klasszikus latin kultúra dominanciája az anyanyelvivel szemben), sem
19 A kora modern angol fordítások hátteréről lásd Braden összefoglaló fejezetét; ha másképp nem jelöljük, a bekezdés az ő eredményeire épül. Gordon Braden, „An Overview”, in The Oxford History of Literary Translation in English, eds. Stuart Gillespie, Peter France, Ro-ger Ellis, Gordon Braden, and Robert Cummings, 5 köt., 2:3–11 (Oxford: Oxford Univer-sity Press, 2008).
20 A bibliafordító William Tyndale-t például 1536-ban eretnekség vádjával kivégezték, fordí-tásának szövegét azonban később felhasználták a már államilag engedélyezett bibliafordítá-sokhoz. Rhodes, „Introduction”, 7.
21 A bekezdés Lyne bevezetésére épül, Ovid’s Changing Worlds, 1–26.
a humanisták által is képviselt idealizált kép, az egyenrangú kultúrák szimbio-tikus harmóniája nem feleltethető meg annak, ami a korszakban jellemző volt.
A reneszánsz angol irodalom ugyanis megpróbálta vindikálni az angol nyelv irodalmi létjogosultságát, kifinomult és alkalmas voltát a klasszikusok fordítá-sával, ami egy alárendelt helyzetet sejtet, ugyanakkor az antikvitás meghódítá-sával magát fölé is helyezte annak, s egyfajta kulturális expanziót folytatott.
Golding fordítói elve: Ovidius „angolosítása”
Ez a kettősség jellemzi Golding Ovidius-fordítását is. A fordító kifejezett vágya, hogy Ovidiust úgy ültesse át angol nyelvre, „hogy ő angol versben, csakúgy, mint a sajátjában, énekelhető legyen” (Előszó, 177–178).22 Golding tehát egy tu-datos „angolosításra” törekszik, ami több szempontból is megmutatkozik a for-dítás szövegében. Az egyik legszembeötlőbb a versforma: Golding fourteener, azaz 14 szótagból álló, jambikus lejtésű, páros rímű sorokban adja vissza Ovi-dius hexametereit. Ezzel a tipikusan angol versformával mintegy állást foglal a kor egyik nagy vitájában, ami a klasszikus művek fordításainak versformája körül bontakozott ki. A fordítók egy része a klasszikus metrumokat próbálta meghonosítani, míg a másik tábor, köztük a Homérosz-fordító Chapman amel-lett érvelt, hogy az ősi angol versformák közül meg lehet és meg is kell találni a görög és latin művek emelkedettségének megfelelőt.23 A metrumon és rímeken kívül Golding egy másik szempontból is angolosítja Ovidius nyelvezetét. Míg a latin irodalmi nyelv nem használ dialektusokat, Golding kihangsúlyozza egyes szereplők idegen vagy vidéki voltát különböző akcentusok segítségével (például az ún. West Country accent segítségével, amelyet a korabeli gondolkodás a ruszticitással kötött össze).24 A szöveg szókincse is igazodik az angol viszonyok-hoz: Golding sok esetben az ovidiusi történeteket olyan szavakkal adja vissza, amelyek kifejezetten angol természeti, materiális, illetve társadalmi kontextus-ba emelik azokat.25 A mű valláshoz kapcsolódó részletei is különösen jó terep-nek bizonyulnak az angolosítás szempontjából. Nem egy általános keresztény-nyé tételről van szó csupán, hanem Golding rendszerint úgy fordítja le ezeket a részleteket, például a boszorkánysággal, a papok öltözetével vagy különböző szertartásokkal kapcsolatban, hogy minél inkább saját korára reflektáljanak.26
22 A Goldingtól származó idézeteket saját fordításomban közlöm.
23 Rhodes, „Introduction”, 55–58. A vita egyik központi alakja, Chapman is fourteener formá-ban adta közre Homérosz-fordítását (1614), egyes részeket már korábformá-ban is publikált, uo., 57.
24 Lyne, Ovid’s Changing Worlds, 54–62 25 Uo., 55.
26 Példákat és részletes elemzéseket lásd uo., 63–74.
Populáris és elit kultúra találkozása az Ajánló levélben és Előszóban
Golding fordításának itt közölt Előszava érdekes adalékokkal szolgál a populáris és elit kultúra szempontjából történő vizsgálódáskor is. A nagy presztízsű, „elit”
latin szöveg anyanyelvi fordításban, nyomtatásban történő közreadása már ön-magában izgalmas kérdéseket vet fel. Mindenekelőtt fontos megemlíteni, hogy ebben a korszakban még nem vált szét élesen a populáris és az elit kultúra; az 1500-as évek elején még „a népi kultúra mindenki kultúrája volt. […] A mű-velteknek második, míg a többieknek egyetlen kultúrájuk”.27 Burke szerint a korszak magasabb társadalmi rétegei egyszerre vettek részt az ún. „nagyhagyo-mányban”, amelynek fontos részét képezte többek között az oktatás során elsa-játított klasszikus örökség, mint például Ovidius, és az ún. „kishagyományban”, a népi kultúrában, amelytől fokozatosan és tudatosan eltávolodtak saját státu-szuk megszilárdítása érdekében. Az Erzsébet-kori angol kultúra vizsgálatakor tehát nem célszerű ütköztetni a populáris–elit megkülönböztetést, ugyanakkor már ebben a korszakban megkezdődött az elkülönülési folyamat. „Az udvari–
populáris különbségtételre tehát nem annyira egy statikus dichotómiaként ér-demes gondolnunk, hanem inkább úgy, hogy a megkülönböztetésnek a korban funkciója, használati értéke volt, képes volt társadalmilag pozicionálni illetve repozicionálni használóját.”28
Érdekes megfigyelni, hogy Golding a szöveg paratextusában hogyan pozicionálja önmagát és olvasóit, s ehhez jó támpontot biztosít, ha összevetjük az Előszót az azt megelőző Ajánló levéllel. A fordítás előtt szereplő két szöveg két igen eltérő olvasóközönséget szólít meg, amit hűen tükröz a szövegek hosz-sza, nyelvezete és tartalma is. Az 1567-es, verses Ajánló levél 616 sort számlál, szemben a 222 soros Előszóval. Az Ajánló levél címzettje: Leicester grófja, Er-zsébet királynő bizalmasa, a kor egyik legbefolyásosabb politikusa. A fordító-hoz hasonlóan szimpatizált a puritánok nézeteivel, s a kálvinizmus pártfogó-jaként tekintettek rá a korban. 29 Olvasóként egyértelműen az elithez tartozott, s a szövegből kitűnik, hogy minden bizonnyal részese volt a burke-i „nagyha-gyománynak”, azaz birtokában volt a kor teológiai ismereteinek, és jártas volt a klasszikus mitológiában. Nem lehet véletlen az sem, hogy Golding külön fi-gyelmet fordít Ovidius és a kereszténység összeegyeztetésére az Ajánló levélben.
A korabeli protestantizmus bizonyos irányzatai már önmagában a költői fikciót is elítélték, nem beszélve a „pogány” történetek „erkölcstelen” voltáról, az
ovi-27 Peter Burke, Népi kultúra a kora újkori Európában, ford. Bérczes Tibor (Budapest: Század-vég Kiadó, 1991), 315.
28 Matuska Ágnes, „Udvari és populáris kultúra a kora modern Angliában”, Hungarológiai Közlemények 47, 2. sz. (2016): 1–13, 6.
29 Forey, „Notes”, in Ovidius, Metamorphoses, 464.
diusi erotikáról. A „helyes”, keresztény értékrendnek megfelelő értelmezés az Előszóban is központi szerephez jut, azonban ott jóval egyszerűbben, tömöreb-ben, kevesebb mitológiai utalással és teológiai fejtegetéssel magyarázza el állás-pontját a fordító.
Az Ajánló levélben egy rövid bevezető után Golding négy pontban foglal-ja össze a mű tartalmát, amelyből három természetfilozófiai, a negyedik pedig etikai jellegű (9–66). Ezek között szerepel egy okfejtés, amely a metamorphosis jelentését Püthagorasz lélekvándorlás-tanával köti össze, majd mindezt össze-hangolja a keresztény antropológiával. Az Ajánló levél tartalmaz egy hosszú katalógust is (67–297), amelyben Golding a moralizáló-allegorizáló olvasatot követve részletesen elmagyarázza, hogy melyik történetnek milyen etikai ta-nulsága van. Számára Daphne a szüzesség, Phaeton a fiatalkori akaratosság és ambíció mintaképe, Pyramus és Thisbe története pedig arra tanít, hogy a vak szerelem tébolya milyen szomorú véget ér.30 Az Előszóban a moralizáló értel-mezés hangsúlyos ugyan, de kevésbé részletesen jelenik meg, s a két szöveget összekötő egyetlen utalás is ezzel kapcsolatos:
minden […] élő ember láthatja ebben a tükörben
saját állapotát, gondolatait, szavait és tetteit világosan bemutatva.
Ha ezzel kapcsolatban több részletes példára vágysz,
az Ajánló levelet átolvasva kielégítheted ezt a kívánságodat. (95–98)31
Ez az értelmezés már több évszázados múltra tekintett vissza az európai ha-gyományban. Golding szövegéből kimutatható, hogy ő is egy moralizáló kom-mentárral ellátott latin kiadásból dolgozott: Raphael Regius művéből (1. ki-adás: 1493, Velence), amelyet 1510-től, más humanisták kiegészítéseivel együtt Metamorphoseos libri moralizati néven adtak ki.32 Azonban Lyne felhívja a fi-gyelmet arra, hogy a fordítás szövegében ez csak igen csekély mértékben jele-nik meg, ami nagy előrelépés a középkori gyakorlathoz képest, ahol Ovidius szövege háttérbe szorult a moralizáló kommentárhoz viszonyítva. Goldingnál az interpretáció már nem a főszöveg részeként jelenik meg, hanem elkülönítve, csak a paratextusban. A fordító gyakorlatilag kétféle kívánalomnak próbált egy-szerre megfelelni: az ovidiusi szöveg keresztény legitimációjának, a középkori
30 Lásd Daphne: „a mirror of virginity” (68), Phaeton: „ambition blind and youthful wilfullness”
(72), Pyramus and Thisbe: „the heady force of frantic love, whose end is woe and pain” (110).
31 Lyne szerint ez azt sejteti, hogy az olvasók többsége az Ajánló levelet átugrotta, de elképzel-hető az is, hogy a paratextus egészét megkerülve az Előszót is kihagyták, mert közvetlenül Ovidius szövegére voltak kíváncsiak. Lyne, Ovid’s Changing Worlds, 32. Ez árnyalja az Elő-szó jelentőségét a befogadói oldalról, a jelen tanulmány ugyanakkor ezt a szöveget a szerzői intenció szempontjából vizsgálja, amelyet ez nem befolyásol.
32 Forey, „Introduction”, xviii–xix.
kommentárok fényében, de egyszersmind a humanizmus szövegközpontúságá-nak is. A kétféle értelmezési kultúra határán alkotó fordítót tehát sokkal in-kább tekinthetjük progresszív humanista alkotónak, mint a középkori, „elavult”
minták szolgai másolójának.33
Golding a moralizáló olvasaton kívül más eszközökkel is törekszik a kortárs keresztény kultúra és a klasszikus antikvitás összebékítésére. Az Ajánló levél-ben részletesen kitér a „pogány” fogalmak értelmezésére, ezzel a mű világképét és teológiáját is átértelmezve. Például az Alvilág és Elysium szerinte valójában a pokolra és a mennyre utal (530–536), s hosszas fejtegetésbe bocsátkozik a politeizmus eredetéről és az egy igaz Isten tiszteletéről a római levél alapján (Róma 1, 20–25, 306–314), ami az Előszó első nagyobb egységében is visszakö-szön (1–28). Ovidius és a Biblia viszonyáról azonban csak az Ajánló levélben ad számot. E szerint Ovidius minden bizonnyal ismerte és forrásként felhasználta a Genezist, különösen a teremtés és az özönvíz leírásához, s ezt Golding pont-ról pontra igyekszik bizonyítani, Alexandriai Philónt idézve.34 Noha Ovidius, a pogány szerző legitimációja mind az Ajánló levélben, mind az Előszóban hang-súlyos, ez előbbiben jóval részletesebb, árnyaltabb és szélesebb háttértudást fel-tételező módon jelenik meg, amit arra vezethetünk vissza, hogy elsősorban egy igen művelt és előkelő származású patrónusnak szól.
Az Előszó első sorában a fordító azonnal megjelöli azt a célcsoportot, azt a fiktív olvasóközönséget, amelynek a szöveget szánja:
Nem szeretném, hogy az egyszerű népség megbotránkozzon, amikor ebben a könyvben képzelt istenek pogány neveit látja. (1–2)
Az angol eredetiben a „simple sort” kifejezés jelöli ki ezt a társadalmi réteget.
A források alapján úgy tűnik, hogy a kora újkori Angliában fontossá vált a kü-lönböző csoportok („sorts of people”) megkülönböztetése, noha természetesen ekkor még nem beszélhetünk társadalmi osztályokról.35 Golding Előszavában is megtalálhatjuk ennek lenyomatát: az 57–80. sorig terjedő szakaszban az
A források alapján úgy tűnik, hogy a kora újkori Angliában fontossá vált a kü-lönböző csoportok („sorts of people”) megkülönböztetése, noha természetesen ekkor még nem beszélhetünk társadalmi osztályokról.35 Golding Előszavában is megtalálhatjuk ennek lenyomatát: az 57–80. sorig terjedő szakaszban az